Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar nemzet

 
Ünnepi beszéd az ezred év ünnepén Kassa, 1896. május 10-én


 
Istentől származik mindez, mi szemeinkben
oly csodálatos! E mai nap Isten alkotása,
örvendjünk és vigadjunk azon!” (118. zs. 23.24.)

 
TISZTELT ÜNNEPI GYÜLEKEZET! Ezer éve immár, hogy e honnak szent földén a magyar mint nemzet él; ezer éve annak, hogy hazánk sorsa és nemzedékünk története elválaszthatatlanul összeforr. Azért ünnepet ülünk e napon, lélekemelő, szent ünnepet, mely ezer év üdvének és szenvedéseinek emlékét fölidézi, ünnepet, melyben minden magyar szív hangosabban dobban, és melyen buzgó imádság kél — nem százezrek, de milliók ajakán, ünnepet, mely a közérzület szálaival fűzi össze a Királyt és a nemzetet, ünnepet, melyen egy érzelem kapcsol össze gyöngét és hatalmast, dúst és szegényt, minden igaz magyart: a hazafias öröm! A hazafias öröm ünnepe e nap! Hazafias ünnep, mert hazánk dicső történetének állít emléket és a honfiúi érzelmek új meg új forrásait fogja fakasztani a szívekben, és örömünnep, mert gazdag reményekre bátorít s az erő érzetével tölti el valónkat ezredéves fönnállásunk tudata és öröme hangolja lelkünk húrjait a gondolat, hogy a nép, mely hont alapított ezredév előtt, e szép hazának áldott földén és derűs ege alatt él, virágzik, fejlődik és erősbűl ezer év után!
Ezer év! az örökkévalóság egyhangú folytonosságában tán csak egy mozzanat, de az emberi történet szakadatlan változásai között végtelen idő! Óh bár a zsoltárköltő szerint az örökléthöz viszonyítva ezer év olyan, mint mától tegnapig ahogy tovaillan, mint egy őrváltás a rövid éjszakában: emberi végességünk álláspontjából tekintve szemkápráztató tengere és lélekszédítő örvénye az időnek az az ezer év!
Ezer év! — ez annyit jelent, hogy a föld, a világűrnek emez életdús, eme életgazdag bolygója ezerszer ismételte változatos körútját a központi fényforrás, a nap körül, a mióta e hazának vérrel szerzett földjén a honalapítónak hódító lépte először megdobbant.
Ezer év! — a te szárnyaid csapása alatt megőszül a természet! — a te pillantásod alatt folyamok kiapadnak, patakok eltűnnek, tengerek megváltoztatják medrüket, kősziklák összemorzsolódnak, világrészek merülnek el és új szigetek kelnek a hullámok méhiből, népek kerülnek fölszínre és tűnnek alá, földrajzi határok elmosódnak, államok összeroskadnak, várfalak és erődök leomlanak, intézmények ledűlnek, elenyésznek és újak sarjadnak a régiek helyén!
Ezer év története pihen — ájtatos hallgatóság! — a magyar nemzet mögött! Végtelen sok az, mit e három szó kimond: ezer év története! Ám végeláthatatlan sokaságából az események tömegének arany betűk gyanánt emelkednek ki a tanulságok, tündöklő pontokként tűnnek elő a maradandó eredmények és az örök igazságok. Szenteljük figyelmünket ezeknek a mai nagy napon, ünnepeljük meg méltóképpen e nemzeti ünnepet azzal, hogy röviden számot adunk ezredéves múltunk nemzeti eredményeiről és világ- történelmi hatásáról. Ebbeli szemlélődésünk öntudatunknak és honfiúi önérzetünknek forrása leend.
896 és 1896 — történetünk két határköve; egyik a múltnak küszöbe, a másik első pillére ama hídnak, mely a kiépített alkotmányos állam talpkövéből vezet a biztos jövő felé. E két időpont között sok könyv és sok vér patakzott, sok háború dúlt, harcz, küzdelem viharzott öröm és gyász érte a hazát, keserű csalódások és meddő vívódások között csak lassan érlelődhettek nemzeti eredményeink. Sokszor vészterhes felhők nehéz tábora gomolygott fölöttünk és pusztító erejét ránk viharozta dühe.
 
Most rabló mongol nyilát zugattad felettünk!
Majd toroktól rabigát vállainkra vettünk.

A tatárjárás hullámai végigözönlöttek drága hazánkon és majdnem elmosták az állam fejlődésének képletét. A kétszázados török hódoltság kettévágta nemzeti haladásunk fonalát; az ozmán járom ólomsúllyal nehezült reánk. Majd elkövetkezett a belvillongások, a benn- ső viszálykodás, a pártoskodás szomorú kora; előbújt sötét odújából hovatovább a legnemtelenebb emberi indulat, a vallástürelmetlenség szelleme, hogy rokonvérbe merítse szentségtelen kezét, míg legszentebb harczaink, a függetlenségi háborúk vérzivataros küzdelmei apasztva apaszták és emésztve emészték a nemzet erejét — és mégis! — annyi viszontagság, veszély, küzdelem, balság sorainkat meg nem bontá, és mégis! — annyi balszerencse közt és oly sok viszály után, meg nem törve és meg nem fogyva él nemzetünk e hazán! Mint a költő mondja:
 
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár kán kszerkszesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál!

És végül bekövetkezett, mit BERZSENYI, a költő még nem sejthetett: utolsó függetlenségi háború — adja a magyarok Istene, hogy az utolsó legyen! — a negyvennyolczas szabadságharcz. A hamvasztó láng és a sötétlő füstfelhő ismét magasra csapott föl; újból patakokban hömpölygött a legdrágább honfivér; a hervadás szele újból végigsűvített hazánkon; a nemzeti létünk, mint földrengés után, megrendült alapjaiban; az ádáz hullámok összecsaptak fejünk fölött; — és mégis alig gyepesedtek be a hantok az elesett hősök porán, alig zöldült ki a fű a vértanúk sírjain: a nemzet föltámadt reménytelenségéből s a második évezred hajnala túl vész és viszontagság tüzén meg nem fogyva és meg nem törve éri a magyar nemzetet. A magyar történet első ezredéve bebizonyította azt, hogy a magyar nemzet kebelében halhatatlan őserő lakik, mely a világtörténet minden viharaival valamiképpen a múltban daczolt, úgy a jövőben is daczolni fog diadalmasan; s a magyar történet második évezredének első sugára boldog és virágzó magyar nemzetet talál; az alkotmány épülete betetőzve, az államélet biztosítva, a nemzeti szellem s a hon szerelme kifejlődve, a jólét csatornái megnyitva, a tudomány és művelődés virágzóban — ez a magyar nemzet képe az ezredév alkonyán és ez nemzetünk történetében a lefolyt évezrednek maradandó eredménye.

Ájtatos Híveim! Vessünk még egy búcsúpillantást történetünk küzdelemteljes, nehéz századaira, hogy fölismerhessük, mikép a magyar nemzet dicső harczaiban magasztos világtörténelmi hivatást teljesít vala. A magyar nemzet múltja, épp úgy mint az őskori Izrael története, világos példája Isten működésének a történetben. Régi magyar költőink már előszeretettel hasonlítják össze Izraelt és a magyar nemzetet; és méltán! Mindkettő kiválasztott nép, amennyiben mindkettőnek történelmi rendeltetése van, és ezzel kapcsolatban a két nép történetében oly szembeötlő a sok közös vonás. Az ígéret földje, a tejjel és mézzel folyó Kánaán nem csak gazdag termékenységével, erdőinek, rónaságainak és bérczeinek kincseivel emlékeztet a Kárpátok lánczaival koszorúzott áldott magyar földre, hanem főleg azzal, hogy a hódító hadjáratok országútja, a történelmi nagy válságok színtere volt az ókorban, mint magyar hazánk, a lefolyt ezredév alatt, kelet és nyugat mesgyéjén, ellentétes hatalmak között, ellentétes áramlatok ütköző pontján, ki volt jelölve arra, hogy az Európa egyensúlyát megrázó viharok rajta végigsöpörjenek. Ily ponton csak hőslelkű, harczedzett, vitéz nemzet állhatja meg helyét. Ezzel pedig összefügg a magyar nemzetnek történelmi rendeltetése; mert a magyar nemzetnek — csak önfenntartásának munkáján kívül — mint az őskori Izraelnek — kiváló fontosságú történelmi rendeltetése volt. Nem csupán önmagát védelmezte dicső harczaiban félelmes fegyverével a magyar, hanem oltalmazta Európát, oltalmazta a nyugati művelődés góczpontját, oltalmazta a nyugati művelődés — a polgáriasodás, a tudomány s a művészetek oltárait! Európa bizton fáradozhatott, bizton gyűjthette tudománya kincsét és háborítlanúl, bizton építhette tovább intézményeit — amíg fegyveres kézzel állott résen a magyar és mint bástya feszült kelet és nyugat között, mint rendületlen sziklaorom, a melynek ellenállásán megtörtek a mongol népáradások és a török támadások hullámai. A magyar nemzet jóléte ilymódon Európa jólétének biztosítéka volt; a magyar nemzet önmagát érvényesítve, mások javát mozdítá elő. Mint Izraelnek népe, karddal védelmezve a jeruzsálemi szentélyt, az ókor ama egyetlen templomát, melyben az Úristen imádata volt otthonos: nem csak magának, de első sorban az emberiségnek tőn megbecsülhetetlen szolgálatot — úgy a magyar nép az emberiség ügyét szolgálta akkor, midőn önvédelmi harczaiban a nyugati művelődés tűzhelyének védbástyája, a nyugati művelődés szentélyeinek oltalma volt! Ily értelemben jogos büszkeséggel szólhatunk a magyar nemzet ezredéves történetének világtörténelmi hatásairól, a magyar nemzet ekként kivette részét abból a nagy föladatból, mely a hivatással fölruházott nemzetekre vár: előbbre vinni biztosan és diadalmasan az emberiség ügyét; kivette részét a magyar nemzet ebben, kivette részét nem csak a jelenben, kivette részét a múltban — egy ezredéven át!
De nemzeti önállóságát és szabadságát védelmezve és a művelődés góczpontjait oltalmazva, a magyar nemzet maga fejlődött; fejlődött és megérett és kultúrnemzetté lőn maga, mint kultúrnép lépi át a második évezred küszöbét! Ez legfontosabb eredménye múltunknak, ezzel tetőzi be művét a lefolyt ezer év, ez által lesz az ezredik esztendő történelmileg is eddigi fejlődésünk nagy korszakának záróköve. Az újkorszakban, a második évezredben a magyar nép kettős hivatása egyesül és a nemzet az emberiség vezérszellemeinek sorába lép!
HOGY ENNYIT ELÉRHETTÜNK — mindebben van valami rejtelmes és csodás. Hogy a viszontagságok és küzdelmek szakadatlan lánczolata alatt haladásunk gondviselésszerű menete irányából ki nem zavartatott, hogy le nem roskadtunk, erőnk meg nem törött a súlyos megpróbáltatások alatt, hogy a viszontagságok fergetegéből és minden végzetesnek látszó tusából megszilárdulva került ki a nemzet, hogy diadalt aratott diadalra és eredményt ért eredmény után, mindebben van valami rejtelmes és csodálatos!
Kétségtelenül része van ebben a magyar nemzetben rejlő romlatlan őserőnek, a magyar nemzet fékezhetetlen és megtörhetetlen függetlenségi vágyának, a magyar nemzet határtalan, hagyományos honszeretetének; azonban nem teljes magyarázata az a magyar történet csodaszerűségének; ellenben ha meggondoljuk, hogy erény és üdvös eredmény, jó cselekedet és a tett gyümölcse között a közvetlen kapcsolatot a Mindenható Isten akarata létesíti és tartja fönn: föl fogjuk ismerni, hogy voltakép és valójában, elsősorban és igazán mindent Istennek köszönhetünk!
A magyar nemzetet a Mindenható Isten oltalmazta! Mint a költő mondja:
 
Őseinket fölhozád Kárpát szent bérczére
S általad nyert szép hazát Bendegúznak vére!
 
Amit Izrael népéről legnagyobb prófétája mondott, elmondhatjuk a magyar nemzetről ugyanezt e napon:Isten könnyezte és oktatta őt és őrizte mint szeme fényét!” Mint a sas, mely fészke fölött virraszt és fiókái körött kereng, kiterjeszti röpűit, fölemeli és szárnyain hordozza — úgy hozta biztonságba őt az Isten!” A Mindenható Isten kitárta védelmének fönséges szárnyait fölöttünk és oltalmába vett, mert kötelességünkhöz híven ragaszkodánk. Ő tartott fönn és őrzött meg bennünket történetünk vérzivataros századaiban, az ő gondviselete virrasztott fölöttünk az éjszakában. A magyar nemzet csodás története fényesen igazolja ezt. Az Úr keze intézte sorsunkat és ő őrzött minket ezer éven át! „Istentől származott mind az, mi szemeinkben oly csodálatos!” „E mai nap az Úrnak alkotása, hogy örvendjünk és vigadjunk azon! Hálát adunk azért a Mindenható Istennek e napon és mély áhítattal rebegjük dicső trónja előtt a hagyomány által megszentelt igét:
Dicsértessél Örökkévaló Istenünk, világ királya, ki éltettél bennünket, fönntartottál minket és elérnünk engedéd ezt a mai napot!” Ámen.


« vissza