Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A meghiúsult kompromisszum (A húszas évek transzilvanizmusáról)


I
.

 

A 20. SZÁZADI TRANSZILVANIZMUS korai, a húszas évek végéig tartó időszakának ideológiakritikai elemzése csapdát állíthat. Ugyanis a századelőtől felívelő mozgalom Erdélyre összpontosított, de azért, hogy a régión túlmutasson. Alább főbb vonalaiban bemutatandó két típusa azon állapot és eszme egymásra hatását tükrözte, amely egy regionális öntudatra általánosan jellemző. (Mivel a monográfia egészében vagy részletekben, de mindenképpen teljes jegyzetanyaggal a közeljövőben valószínűleg magyarul is napvilágot lát, ehelyütt csak az idézetekhez csatolódnak lelőhelyutalások.) Ezzel a tulajdonsággal egyidejűleg két másik -izmus is rendelkezett, mégpedig az erdélyi német és román regionalizmus. A belső mozgatórugók azonban mindhárom jelenséget eltávolították az eredetileg közös földrajzi hivatkozási ponttól.

Ennélfogva a korai transzilvanizmus története az egymástól elfejlődő erdélyi öntudatok lendületének a története.

Gyökerei az osztrák-magyar dualizmus korszakába nyúlnak vissza, amikor a közigazgatás, gazdaság és kultúra központosítása (éppúgy mint a nyelvi magyarosítás) a magyar királyság hatalmi szerkezetét voltak hivatottak fenntartani. A területi-nemzeti egység dogmája Erdélyben is biztosította a magyar túlsúlyt, ám magyar-magyar vonatkozásban egy alárendeltségi viszonyt hozott létre a budapesti központi és kelet-magyarországi tartománya között. A provinciává való leértékeléssel egy kétágú ó-transzilvanizmus szegült szembe. A nemesi és polgári földbirtokosok konzervatív, irodalmi-politikai irányzata Erdély újjáépítését szorgalmazta, az állam meglévő berendezkedéséhez illően Budapest mérvadó beleszólását kérve. A hasonló műfajú, világnézetileg progresszív decentralizációs mozgalom viszont a helyi magyar elem térvesztésének bírálatával egy olyan Erdély távlatát villantotta fel, amely nem felülről kezelt tárgyként, hanem cselekvő alanyként kíván megújhodni.

ELŐZMÉNYEI UTÁN a korai transzilvanizmus abban a kettős monarchia összeomlását követő szűk két évben keletkezett, amikor a nemzetközi diplomácia fokozatosan megérő döntése Magyarország feldarabolásáról a lelépni kényszerülő főhatalom képviselőit új nemzetpolitikai stratégiák kidolgozására késztette. Az erdélyi magyar vezetők különböző csoportjai 1918 végétől a keleti Svájc, vagyis a kantonizáltan egységes Magyarország, illetve az anyaországgal lehető legszorosabban szövetkezett székely vagy erdélyi köztársaság alternatíváiban gondolkodtak, megfontolva a magyar-román perszonálunió lehetőségét is. 1919 kora őszétől azonban a konzervatívok kompromisszumos elemeket kezdtek vegyíteni alternatíváikba, látván, hogy a román királyság kiterjeszkedése Erdélyre feltartóztathatatlan. Az alternatíváról, vagyis az engedményeket nem kérő választásról, mégsem mondtak le végleg. Csak elnapolták. A párizsi békekonferencia alkotta kisebbségvédelmi jogrendszert ugyanis Woodrow WILSON amerikai elnök nevezetes tizennégy pontja meghosszabbításaként értelmezték. Az önkormányzatot, amely erdélyi magyar többségekre támaszkodik, a nemzeti önrendelkezés egyik formájaként, vagy legalább első lépcsőjeként fogták föl. Az első ilyen indíttatású és tartalmú följegyzések az 1913-ban alakult, és az őszirózsás forradalom napjaiban felszámolódott Erdélyi Szövetség utódja, a „tisztviselő mozgalommal" nagyjából azonos „szellemi front" berkeiből kerültek elő [Grandpierre Emil: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes Magyar Párt megalakulásáig. In: Magyar Szemle 2 (1928) 130-136; A „Szellemi Front" megindításával kapcsolatos iratok. 1919. február/március. Paál Árpád hagyatéka. Haáz Rezső Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, MS 7651/156.]. Szerzőik a progresszív decentralizációs mozgalmat arra buzdították, hogy korábbi ellenlábasától elfordulva az immár nemzetidegen hatalom központjával szemben rendezze sorait. A két transzilvanista előd egymáshoz közeledve készült a kompromisszumra: a kismagyar kitérőre, amely előbb-utóbb visszavezet egy korszerűsített nagymagyar eszményhez. Kettős igényükkel időszerűen arra kötelezték magukat, hogy kijelöljék a Romániához tartozó Erdély helyét a nemzeti alapon átszerveződött kelet-közép-európai kisállamok körében.

II.

A kör belsejében a román kormányoknak szembesülniök kellett az etnikai-kulturális sokszínűséggel és az erdélyi románságot, illetve Ó-romániát hátráltató rendszeri egyenetlenségekkel. Nagy-románia ezen születési hibája egy kettős viszályt eredményezett: egyrészt szociális és gazdasági rendszereket helyezett szembe egymással, másrészt a nemzetileg egységes és a soknemzetiségű állam elvét ütköztette.

Annak ellenére, hogy az autonómia óhaját az erdélyi románok 1918. december 1-jei nemzetgyűlése is kifejezte a maga módján, Bukarest a Gyulafehérvári Határozatoknak a központosítás kívánalmával érvényét szegte, mert nem szívlelte meg saját kulturális-politikai elitjének fenntartásait. így az eredetileg magyar-román ellentét Erdély ki- és betagolódásai körül legkésőbb 1920-tól egy belső román éllel is rendelkezett. Arra az alapkérdésre, hogy különböző szerkezetek a regionális sajátosságok figyelembevételével illesztendők-e össze, vagy egy bizonyos mérce szerint egyalakúra igazítandók-e, a Nemzeti Liberális Párt uralta államközpont a havasalföldi és moldvai szinthez való egyengetéssel kezdett válaszolni.

A román liberális tanok, amelyeket lényegükben magáénak vallott AVERESCU tábornok először 1920-tól 1922-ig kormányzó Néppártja is, a társadalom korszerűsítését alárendelték az egységes és központosított nemzetállam eszményének. Az évtized elejére várt hatásuk azonban elmaradt. Az államközpont beavatkozása Erdély gazdasági, szociális és demográfiai szerkezetébe csak megélénkítette a kettős viszályt, a maga ellentmondásosságában meghatározva az ellenállás első válfaját. Míg a regátiak betelepítése a városok magyar és német jellegén nem változtatott, az erdélyi román középosztályt nemkívánt módon átrétegezte. Ezért a magukat gyarmatosítottnak érzők útjára indítottak egy erdélyi regionalizmust, amelyre a központ egymércéjű országlásával szintén elégedetlen németek pártja rányomta saját bélyegét.

A román Nemzeti Párt a kettős viszályt belsőromán ellentétként értelmezte, amelyet annál is inkább súlyosnak talált, mivel épp egy fejlettebb tartományt szorított ki a perifériára. Megoldást a közigazgatási decentralizációtól, valamint a részelemeit szervesen egyesítő, mezőgazdasági és ipari követelményeknek egyaránt megfelelő gazdaságtól remélt. Az egyesülés egyik fő előmozdítójaként jogos kötelességének tartotta, hogy Erdélynek mint regionális egységnek az alkotmányozó országgyűlés munkálatainak befejeztéig mind a központtal egyenrangú alany, mind a felülről kezelt tárgy feladatait fenntartsa. E két szerepkört „Erdély az erdélyieknek" jelszavával értelemszerűen egyaránt betölthetőnek vélte [Dl. Alexandru Vaida vorbeste despre „unificare". In: Patria 3 (1921) 6: 1 (január 7.)]. A Német Párt is összállami szinten viszonyult az óromán-erdélyi nézeteltérésekhez, és méltányosabb elbírálást követelt az új országrész áthagyományozódott jogi, gazdasági és társadalmi jellegzetességeinek. De az európai kisebbségi eszme jegyében a decentraliációt államszervezeti vonzatai mellett az etnikai-kulturális alapozottságú egyházi és iskolai önigazgatás első lépésének tekintette.

III.

Eközben az 1921 kora nyarán Bánffyhunyadon, illetve Kolozsvárt megalapított Magyar Néppárt és Magyar Szövetség igyekeztek ráhangolódni a fordulat éveiben körvonalazott kompromisszumra. Előbbi a progresszív decentralizációs mozgalomból nőtt ki, utóbbi a konzervatív „Szellemi Front" környezetéből. Tevékenységük kezdetén az a kulcskérdés foglalkoztatta tagjaikat, hogy milyen mértékben és feltételek mellett adják fel az 1918-tól 1920-ig gyakorlott passzivitásukat a román belpolitikában anélkül, hogy magyar oldalon a nemzet iránt hűtlenek legyenek. A konzervatív tábor rejtett kapcsolatai magyarországi politikai tényezőkkel könnyítettek döntésükön. Kolozsvárt és Budapesten egyaránt élt az elképzelés, hogy az aktív kisebbségi politika vagy biztosítja a szükséges jogokat, vagy — éppen sikertelenségével — ország-világ előtt bebizonyítja, hogy helytelen döntés volt az erdélyi magyarokat kisebbségi sorsa juttatni. Ha másban nem, hát legalább Bukarest szándéktalan támogatásában reménykedett mindkét szervezet, amikor 1921 második felétől hozzálátott, hogy kijelentőleges tanúbizonyságot tegyen hűségéről a román állam iránt, híveinek a magyar nemzet mandátumával mindenkor összeegyeztethető állampolgári felelősséget ajánlva.

AZ ÚTKERESÉS KÖZBEN a tiltott, de megingathatatlan lojalitás Budapestet és a belső magyar ügyeket megtartotta elsőrendű vonatkoztatási alapnak, és így felszínre hozta azokat a világnézeti szempontokat, amelyek a világháború előtt ránehezültek az ótranszilvanizmus két irányzatára. A progresszívok a politikai keletre tolódásban a rég óhajtott erdélyi önállósulás esélyét vélték felfedezni, míg a konzervatívok azon a káron keseregtek, amelyet egy Budapest ellenében is ható különutasság a népközössségi egységnek okozhatott. A nemzeti öntudat regionális és régió feletti normái mégsem osztották meg a nemzeti érdeket, mivel Bukarest nemzetiségpolitikája a két tábort egyformán gáncsolta. Noha időközben a parlamentáris aktivitás mellett döntöttek, és 1922 tavaszán együtt harcolták végig az általános választásokat, a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség a bukaresti felső- és alsóházban az őket arányosan megillető képviselet nélkül maradt. E kudarc után, egyéb — főleg a Magyar Szövetséget sújtó — hátrányos intézkedést megelégelve, 1922 decemberében Országos Magyar Párttá egyesültek.

Mielőtt a közös színrelépés ideje eljött volna, a progresszív és mérsékelten konzervatív személyiségek kompromisszumajánlatukból levezették a korai transzilvanizmus első: federalisztikus, hangsúlyozottan területi autonómia-elvű alakját. A régió politikai, gazdasági és kulturális jellegével érvelve egy olyan „népkisebbségi-nemzet"-ről elmélkedtek [Erdély az erdélyi nemzeteké. In: Vasárnap 2 (1922) 9: 2-3 (február 26.); Mit kíván a romániai magyar kisebbségi nemzet az alkotmányreformtól. Cluj/Kolozsvár (1922)], amelynek — nemzeti kataszterekkel megszámlált — tagjai egy kolozsvári nemzetgyűlés vezetésével saját közigazgatási, jogi, gazdasági, művelődési és közrendészeti intézményekkel rendelkeznek. Ebben a jövőképben nyilvánult meg az első alapvető különbség a magyar transzilvanisták és az erdélyi román meg német regionalisták eszmerendszere között. Előbbiek szerint ugyanis a regionalizmus feladataihoz tartozott a kettős, tehát Erdélyen belül is végrehajtott decentralizáció, a magyar „nemzeti önkormányzat" pedig a második során jött volna létre [Paál Árpád — PETRES KÁLMÁN. 1920. szeptember 9/11. Paál Árpád hagyatéka. Haáz Rezső Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely. MS 7651/416/17; Makkay DOMOKOS: Erdélyi káté. Gondolkozó emberek számára. Gheorgheni/Gyergyószentmiklós 1922.].

Ebben A TERVBEN feléledt a nagyromán nemzetállam 1920-ban elnapolt magyar alternatíváinak egyike, de — magyar szemszögből nézve — most már egyöntetűen kompromisszum jellegűen. Midőn autonómián a görög autosz és nomosz szavak eredeti értelmében önálló törvényhozást vagy öntörvényűséget értettek [Heinrich Oberreuter: Autonomie. In: Staatslexikon. Recht — Wirtschaft — Gesellschaft. 7., völlig neu bearbeitete Auflage. Herausgegeben von dér Görres-Gesellschaft. I. Freiburg (Basel) Wien 1985, 490.], felajánlói tovább távolodtak a legfeljebb decentralizált, de úgy is Budapestre központosított keleti Svájctól. Államalkotói igényeket fogalmaztak meg egy leendő „Erdélyi Svájc" fogadatlan prókátoraiként, egy olyan regionális állam önjelölt szervezőiként, amely a hatalom Bukaresttel való megosztása után önmagukból kialakított és egyenjogúan egybetartozó nemzeti autonómiákból állott volna [N. P.: Erdélyi Svájc. In. Ellenzék 1922. május 6.].

A belső rendezés eszmei feltételeivel kapcsolatban a federalisztikus transzilvanizmus hívei két alaptételt olvastak ki Erdély egyénien értelmezett történelméből. Abból kiindulva, hogy az állítólagosán mélyen türelmes rendi uniók óta létezett egy ellentéteket áthidaló „erdélyi ember", vagy, ha mégsem, egy ilyen ember szükség esetén kialakítható a természetszerűen adott „erdélyi lélek"-ből, sajtójukban egy belső szövetkezésre hívták fel a helyi románság vezetőit [Albrecht Ferenc: Erdélyi öntudat. In: Pásztortűz 8 (1922) I. 321-324; Buday Árpád: Az erdélyi szellem. In: Pásztortűz 8 (1922) I. 326-334; KÓS KÁROLY: Beszélnek Erdély kövei is In: Napkelet 1 (1920) 135-141; Makkay]. Nem utolsó sorban „Erdélyt az erdélyieknek" követelő felhívásukból a Magyar Néppárt tábora következtetett arra, hogy az ellenzéki és baloldali, vagyis a világnézetileg velük rokon Nemzeti Párt szövetségesük lehet [Erdély az erdélyi nemzeteké. In: Vasárnap 2 (1922) 9:2-3 (február 26.]. A nemzeti liberálisok 1922-es elsöprő választási győzelmét követően a Gyulafehérvári Határozatok értelmi szerzőit arra bátorította, hogy 1918-as szándéknyilatkozatuk hivatalos megkurtítását semmivé nyilvánítsák. Az 1920. január 1-jén közzétett Egyesülési Törvény ugyanis az eredeti szövegből csak a román királyság területi megnagyobbodásáról szóló cikkelyt tartalmazta. A szövetkezéshez maguk a kezdeményezők szabták azt a feltételt, hogy kiszemelt román társaik visszatérjenek a hatalomváltás idején bejárt viszonylagosan önálló, kisromán útra, mivel azt hitték, hogy az óromán gyarmatosítás úgyis velük egyazon „politikai sorsközösség"-be kényszeríti majd őket [Erdély választott. In: Vasárnap 2 (1922) 10: 2-3 (március 5.)]. Külpolitikai távlatokban a transzilvanisták függetlenítették magukat Óromániától, és a leendő szövetséget fölértékelték egy kelet-közép-európai konföderáció tagjává.

Ez a politikai látomás nem egyedül a nagyhatalmak figyelmét kerülte el. A szellemi példakép, Jászi Oszkár, aki eleve megkérdőjelezte az állami önzésre valló gondolat- és cselekvésmintákat, úgyszintén óvakodott attól, hogy a helvét modellt Erdélyre alkalmazza, és bécsi emigrációban papírra vetett javallatait a magyar kérdés megoldására megfelelően átdolgozza. De nemzetközi támogatottsága esetén is hátramaradt volna még az „Erdélyi Svájc" belső működésének próbája. Erre azonban nem került sor.

A Gyulafehérvári Határozatok kapcsán a Nemzeti Liberális Párt és az Averescu-féle Néppárt többször ráfogták a Nemzeti Pártra, hogy az erdélyi magyarokkal kibékülni szándékszik. Kettős kereszttűzbe kerülvén a román regionalisták mindkét belpolitikai ellenfelükkel — és egyben a transzilvanista partnerkeresőkkel — szemben leszögezték, hogy az államközpont beavatkozási módszereit éppen azért vetik el, mert azok alkalmatlanok az erdélyi társadalom és gazdaság mielőbbi románosítására. IULIU Maniu munkatársai továbbá azt is kinyilatkozták, hogy 1918-as Határozataik igenis megfelelő módon rövidültek meg. Különben is kizárólag románok jogosíthatok fel arra, hogy egy bizonyos feltételhez kössék a többség és a kisebbség viszonyának alakítását. Ez a feltétel pedig nem lehet más, mint Románia területi épségének elismerése, ami akkor hiteles, ha egyben lemondás mindennemű regionális állami illetékességről.

V.

MIUTÁN az első típusú transzilvanista toborzás dolga végezetlenül elcsendesült, az Erdély körüli kettős viszály bukaresti kezelése egy sor új nyomot hagyott. Az 1923-as központosító alkotmány és a rá következő egységesítő törvények kulturális, gazdasági és jogi téren, az államszerkezet decentralizációnak álcázott dekoncentrációja, a parlament alárendelése a kormányerőnek, ennek önhasznú gazdaság- és pénzügypolitikája az egész román, de különösen az erdélyi népgazdasági kárára, éppolyan ellentmondásosan hatottak, mint az államközpont kiterjeszkedése a húszas évek kezdetén. A nemzeti egységesítés alig haladt előre, így bírálatának objektív oka, vagyis az etnikai-kulturális sokszínűség nem szűnt meg. Ez a körülmény tovább táplálta a belsőromán, többnyire erdélyieket és regátiakat szembeállító modernizációs vitát, hiszen egyre inkább úgy látszott, hogy a nemzeti liberális rendszer demokráciára és románosításra egyformán képtelen. Közvetett hatásként pedig tovább súlyosbodott a kettős viszály etnikai vonalon, mivel kiderült, hogy az erdélyi román középréteg általában hátrányos szociális helyzete saját uralom alatt sem javult lényegesen.

Az alkotmányt leszavazó Nemzeti Párt a húszas évek közepén is ragaszkodott regionalista elképzeléseihez. Azonban — demokrata elveit alátámasztandó — ismételten elhatárolta magát a szeparatista „anarchikus regionalizmus"-tól, hívőjévé szegődvén a „konstruktív regionalizmus"-nak, amely valamennyi közösségi élettér irányítását — a mezőgazdaságtól, a kereskedelmen és iparon át el egészen a tudományig, művészetig és vallásig — a mindenkori központi kormányzatra bízza, miként a magyar és nem magyar elem közötti szociális-gazdasági feszültség kiküszöbölését is [Contra regionalismul anarhic. In: Patria 6 (1924) 150:1 (július 19.); Sextil Puscariü: Regionalism constructiv. In: Societatea de Máine 2 (1925) 83-86.]. A Nemzeti Parasztpárt, amely 1926-ban az erdélyi Nemzeti és az óromániai Parasztpárt egyesülése révén alakult meg, programjával az erdélyi román regionalizmus funkcióváltásáról tanúskodott. A jogállamiság, szociális igazság és közigazgatási decentralizáció változatlanul érvényes követelményei Erdély vonatkozásában immár csak levezetett, azaz felülről engedélyezett, nem önerőből felépített illetékességeket feltételeztek. A Nemzeti Párt, amely az évtized kezdetén regionális pártként indult a hatalomért folyó harcba, országos pártként érkezett célba, amikor elnöke, Iuliu Maniu, 1928-ban a nemzeti liberálisok bukása nyomán kormányt alakított.

Eddig az időpontig a németek regionalizmusa is megváltozott. Noha az államközpont növekvő befolyása Erdélyben egyre gyakrabban zavarta köreiket, nem a régióhoz fordulva védekeztek. A nemzeti-kulturális, tehát elsősorban iskolai és egyházi — Bukarestből felügyelt és anyagilag támogatott — autonómiát tűzték ki elsődleges kisebbségpolitikai célul. Felerősödő „össznémet" vonzalmaikkal [Richard Csáki: Kulturpolitische Organisationsfragen des Deutschtums in Rumanianie. In: Dér Auslanddeutsche 8 (1925) 36-38.] jelentősen meggyöngítették erdélyi kötődésüket, amely közvetlenül a világháború után az akkor még „kelet-német" önszerveződésük irányát megszabta [Rudolf Brandsch: Zukunftsfragen des Ostdeutschtums. In: Ostland 1 (1919) 27-28.].

VI.

A KÉT ROKON IRÁNYZAT FUNKCIÓVÁLTÁSA, illetve visszavonulása idején a régió magyar szempontból is vesztett vonatkoztatási erejéből. A Magyar Párt, amelyben elsősorban a felső réteg arisztokratái és polgárai, a korai Magyar Szövetség alapítói képviseltették magukat, tulajdonképpeni fejléce elé az Országos melléknevet biggyesztve eleget tett a régió felettiség hivatalos román feltételének. Ugyanakkor vezető magyar kormánykörök ínyére is cselekedett, amikor szervezetével és belpolitikai kapcsolatrendszerével az összállamra kiterjeszkedni igyekezett, hogy az irredentizmus vádjától megszabaduljon. Igaz, a budapesti tanács értelmében tárgyalásai során csak olyan engedményekbe óhajtott beleegyezni, amelyeket a másik oldal akkor sem, később sem használhatott fel esetleg Magyarországot kielégítő határváltoztatások megakadályozására. Egy másik határon túli ajánlást autonómia igényének — reálpolitikailag amúgy is elengedhetetlen — átértékelésével követett a Magyar Párt. Eszerint az erdélyi magyar vagy más nemzetiségű önkormányzatnak nem öncélú, hanem átmeneti megoldást kellett hoznia, amolyan minimálisát, amely lépésről-lépésre az egész régiót behálózva a határkiigazítás követelését, vagyis a jobb, ha nem is maximális megoldást készíti elő.

A különböző erdélyi autonómiák célkitűzését az illető elméletírók átvették a föderalisztikus transzilvanizmusból. Az államalapítás opcióját, vagyis az öncélt, úgy törölték, hogy elhanyagolták az 1922-es pártprogram azon tételeit, amelyek megvalósulásuk esetén valamennyi környező, nem csak a román államközponttól való politikai függetlenedéshez vezettek volna. A rendszerelméleti, például gazdaság- és pénzügypolitikai összefüggések nem szorultak teljesen háttérbe, még ha az egyházak és iskolák ügyei kétségbevonhatatlan elsőbbséggel rendelkeztek is az ekkor már főként személyi elvűen elképzelt magyar „nemzeti autonómia" keretében. [Grandpierre Emil: A magyar autonómia vázlata. (Kolozsvár, 1921/1922); Grandpierre Emil: A Magyar Párt programja és eljárási módjai kérdésében. Kolozsvár, 1925. augusztus 11. Mindkét forrás gróf Bethlen György jelenleg magántulajdonban lévő hagyatékában található.]

A megváltozott elmélet az államterület egészéről alkotott transzilvanisztikus kép új alapvonását tükrözte. Arról szólt, hogy felülről kialakított, de megfelelő arányban nem-román közigazgatási és kulturális önállóságok segítségével enyhíthetők a központ és a régió közötti együttműködési zavarok. Tehát a központosított, nem a decentralisztikus egységállamra vonatkozott a bírálat, az omnipotenciájára, nem potenciájára. Következésképp a korábban erdélyközpontú magyar nemzeti autonómia kiterjesztése mellett egy új megvalósítási eszközt is ajánlott, mégpedig az egyszerű decentralizációt Bukaresttől, azzal a kikötéssel, hogy az állam felügyelete nem válik gyámkodássá, amint addig a valójában pusztán dekoncentrációra hajlandó kormányok alatt történni szokott.

HA EZT A MÁSODIK TÍPUSÚ decentralisztikus korai transzilvanizmust összevetjük a német és az erdélyi román regionalizmussal, szembe ötlik, hogy nem szűkült le az autonómia nemzeti vagy rendszeri elemeire. Képviselői a közigazgatási és nemzeti-kulturális önkormányzatokat egyazon reform részeinek tartották. Függetlenül attól, hogy ezzel a felfogásukkal mennyire mozogtak a bukaresti kormányzat hullámhosszán, komoly erőfeszítésükbe került, hogy Erdély szerepének viszonylagosítását és a román oligarchiával való esetleges megegyezéseket belső ellenzékük előtt igazolják.

A korai transzilvanizmus első és második típusának vitájában a Magyar Pártnak a Magyar Szövetség régi ellenfelével, vagyis az 1922 óta többnyire kalotaszegi frakcióként szót és befolyást kérő Magyar Néppárttal szemben kellett megállnia a helyét. A belső ellentét a nemesi-konzervatív és polgári-progresszív körök kölcsönös szociális idegenkedéséből fakadt, de ezúttal sem volt elég éles ahhoz, hogy két különböző nemzeti érdeket megalapozzon. Az erősebbik, a csúcsszerv, nem szakadt ketté azon súly alatt, hogy a felső réteget tömörítette egybe. Egyedüli képviselete maradt a Romániában élő magyarságnak anélkül, hogy átalakult volna világnézeti párttá.

Az évtized derekán a Magyar Párt túllépett a föderalisztikus transzilvanizmus polgári-radikális ihletésű külügyi stratégiáján. A bolsevizmussal dacoló magyar-román államszövetség gondolatától átfűtve a kelet-közép-európai összefogás Duna-európája helyére Pán-európát rajzolta meg, amely nem ismer kisebbségeket, mert egyenrangú államokból és nemzetekből áll. Ebben a nem kevésbé képzeletbeli rendjében második külpolitikai vereségét szenvedte el a mozgalom. Mivel ráadásul az erdélyi magyar panaszok a genfi Népszövetségnél kevés sikerrel jártak, Bukarestben pedig annál több gyanút keltettek, arra kényszerült a Magyar Párt, hogy visszatérjen belpolitikai színpadra. És itt — mint előtte a Magyar Szövetség — abban bízott, hogy a román kormányok vagy kielégítik, vagy a kisebbségjogok megsértésével közvetve megerősítik törekvéseiben. Éppen így hagyta nyitva az utat olyan pártközi egyezmények felé is, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy közvetlenül értékesíthető eredményeket szüljenek.

VII.

PARLAMENTÁRIS AVAGY VÁLASZTÁSI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE szűkített paktumaival, amelyeket a Néppárttal, a Nemzeti Liberális Párttal és a Német Párttal kötött, azt a két fő célt követte a Magyar Párt, hogy megfelelő arányban bejuttassa képviselőit az erdélyi helyi közigazgatásba és a bukaresti parlamentbe. A központosított nemzetállam eszméjének itt a gyakorlati, ott a törvényhozói befolyását szándékozott visszaszorítani. Ok és okozat együttes hatása révén azonban érdekkoalíciói érdekkollízióként alakultak, amelyeknek élét mindig a következő megegyezésnek kellett volna tompítania.

Időleges megegyezéseiknek, az 1928-as választásokon önállóan indulva, könnyű szívvel vetett véget a Magyar Párt, hiszen velük egyik óhajtott eredményt sem érte el. Az a tény, hogy a helyi közigazgatásokban még többségben sem fejthetett ki hatékony ellenállást, és a parlamenti választásokon sorozatosan a maga képviseleti számaránya alatt végzett, jelentős mértékben vezethető vissza a sajátos demokratikus román alkotmányos királyság hátulütőire. A magyar eredményekre épülő román paktumok kikötéseit a többségi fél megkerülte, vagy nem tartotta be. A két kisebbségi párt rövid életű szövetségét pedig beárnyékolta a dualizmus kori magyarosítás emléke, a magyar-német államközi feszültségek a magyarországi németek helyzetével kapcsolatban, végül a Bukarestből is szított, és a romániai német politika által alig rosszallóit visszanémetesítési buzgalom Szatmár megye magyar többségű vidékein; ráadásul a német-magyar választási egyezményt egyik fél sem válthatta belpolitikai aprópénzre. A paktumok kedvezőtlen mérlegének leglényegesebb pontjaként bebizonyosodott, hogy sem ellenzéki, sem kormányzó románokat nem ösztönözhettek államelméleti újításokra. Ennek fő oka a magyar és a román oldalon egyaránt vitatott erdélyi regionális tudat ellenkező legitimációjában rejlett.

VIII.

A világháború VÉGEZTÉVEL Bukarestben meggyökerezett a „territoriocentrikus nemzetszemlélet", amely szerint egy nemzet hatalma és jóléte attól függ, hogy birtokolja-e az általa igényelt területeket [Bibó ISTVÁN: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Ugyanő: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközy Mátyás. Szöllősy Árpád előszavával és Szabó ZOLTÁN bevezetőjével. I. Bern 1981, 230-233.]. Erdélynek a román királysághoz való csatolása politikai értelemben egyszerre táplálta a román többségi és a magyar kisebbségi tudatot. Budapest maga is ragaszkodott az 1918-1920-ban ellene fordított területközpontúság elvéhez; arra rendezkedett be, hogy nemzet és állam megtört egységét előbb-utóbb valamilyen formában újra létrehozza. Emiatt Bukarest aszerint értékelte többség és kisebbség egymáshoz fűződő viszonyát, hogy az megerősíti-e az erdélyi magyarság politikai, gazdasági és kulturális szervezeteit, tehát hogy a másik oldalnak adott esetben érveket szolgálhat-e az elveszett birtok visszapereléséhez. Ezért a korai transzilvanisták éppen hőskort idéző építő szándékukkal és alkotó szellemiségükkel mozgósították legádázabb ellenfeleiket.

Már első csoportjuk azon fáradozott, hogy a magyar-román nemzeti érdekellentétet pluralisztikus értelemben gyöngítse. Ehhez találta ki az erdélyi föderációt, amelyben a különböző etnikai-kulturális közösségek — lett légyenek számszerűen kisebbek vagy nagyobbak — alkotmányos biztosítékok védelmében egymás mellett egyenjogúan működnek. Az a felismerés, hogy az ilyen megoldáshoz szükséges „erdélyi ember" nem létezett, sőt az adott körülmények között meg sem születhetett, kapóra jött a második transzilvanista csoportnak, hiszen ez a területbirtoklás mozzanatát a maga személyi elvű autonómiatervével elhalványította, amint Románia valamennyi, nemcsak Erdélyben lakó polgárának egyenjogúságot követelve átültette a pluralizmus elvét a többség és a kisebbség összállami viszonyába. Ezzel azonban ő is belekeveredett a román legitimáció ellenirányába. Egy állam soknemzetiségű képződményként is megőrizheti egységét és függetlenségét, állították kimondottan vagy sorok között programszövegei, magyarázó jegyzetei, beadványai — és a háború előtti magyar liberalizmus nemzetszemléletének egyik alap tételére emlékeztettek. A személyiség és eszmeileg az 1867-es nemzedék hagyományát ápoló Magyar Párt a régi ellenfél, a román Nemzeti Párt szerepét játszotta, azzal a különbséggel, hogy nem érvelt az utóbbinál hajdan nyűt irredentizmust előkészítő területi autonómiával.

Jóllehet ilyen módon összromán érzékenységekkel is törődött, mégsem kínált a dencentralisztikus transzilvanizmus gyógyírt román címzettjeinek azon félelmére, hogy az alkotmányosan biztosított etnikai-kulturális sokszínűség egyszer majd Erdélyt politikailaig elveszejti. Ellenkezőleg. Növelte a túloldal baljóslatú szorongását. A megcserélt szerepek kétidejűsége miatt más visszahatást aligha válthatott ki. Ugyanis néhány évtizededdel azelőtt az erdélyi román nemzetiség szószólói álltak ellent kifelé törvényesen, befelé a politikai elszakadáson dolgozva egy számukra idegen uralomnak. Végső győzelmük fényében most minduntalan kétségesnek látszott, hogy a Magyar Párt nem ugyanazon kétkulcsossá got műveli-e. így hát a bukaresti központosítás román ellenzői sem hajlottak arra, hogy bármelyik, de főleg az erdélyi régió ügyeinek rendezéséhez egybevessék és lehetőleg együtt érvényesítsék a demokrácia és a pluralizmus elvét. Ok is feljogosítva érezték magukat a kettős viszály egyszerűsítésére: mihelyt ez a nemzeti oldalával mutatkozott, a rendszerbírálók átváltoztak rendszerőrzőkké. A szó szerint parasztizmust jelentő taranizm és a liberalizmus — a kor két fő román ideológiai mozgalma — ugyan éles szóharcot folytatott az állam belső összetartozásának politikai, jogi, gazdasági és szociális szerkezetéről, ám Erdélyt, mint politikai szerepre vágyó földrajzi egységet csak többségi román részével szándékoztak megszólaltatni.

Ennélfogva a korai transzilvanizmus folyvást saját mércét emelt, amelytől el nem mozdulhatott. Igaz, a területi elvű autonómiáról a személyi elvűre áttérve bekapcsolódott a területiség visszaszorításába, amelyet a német és az erdélyi román regionalisták indítottak be. Ám kettős indítékával a Magyar Párt egyrészt a nagymagyar eszme vonzerejének engedett, másrészt az erdélyközpontúság. román kritikájához idomult. Utóbbi lépésre az elvárásokhoz képest lassabban, és — mint a paktumok kapcsán kiderült — mindegyre elkésve határozta el magát. Ideológiakritikai szempontból a legnagyobb tehertételt azzal okozta magának, hogy nem ismerte föl a megcserélt szerepek logikáját. Azon hamis megítélés áldozata lett, hogy a román oldal, amely a régiót egy módon haladta meg, az ő átirányulásában a két sín közül csak a bukarestit veszi észre, a budapestit nem.

Abban a hiszemben, hogy Bukarestnek és Budapestnek egyszerre tartoznak felelősséggel, és erre bizonyos mértékig képesek is, a korai transzilvanisták akaratlanul is belesodorták magukat egy ördögi körbe. A magas európai diplomácia feltétlen status quo-pártisága óva intette őket bárminő elszakadási kísérlettől. Mivel belpolitikai esélyeik sem voltak kedvezőbbek, a „kötéltáncosi bravúrt" [Gyárfás Elemér: A kormány földosztási ünnepe (1922). In: Ugyanő: Erdélyi problémák 1903-1923. Cluj/Kolozsvár 1923,235.], amelyet tárgyalásaik az állami hatóságokkal egyre-másra megkövetelték tőlük, akár a belső emigránsok közömbösségével is felválthatták volna. De az állam dolgaiból részt nem vállaló tétlen figyelő szerepe, aki megvárja azt az időpontot, amelytől kezdve többé nem kell hamis alkuba bocsátkoznia, ellentmondott volna ama önként vállalt sarkigazságnak, miszerint a „kisebbségeknek az egységes nemzeti államok imperializmusával folytatott küzdelmeiben nem az elérhető siker alkotja éltető elemét, hanem a harc". [Jancsó Benedek: A kalotaszegi tagozat gyűlése. Magyar Országos Levéltár, K 28, 139 cs. 279-1025-0-130,11]. Ez a harc pedig legmélyebb lenyomata volt annak a hitnek, hogy egyszer majd visszatér a választás lehetősége a magyar egységben megélhető szabadság különböző változatai között. így történhetett, hogy a Trianon árnyékában elnapolt alternatívák a korai transzilvanistákat az engedményes: kismagyar megoldás keresésére indították, de meggátolták őket abban, hogy a kompromisszumot bensőjükben nyomban megkössék.

 

[Jelen szöveg több esztendős kutatás eredményeinek első és erősen rövidített magyar nyelvű összefoglalója. Az alapmű először németül jelenik meg 1993-ban (Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche nach dem Kompromiß Ursprünge und Gestalten des frühen Transsilvanismus 1918-1928. München (Verlag Ungarisches Institut: Studia Hungarica 41).]



« vissza