Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A mi építésztanáraink

A többes szám első személyt annak az építésznemzedéknek nevében írom, amelyik a második világháborút követően a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult. 1946-ban iratkozhattam be. Jeles professzorok előadásait hallgattuk, életre szóló szakmai felkészültséget szántak nekünk átadni. Az egyetem rektora Csűrös Zoltán volt, a Mérnöki és Építészmérnöki Kar dékánja Németh Endre professzor, ő fogott kezet velünk a tanév elején. 1950-ben indexünk végbizonyítványán már Mihailich Győző rektor és Major Máté építészmérnök kari dékán aláírása szerepel.
A mi tanáraink nagyrészt az első világháborúban katonai szolgálatot teljesítő, a következő években a szakma kiválóságainak sorába emelkedett építészek voltak. A kiegyezést követő nagy építőmunka korszakának végén választották hivatásukat, Ybl Miklós, Steindl Imre, Schulek Frigyes nyomdokába kívántak és tudtak lépni. Abban a korban, amikor a magyar építészek nagy feladatainak sorában első helyen a három Duna menti kisvárosból kinőtt európai metropolisnak, Budapestnek a fejlesztése állt. Városrendezés, középület-alkotás, lakásépítés és ipartelepítés tekintetében egyaránt. Követte ezt megannyi vidéki város szép kibontakoztatásának a feladata. Megyeházak, városházak, templomok, kórházak, kaszinók, szállodák, pályaudvarok és megannyi lakóház – bérházak és családi házak – építése.
Itthon most folynak az előkészületek az 1814-ben született Ybl Miklós 200. születésnapjának méltó megünneplésére. Ő bizonyára az egyik legjelesebb magyar építésze volt ennek az eltelt két évszázadnak, és a nagyközönség előtt a legismertebb. Szerencsére sokan követték őt azoknak a sorában, akikről hozzá hasonlóan illenék megemlékeznünk. Azért is, hogy ismert költőink-, festőművészeink- és zeneszerzőinkhez hasonlóan róluk is tudomást vegyen a nemzet. Nem a mellőzöttség érzése diktálja nekem, mégis megemlítem, hogy amikor az 1930-as években a Magyar Posta – nemes indítékkal – bélyegsorozatán a magyar szellemi kiválóságok közül az 1 filléres bélyegen ábrázolt Madách Imrétől a 70 filléres legmagasabb címleten látható Bolyai Farkasig 14 költőt, orvost, tudóst, zeneszerzőt, államférfit mutatott be, köztük építész nem volt. Pedig lezárt és értékelhető volt már akkor is több jeles építész életműve. Ybl Miklóson kívül Hild József, Feszl Frigyes vagy – igaz, akkor a még nem eléggé méltányolt – Lechner Ödön. A 20. században a kiváló alkotók sorába tartozó építészek neveit nem kívánom itt felsorolni, Lajta Béla, Alpár Ignác és Kós Károly nemzedékétől Molnár Farkasig, majd pedig az ő kortársaitól mintegy napjainkig szerencsére sokan érdemesek rá. Joggal vetődött fel az MTA építészeti bizottságában az igény tudatában a gondolat, hogy Ybl Miklós emlékének a jövő évre készülő bemutatását követően – lépésről lépésre – méltón kell ismertetni több jeles építész munkásságát is. Ennek a szándéknak a jegyében – talán kissé rendhagyó módon – én most azokról a műegyetemi építész tanárokról szeretnék szólni, akik az 1940-es években – a második világháború előtt, alatt és rövid néhány évig még ezt követően is – oktattak és neveltek. Útnak indítottak egy építésznemzedéket. Nagyobb létszámút, mint amilyent a korábbi években az egyetem építészi ismeretekkel felvértezhetett. Ez a nemzedék a második világháborút követő újjáépítést, majd a hatalmas technikai fejlődéshez és a társadalmi átalakuláshoz igazodó építési igényeket – úgy hiszem, jól, sőt nagyon jól – tudta kielégíteni. Kotsis Iván, Csonka Pál és Rados Jenő, ők voltak a mi tanáraink. Mellszobruk immár ott áll a Műegyetem főépületének tövében, a kerti oldalon. Weichinger Károly, Kiss Tibor és Korompay György professzorok szobraival még adósok vagyunk.
Lázár Antal, a nálam fiatalabb nemzedék professzora nemrég megemlékezett elődje, Szendrői Jenő 100. születésnapjáról, és idézte annak 1930-ban alkotott véleményét, mely szerint az építészképzésnek azokban az években két tanár volt a meghatározója: Kotsis Iván és Csonka Pál. Rögtön hozzáfűzhetjük, hogy ezt a pozíciójukat két évtizeden át meg is tartották. Céltudatos, a korábbitól merően eltérő tematikájú tantervvel és annak jegyében álló lankadatlan építész-nevelő munkássággal. Csatlakoztak hozzájuk később kinevezett professzorok. A pártállam sajnos nem becsülte meg mindegyikük munkáját, csak ideig-óráig tűrték őket. Nem értékelte azt sem, hogy a szocializmus szó szerinti építőmunkájához ők alapozták meg az építészek százainak szakismereteit, és példamutatásukkal ők oltották a hallgatóságba a kívánatos emberi magatartást. Mindkettőjüket megfosztották a katedrától, Kotsis Ivánt már 1948-ban, egy erre vállalkozó hallgató leánnyal kivezettették az egyetemről. Csonka Pált pedig 1957-ben nyugdíjazták, vele együtt az időközben az élvonalbeli tanárok közé emelkedett Rados Jenő és Kiss Tibor professzorokat is (Korompay Györgyöt már korábban). Csonka Pálnak az MTA kutatócsoportot létesített, de tagjai sorába nem vehette fel az arra méltó tudóst. Az egyetemről eltávolított többi professzor az állami tervezőirodákban kapott „menedéket”. Az aktus nemcsak szégyenteljes volt, de kárt is okozott. Még akkor is, ha az egyetemen időközben magas szakmai színvonalra emelkedett új tanárok jutottak katedrára: Kardos György, Pogány Frigyes, Pelikán József, Major Máté, Gábor László és Preisich Gábor személyében. A „mi tanáraink” mellett már ott álltak azok a tanársegédek és adjunktusok is, akik nemsokára folytathatták a színvonalas oktatást, építészképzést. Nemcsak az eltávolított professzorokét, hanem az évek múltával szükségessé váló nemzedékváltás során is.
És most röviden tekintsünk közelebbről „a mi építésztanáraink” felé. Kotsis Iván (1889–1980) a reneszánsz építészeti alaktannak úgy hiszem, nemzetközi viszonylatban is az egyik legalaposabb ismerője és feldolgozója volt. (Már korábban méltattam Kotsis Iván építészeti tevékenységét: Magyar Szemle 1998. április, 173.). Most csak arra szeretnék röviden kitérni, hogy az épülettervezés oktatásánál mégis ő volt a kezdeményezője annak az új oktatási metodikának, hogy a történeti formakincsen alapuló kompozíciók követésének helyére a funkció által megkövetelt tömegalakítás lépjen. Korszerű épületterveinek sem homlokzatain, sem a belső terek falfelületein történeti elemek nem szolgáltak oda nem illő díszítésként. A Kotsis Iván tervei alapján 1931-ben felépült balatonboglári r. kat. plébánia­templom ennek a magyar építészet történetében oly fontos változásnak kimagasló példája. Az új építészképzési metodikához csatlakozott Csonka Pál (1896–1987) professzornak a tartószerkezetek statikájára vonatkozó, a korábbihoz sokkal elmélyültebb ismeretanyagot szolgáltató tanterve, mely érdemben az építészeket a mérnök szintjére emelte. Ékes bizonyítéka ennek éppen az említett Szendrői Jenő volt, aki produktumokban gazdag életpályája során hol tervezőépítészként, hol pedig statikusként vett részt nagy ipari és középületek tervezésének munkálataiban. Csonka Pál maga is építészként végzett, nem az akkori megjelölés szerint általános mérnökként, akiktől a tartószerkezetek tervezésében megkívánt magasabb szintű jártasságon kívül a mélyépítési és vízügyi ismeretek elsajátítását is megkívánták, és akiktől ezért az építészet sajátos művészeti-kulturális feladatai távolabb álltak. Csonka Pál kimagasló emberi kvalitásai sokunk emlékében élnek, minden volt tanítványa tisztelte. Kiváló pedagógus volt. Fáradhatatlan, hiszen négy évfolyam statika-előadásait mind maga tartotta, és ez többször is hetente napi négy óra előadást jelentett. Előadásai retorikai teljesítmények voltak. A vizsgáztatásnál az igazságos szigor jellemezte. Tudományos munkásságának központjában a keretszerkezetek számítása, később a héjszerkezetek szerepeltek. E témában írt könyvét több nyelvre is lefordították. Szakmai tekintélyét és elismertségét tanúsítja a sok meghívás, melyekkel külföldre hívták előadások tartására. A szélsőségekkel szemben mindenkor hajthatatlan magatartása ismert volt. Temetésén, 1987. december 9-én sokan gyűltünk össze a Farkasréti temetőben. Az egykori tanszéki munkatársak és a tanítványok nevében Mentes Endre, korábbi munkatársa búcsúztatta. És ezt követően azon a hideg téli napon történt valami, ami mindennél jobban kifejezte a sírba szállt professzor életében kisugárzott mentalitását: minden előzetes megbeszélés nélkül, spontán – nem tudom, hogy ki intonálta – mi, a volt tanítványok elénekeltük a Himnuszt. Úgy hiszem, ez műegyetemi építész tanár esetében addig még nem fordult elő. És ez még a rendszerváltás előtt. Kotsis Iván és Csonka Pál életükben is közel álltak egymáshoz. Közel is laktak egymáshoz, s tudom, minden karácsony másodnapján feleségeikkel látogatták egymást. Mert összeforrtak abban a munkában, amit a magyar építészképzés nagy reformjával és az oktatás magas színvonalával létrehoztak.
Korompay György (1905–1991) a városépítési tanszék professzoraként ugyancsak iskolát teremtő oktató volt. 1944-ben megbízták, hogy a közeledő orosz front elől a folyamatos oktatás érdekében vezesse Nyugatra a kitelepítendő építészhallgatókat. Hányatott sorsuk leírásával még adós a szakirodalom. A végül is Dániába került magyar építészképzés során az ottani egyetem is felismerte Korompay professzor magas képességeit, és katedrát kínált neki. Ezt ő köszönettel elutasította, és a hallgatókkal együtt 1947-ben hazatért. Átfogó urbanisztikai ismeretei, előadásai, melyeket (kissé halk hangon) a mi tanulmányaink utolsó évében (1949–1950) tárt elénk, irányadóak voltak. Az akkor kibontakozóban levő városrendezési szabályzatok készítésénél pedig alapvetőnek bizonyultak.
Rados Jenő (1895–1992) professzort, aki korábban Csányi Károly mellett adjunktusként már oktatója volt a Műegyetemnek, 1945-ben hívták vissza a főiskoláról és vehette át a Középkori Építészet Tanszéket. Széles körű műveltségére alapított ragyogó előadásait 12 éven át hallgathatták tanítványai. Átfogó könyvet írt a magyar építészet történetéről, melyben elsőként kiterjesztette a tárgyalt anyagot a 20. századra is. Műemlékvédelmi munkásságából kimagaslik a budai vár Szentháromság téren álló egykori pénzügyi palota rekonstrukciójának tervezése, majd közreműködése a fertődi, később a ráckevei kastélyok helyreállításánál. Kevés építészettörténésznek volt olyan áttekintése a témáról, mint neki. Magas életkorában is még fáradhatatlan energiával dolgozott.
Az épülettervezést, mint az építész nevelés-oktatásnak az említett 1930-as reform óta súlyponti feladatát, a mi időnkben immár három tanszék oktatta. Kotsis Iván tanszékén kívül Weichinger Károly (1893–1982) és Kiss Tibor (1899–1972) professzorok irányításával. A harmincas években mindketten az ország egyelőre még korlátolt lehetőségű gazdasági helyzete ellenére is kiváló művekkel gazdagították hazánk építészetét. Weichinger Károly tervezte Pécsett a Pálos templomot, Budapesten – társtervezővel – a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumot. Kiss Tibor nevéhez fűződik a Kőbányai Sörgyár több épülete, a szűk Pest belvárosi Cukor utcában az ötletes alaprajz révén benapozást biztosító többlakásos épület és a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tervezése (társtervezővel). Mindketten – Weichinger Károly és Kiss Tibor egyaránt – legalábbis egy életművet átfogó és ismertető gazdagon illusztrált monográfiát érdemelnének. Ebben szerepelhetnének az általuk elképzelt, de meg nem valósulhatott tervpályázataik is.
Bardon Alfréd (1904–1986) a modern magyar építészet nagy tehetségű tagjaként került a műegyetem rajzi tanszékének élére, amihez az építészeti teljesítményei mellett (nemzetközi tervpályázaton díjazott épület) kimagasló grafikai képességei révén jutott. Évekig vezette a Műegyetem sérült épületeinek a háborút követő helyreállítását is. Nyugdíjazása után a spanyolországi építészetről írt (és rajzolt) könyvet.
Egy fél éven át az „Építőanyagok” című tantárgyat hallgathattuk, amit (halk beszéde miatt nehezen követhetően) Mihailich Győző adott elő. (Ő lett nemsokára a Műegyetem rektora.) Róla meg kell emlékeznem, mert munkássága és életműve – az 1900. évi századforduló idején Temesváron épített vasbeton hídja és ezt követően más vasbeton szerkezetei – őt az építőtechnika úttörőinek a sorába emelte.
A „mi tanáraink” oktatásának egyik módszere – a nagy hallgatói létszám ellenére is – a helyszíni épületlátogatások voltak. Rados Jenő professzor tanulmányi hajókirándulással mutatta be Visegrád és Esztergom épületeit, vonattal és autóbusszal utaztunk Zsámbékra. Az esztergomi kirándulásra Kiss Tibor professzor is elkísérte évfolyamunkat. Weichinger Károly a margitszigeti uszodát és az akkori sportcsarnokot ismertette a helyszínen. Csonka Pál professzor az épülő „Vitéz utcai pontház” betonozási munkáihoz vezetett minket, és elemző kritikával illette azokat.
Csonka Pál professzornak 1996-ban volt tanszékének munkatársai állítottak mellszobrot, Rados Jenő és Kotsis Iván mellszobrait mi, a volt tanítványok állíttattuk (1998-ban, illetve 2000-ben). Mellettük található Bardon Alfréd professzor mellszobra, mely a család kegyeletes áldozatkészségének köszönhetően 2006 óta negyedikként áll a sorban.
A „mi tanáraink” tehát kivétel nélkül oktatómunkájuk mellett a magyar építészet értékes alkotásainak létrejöttében is nagy érdemeket szereztek. De érdemük az is, hogy abban a mintegy két-három évtizedben, amely a harmincas években kezdődött, kineveltek egy építésznemzedéket, amely a 20. század második felében, nehéz körülmények és sötét felhőkkel borított égbolt alatt a magyar építészetet – és ezt bátran állíthatjuk – olyan szintre emelték, mely nem maradt el a világ más jeles nemzeteinek teljesítményétől.
Ez az írás egyben a Budapesti Műszaki Egyetem főépületének kert felőli oldalával szemben, a könyvtárépület bejárata mentén sorakozó mellszobroknak is magyarázata. Csonka Pál, Kotsis Iván és Rados Jenő mellszobrait Szathmáry Gyöngyi, Bardon Alfrédét Keresztfalvi Imre szobrászművészek készítették.


« vissza