Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magzatvédelmi törvényről

Az Alkotmánybíróság 1991. december 17-i határozatával [szám: 64/1991. (XII. 17.) AB. h.] megsemmisítette a terhességmegszakításról szóló 76/1988. (XI. 3.) MT. rendeletet és a végrehajtásra kiadott 15/1988. (XI. 15.) SZEM. rendeletet. A magzatvédelem és a terhességmegszakítás elvi kereteit részletesen felvázolta. Az Országgyűlésnek 1992. december 31-ig kellett az új törvényt megalkotnia.

A törvényelőkészítés időszakát széleskörű publicisztikai, szakmai vita kísérte; megjelent számos szervezet állásfoglalása, országos aláírásgyűjtések folytak. A magyar társadalmat megmozgatta az esemény; a legkülönbözőbb vélemények kaptak végre nyilvánosságot.

Sajnálattal lehet azonban megállapítani, hogy az Alkotmánybíróság döntésének elvi megállapításai csak a legritkább esetekben szerepeltek a vitákban, sőt azt is ki lehet mondani, hogy a végső törvényszöveg is több ponton szembekerül a határozattal. Úgy tűnt föl, nagyon sokan elhallgatni kívánják ezt a határozatot.
 

I. A TÖRVÉNY ELŐZMÉNYEI ÉS ELŐKÉSZÍTÉSE

 

Az Alkotmánybíróság határozatáig sem a Kormány, sem az egyes pártok nem terjesztettek elő koncepciót a magzatvédelemre, a terhességmegszakítás szabályozására. Ennek következménye, hogy az 1992-es év első felében lényegében csak dr. Fodor András Attila MDF-es képviselő és öt SZDSZ-es képviselő (HÓDOSÁN RÓZA, BÜKI Dorottya, Eörsi Mátyás, Halda Aliz, Rózsa Edit) törvénytervezete képezett vitaalapot a törvényhozás szempontjából.

Dr. Fodor András Attila már 1990 nyarán előterjesztett az Országgyűléshez egy javaslatot az Alkotmány 54. § (1) bek. magzatvédelmi szempontú módosítására. Mivel a javaslat valószínűleg nem kapta volna meg a kétharmados többséget, s az Alkotmánybíróság eljárása is folyamatban volt már ekkor, pártjának javaslatára visszavonta indítványát. A képviselő ezután az MDF Elnökség megbízásából szakértői csoportot állított fel egy új törvény előkészítésére. Ennek nyomán a képviselő törvénytervezete 1992 januárjában kész volt, arról nyilvánosan beszámolt.

Fodor András Attila törvénytervezete alapvetően az Alkotmánybíróság döntésére épült. Lényegi eleme, hogy két változatban határozza meg a méhmagzat jogalanyiságát, jogait, melyek közül az Országgyűlés választhatott volna.

5. A/ változat:

(1) A méhmagzat teljes jogképességű jogalany, ezért a fogamzástól kezdve alanyi joga van az élethez, az egészséghez, az emberi méltósághoz, vagyoni jogok illetik meg.”

Ez a változat csak az anya életveszélye esetében engedi meg a terhességmegszakítást, s az állam feladatává teszi a gyermeket váró anyák és a méhmagzatok védelmét.

A 'B' változat szerint:

(1) Az állam alkotmányos, az élet védelmét szolgáló általános kötelezettségére tekintettel fokozott védelemben részesíti a gyermeket váró anya és a méhmagzat életét, egészségét. A méhmagzat különleges helyzetű, korlátozott jogképességű jogalany, akit megillet az élet és egészség joga, az emberi méltóság tisztelete, valamint meghatározott vagyoni jogok.”

Ebben az esetben szélesebb a terhességmegszakítási indikációs skála, mivel a pontosan körülírt orvosi-genetikai ok mellett akkor is engedélyezi a terhességmegszakítást, ha a terhesség bűncselekmény következménye.

EZENKÍVÜL a javaslat 1994. június 31-ig egy átmeneti időben lehetővé tette volna a terhességmegszakítást szociális helyzet esetén, és a 18 év alattiaknál. Az átmeneti időszakban szociális intézkedéseket kellett volna tenni, és beindítani egy széleskörű felvilágosítást a javaslat szerint. A javaslatban számos magzatvédelmi elem van ezen kívül is (pl. kimondja, hogy a terhességmegszakítás nem a családtervezés eszköze, átalakítja a Család- és Nővédelmi Tanácsadó Szolgálatot, szakszerűbbé, pontosabbá teszi az orvosi indokból történt terhességmegszakítást stb.)

A törvényjavaslat azonban nem került benyújtásra. A kormánypárti képviselő dr. Surján László népjóléti minisztertől törvényjavaslatára nagyon pozitív kritikát kapott, s azt az ígéretet, hogy ez a javaslat képezi a Kormány által előterjesztett javaslat alapját, ha a képviselő nem nyújtja be indítványát. Azonban a kormányelőterjesztés végül egészen más koncepcióra épült.

Öt szabaddemokrata képviselő — nem pártálláspontként — törvénytervezetét beterjesztette az Országgyűléshez és nyilvánosságra is hozta. [Magyar Hírlap, 1992. március 14.] Ez a tervezet alapvetően a megsemmisített rendeleteket kívánta törvényerőre emelni, illetve tovább liberalizálni azok rendelkezéseit. Ennek lényege vagy egy határidőmodell (3. § A/) vagy egy 15 pontos(!) indikációs lista (3. § B/), a két lehetőség között a döntést az Országgyűlésre bízva. Az indikációs lista annyira tág, hogy 14, többségében vitatható terhességmegszakítási ok után a 15. így szól: „Megszakítható a terhesség, ha a terhes nő a gyermekvállalást megnehezítő más nyomós indokra hivatkozik.” Fontos eleme e törvénytervezetnek, hogy a magzati életet jogi jelentőségű „állomásokra” osztja, és így szakaszos magzatvédelmet kíván felépíteni, az első 12 hétben a magzatvédelem teljes hiányával. Az indoklás pl. kijelenti: „Ha egy lény nem érez, ha nincsenek vágyai és kívánságai, akkor a jogi védelem tárgya nem lehet az ő érdeke.” Nem szükséges részletezni, ennek a gondolatnak a törvényesítése milyen hatással lehet pl. az eutanázia legalizációjára.

Véleményem szerint e törvénytervezet ugyan egészében és részleteiben is szemben áll az Alkotmánybíróság döntésével, az országgyűlés mégis napirendjére vette, bár részletes vitára már nem tűzte.

A javaslatokkal párhuzamosan jelent meg végre néhány e kérdést feldolgozó alapmű. Fekete Gyula könyve, a Véreim magyar kannibálok, a szerző több évtizedes harcát foglalja össze a pártállami népesedés- és abortuszpolitika ellen. Mélyen elítéli az elmúlt évtizedek gyakorlatát s összegzésként kijelenti: „Meg kell szüntetni az anyaságot, a gyermek vállalását, gondos nevelését büntető leleményes erőszakot.” A szerző komplexen dolgozza fel a népesedéspolitika kérdéseit, ezért viszonylag kisebb terjedelemben foglalkozik az abortusz kérdésével, de mélyebb jogi-erkölcsi feltárására ezen a téren nem vállalkozik. A liberális oldal átgondolt, alaposan kimunkált nézetrendszerét Kis JÁNOS foglalta össze Az abortuszról — Érvek és ellenérvek című könyvében. A szerző érzékelteti azt a hatalmas erkölcsi-jogi problémarendszert, mely a kérdés hátterét képezi. Élesen bírálja az Alkotmánybíróság döntését. Kis János érzékeli a magzat jogképességének és jogi helyzetének nehézségeit. Ellenzi bármiféle jogi státusz megadását a magzatnak. Véleménye szerint „a magzat potenciális erkölcsi személy”, de ebből nem következik, hogy joga van megszületni. Lényegében elfogadja a szerző a Roe v. Wade-ügyben alkalmazott trimesztereket; (1. szakasz: a terhesség 12. hetéig, ekkor a szerző szerint a magzatnak nincs agyműködése, és teljesen szabad az abortusz; 2. szakasz: 12-24. hét, megindul az agyműködés; korlátozott a terhességmegszakítás; a 3. szakasz: 24. héttől csak rendkívüli esetben lehet megszakítani a terhességet.) Bár a szerző számos gondolatát jelen sorok írója nem tudja elfogadni — pl. a trimeszterekre való tagolását — mégis a könyv nagyon értékes alapmű. Egyik fő értéke, hogy határozott különbséget tudunk tenni segítségével a demagóg pártállami gyakorlat és Kis János képviselte nagyon kidolgozott, liberális nézetrendszer között.

E helyen kell szólni egy másik liberális politikus, HACK PÉTER Kinek az élete? Jogi érvelés az élet pártján című tanulmányáról. Az írás kitűnően példázza, hogy ugyanazon pártállás mellett, teljesen különböző értékes nézetrendszerek létezhetnek. A szerző teljesen elfogadja az „életpárti", érvrendszert, amikor kijelenti: „Következésképpen a magzatot mint személyt ugyanolyan mértékben illetik meg az emberi jogok, mint bármely más személyt, legfeljebb ezen jogok egy részének gyakorlásában korlátozva van.” A terhességmegszakítást Hack Péter csak az anya életveszélye esetén tartja elfogadhatónak. A szerző kitűnően érzékeltetni, hogy a kérdés alapvetően nem vallási, hanem jogi-orvosi probléma.

Említést kell tennünk még Abortusz és... Literatura medicinae című tanulmánykötetről. Az egységes szemléletet nem képviselő, egyetlen kötetből kiemelkedik KOVÁCS JÓZSEF A művi abortusz a bioetika szemszögéből, Hegedűs Katalin Az abortuszkérdés a két világháború között és SZABÓ A. Ferenc Abortusztilalom anno... című írása. A kötetből Kovács József írását tekinthetjük — a korábban elemzett Kis János-kötettel együtt — az SZDSZ-törvénytervezet elvi alapjának. Kis János és Kovács József művei lényegesen magasabb színvonalúak, mint a törvénytervezet.

AZ ÉV FOLYAMÁN több jelentős testületi állásfoglalás is született, több fórumot rendeztek az abortusz kérdéséről. A Magyarországi Református Egyház 1991. február 27-én megnyílt Zsinata 10 pontban foglalt állást a magzati élet védelmében. Megerősíti a fogamzással kezdődő élet védelmét s kimondja: „a magzati élet ugyanazt a védelmet élvezze, mint bármely megszületett emberi élet.” A Nyilatkozat nem áll a teljes abortusztilalom alapjára: „számolunk a Ne ölj parancsolatnak a háborúhoz és az önvédelemhez hasonló olyan határeseteivel, mint pl. az anya kifejezett egészségkárosodása vagy közvetlen életveszély vagy bűncselekmény, nemi erőszak következtében létrejött terhesség, ahol a két rossz közötti választás erkölcsi dilemmája vetődik fel.” GYÖKÖSSY Endre ugyanitt részletesen, magas színvonalon elemzi a magzat jogait.

A Keresztény-Zsidó Társaság 1992. április 2-án a Fasori Gimnázium dísztermében tartotta 92/1-es fórumát az abortuszról, majd a Krisztusi Bioetikai Központ rendezett szimpóziumot a Magyar Tudományos Akadémián 1992. május 22-23-án, melynek első napja a magzati életvédelemmel foglalkozott. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) is nyilvánosságra hozott egy állásfoglalást. [A megfogant emberi élet védelmében. (Készítette: DR. KOVÁCS ISTVÁN, DR. Vass Miklós, dr. Molnárfi Tibor, dr. Jobbágyi Gábor); Távlatok 1992/3. 367-368] Az állásfoglalás külön-külön részekben foglalkozik a kérdés teológiai-morális, orvosi,.népesedési és jogi vonatkozásaival. A tanulmány minden szempontból kiáll a fogamzástól számított teljeskörű életvédelem mellett, és részletesen elemzi-elítéli az elmúlt évtizedekben történteket. A nyilatkozat kimondja: a törvényhozók tartsák szem előtt, hogy a „magzat szeméi/', és „az életet mindig védeni kell, vagyis elfogadhatatlan a dialógus, a pluralizmus, a tolerancia olyan értelmezése, amely az élet ellen támadóval toleráns.” „A magzat élete felett — mivel emberi élet — senkinek nincs joga rendelkezni” — állítja a nyilatkozat, ugyanakkor a nőket és férfiakat az emberi élet megfogamzása előtt megilleti a családtervezés joga, az államnak hatalmas feladatai vannak a szociális rendszer átalakításában, a felvilágosítás területén

Több orvosi szervezet is adott ki állásfoglalást a témakörben. Kizárólag ezzel a kérdéssel foglalkozott a Gyermekorvosok Kongresszusa 1990. december 6-án, s nyilatkozatot adott ki az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Intézet Szakmai Kollégiuma is 1990. november 30-án.

NAGYON JELENTŐS eseménye volt A vitának a „Nőgyógyászok és Szülészek Európai Társasága” 1992. június 1-jei tudományos ülése Esztergomban A civil társadalom és az abortusz címmel. A tudományos ülés 6 szekciójában kb. 100 orvos, társadalomtudós, teológus vitatta meg a kérdést. A tudományos ülés, érthetően, szülész-nőgyógyász túlsúllyal zajlott, kik mindig is egy liberális, toleráns jogi szabályozás hívei voltak. Ez tükröződik az ülést összegző Esztergomi ajánlásban. A dokumentumot azért is fontosnak tekinthetjük, mert koncepcióját lényegében elfogadta a későbbi Magzatvédelmi Törvény, amelyre így a szülész-nőgyógyász (orvos)szempontok erős, meghatározó befolyással bírtak. Az ajánlás megállapítja: „az abortuszt nem tiltani kell, hanem újra és újra vizsgálva, megszabott határok között tolerálni.” Bár megállapítja az ajánlás: „A biológiai, a genetikai és az orvostudomány egyre pontosabban fogalmazza meg azt az időpontot, amitől fogva emberi életről van szó, amelynek fejlődése folyamatos, és a többi élőtől védelmet igényel.” A Nyilatkozat szerint az élet a fogamzással kezdődik. Ezután viszont hatalmas fordulattal kijelenő: „Az abortusz lehetőségét vagy tilalmát nem az élet kezdete dönti el.” Ezért „Az orvos akkor tehet legtöbbet egy terhességmegszakításra jelentkező nő érdekében, minél korábban végzi el.” Az ajánlást összegző Javaslat számos ponton felhasználhatóvá ajánlja a megsemmisített SZEM rendeletet [15/1988. (XII.15.)] A Javaslat lényegében először szól a tételes indikációk helyett a „válsághelyzet” indikációról, majd kijelenti: „A fogamzásgátlás hibáiból eredő »baleseteket«, a nem tervezett és nem kívánttá váló terhességek okozta krízishelyzeteket, megfelelő segítő megközelítés, elemzés és krízisintervenció után, illesztve az európai és világegyezményekhez, a Ne ölj parancs relatív értelmezéséhez (sic!) a biztonságos abortusz tolerálásával ajánlatos kezelhetővé tenni.”

Az ajánlás rendkívül sajnálatos módon nem tér ki a legális terhességmegszakítás szövődményeire az anyára és jövendő magzatára — pedig a kérdéskör jól ismert a szakirodalomban. Rendkívül röviden szól az orvosok etikai konfliktusáról — meg sem említi a Hippokrateszi esküt, a Genfi és Oslói Deklarációt — viszont kijelenti: „Ugyanakkor nem hagyhatják a terhes nőt egyedül problémájával. Együtt kell érezniük vele, és nem terhelhetik őt személyes véleményükkel.”

Az Esztergomi ajánlás lényegében a magyar orvosvezetők (alapvetően szülész-nőgyógyászok) egyértelmű állásfoglalása a több évtizedes gyakorlat alapvető és lényegi fenntartása mellett. Álláspontjuk az alábbiakban foglalható össze:

 

1. az orvosok ismerik a magyar abortuszgyakorlat minden orvosilag tragikus, elvetendő mozzanatát;

2. ennek ellenére a jogszabályalkotási folyamatokban egységesen, mindent elkövetnek egy minél parttalanabb és széleskörű abortuszszabadságot biztosító jogi szabályozósért;

3. ugyanakkor a meghozott liberális jogszabályok után minden felelősséget elhárítanak maguktól, s a széleskörű terhes-ségmegszakítási gyakorlatért a jogalkotót teszik felelőssé.
 

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1992. szeptember 24-én adott nyilatkozatot a készülő törvénytervezetről. A kormány törvénytervezetének ismeretében kifejezi komoly aggályait. Nagyon vitathatónak tartja az abortusz-engedélyezési eljárást és nyomatékosan felhív „az emberi élet feltétlen védelmére”. Kimondja a törvényhozás erkölcsi emelkedettségének és magyarság iránti felelősségtudatának szükségességét: „az élethez való alapvető emberi jogok alapján alkosson olyan törvényt, amely korlátozás nélkül kiterjed a magzati élet teljes védelmére.”

A népjóléti miniszter, dr. Surján László 1992. július 13-án terjesztette a Kormány elé a Magzatvédelmi Törvény tervezetét. A törvénytervezet nem került nyilvánosságra, szakmai, társadalmi fórumokon nem vitatták meg, így az ország lakossága széles körben csak a már elfogadott, kihirdetett törvényt ismerhette meg. Ugyanakkor a sajtó útján dr. Surján László népjóléti miniszter és államtitkára, DR. PUSZTAI ERZSÉBET ismertette a tervezet egyes elemeit. Ennek során nagy hangsúlyt kapott, hogy a tervezetnek van egy szigorú A/ változata — ez csak az anya életveszélye, élettel összeegyeztethetetlen genetikai károsodás, illetve bűncselekmény okozta terhesség esetén engedi a terhességmegszakítást, illetve egy liberális B/ változata ez az orvosi-genetikai, etikai okok mellett kizárólag a nő által meghatározható „súlyos válsághelyzet” esetén is engedélyezi az abortuszt. Ugyanakkor viszont a tervezet más elemei teljes ismeretlenségben maradtak, pl. az orvosi indikációk kérdése, a terhességmegszakítás pénzügyi feltételei stb.

Az Országgyűlés 1992 szeptember-december között tárgyalta a „Magzati élet védelméről” szóló törvényt. A miniszteri előterjesztés kimondta: „A nemzetközi adatok fényében a kiugróan sok abortusz alapján sajnos ki kell mondanunk, hogy az előző kormányok — az 1973-as tiszteletre méltó, de kevéssé eredményes kísérlettől eltekintve — vajmi keveset tettek az élet védelmére vonatkozó alkotmányos kötelességeik teljesítéséért.” Az abortusz nemcsak egy „védtelen magzati életet” szüntet meg, de káros a nő egészségére és egy későbbi terhességre is. Ezért a tervezet nem engedélyezi, „hanem tűri bizonyos meghatározott esetekben az abortuszt”. A miniszter a törvénytervezet A variánsát tartja elméletileg jónak, „mely szerint a magzat személyiségi jogokkal rendelkező, jogképes tagja a társadalomnak”. A B variáns viszont a társadalom „mai gyakorlatát és gondolkodását” fogadja el kiinduló alapként.

Dr. Surján László, számos más vezető orvoshoz hasonlóan, kiválóan ismeri a kérdéskör elméleti-gyakorlati hátterét. A miniszter orvosként, hívőként szemben áll a tömeges terhességmegszakítással, elismeri a méhmagzat jogait, gyakorló felelős politikusként viszont egy engedékenyebb, visszatartásra-megelőzésre épülő modell híve.

A törvénytervezet általános vitájában először a pártok vezérszónokai szólaltak fel. A kormánypártok részéről DR. KULIN SÁNDOR (MDF), KOVÁTS LÁSZLÓ (Független Kisgazdapárt) támogatta a törvényjavaslatot, és a képviselők lelkiismereti szabadságára bízta a döntést a törvénytervezet A és B indikációs variációja között. LUKÁCS TAMÁS (KDNP) viszont kijelentette, hogy a KDNP képviselők részéről csak az A/ variáció elfogadható, mivel „egyik oldalon a megfogant emberi élet a jog által sérthetetlen és korlátozhatatlan érték”, s „az emberi élet felett senkinek nincs joga rendelkezni”. Az ellenzéki pártok vezérszónokai közül Rózsa Edit (SZDSZ) kiemeli a nő önrendelkezési jogát, s csak a B variációt tartja elfogadhatónak, csakúgy mint DR. Kovács PÁL (MSZP) is. Dr. Fodor Gábor (FIDESZ) nyíltan kijelenti, hogy pártjának eredeti koncepciója a B variációra épült, s az „ritka kivételnek számít, hogy javaslatunk egyes kormánykörökben megértésre talált”. Ugyanő részletesen elemzi, miért elfogadhatatlan számukra a magzat részére a teljes és a részleges jogalanyiság megadása is.

így sajátos helyzet állt elő: amíg az ellenzék szinte egységesen felsorakozott a magzati jogokat csak deklaratív szinten kimondó, széleskörű abortuszliberalizációt törvényesítő B variáció mellett, addig a kormánypártok közül egyedül a KDNP állt ki egységesen az A változat mellett, a többiek szabad folyást engedtek az eseményeknek. Gyakorlatilag a törvény sorsa ezzel eldőlt: nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánypárti képviselők egy részének szavazata az ellenzékkel együtt liberális megoldást eredményez, vagyis az A variációnak semmi esélye sincs.

RENDKÍVÜL SAJNÁLATOSNAK MONDHATÓ, hogy a pártvezérszónokok ellentéte jóformán kimerült az A és B variációk körüli véleménymondásban, ugyanakkor szóba sem került a szintén nagyon problematikus orvosi indikáció, vagy az ellenszolgáltatás kérdése. A vita e szakaszában tehát úgy tűnt föl, hogy a képviselők szerint a törvénytervezet egyébként kifogástalan. A látszólagos kérdés csupán az, hogy a „szigorú” vagy az „engedékeny” változatot választja-e az Országgyűlés. A pártok közötti harmóniát G. NAGYNÉ DR. MACZÓ ÁGNES (független) képviselő bontotta meg: „Olyan javaslatot terjesztettek elénk, amely jogi szempontból elnagyolt, manipulativ, összemosott, és félrevezető”. A törvényjavaslat legsúlyosabb hiányosságát abban látta, hogy „amíg a magzatot agitatív módon védi, győzködéssel, felvilágosítással, addig az abortusz mellett törvényileg foglal állást (...) a kormánykoalíció visszavonhatatlanul beismeri, hogy az ellenzék programját valósítja meg” — s így lényegében kimondta azt, amit már dr. Fodor Gábor is megtett. A képviselő szerint, ha a törvényt nem adják vissza a Kormánynak, a Parlament „kollektív bűnrészességet vállal” egy a „Kádár-rendszernél is súlyosabb következményekkel járó abortusztörvény” elfogadásában.

Az Országgyűlés ezután négy tárgyalási napon keresztül folytatta a törvény vitáját.

A vitában körülbelül megoszlott az „életpárti” képviselők (pl. Fodor András Attila, Mécs Imre, ifj. Fekete Gyula, Szeleczky Szilárd, Tóth Sándor, dr. Hack Péter, Deme Zoltán, stb.) és az abortuszszabadság mellett érvelők (pl. Büky Dorottya, Darvas Iván, Hódosán Róza, Beke Kata, Szelényi Zsuzsa, Gerbovits Jenő) száma.

Általánosságban ki lehet mondani, hogy a két tábor közti erővonalak nem párthovatartozás szerint oszlottak meg. Bár az „életvédő” megnyilatkozások jobbára a kormánypárti oldalon fordultak elő, mégis egyértelműen ebbe a csoportba sorolható az ellenzék köréből pl. Mécs Imre, dr. Hack Péter, Sasvári Szilárd. Ugyanakkor a liberális változat mellett számosán érveltek kormánypárti oldalról, pl. dr. Pusztai Erzsébet, Gerbovits Jenő stb.

MÉGIS — nyilván nem alap nélkül — az „életpártiak” úgy vélték „néhányunk szélmalomharca ez — bár meg kell mondanom azt is, különösebb dicsőséget nem érzek Don Quijote lévén...” (Pap András, MDF). Talán egy kérdés volt, amiben a többség egyetértett: a törvény nem a magzati élet védelméről szól, „jobbik esetben hipokritának, képmutatónak, rosszabbik esetben pedig cinikusnak tartanának minket, ha mi azt mondanánk, hogy ez a törvény amit mi meghoztunk, és ami a terhességmegszakítás szabályozásáról szól, az maga a gyermekvédelem, vagy a magzatvédelem.” (Halda Aliz SZDSZ)

Az „életvédők” csoportjában először Grezsa Ferenc (MDF) szólalt fel. Kijelentette „vitathatatlan, hogy a magzat fogamzása pillanatától emberi lény, mint bármelyikünk”... „az alapkérdés nem az, hogy ember-e a magzat, hanem hogy lehetnek-e olyan esetek, amikor szabad embert ölni.” KOVÁCS Gábor (KDNP) szerint „Meg kell változtatnunk szemléletünket, az életet kell védenünk a fogamzástól a halálig.” Nagy hatású volt DR. ZÉTÉNYI Zsolt (MDF) felszólalása: „Amikor tehát a magyar Országgyűlés szavaz ebben a kérdésben, akkor életre vagy a halálra szavaz” ... „megváltozott a véleményem, s meggyőzött arról, amit tudat alatt én is tudtam, hogy az emberi élet nem osztható fel csökkent értékű és teljes értékű szakaszokra.” Élesen bírálta a törvényjavaslatot Balogh Gábor (független) képviselő. A parlamenti „életvédő csoport” vezetője, dr. Fodor András Attila (MDF) részletesen elemezte az Alkotmánybíróság határozatát, s határozottan kiállt a méhmagzat jogalanyisága, jogvédelme mellett: „Ezt a vitát, amely nem egyébről szól, mint egy tudományosan kétséget kizáróan bizonyított ténynek a jog általi tudomásulvételéről vagy semmibevevéséről, valahogy hasonlónak érzem ahhoz, amikor a Kopernikusz és Galilei által igazolt heliocentrikus világképet az akkori felfogás nem volt hajlandó tudomásul venni. Szilárd meggyőződésem, hogy eljön az az idő, amikor az utókor ugyanolyan borzadállyal emlékszik vissza erre az időszakra, melyben az emberek születésük előtt elpusztították saját magzatjaikat, mint a geocentrikus világkép korára, vagy a spártai gyermekek letaszítására Taigetosz hegyéről.... Az Országgyűlés foglaljon állást a magzat jogalanyisága kérdésében, bárhogyan is dönt azonban, tegyen további lépéseket az élet tisztelete irányában, mondjon igent az életre.” Dr. Fekete Gyula (MDF) történelmi példákkal bőven illusztrált felszólalásában határozottan kimondja: „A magyar törvényhozás legparadoxabb, legellentmondásosabb törvénye lenne az, amelynek lényege szerint halálos ítéletet csak tökéletesen ártatlan emberen szabadna végrehajtani, hiszen a még meg nem születettek a legártatlanabbak, és a gyermekgyilkosok, a családirtók a gátlástalanul öldöklő gengszterek életét nem veszélyeztethetné semmilyen bírói ítélet. ... A liberálisok múlt században megfogalmazott híres jelmondata az volt, hogy Élni és élni hagyni.... ma azokat minősítik konzervatívaknak, akik e mellett kiállnak, és azokat minősítik liberálisoknak, akik azért szállnak síkra, hogy megmaradjon, esetleg kiterjedjen az élni nem hagyni jogosítványuk.” Deme Zoltán (MDF) kijelenti: „A művi abortusz során emberi élet pusztul el, durva, istentelen és embertelen módon. A magzatelhajtás tehát, akárhogyan is fáj, emberölés.” Mécs Imre (SZDSZ) nagyhatású, általános tetszésnek örvendő felszólalást tartott: „Le kell szögeznünk, hogy a terhesség megszakítása brutális, durva és embertelen dolog, elpusztítanak egy minden mástól különböző emberi életet... Halálos ítéletek százezrei születnek — bíróságok és méltányos eljárás nélkül, az emberi élet értékéhez képest nevetséges, csekély, primitív, önző indokkal.” „Meg vagyunk győződve, hogy ötven vagy száz esztendő múlva azt emberiség ugyanúgy el fogja ítélni a magzatelhajtást, az abortuszt, mint ahogy ma elítéljük az emberevést, a kínvallatást, a rabszolgatartást, a kivégzést; »brutális«, »embertelen« és »megengedhetetlen« minősítést fog kapni.” Tóth Sándor (KDNP) kifejti, hogy az A/ és B/ változat egyike sem megfelelő egy katolikus számára, „minden emberi lényt — mint személyt — fogantatása pillanatától kezdve abszolút módon tisztelni kell.” Szeleczky Zoltán (MDF) szerint: „A kérdés sarokpontja tehát az, hogy az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik. Ha azt az életet kioltom, egy emberi életet oltok ki. Innen kezdve már csak úgy vetődhet fel a kérdés: felhatalmazhat-e valami arra, hogy földi létünk lehető legmagasabb rendű értéket, az emberi életet elpusztítsuk?” Dr. Fodor András Attila (MDF) a részletes vita során kijelentette, hogy „a kollektív nemzeti öngyilkossághoz nem kíván asszisztálni”... és koalíciós képviselőtársaihoz fordulva: „Önök megtehetik, hogy az élet ellen szavaznak, de azután kérem, ne hívják ezt a koalíciót kereszténynek és a nemzeti értékek tisztelőjének”. Fekete Gyula (MDF) ismét nagyon keményen fogalmaz: „Nem csak a mi kormányunk, hanem igen sok más ország kormánya is a kényelmes megoldást választja, azaz nem törődik a gyermekek és a családok létbiztonságával... és kötelezettségei helyett gálánsán fölajánlja a szülőknek azt az úgymond szabadságjogot, hogy a megszületendő gyermekeik vödörbe való juttatásával elkerülhetik az elnyomorodást... Felkínálnak egy hamis szabadságjogot, csak hogy elleplezzék a gyermekek élethez, megélhetéshez való szabadságjogának a napi megsértését.”

AZ ABORTUSZ LIBERÁLIS SZABÁLYOZÁSA MELLETT SZÓLÓK nagyobbrészt a nők önrendelkezési jogára, az illegális abortuszok következményeire hivatkoztak. Feltűnő, hogy ezen oldal érvelésében lényegében nem történik hivatkozás az Alkotmánybíróság döntésére, a méhmagzat jogi helyzetére, jogaira. Ez az oldal alapvetően a mindennapi gyakorlat oldaláról közelíti meg a kérdést.

SZELÉNYI Zsuzsa (FIDESZ) kijelentette: „a magzat jogi helyzete elválaszthatatlan az őt hordozó nőétől”. A képviselőnő szerint „az abortusz egy potenciális emberi életről való lemondás”, viszont a „terhesség megtartásáról vagy megszakításáról való döntés a terhes nő személyes ügye”. Amennyiben a nő egyáltalán dönteni kényszerül, az már bizonyíték arra, hogy „szükséghelyzetben” van. Szerinte csak a törvénytervezet B/ változata képezhet vitaalapot. Beke Kata (független) szintén a B/ változat mellett érvelt, mert egy szigorú szabályozás: „a szegényeknek az angyalcsináló asszonyok reneszánszát, vérmérgezések, súlyos egészségkárosodások sorát, börtönt a törvényszegő orvosoknak, asszonyoknak, köztük családanyáknak, a jómódúaknak diszkrét és higiénikus körülmények között elvégzett tiltott műtéteket, esetleg külföldi szanatóriumokat eredményez.” Gerbovits Jenő (FKgP): „Én nem tudom elfogadni, hogy két ivarsejt találkozásában a zigóta az életet jelenti." Szerinte: „hol van a nő elvitathatatlan, saját rendelkezési joga? Ki hivatott arra, hogy ebbe beleavatkozzon, a testével, a szemérmével foglalkozzon?” Büky Dorottya (SZDSZ) szerint a tervezet s az Országgyűlés „rosszindulatú képzelgésekből előlépő ádáz perszónákról” készül törvényt fogalmazni, s a döntési folyamatba minden beleszólást „cinizmusnak” nevez, „mert a nők legnagyobb része képes felelősen dönteni egymaga is, vagy képes férjével megbeszélni az élet nehéz kérdését, súlyos erkölcsi döntéseinek következményeit képes vállalni.” Dr. Mezei Károly (MDF) szintén a B/ változat mellett érvelve, az oktatás, felvilágosítás fontosságát emeli ki, viszont „az önálló emberi életet jelentő magzatot az emberi szabadság jogával rendelkező nő elválaszthatatlanul magában hordja. Bár mind a kettő önálló élet, az anya szívdobbanásától, lélegzésétől és táplálkozásától függ a magzat léte, míg a magzat állapota visszahat az anya életére. Ilyenformán egyik jog sem választható le a másikról anélkül, hogy az ne sérülne.” Dr. Csehák Judit (MSZP) szintén a B/ változat mellett érvel, de kijelenti, hogy a megsemmisített szabályozással tartalmilag egyetért, azt aláírta. Tipikusan jelentkezik a képviselőnél a korábban orvosvezetői magatartásként értékelt jelenség, mikor kijelenti: „nem vagyok terhességmegszakítás-párti, és sem orvosként, sem nőként nem tekintem a születésszabályozás helyes, megengedhető, jövőben elfogadható eszközének a terhességmegszakítást.” Ö a nevelésben és felvilágosításban látja a fejlődés lehetőségét, s akkor „nem lesz szükség semmilyen szabályozásra!!), de főként szigorúbb szabályozásra nem lesz szükség.” SÜMEGI SÁNDORNÉ (FKgP) szerint a terhességmegszakítások esetében „A törvényhozó szándék a legkisebb hatásfokkal a tiltással valósul meg. Ez az eljárás nem több gyermek születését, inkább több tragédiát, tiltott műtétek következményeként esetleg az anya halálát, élő gyermekeink árvaságát, vagy ami még borzalmasabb, az utóbbi időkben elszaporodott csecsemőgyilkosságot eredményezi.” Laborczi Géza evangélikus lelkész (SZDSZ) teológusként érvel az abortuszliberalizáció mellett: „van aki a családjában, van, aki a hite szerint az Úristen előtt hozza meg ezt a döntést. De a törvénynek — amiről beszélünk — mindenképpen biztosítani kell azt a játékteret, hogy ki-ki ezt a döntést, nagyon kemény, nagyon nehéz, feszültségektől nem mentes döntést meghozza... Azt gondolom azonban, hogy egy mérsékelten megengedő törvény semmiképpen nem életellenes.” Dr. Ugrin Emese (FkgP) szintén a B/ variációt támogatva, megdöbbentő érvet fejt ki emellett: „Tudjuk azt, hogy 50-60 ezer emberrel, több gyermekkel kell számolnunk évenként, ha szigorító törvényt hozunk... ez természetesen meg fog jelenni az állami költségvetés kereteiben”. Boros László (MSZP) szerint: „Én a lehető legliberálisabb megoldásra voksolok, mert a tervezett korlátozást szűk látókörűnek, a nők számára hátrányosnak, döntési szabadságukban korlátozónak, nóta bene alkotmányellenesnek tartom." Hódosán Róza (SZDSZ) szerint: „Van egyetlen dolog, amiben úgy tűnik, itt e hazában mindenki egyetért. Az abortusz rossz, embertelen, megalázó, és minden törvényes alkotmányos eszközzel törekednünk kell arra, hogy ezek száma Magyarországon csökkenjen." Dr. SCHIFFER JÁNOS (MSZP) a liberális megoldás mellett érvelve semmivel alá nem támasztható kijelentéseket is tesz: „A mohamedánok vallása nem tiltotta az abortuszt.!?) Szent Ágoston még csak pénzbírsággal büntette a magzatelhajtást!?). Szent Hipokrézis(?) a fogamzást megakadályozó eszközt is büntetni kívánta."!?! sic!)

Úgy tűnik föl, az „életpárti” képviselők többen szólaltak fel, érvrendszerük sokkal alátámasztottabb volt, az Országgyűlés egészét azonban meggyőzni nem tudták, a módosító indítványokról való szavazásnál, s a végszavazásnál kisebbségben maradtak.

A magzati ÉLET VÉDELMÉRŐL SZÓLÓ 6494. számú törvényjavaslathoz 125 módosító indítványt nyújtottak be. (Az Országgyűlés szociális, egészségügyi és családvédelmi, emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának, alkotmányügyi, törvényelőkészítő és igazságügyi bizottságának együttes jelentése a magzati élet védelméről szóló 6494. számú törvényjavaslatról.)

Az „életpárti” képviselők javaslatainak jó részét dr. Fodor András Attila (33 módosító javaslat 7915-7948 szám alatt) és Mécs Imre (13 módosító javaslat 7967-7979 számon) nyújtotta be. A képviselők részben a törvény koncepcionális változását, részben részletszabályainak átalakítását kívánták elérni. A liberális és szocialista képviselők (pld. Dr. Csehák Judit, Büky Dorottya és társai, dr. Fodor Gábor-Szelényi Zsuzsa) módosító indítványaik túlnyomó részével a terhességmegszakítási eljárást kívánták egyszerűsíteni, liberaüzálni. A módosító indítványok zömét a Parlament elutasította.

Néhány az elutasított módosító javaslatok közül:
 

Mécs Imre 7969. sz. javaslata a preambulum módosítását a következő mondattal javasolta: „a terhességmegszakítás emberhez méltatlan (az anya életének megmentését kivéve) és nem lehet a születésszabályozás elfogadott eszköze.

Dr. Fodor András Attila 7912/2. sz. módosítási javaslata a törvény 1. §-ban kívánta kimondani: „A magzat jogképes. Jogképessége általános, egyenlő és ideiglenes.

Mécs Imre 7967. sz. módosítási javaslata szerint: „A méhmagzat jogállását külön törvényben kell szabályozni.

Dr. Fodor András Attila a törvényjavaslat 9. §-át kívánta kiegészíteni: (Itt szól a törvénytervezet a terhességmegszakítási kérelem során alkalmazandó felvilágosításról) a felvilágosítást végző munkatárs feladatává kívánta tenni, hogy tájékoztassa az édesanyát: „képi vagy tárgyi demonstráció keretében a magzati fejlődésről és személyre szólóan arról, hogy a jelenlévő szülők magzata a magzati fejlődés mely stádiumában van, mely szervei alakultak ki.

Sikertelenek voltak a gondnok kirendelésére tett javaslatok (7936. sz. dr. Fodor András Attila), a terhességmegszakítást egyáltalán nem végző osztályok kialakítására tett javaslat (dr. Fodor András Attila 7914/2. sz. javaslata), a törvény utólagos felülvizsgálatát biztosítani kívánó javaslat (Mécs Imre 7980. sz. javaslata).

A törvény s a módosító indítványok feletti szavazás részletes ismertetésétől eltekintünk, csak két eredményt ismertetünk:

az ún. „A változatról” szóló szavazáson „igen”-t mondott 70 képviselő, „nem”-et 162;

a törvény végszavazásáról „távol volt” 120 képviselő, „igen”-t mondott 193, „nem”-et 39, „tartózkodott" 33,

így a törvényt az összes képviselő (385) 50,1 %-a szavazta meg. Az ellenzéki képviselők nagyobb része „igen"-t mondott a törvényre (SZDSZ 50, MSZP 9, FIDESZ 15), „nem"-et mondott a törvényre (SZDSZ 6, MSZP 2, FIDESZ 2).

Tehát a törvényre a kormánypárti képviselőknek nagyon jelentős része nem mondott „igen"-t, (vagyis „nem"-et mondott, „tartózkodott", vagy „távol volt"), az „igen"-t mondó kormánypárti képviselők száma: 119, így meg lehet állapítani, hogy a törvényt jelentős ellenzéki támogatással és nagyszámú tartózkodással, távolléttel szavazta meg az Országgyűlés.

 

I. A TÖRVÉNY POZITÍV, ELŐREMUTATÓ ELEMEI:


 

1. A jogszabály először emelte törvényi szintre a terhességmegszakítás szabályozását, ezzel véget vetett a több évtizedes alkotmányellenes, alacsonyszintű szabályozásnak.

2. Legalább deklaratíve, de először tartalmaz magzatvédelmi szabályokat, mikor kimondja: „a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel", és „a terhességmegszakítás nem a családtervezés és a születésszabályozás eszköze." (Preambulum)

3. A terhességgondozás és a várandóssági pótlék bevezetésével tényleges orvosi védelmet, anyagi támogatást ad a terhes asszonynak, s így a méhmagzatnak is. Mikor a jogszabályok a várandósági pótlék összegét a már élő gyermekre figyelemmel állapítják meg, de facto emberként veszik számba a méhmagzatot.

4. Az állam kötelességévé teszi a felvilágosítást.

5. Bevezeti a terhességmegszakítás előtti tájékoztatást — igaz, csak a „súlyos válsághelyzet" esetén, s mellőzve a magzatvédelmi szempontokat.

6. Bevezeti a terhességmegszakítási kérelem benyújtását követő 3 napos „gondolkodási időt" a műtét előtt.

7. Kimondja az orvosok és egészségügyi dolgozók lelkiismereti szabadságát — ha korlátozottan is — az eljárásban.

8. Megtiltja a terhességmegszakítás és az azt előidéző szerek reklámozását.

 

A törvény ezen részeit hatalmas eredményként, előrelépésként kell nyugtáznunk a korábbi időszakokhoz képest. Ezen elemek beépítése a törvénybe részben nyugat-európai törvényeken, részben az Alkotmánybíróság határozatán alapulnak, de pl. a „várandóssági pótlék" bevezetése világszerte újdonság.

 

II. A TÖRVÉNY VITATHATÓ, ESETLEG ALKOTMÁNYELLENES ELEMEI


 

Állapítsuk MEG, HOGY A JOGALKOTÓ NEM magzatvédelmi törvényt alkotott, hanem a jogállami normák szerinti nagyfokú liberalizálást jelentő „abortusztörvényt". így nem a „magzatvédelmet", hanem a legális „magzatölést" emeli törvényi szintre.

Az Európában jelenleg hatályos „magzatvédelmi törvények" alapvetően az Európa Parlament, és az Európa Tanács vonatkozó határozatain alapulnak. A nemzeti magzatvédelmi törvények (ld. pl. Spanyolország 1988. nov. 22. 35/1988. törvény Németország Eschg. 1991. jan. 1.) nem szólnak a terhességmegszakításról, hanem — többek között — szólnak a művi megtermékenyítésről, a magzat státuszáról, védelméről az orvosi-genetikai beavatkozásokkal, kísérletekkel szemben. Minderről a magyar jogalkotók említést sem tesznek — miáltal a magzatok továbbra is védtelenek a terhességmegszakításon kívüli beavatkozásokkal szemben — így sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a jogalkotó alapvetően fogalomzavarban szenvedett a törvény megalkotásakor.

Ezen kívül is kijelenthető: gyakorlatilag is nehezen lehet „magzatvédelmi törvénynek" tekinteni egy olyan jogszabályt, melynek 75%-át a magzat elpusztításának különböző lehetőségei teszik ki.

A MEGALKOTOTT JOGSZABÁLY az Alkotmánybíróság határozata szempontjából sem tekinthető magzatvédelmi törvénynek. A testület határozata indokolásának F pontjában felvázolta a magzat státuszának, védelmének lehetséges módjait, a jogalkotó azonban ezeket teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, így sem a magzat jogállásáról, sem jogairól nem szólt. Ezek hiányában fogalmilag is képtelenség „magzatvédelemről" beszélni, hiszen ha nincs jogalany — vagy jogtárgy —, ha nincsenek nevesített jogok, akkor jogilag mi lehetne a jogvédelem?

A törvényben található — esetleg — alkotmányellenes részek a következők:



1.
A magzat védtelensége „súlyos válsághelyzet" esetén. A törvényhozó az Alkotmánybíróság határozata alapján „indikációs modellt" alkotott.

 

A törvény 6. § (1) a-c pontjaiban meghatározott terhességmegszakítási okok objektivizálhatók, bizonyíthatók. így ezekben az esetekben vizsgálatokkal, tényekkel bizonyítható, körülhatárolt, lezárható okokról van szó. Ezen okok a társadalom jelenlegi erkölcsi-tudati állapotában talán elfogadhatók.

Ezzel szemben a „súlyos válsághelyzet" mibenléte szubjektivitás. Mivel ezt a helyzetet teljes egészében a nő határozza meg, ezzel a törvényhozó a terhességmegszakítási okok számát végtelen nagyságrendűre növelte. (Tv. 6. '§ (1) d. és 12. (6) bek.). Ezzel szembekerült az Alkotmánybíróság határozatának több megállapításával („a magzatnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint a megkívánt minimális védelmet sem biztosította" és „Az állam objektív kötelességéből az élet védelmére az következik, hogy nem engedheti meg az indok nélküli abortuszt.")

A 6. § (1) a-c. pontokban megalkotott indikáció eseteiben a terhességmegszakítás okát bizonyítani kell. „A súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával igazolja." (Tv. 12. § (6) bek.) Ezzel a törvényhozó teljesen lemond a magzati élet védelméről.

A súlyos válsághelyzet így diszkriminációt jelent a méhmagzatok és az állapotos nők között (Alkotmány 70/A §), és szemben áll az Alkotmánybíróság határozatával. A súlyos válsághelyzet nehézségeit, úgy tűnik föl, maga a törvényalkotó is észlelte, ez két okból látható;

A. A törvényalkotó a súlyos válsághelyzet fogalmát a következőként határozza meg. „Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és ezzel veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését." Tv. 12. § (6) bek. Ezzel a törvényhozó — a világon egyedülálló módon! — bevezeti a magzat érdekében végrehajtott terhességmegszakítást! A „súlyos válsághelyzetet" ugyanis nem az anyának vagy a családnak nyújtott támogatással kívánja feloldani, hanem a magzat elpusztításával.

A helyzet abszurditását — és a magzatvédelem teljes hiányát — bizonyítja, hogy a „súlyos válsághelyzet" esetén kötelező tanácsadás során (Tv. 9. § (1) bek.) első helyen a terhességmegszakítás jogi feltételeiről „tájékoztatnak". Ugyanakkor az anya a magzati fejlettségről, fejlődésről semmit nem hallhat a tájékoztatás során, a magzat érdekeit az eljárásban nem képviseli gondnok. Így súlyos válsághelyzet esetén a tájékoztatás során is teljesen hiányzik a magzatvédelem, a diszkrimináció teljes!

 

2. Az orvosi tevékenység egészének kiemelése, privilegizálása a törvényben. A terhességmegszakítás orvosi oldala a törvényben privilegizálódik, mintegy a törvény hatályán kívül kerül.

 

Bevezetőben állapítsuk meg: a terhességmegszakítás nem sorolható be az orvosi tevékenység átlagos beavatkozásai, az orvos-beteg viszony máshol jól-rosszul szabályozott területei közé. A terhességmegszakítás során az orvos nem „gyógyító-megelőző" beavatkozást végez, hanem az orvosi tevékenységtől alapvetően idegen élet- és egészségellenes beavatkozást, mely társadalmilag az orvosi tevékenység egyik legneuralgikusabb pontja. Az orvos a terhességmegszakítás során számos alkotmányos és törvényes alapjogot érint, ezért működésének törvényileg abszolút körülhatároltnak, tisztának, megismerhetőnek, áttekinthetőnek, feddhetetlennek kell lennie. Mindez természetesen vonatkozik a terhességmegszakítás orvosi indikációira és végrehajtására is.

Az orvosi tevékenység szabályozásának alkotmányellenes részei a törvényben:

A) Az orvosok anyagi érdekeltsége a minél több terhességmegszakításban, a hálapénz-legalizációval. A hálapénz az orvos-beteg kapcsolatot demoralizáló, nagyon vitatott, ámde többé-kevésbé törvényesített jelensége napjainknak. (Legalitását jelzi, hogy elvileg adóköteles.) Különösen súlyos alkotmányos aggályokat idéz föl, ha az orvos hatósági jellegű tevékenységet végez. Ilyen esetekben nagyon könnyen minősülhet korrupciós jellegűnek a hálapénz, kizárását az orvosi tevékenység intaktsága életbevágóan megköveteli. Erre a magyar jogalkotásban már van példa. Az 57/1976./Eü.K.7./EiiM. elvi állásfoglalás a táppénzbe vétel tekintetében kimondta a hálapénz-elfogadási tilalmat, a megszegőket fegyelmi-büntetőd) eljárással fenyegetve. A 4/1973.(XII.1.)EüM. számú r. 16. § a terhességmegszakítás esetén is kimondta a hálapénz-elfogadási tilalmat. (Hatályban volt 1988-ig.)

A jelen törvényhozási szakaszban a Népjóléti Minisztérium és az Országgyűlés következetesen elutasított minden olyan kezdeményezést, mely kizárni óhajtotta a terhességmegszakításhoz kapcsolódó külön anyagi érdekeltséget. A hatályos törvény tilalma híján így a terhességmegszakításért hálapénzt elfogadni lehetséges. Ezzel az orvos érdekelt a minél több terhességmegszakításban, sőt a törvény egy sajátos anyagi versenyhelyzetet is kialakít. Mivel a területi korlát megszűnt — helyesen —, ez megteremtette a „kiváló abortőrök" maximális anyagi érdekeltségét. Hogyan lehetséges az állam magzatvédelmi és életvédelmi kötelezettségéről beszélni, mikor az állam nyit zöld utat, anyagi ösztönzést orvosainak a minél nagyobb számú terhességmegszakításhoz?

Mindezek nyomán a hálapénz-legalizáció a terhességmegszakítási eljárásban élesen szemben áll az állam kötelezettségével a magzati élet védelmére és diszkriminál.

B) A „fel nem róható egészségi ok" megalkotásával a terhességmegszakítás időhatárának kitolása (Tv. 6. § (2) bek. b. pont)

A „felróhatóság" fogalma a magyar civilisztika és büntetőjog felelősségi intézménye. Mindezidáig a magyar és a világ orvosi szakirodalmában, kazuisztikájában ismeretlen, hogy ezt a fogalmat az orvostudomány alkalmazta volna!

Magunk, eddigi ismereteink alapján, elképzelhetetlennek tartjuk a „felróható-fel nem róható” egészségi ok megkülönböztetését (az öncsonkítást kivéve).

Sajnos azonban másról van szó! A törvényhozó a Tv. 6. § (2) bek. b. ponttal a Tv. 6. § (1) bek. meghatározott időhatárt kívánja kitolni. Ismét egy kontrollálhatatlan, privilegizált, diszkriminatív orvosi eljárásól van szó, melyben az állam magzatvédelmi kötelezettsége szóba sem kerül.

Feltétlenül megjegyzendő, hogy a törvényhozóban fel sem merült az a gondolat — más okok esetén sem! — hogy az esetleg jelentkező valós egészségügyi gondokat, kiemelt, lelkiismeretes gyógyítással és nem a terhesség megszakításával kell megoldani.

C) Genetikai diszkrimináció törvényesítése. A Tv. 6. § (1) bek. b) pont, és (3)-(4) bek. rendelkezik a genetikailag, teratológiailag esetleg sérült magzatok elpusztításáról. E pontokban nagyon világosan érzékelhető, hogy a törvényhozó semmiféle jogi statust, védelmet nem ad a méhmagzatnak. Rokkant, sérült élő embereket nyilvánvalóan nem lehet elpusztítani, hogy ezt a törvényhozó magzatoknál megengedi, bizonyítja, hogy a magzat és az ember között semmi kapcsolatot nem talál.

A ROKKANT, BETEG EMBERNEK ugyanis alapvetően joga van a gyógyításra (Alk. 70/A §), s ez a jog — ha magzatvédelmi törvényről beszélünk! — feltétlenül meg kell, hogy illesse a méhmagzatokat is. A genetikai okok közül egyedül az élettel összeegyeztethetetlen károsodás jöhet esetleg szóba terhességmegszakítási okként. A törvényhozó azonban ismét az előző pontban írt módszert követi; gyakorlatilag minden elváltozás esetén megadja a terhességmegszakítás lehetőségét — szükség esetén az anya „átválthat" súlyos válsághelyzetre vagy egészségi okra.

a) A genetikai, teratológiai terhességmegszakítási oknak ugyanis nem kell bizonyosnak lennie. Ezen terhességmegszakítási oknál elegendő a „valószínűsíthetőség" (mennyire?), illetve az „50% valószínűség". Ezzel a törvényhozó legalizálja teljesen egészséges magzatok elpusztítását is! Ha ugyanis a genetikus orvos téved a diagnózisával, egészséges magzatot pusztítanak el minden jogkövetkezmény nélkül. Tegyük hozzá az esetek túlnyomó részében itt olyan méhmagzatokról van szó, kiknek megszületését szüleik már eldöntötték. A törvény e szakasza élesen diszkriminál, durván sérti az egészséghez való jogot.

b) Teszi mindezt a genetikus orvos felelősség nélkül! Állapítsuk meg, a genetikus orvos működésére ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a többi orvoséra, felelősségük megegyezik. Erről a törvényhozó azonban hallgat, a genetikus speciális eljárásáról semmit sem tudhatunk meg (felvilágosítás, gyógyítási javaslatok, felelősség stb.). Tegyük még hozzá, hogy a genetikai terhességmegszakítási okok a nagyvilág számára megismerhetetlenek (12. § (4) bek.).

Mindez részleteiben és egészében súlyosan diszkriminatív.

D) A terhességmegszakítás orvosi okainak megismerhetetlensége, és az eljárás kiemelése az általános keretekből.

Az orvosi indikáció alapjául szolgáló okok megismerhetetlenek a társadalom számára; mivel azokat csak a szakma által ismert módszertani útmutatók tartalmazzák. (Tv. 12. § (4) bek.) így azok a jogalkotás részéről befolyásolhatatlanok, s teljességgel kívül esnek a társadalom által esetleg ellenőrizhető kereteken. (Tv. 7. §) Az orvosi indikációjú terhességmegszakítást az orvos „javasolja", a nő „elfogadja" (NM. r. 4. és 4. számú melléklet 2. jegyzőkönyv 7. pont).

Így a társadalomnak — beleértve az orvostársadalmat is! — ismét egy új fogalommal kell megismerkednie; nevezetesen az orvos kezdeményezte terhességmegszakítással! Talán nem itt kell részletezni, hogy mindez az évezredes hagyományú orvosi etikától gyökeresen idegen jelenség. Ráadásul alkotmányellenes is. Az orvosnak ugyanis az anya élet- és egészségvédelmével egy szinten mozgó alkotmányos (Alk. 70/D §) kötelessége (lenne!) a magzatvédelem is. Erről azonban a törvény és a végrehajtási rendelet hallgat.


3.
Az orvosok lelkiismereti szabadságának megsértése

 

A jogállamok szülész-nőgyógyászainak többsége alkotmányos joga alapján megtagadja a terhességmegszakítás elvégzését. Ez az alkotmányos jog nemcsak az egyes orvost illeti meg, hanem osztályokat, kórházakat, sőt egész hivatásokat is.

Az egyes orvos és egészségügyi szakdolgozó élhet lelkiismereti szabadságával (Tv. 14. §), a közösség egésze azonban nem. (Tv. 13. § (2) bek.) Az állami-önkormányzati intézményekben működő szülészeti-nőgyógyászati osztályokon működtetni kell legalább egy terhességmegszakítást végző csoportot.

Mindez élesen szemben áll az Alkotmánybíróság döntésével, mely kimondta, hogy az állam kötelessége lehetővé tenni — illetve szervezni — olyan munkahelyeket, „ahol a nőgyógyász nem köteles lelkiismerete ellenére terhességmegszakításra."

A törvény alapján ez nem lehetséges. Ha ugyanis egy osztály valamennyi orvosa elhatározza (állami és önkormányzati kórházban), hogy nem végez terhességmegszakítást, legalább kettőnek el kell hagynia munkahelyét (szakmáját), hogy a terhességmegszakítást végző csoport kialakítható legyen.

 

4. Megkülönböztetés a méhmagzatok között

 

A Tv. 1. § IGYEKSZIK MEGHATÁROZNI a méhmagzat fogalmát, és lényegében a törvény kiinduló gondolatát. A meghatározás éles diszkriminációt tartalmaz; ugyanis csak „az anyaméhben kifejlődő magzatnak" kíván elvileg védelmet nyújtani. Ezzel kizárja a védelemből az anyaméhen kívül művi megtermékenyítéssel létrejött magzatokat. A törvényt ez okból sem lehet magzatvédelmi törvénynek nevezni; hiszen az Európa Tanács, Európa Parlament, s a nemzeti jogalkotások ilyen tárgyú törvényei pontosan az ilyen magzatokat részesítik védelemben.

Megjegyzendő, hogy a művi megtermékenyítésről hatályos 12/1981. (IX. 19.) EüM. számú rendelet és a módosító 7/1989.(111.18.) SzEM rendelet semmiféle magzatvédelmi rendelkezést nem tartalmaz. így — bár Magyarországnak magzatvédelmi törvénye van — a magzatokat semmi nem védi a művi megtermékenyítés, az orvoskísérletek, a genetikai célú beavatkozások ellen.

5. A törvény következő része valószínűleg nem alkotmányos szintű jogsértés; azonban hatalmas civiljogi zűrzavart okoz, s a jogi tájékozatlanság súlya hasonló a „fel nem róható egészségi ok"-éhoz.

A Tv. 8. § (2) bek. alapján korlátozottan cselekvőképes személy esetén törvényes képviselőjének „tudomásul vevő" nyilatkozata szükséges. Ilyen fogalmat a magyar jog nem ismer (Ptk. 12-21. §),

Korlátozottan cselekvőképes személy esetében elméletileg a következő jognyilatkozatok lehetségesek: maga a személy teszi a jognyilatkozatot; nevében a törvényes képviselője jár el; a törvényes képviselő beleegyezik, jóváhagyja a személy jognyilatkozatát; a törvényes képviselő jognyilatkozatát jóváhagyja a gyámhatóság, illetve a jognyilatkozat mindenképpen érvénytelen.

Észlelhető, hogy a törvényhozó maga sem tud mit kezdeni ezzel a „nyilatkozattal", ugyanis hiányának, semmiféle jogkövetkezménye nincs (NM.r.10. §, illetve 4. számú melléklet, „A" nyomtatvány 4. pont). Valószínű, hogy megalkotása egyedül azt a célt szolgálta, hogy a 14-18 éves korosztály részére — a Ptk. rendszerével szembekerülve — akadálytalanul elvégezhetővé tegyék a terhességmegszakítást.

Befejezésül megállapítható, hogy a törvényhozó képtelen volt megoldani az előtte álló feladatokat. Bár a preambulumban kijelenti „a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet igényel", nem szól az alapkérdésről: emberi élet-e a magzati élet? Miért lehet széles körben legálisan pusztítani?

Tette ezt a törvényhozó annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság megállapította: „Az abortusz esetében azonban nem személytelen kockázatról, hanem előre meghatározott egyedi élet szándékos kioltásáról van szó."

A törvényben található súlyos elvi és gyakorlati tisztázatlanságok, esetleges alkotmánysértések miatt több egyesület — köztük a Pacem in Utero Egyesület — ismét az Alkotmánybírósághoz fordult. (Lapzártakor a testület még nem döntött — a szerk.)

Az valószínűsíthető, hogy „A magzati élet védelméről" szóló 1992. évi LXXIX. törvény nem tudta mindenki számára megnyugtatóan lezárni a magzat jogvédelmének, s az abortusz legalizációjának a kérdését. A tiltakozó megnyilatkozások közül csak hármat emelünk ki:

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1992. december 21-i Nyilatkozatában élesen elutasította a törvényt, s hasonlóan elutasító a Pásztorlevél is.

Nyolc egyesület, szervezet közös Nyilatkozattal utasította el a törvényt.

A számos egyéni tiltakozás közül a legnagyobb hatású Balczó Andrásé volt.

Összességében megállapítható, hogy a „Magzati élet védelméről” szóló törvény, bár lényeges előrelépést jelent a korábbi állapotokhoz képest, igen vitatható állomás a magzati jogok védelme területén.

A magyar törvényhozásban és jogelméletben a vita a kérdésben nem zárult le, s a következő években is folyni fog.



« vissza