Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar külpolitika dilemmái a XX. században

TIZENEGY ÉVSZÁZADOS KÁRPÁT-MEDENCEBELI TÖRTÉNELMÜNKNEK szinte állandó, de mindenképpen meghatározó kísérője volt-e a felülről, kívülről reánk mért balsors, vagy helyesebben tesszük, ha önhibáink sokaságára, a hamis próféták nyomán elterjedt balítéletekre mutatunk rá? Nagyon sokszor tettem föl magamnak e kérdést, amikor még a Múzeum körúti épületben, az Országos Széchényi Könyvtár szakkatalógus-szekrényei mögötti ablakmélyedésben rejtőző íróasztalomon történelmünk dokumentumai fölött merengtem.
Ha Rankénak a külpolitika primátusát hangsúlyozó tételére gondoltam, kézenfekvőnek tűnt föl előttem a válasz, hogy a kisebb nemzetek sorsa alapvetően a külső környezetnek, mindenekelőtt a nagyhatalmak érdekeinek és akaratának a függvénye. Utolsó két századunk szemügyre vétele ezt a tételt csak megerősítheti: nemzetünk igazán nem volt passzív, apatikus, sokszor rugaszkodott neki az örökölt helyzetéből fakadó elmaradás leküzdésének, szembeszállt az őt gúzsba kötő nagyhatalmakkal és szövetségekkel, de nem csupán „a magyar Messiások”-ról, a magyar milliókról is könnyen kimondható, hogy „Oh, semmit sem tehettek.” Tényleg így van ez, vagy csak jól esik ezzel áltatnunk önmagunkat?
E témáról, a XX. századi magyar külpolitika útjának járhatatlanságáról beszélgettem egy előadásom kapcsán 1985 nyarán Washingtonban Szegedy-Maszák Aladárral, a Magyar Köztársaság 1947-ben, az első törvénytelenségek ellen tiltakozásból lemondott washingtoni követével, s ő óvott a reánk szerinte is jellemző illúzióktól: ne higgyük, hogy csak a Végzet okozta tragédiáinkat, ne mentsük könnyen föl magunkat. Széchenyi intelmeire emlékezve elfogadom a tanácsot, keressük történelmi tragédiáink okait a balsors és a balítélet kettősségében, különösen akkor, ha vállaljuk azt az ódivatú, a gyakorlat által soha alá nem támasztott, de ugyanakkor soha meg nem cáfolt tételt, hogy a történelem tanulságokat kínál.
1977 óta egyetemi oktatóként diákjaimmal osztottam meg e kérdéskörről vallott gondolataimat, 1990 óta pedig a gyakorlati politikában szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a balsors ne térjen vissza, s balítéletektől nem gátolva a magyar külpolitika segítse elő Magyarország újjászületését, elhelyezkedését a kommunizmus utáni új Európában.
NEM A MAI KORMÁNY TALÁLTA KI a kifejezést, hogy a magyar külpolitika sikerágazat. De függetlenül attól, hogy ez mikor és mennyire igaz, az bizonyos, hogy a 80-as évek végén úgy látszott, történelmünk rossz csillagjárása megváltozott, Magyarország végre kapott esélyt a történelemtől. Az előző évtizedekkel összehasonlítva a fordulat különösen szembeszökő, hiszen a XX. század magyar külpolitikája (és Magyarország egész történelme) éppenséggel nem mondható sikertörténetnek. Egyesek szerint inkább hasonlít egy krimihez, én azonban nem hiszem, hogy ez — mint önvád — helytálló. Ha már irodalmi műfajt keresünk a magyar külpolitika történetére, akkor én inkább drámának, pontosabban tragédiának nevezném. A klasszikus meghatározás szerint a tragédia „mély emberi küzdelmet ábrázoló drámai mű, amely legtöbbször a hős pusztulásával végződik.” Ehhez még hozzáteszi ARISZTOTELÉSZ, hogy a tragédia hősének végzetét nem bűne vagy gonoszsága okozza, hanem ítéleteinek, helyzetmegítéléseinek tévessége. Történelmünk drámaiságát fokozza, hogy a bukásokat gyakran komoly sikerek előzték meg: Mátyás volt Mohács előtt, tavaszi hadjárat Világos előtt, az 1918-as összeomlást megelőzően a magyarság egy gazdaságilag és kulturálisan virágzó nagyhatalom befolyásos tényezője lett. A magyar holocaustot, a csőcselék rémuralmát és az ország gazdasági tönkretételét előidéző 1944-es német és 1945-ös szovjet megszállást a Trianonban elvesztett területek egyharmadának visszanyerése előzte meg, sőt a hitleri embertelen világ kellős közepén a közel egymillió zsidónak és más üldözöttnek nyújtott menedékkel már-már sikerrel bizonyítottuk be a világnak hűségünket humanista tradícióinkhoz. 1956. november 4-e is úgy következett be, hogy a nemzet nagy része már azt hitte, újjászületett a szabad, demokratikus Magyarország. A magyar közvéleményt mindig felkészületlenül érték a kudarcok, s mennél magasabbról következett be a zuhanás, annál nagyobb bénultságot okozott.
A magyarság a kereszténység fölvétele óta alapvetően nyugati orientációt folytatott, mert tudta, hogy ez a megmaradás és az előrehaladás egyetlen módja. Ezen belül lehetett és kellett egyensúlyt keresni előbb a két császárság és a pápaság háromszögében, később pedig az európai nagyhatalmi törekvések peremén, időnként metszésvonalában. Függetlenül attól, hogy az egyes európai népek mennyire viszonozták a magyar részről irántuk megnyilvánuló rokonszenvet, tiszteletet, függetlenül attól, hogy időnként ellensúlyt, támaszt délen vagy keleten kellett keresni, a nemzetben perspektivikusan gondolkodó magyar politikus sosem hitte, hogy ex Oriente lux.
A Világostól Trianonig terjedő időszaknak elsősorban az első szakaszában álltak a magyar külpolitika előtt választási lehetőségek. Aligha védhető az az álláspont, amely a kiegyezést teszi felelőssé az ötven évvel később bekövetkezett összeomlásért. A történelmi csapások következtében saját, róla elnevezett országában kisebbségbe került magyarságnak társak, szövetségesek nélkül nem volt sok esélye történelmi területe megőrzésére. Teoretikusan az alternatíva a szomszédos kis nemzetekkel, tehát a „nemzetiségiekkel” és azok határon túli rokonaival alkotott konföderáció, vagy a Habsburg-birodalommal kötött kompromisszum volt, de valódi választást sem a nemzetközi helyzet, sem szomszédaink magatartása nem kínált. A magyarság felelősségét én abban látom, hogy 1859 és 1867 között, vagy — az erő pozíciójába jutva — még inkább 1867 után nem próbált egy többnyelvű, többkultúrájú Hungáriát teremteni, s nem törekedett őszinte, nagyvonalú kibékülésre a dunai nemzetekkel. Tekintetbe véve, hogy hasonlóra nemigen akad példa a világtörténelemben, különös figyelmet érdemlő, hogy TELEKI LÁSZLÓ már 1849-ben, Kossuth pedig az emigrációban ezt a kiegyezést szorgalmazta. Az 1868-as nemzetiségi törvény ebbe az irányba indult el, de EÖTVÖS ebben sem kapott a politikai közvéleménytől kellő támogatást, s az ebben a szellemben működő MOCSÁRY LAJOS magát „fehér holló”-nak érezte. S ami ezzel összefügg, a kiegyezés utáni kormányok nem voltak képesek és készek az országot egyértelműen megtartani ama szabadelvű, felvilágosult és demokratikus politika útján, amely 1849-ben kivívta a világ java részének figyelmét és csodálatát.
Hamis és kényelmes az a gyakran emlegetett tétel, hogy a magyarságnak semmi beleszólása nem volt a Ballhausplatz (vagy a Hofburg, tehát az uralkodó) külpolitikájába. A magyar miniszterelnöknek törvényben is lefektetett joga volt „befolyni” a külügyek irányításába, a közös külügyminiszternek rendszeresen be kellett számolnia tevékenységéről a delegációk előtt, a diplomáciai apparátusban pedig a magyarok — arisztokráciájuk révén — nagy súllyal voltak képviselve. Azzal sem érdemes mentegetőzni, hogy maga a nép nem szólhatott bele a külpolitikába, hiszen ezt akkor jószerivel minden államról el lehetett mondani, a korabeli — teljesen szabad — sajtóban pedig nagyon kevés nyoma van, hogy a magyar társadalom különösebben ellenezte volna a közös külpolitikát. Különben is a függetlenségi ellenzék ritkán elhangzó alternatív javaslatai aligha kínáltak jobb utat, retorikája pedig a szomszéd népeket még inkább a magyarság ellen fordította.
IGAZ, HOGY A KÉSŐBB FATÁLISNAK BIZONYULT Kettősszövetséget egy magyar, Andrássy kötötte meg, de az ő valódi célja egy „liberális szövetség” volt a Nyugattal az orosz autokrácia, a lengyel, magyar és román szabadság elfojtójával szemben. Ezt azonban 1878-ban és 1884-ben meghiúsították Ausztria konzervatív erői, a század végére Franciaország már elkötelezte magát Oroszország mellett, Anglia pedig lemondott arról, hogy a Balkántól és a tengerszorosoktól távol tartsa orosz riválisát. De minden magyar előnyösnek tartotta, hogy a liberális, Kossuthnak otthont adó, s az egységért folytatott küzdelemben kapott jelentős magyar segítségért sokáig hálát mutató Olaszország csatlakozásával kialakult a Hármasszövetség, s ez jó harminc éven át valóban biztosította a magyarság számára a békét, így a gazdasági fölvirágzás lehetőségét.
A XX. SZÁZADBAN AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA keretei között igenis érvényesülni tudó magyar külpolitikai érdekek szempontjából a bajt nem a Kettős- és Hármasszövetség léte okozta, hanem a század elején kibontakozó angol-német ellentét és ennek nyomán Európa két szövetségi blokkra bomlása. A külügyek iránt fogékony magyar politikai elit tudatos angolbarátsága és a szellemi elit franciabarátsága ellenére Magyarország számára egyszerűen nem volt lehetséges sem kimaradni az érlelődő konfliktusból, sem pedig az antant oldalára állni. Ezt a helyzetet egy bölcs megfigyelő, Esme Howard budapesti brit főkonzul „kikerülhetetlen végzetnek” (manifest destiny) nevezte. A számos formában Budapestre érkező nyugati üzenetek lényege az volt, hogy a Monarchia maradjon együtt, tartson ki a német szövetség mellett, de korlátozza Németország ambícióit. A magyaroktól ezen felül azt várták, hogy maradjanak meg a Monarchia legstabilabb részeként, ellensúlyozzák a ciszlajtániai, azaz ausztriai konzervatív és ultramontán tendenciákat, valamint az ország integritását föl nem adva egyezzenek ki a magyarországi nem magyar kisebbségekkel.
Hosszú bizonyítást igényelne, ezért csak tételként fogalmazom meg, hogy a világháború kitöréséért — eltérő mértékben — valamennyi nagyhatalmat felelősség terhel, a magyar kormányzat legfeljebb vétót gyakorolhatott volna a hadüzenet kérdésében.
A háború alatt — legalábbis az első időszakban — minden hadviselő, lényegében pártkülönbség nélkül, a győzelem elérése céljába állította erőforrásait és diplomáciáját. A KÁROLY király trónra léptével erősödő különbéke-kísérletek kudarca nem írható sem a császár-király, sem a magyarok rovására. Az sem a magyar kül- vagy belpolitikán múlott, hogy az antant-hatalmak béketerveiben Magyarország csak mint háború alatti kisebb szövetségeseik, illetve a háború utánra tervezett nagy németellenes szövetség szóbajöhető tagállamai számára koncul odavetett zsákmány jött számításba.
1918 őszén és 1919-ben Magyarország külpolitikai opciói csupán teoretikusak voltak. Döntő mértékben a győztesek rövidtávú politikai megfontolásaiból fakadt, hogy 1918 tavaszán a nyugati nagyhatalmak végleg föladták a közép-európai nagyhatalom szükségességének évszázados doktrínáját, az itt élő népeknek fölkínálták a függetlenség lehetőségét, egyeseknek pedig azt is, hogy csatlakozzanak a győztes oldalhoz. Balsorsnak mondható, hogy a magyaroknak ilyen választásuk nem volt, de még inkább az, hogy bármennyire is sok érv szólt egy Közép-Európában létrehozandó soknemzetiségű demokratikus föderáció létrehozása mellett, a JÁSZI OSZKÁR által kidolgozott „Dunai Egyesült Államok” koncepció és ezen belül az autonóm kantonokból fölépített svájci típusú Hungária gondolata törvényszerűen csekély visszhangot váltott ki a könnyű területi hódításra módot kapott szomszédaink körében. Kelet-Közép-Európában így a nemzeti önállóság születésnapja egyúttal az itt élő népek összeveszésének is a dátuma lett.
MAGYAR RÉSZRŐL BALÍTÉLET VAGY INKÁBB BALEKSÉG VOLT az az illúzió, hogy WILSON amerikai elnök föllépése nyomán a nemzetközi életben az erőpolitikát a jog és igazságosság uralma fogja fölváltani. A jószándékú, de koncepció és tehetség tekintetében a korabeli magyar politikai garnitúrától elmaradó, a válságos időszakban játszandó különlegesen nehéz szerepre kiváltképpen alkalmatlan KÁROLYI Mihály elkövette ezt a hibát, és tiszta szándékait úgy próbálta bizonyítani, hogy hónapokon át nem kísérelte meg fegyveres erővel útját állni a szomszéd államok félreérthetetlenül hódító szándékainak. Lehet, hogy erre tényleg nem volt erő a kimerült, s az etatizmus miatt a társadalmi kohézió tekintetében eleve gyönge országban akkor, amikor az állam épp összeomlott. De a passzív tiltakozás csak a csőd politikája volt a mohó szomszédok fait accompli politikájával szemben. A kijózanodás túl későn következett be. Elsősorban a kétségbeesés vezetett a Tanácsköztársaság kikiáltásához és a korábbi, a nyugattal kapcsolatos reményeknél is nagyobb, illúziónak bizonyuló keleti orientációhoz. Ennek sem katonai, sem politikai esélye nem volt, viszont egyenesen kapóra jött a szomszédok nacionalizmusának, s még jobban ellenünk hangolta a győztes nagyhatalmakat. Az azonban valóban nem igaz, hogy a trianoni szerződés a bolsevista kísérletért ránk mért büntetés volt. Még rosszabb határokat is kaphattunk volna, ha a békekonferencia teljesíti a szomszédok maximális igényeit.
Az 1918-tól 1921-ig eltelt három év a balsors és a balítélet, az egymást követő megaláztatások és az egymásból táplálkozó baklövések és szélsőséges indulatok időszaka volt. Elkerülhetetlennek látszik, hogy a valóban szinte „egy egész világ ellen” küzdő magyarságnak nyerő lap nem kínálkozott, a megszállást, majd a kilátástalan párizsi „béketárgyalás”-t az érzelmileg és gazdaságilag legértékesebb területek elveszítését hozó békediktátum sokkja tetőzte be, sőt még ennek aláírása után is folytatódott az állandó, az állam- és kormányformába is beleszóló külső beavatkozás. A békéből nőtt ki a megbékíthetetlen magyarság irredenta külpolitikája, de Trianon nemcsak a vesztesek, hanem — mint a későbbi események igazolták — a győztesek számára is tragikus következményekkel járt, nekik is balsorsot hozott.
A trianoni békeszerződés aláírását követően volt-e alternatívája a békés területi revízió programjának? Amennyiben nem gondolkodunk történelmietlenül, akkor látnunk kell, hogy a rendkívül részrehajlóan megrajzolt határok és a három és fél milliós magyar kisebbséggel szemben követett politika alapján nehezen képzelhető el, hogy bármilyen szabadon választott magyar parlament elfogadott volna egy más politikát hirdető kormányt. Méltányosabb határokkal és a határok mindkét oldalán elkerülhetetlenül fennmaradó kisebbségekkel szemben kölcsönösen gyakorolt türelmes politikával azonban jó esélye lett volna az olyan jellegű megbékélésnek, amilyenre mondjuk Skandináviának a történelemben egymással ugyancsak sokszor szembekerülő népei között e században sor került.
Bármekkora csalódást érzett is 1920 után a magyar társadalom a győztes hatalmakkal szemben (amelyekről még azt tanulta, hogy 1849-ben és azt követően valamennyien a magyar szabadság ügyének támogatói voltak), az eszmélő magyar külpolitika ismét csak nyugat felé nézett. 1920-ban megkísérelte meggyőzni Franciaországot, hogy vállaljon vezető, szervező szerepet Közép-Európában, s ezt építse a stratégiailag is központi fekvésű Magyarországra. A kormányzóvá választott HORTHY admirális politikai meggyőződésből is a tengeri nagyhatalmakra szerette volna építeni az új magyar külpolitikát. A realista Bethlen tudta, hogy ez közvetlenül nem lehetséges, de a Nemzetek Szövetségén keresztül, jelentős nyugati kölcsönnel, sikerrel teremtette meg a gazdasági stabilizációt. Az olasz orientációval csupán az elszigeteltségből próbált meg kitömi, utat találni Franciaország és Nagy-Britannia felé. Csak kétségbeesett kalandorok hitték az 1920-as években, hogy Európa, elsősorban Németország szélsőséges, nacionalista köreivel kell szövetkezni egy revanspolitika jegyében.
A magyar külpolitikusoknak az Oszták-Magyar Monarchia diplomáciai iskolájában felnőtt nemzedéke talán kissé lenézte, de nem becsülte le a kisantant diplomáciáját. Tisztában voltak a reális erőviszonyokkal, a tizenhatszoros katonai túlerővel, keresték a körénk font bilincs széttörésének módját. Ebből fakadt előbb egy-egy halvány megegyezési kísérlet BENESSEL és FERDINÁND román királlyal, majd az 1926-os mohácsi Horthy-beszéd után a Jugoszláviához történő közeledés. Az 1930-as évek elején elsősorban a magyar gazdasági körök és a HANTOS ELEMÉR irányította baráti társaság kísérelte meg, hogy szomszédainkkal a szorosabb gazdasági együttműködés, valamiféle vámunió révén enyhítse a politikai feszültséget.
Az elvakult nacionalizmus alapján létrejött békerendezés következményei rosszabbnak bizonyultak, mint ahogy azt a legpesszimisztikusabb jóslatok előrevetítették. Ahogy Hugh Seton-Watson írta, „Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűklátókörű hivatalos nacionalizmus,” és a nemzeti, vallási és politikai kisebbségekkel szemben követett elnyomó politika állandó belső és külső feszültségekhez és konfliktusokhoz vezetett. „Az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára.” Ahelyett, hogy a HINSLEY Cambridge-i professzor által „a modem államok kicsiny és labilis karikatúrái”-nak nevezett új közép-európai országok tudatára ébredtek volna közös érdekeiknek, nagyhatalmi támogatókra vadásztak az új rend fenntartása vagy megdöntése érdekében. A brit és amerikai kezdeményezések, majd a francia elképzelések és döntések nyomán létrejött új Közép-Európa két évtizedes fönnállás után, a náci Németország brutális fellépése és a nyugati védnökök visszavonulása következtében összeomlott.
Magyarországnak még a minden közép-európai népet fenyegető német terjeszkedés árnyékában sem sikerült érdemi megegyezésre jutnia a kisantanttal, mert szomszédaink kormányai nem vol
tak készek teljesíteni az egyetlen érdemi magyar feltételt, a magyar kisebbségekkel szembeni diszkriminatív politika megszüntetését. Az 1938 augusztusában Bledben kötött egyezmény túl keveset tartalmazott és túl későn született. Mégis szerepe volt abban az azóta sem kellően méltányolt gesztusban, hogy Horthy és KÁNYA határozottan visszautasította HITLERT, aki Magyarországnak Csehszlovákia megtámadását javasolta. Az utolsó közép-európai mentőkísérletek közé sorolható az 1937 végén felmerülő Varsó-Budapest-Belgrád-Róma „horizontális tengely” is, amely ugyan nem volt németellenes élű, de meg akarta állítani mind a német, mind a szovjet befolyás térnyerését. A 30-as évek végének magyar diplomáciai kísérletei semmiféle segítséget nem kaptak a nyugati demokráciák részéről. Igaz, hogy e demokráciák saját szövetségeseiket, Lengyelországot és a kisantantot sem részesítették érdemi támogatásban. Ennek oka nem valami cinizmus vagy álszentség, hanem a korlátozott erőforrásokból és a közvetlen közép-európai érdekek hiányából fakadó úgynevezett reálpolitika volt, amely minden őszinte érzelmi felháborodása ellenére Hitlerrel szemben a megbékítés politikáját folytatta, még verbális elítélésétől is tartózkodva.
Nem a téma bonyolultsága, hanem a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt nem kívánom most érinteni a Teleki-kormány külpolitikáját és Magyarország II. világháború alatti külpolitikai kísérleteit. Ránki György életének utolsó néhány évében e kérdéskörről igazán maradandót alkotott, nem kevés ellentmondást kiváltó amerikai előadásait szívesen látnám nyomtatásban. Ma nem képezheti vita tárgyát, hogy Magyarország valóban a leginkább „vonakodó” csatlós volt. Az angol kifejezés, unwilling, ezt a magyarnál is pontosabban fejezi ki. Ebben a tragikus időszakban a magyar külpolitika igazi dilemmája az volt, amit George Kennan az emberiség legrégibb és legnehezebb dilemmájának nevezett: meddig lehet együttműködni a gonosszal annak érdekében, hogy káros hatásait csökkentsük, illetve mikor kell vele szembeszállni még azon az áron is, hogy a legjobb ellenállók eközben meggyengülnek, sőt esetleg megsemmisülnek.
1945 után a magyar külpolitika opcióinak hiánya kezdettől fogva még nem volt látható, de 1947-re ez teljesen egyértelművé vált. Az 1945-ös választás egyértelműen jelezte, hogy a magyar nemzet mind a bel-, mind a külpolitikában milyen irányvonalat kíván követni. Sajnos lehetetlennek bizonyult még a finn típusú orientáció is, azaz a szuverenitás tudatos korlátozása a szovjet törekvések messzemenő figyelembevételével, megőrizve ezzel a nagyfokú belső és a korlátozottabb külpolitikai mozgásteret.
Amikor 1985-ben az Indianai Egyetemen a magyar külpolitikáról Járhatatlan út címen tartottam előadást, akkor gondolatmenetemet egyrészt azzal zártam, hogy az opciók hiánya még nem jelent felmentést sem a halvány lehetőségek elmulasztására, sem pedig a be politikában elkövetett nagy hibákra, amelyek elkerülése vagy orvoslása mindenképpen erősítette volna az országot, és legalább külföldi megítélésünket javította volna. Másik zárógondolatom az volt, hogy mindenkinek, de különösen a bennünket követő új nemzedékeknek, készülni kell arra az időszakra, amikor Magyarországnak ismét alkalma lesz aktív külpolitikát folytatni, az alternatívákat szabadon mérlegelni. Ez az alkalom hamarabb jött el, mint bárki is képzelte.
Az 1990-es szabad választások után kidolgozott kormányprogram felvázolta a demokratikus Magyarország fő külpolitikai céljait, amelyek a nyugati demokráciákhoz fűződő kapcsolataink helyreállítása és velük bizalmi viszony kialakítása, bekapcsolódás az európai integrációs intézményekbe, a Varsói Szerződés tárgyalásos felszámolása, vagy ha ez nem valósítható meg, Magyarország egyoldalú kiválása. Szomszédainknak a kinyújtott kéz politikáját hirdettük meg abban a reményben, hogy a diktatúrák alatti közös szenvedés, a közösen vállalt nyugati értékrend és a kézenfekvő közös érdekek alapján valamennyi szomszédunkkal baráti együttműködést tudunk kialakítani.
Aligha lehet elvitatni, hogy a külpolitikában ez a kormány — e kérdésekben maga mögött tudva az egész nemzet egyetértését és támogatását — többet és gyorsabban ért el, mint 1990 tavaszán akár itthon, akár külföldön bárki is el tudta képzelni. Saját érdekeinken alapuló döntéseink mellett ebben nagy segítséget nyújtott a történelem alakulása, a szovjet rendszer belső eróziója, majd összeomlása. De most nem eredményeink összegezését érzem feladatomnak — ez maradjon a választási kampányra, vagy még inkább a történetírásra.
Azt nem hiszem, hogy a gyökeresen új történelmi helyzetben a magyar külpolitikának az alapvető kérdésekben bármiféle választási lehetőséget kellene mérlegelnie. Dilemmák, eldöntendő kérdések azonban akadnak bőven.
Szerencsére nem kellett szembenéznünk olyan régi dilemmákkal, hogy vajon német, angol, francia, esetleg amerikai orientációt folytassunk. A NATO és az Európai Közösség továbbra is összefűzi a nyugati világot, amely a szovjet veszély megszűnte után új feladatot kapott a szabadság, a demokrácia és a jólét határainak kiterjesztését Kelet felé — hacsak nem akar megmaradni valaminő új Karoling Birodalomnak, sorsára hagyva Eurázsia nagyobbik felét.
Nem kell választanunk az Európai Közösség és az Egyesült Államok között sem, mert az atlanti gondolat is túlélte a Szovjetunió összeomlását. Magyarország a térségből elsőként és a leghatározottabban állt ki emellett. Antall József, még ellenzéki vezérként, 1990 januárjában magukat az amerikaiakat is meglepte azzal, hogy annyi nyugat-európai fanyalgás hallgatása után egy, a kommunizmusból még csak most szabaduló ország potenciális vezetője milyen határozottan fogalmazott e kérdésben. 1990 nyarától fokozatosan erre a vonalra tért Lengyelország, majd Csehszlovákia is, ez vezetett el a visegrádi együttműködés kialakulásához, nem pedig valamiféle külső ösztönzés.
Nem okoz különösebb problémát számunkra az sem, hogy melyik szomszédunkkal és mennyire barátkozzunk. Mindenkivel, aki akarja, aki híve a regionális együttműködésnek, az európai integrációnak, a határok fokozatos lebontásának, a demokratikus értékrendnek.
Az viszont nem kérdés, hogy lehetséges-e barátkozni három és fél millió kisebbségi magyar feje fölött, esetleg kifejezetten érdekeik ellenére. Ma aligha minősíthető ásatag szemléletnek, hogy a kisebbségi népcsoportok helyzetének rendezése az európai stabilitás egyik kulcskérdése. A közelmúltig egyesek szemében amolyan ma. gyár megszállottságnak tűnhetett föl az a kiemelt figyelem, amit Magyarország e kérdéskörre fordít, de a délszláv válság, a karabahi és a transznyisztriai konfliktus bebizonyította, hogy itt véresen komoly kérdésről van szó. Ezt Eötvös József már az Uralkodó Eszmékben jól látta, majd 1865-ben külön munkában fejtette ki részletesen: „...a nemzetiségi mozgalom nem egy mesterségesen szított agitációnak eredménye, nem teoretikus elvekért vagy képzelt sértések elleni küzdelem: hanem egész eddigi kifejlődésünknek szükséges következtetése... Célja nem más, mint hogy az egyéni szabadságnak elve a nemzetiségek körében is alkalmaztassék. Ily mozgalmat valamint erőszakkal elnyomni, úgy színre adott koncessziókkal lecsillapítani nem lehet, hanem csak azáltal, ha azon szükségeknek eleget teszünk, melyekért az támadt...”
TEHÁT NEM ÖNZÉS, még kevésbé hátsó szándékok, vagy egyszerűen a határok által elvágott honfitársaink iránt érzett és alkotmányunkban is rögzített felelősségünk diktálja ezt a politikát. Az Európa középső és keleti felén egymás mellett, egymást átfedve, keverten élő népek békés és harmonikus együttélésének biztosítása mind a jelenben, mind a jövőben az európai biztonság egyik alapvető követelménye. Ennek fényében nem lehet kétséges, hogy minden eszközzel meg kell kísérelnünk megmagyarázni a világnak, meggyőzni mindenekelőtt európai partnereinket, hogy a kisebbségek, az egyes népcsoportok önszerveződésének, önkormányzatának, önigazgatásának az igénye nem destabilizáló tényező, hanem épp a feszültségek csillapításának, a robbanások megelőzésének az eszköze. Jászi tétele — „A nemzetiségi kérdés a demokrácia archimedesi pontja” — ma is érvényes, de ez elsősorban nem a mi dilemmánk, hanem szomszédainké. A miénk csak az, hogy mivel segíthetjük elő mi, hogy a kisebbségek ne a szülőföldjükről való elmenekülést lássák az egyetlen kiútnak. Mivel etnikailag homogén államok Európának ebben a felében csupán erőszakos ki- és betelepítésekkel és tömeggyilkosságokkal hozhatók létre, nincs más választás, mint olyan viszonyok és intézmények teremtése, amelyek biztosítják valamennyi közép- és kelet-európai nép jövőjét, beleértve az etnikai szigetekben és szórványokban élőkét is. Ehhez hozzátartozik az ezt garantáló, 1919-ben egyszer már létrehozott nemzetközi mechanizmusok modernizált újjáélesztése. Az új Európa tartós békéje és stabilitása csak így érhető el. Ennek az érvelésnek a nemzetközi elfogadtatása még a közelmúlt tragikus eseményei után is nehéz feladat, nem megoldhatatlan, amennyiben ebben kellő felelősségérzete mások érzékenységét ismerve közreműködik minden honfitárs a nyugati demokratikus országokban élő magyarság és a lehető legtöbb külföldi politikus és állampolgár.
Nem az az igazi kérdés tehát, hogy szomszédaink közül kivel és mikor kötünk szerződést, s nem is az, hogy ebben milyen formában fejezzük ki azt, amire nézve az 1947-es békeszerződésben, a Helsinki Záróokmányban és a Párizsi Chartában kötelezettséget vállaltunk, hanem az, hogy melyik szomszédunk és mikor jön rá arra, hogy a magyar és más kisebbségek nyomorgatásának, kicsinyes korlátozásának, a homogén nemzetállam megteremtésének (tehát a burkolt etnikai tisztogatásnak) a politikáját fel kell adni, mert ez ellentétes az európai integráció és a jogállamiság szellemével és betűjével, mert e politikán hosszú távon nem lehet nyerni, tehát alapvetően ellentétes saját nemzeti érdekeikkel is.
Mivel külpolitikánk alapvető célja az európai integráció, a különféle európai csoportosulásokhoz fűződő viszonyunkat e cél határozza meg. Az Európai Közösségbe történő fölvételünk önmagában véve meg fogja oldani a NATO-hoz, valamint a Nyugat-európai Unióhoz fűződő viszonyunk kérdését. Természetesen e két utóbbival a teljes jogú EK tagság előtt is kialakulhat a lehető legszorosabb viszony. A magam részéről nem tekintem az integráció alternatívájának sem a visegrádi csoportosulást, sem a Közép Európai Kezdeményezést. Ezek nem riválisai egymásnak, de mindkettő kiegészítője az Európai Közösséghez fűződő kapcsolataink építésének. Ugyancsak az európai integrációt előmozdító kezdeményezésnek tekintem a határmenti régiók olyan együttműködését, mint az Alpok-Adria, vagy a most, helyi kezdeményezésből született Kárpátok Eurorégió. Ez utóbbi ugyan kiváltott bizonyos bíráló reakciókat, de ezeknek — véleményem szerint — kizárólag belpolitikai okai voltak.
IGAZI DILEMMA AZONBAN AZ, hogy Magyarország mit tehet Európa keleti felének leszakadása ellen, annak megelőzésére, hogy egy új gazdasági, emberjogi, esetleg politikai válaszvonal alakuljon ki, vagy erősödjék meg határainktól keletre — ami ráadásul egyes magyar kisebbségeket is elvágna nemcsak tőlünk, hanem az európai integrációtól is. E veszély megelőzésének kulcsa alapvetően nem a mi kezünkben van, de véleménnyel, tanáccsal, tettekkel segíthetjük a Nyugat megfelelő válaszának kialakítását.
Nem kérdés, hogy a magyar külpolitikának milyen úton kell haladnia. Természetesen a magyar úton, ami az őshazából „Verecke híres útján” a Napnyugati Birodalomhoz és a Bibliához vezetett, ami diákjainkat Oxford, Párizs, Itália egyetemeire vitte, amin eljutott ide a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás és a liberalizmus, mindaz, ami a magyar fába oltva különleges zamatú gyümölcsöket termett. Ezen az úton — Máraival szólva — „az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma”. Ha térségünkben bárki más útra tér, az a boszniai borzalmak megismétlődésének veszélyét idézi fel. Ezen az úton aki magyar, aki Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös, a Telekiek és igenis aki a Tiszák, a Bethlenek követője, aki Bibó, aki a sok Nagy és Szabó követője, az mind velünk tart.
A MAGYAR KÜLPOLITIKA ELŐTT ma nincsenek orientációs dilemmák. Mindössze az a kérdés, hogy céljainkat milyen eszközökkel tudjuk elérni, hogyan tudjuk leküzdeni vagy kikerülni az ellendrukkerek, a riválisok és a szűklátókörűek által vetett gáncsokat, a saját kishitűségünk és türelmetlenségünk által teremtett akadályokat. Nehéznek ígérkezik az 1993-as év, és még további embert próbáló esztendők állnak előttünk, de biztatnak nagyjaink, hogy „Rendületlenül”, hogy „Tartsd magad,/ Sors, Élet és Idő szabad, / Most az a leggazdagabb, ki várni érez, várni tud”. (Ady: Tartsd magad)
Tudni, mikor és meddig kell várni, s mikor lehet, mikor kell cselekedni — ez a politika örök dilemmája, s ennek jó megválaszolásán fog múlni, hogy a balsors után a hátralévő évtized és az előttünk álló új évezred vígabb időket hoz-e nekünk és utódainknak.

 
(1993. március 16-án az Európa Intézetben elhangzott Eötvös-emlékbeszéd.)


« vissza