Új folyam XXI. 1-2. szám
A magyar külpolitika az erdélyi magyarságért 1945-46-ban
A román fegyverszüneti egyezmény 19. cikke lehetővé tette, hogy Moszkva területi követelések megfogalmazására biztassa Budapestet. Valójában a szovjet kormánynak adta Észak-Erdélyt, és a Külügyminiszterek Tanácsában elutasította a kisebb etnikai módosításokra vonatkozó amerikai javaslatot.
Moszkva nem vette figyelembe, hogy Magyarország lengyel menekültek százezreinek adott menedéket, segítette tovább a szövetségesekhez. Ezzel szemben Bukarest, mint a nácik szövetségese, „önerőből” óriási vérengzést vitt végbe a zsidó lakosság körében. 1940. szeptember 6-án vette kezdetét Antonescu diktatúrája. A Vasgárda példátlan kegyetlenséggel pusztította a zsidókat. Az ezt követő idők nagyarányú zsidóirtásai azokon a területeken mentek végbe, melyeket 1940 júniusában Oroszország annektált, és a német–orosz háború megindulása után visszakerültek Romániához. A Fekete Könyv szerint Iaşiban a román csapatok 14 000 zsidót öltek meg. 1941. július 6-án a 60 000 zsidó lakosú Vernyutiba vonultak be, ahol másnap már 1200 zsidót lőnek agyon, s felgyújtják a nagytemplomot. Bukovina felett az uralmat Calotescu Cornel tábornok veszi át. Cernauti és Dorohoiu gettóiban 10–15 000 férőhelyre 50 000 embert zsúfol össze. A 37/1941. sz. paranccsal a bukovinai teljes zsidó lakosság deportálását rendeli el 1941. október 10-én. A román csendőrség végzi ezt a műveletet. A 150 000-es zsidóságból 25 000 maradt csak életben. Odesszában a bevonuló román csapatok hatnapi vérfürdője után október 22-én felrobban az a ház, ahol az odesszai román katonai parancsnokság helyezkedett el. Antonescu parancsa szerint 16 tisztet, 8 altisztet, 1 tisztviselőt és 35 legénységi állományú katonát ölt meg. 8 500 embert kellett tehát kivégezni, több mint 35 000 zsidót fogdostatott össze Trestiroian Gazun tábornok, majd Maciei Miklós hadtesttábornok részben akasztással vagy agyonlövéssel, majd pedig gépfegyverezéssel, végül benzinnel való felgyújtással végeztette ki őket az Odessza melletti Dalniki kolhoz területén.
Részben ismerve ezeket az eseményeket, és abban a tudatban, hogy Magyarország, mindaddig, amíg szuverenitását valamennyire meg tudta őrizni, fizikai biztonságot biztosított minden állampolgárának és az ide menekültek többségének, a magyar politika nem látta reménytelennek a küszöbönálló béketárgyalásokat.Abban bíztak, hogy nem ismétlődhet meg az 1920-as trianoni békediktátum, mivel a győztes államok sorában két olyan nagyhatalom is szerepel, amely 1941 augusztusában aláírta az Atlanti Chartát, amely magasztos szavak keretében rögzítette a világbéke és az igazságosabb, emberségesebb erkölcsi világrend alapjait. A győztes nagyhatalmak részéről sokszor hangoztatták, az 1946-os békekötés arra lesz hivatva, hogy valóban kölcsönös megbékélést hozzon létre, azaz a döntések során nemcsak az egyes államok egyoldalú érdekeit veszik figyelembe, hanem az érintett szomszédos területek közös érdekeit is. Bizakodásukat az Atlanti Chartán kívül az Egyesült Nemzetek, a háromhatalmi értekezletek magas erkölcsi töltésű határozmányai erősítették, amelyek nyomatékosan hangsúlyozták azt, hogy a vitás kérdések elbírálásánál elsősorban a területileg érintett népesség akaratát kell figyelembe venni.
Amikor az új Magyarország illetékesei kézhez kapták a béketervezetet, és szövegét összehasonlították az Atlanti Charta szellemével, azonnal megállapították, hogy a két szöveg szelleme nem azonos, nincs összhangban. Ami a magyar béketervezetet illette, ez olyan messze volt az Atlanti Chartától, mint 1920-ban a trianoni békeszerződés Wilson 14 pontjától. Sokan, akik bíztak a magasztos eszmékben, nehezen akarták tudomásul venni, hogy az 1946-os párizsi békekonferencián a magyar lelkiismeret tiszta szavára nem számíthatnak ugyanolyan tiszta válaszra. Így a magyar békedelegáció harca egy magányos ország, egy magára hagyott nép magányos hangja volt. Ebbe az elszigeteltségbe népünk történelme során gyakran, részben önhibájából, részben önhibáján kívül került bele. Az ország elszigeteltségét az 1946-os párizsi békekonferencia idejében is a világpolitika erők játéka határozta meg, amelyben a lengyel, francia, orosz menekülteket mentő Magyarország rosszabb elbírálást kapott, mint az a Románia, ahol gátlástalanul gyilkolták a zsidó állampolgárokat.
A legsúlyosabb tömeggyilkosság Golta megyében történt, ahol 70 000 zsidót mészároltatott le Isopescu Modeset ezredes, megyefőnök. Bogdanovkán 48 000 zsidót rabolt ki Isopescu társaival. Amikor már a szerencsétlenek nem adtak elő semmit, kiéheztette őket, 40 napig nem engedélyezett kívülről élelmet behozni. Majd pékműhelyt nyitott, és friss kenyeret adott el aranyért. Egy kenyér ára 5 aranyrubel volt. Mikor már ez a módszer sem segített, Isopescu a zsidók kiirtását rendelte el. 1941. december 21. és 23. között négy istállóba terelték az embereket. Előbb a gyengéket, betegeket, öregeket és gyermekeket, s ott agyonlőtték őket, majd benzinnel leöntve az istállót, felgyújtották. A többit 80–100 főnyi csoportokban a Bogdanovka mellett 3 km-re folyó Bug egy nagyobb szakadékához hajtották. Egy kis erdőben elszedték mindenüket, szájukból kitörték az aranyfogakat, levagdosták gyűrűkkel együtt az ujjukat, s tarkólövéssel végeztek velük.1
Észak-Erdélyben a vérengzést végrehajtó román katonai egységekkel egy időben a Román Demokrata Szövetség 1944. november 23-án kiáltványt adott ki, amelyben leszögezték: A legsötétebb zsarnokság bilincseiben való négyéves szenvedés után Észak-Erdély szent földje, hála a győzedelmeskedő szovjet és román csapatok bőségesen ontott véráldozatának, felszabadult.
A kiáltvány tele van fenyegetéssel, amely egyértelműen a magyar lakosság megfélemlítését szolgálta, olyan látszatot keltve, mintha Románia a második világháború idején a hitleri nácizmus ellen küzdött volna.
„Ti – folytatódik a felhívás –, akiket a négyéves rabság szenvedései nem tudtak megingatni tiszta, demokratikus meggyőződésetekben, akiket sem a legvadabb üldözés, sem a legcsábítóbb ajánlatok sem tudtak rávenni, hogy a horthysta-hitlerista hordákhoz csatlakozzatok, jöjjetek harcolni sorainkba, mert csupán harc útján szerezhetjük vissza természetes jogainkat, ezen az őseink vérétől öntözött földön.”2
Erre a gyűlöletkeltésre válaszolt Márton Áron 1945-ben húsvéti beszédében.
„El kell oszlatni a gyűlöletet és teljes határozottsággal vissza kell utasítani azokat a módszereket és mesterkedéseket, melyekkel azt szítani és táplálni szokták. A gyűlölet megvan, és az évek óta folyó tervszerű izgatás és lélekmérgezés következtében mélyen behatolt a lelkekbe. A sorsközösségre rendelt népek is gyűlöletes híreket terjesztettek egymásról külföldön, és gyűlöletet szítottak egymás ellen otthon. Nemegyszer a tények nyilvánvaló elferdítésétől vagy szándékos megváltoztatásától sem riadtak vissza.”3
A lélekmérgezés az iskolákat sem kímélte meg, az ifjúságot erőszakos cselekedetekre ösztönözte, amely azután számos ember életének kioltásához vezetett. Ezen az sem változtatott, hogy a jaltai egyezményen a tinta még meg sem száradt, amikor Andrej Visinszkij szovjet külügyi népbiztos-helyettes Bukarestbe ment, és kényszerítette Mihály királyt, hogy váltsa le Nicolae Radescu tábornok koalíciós kormányát, és nevezze ki Petru Grozát miniszterelnöknek. Amikor Groza felállította a kommunista Nemzeti Demokratikus Frontra épülő kormányát, a király megtagadta a kabinet tagjainak jelölt személyek kinevezését. Visinszkij állítólag kijelentette, hogy ez barátságtalan gesztus a Szovjetunióval szemben, s Románia esetleg megszűnhet szuverén államként létezni. A királynak nem volt választása, az NDF hatalomra került. Három nappal később az oroszok Észak-Erdélyt újra román közigazgatás alá helyezték, hogy demonstrálják: Groza kormánya szovjet támogatást élvez. Groza ugyan megpróbálta enyhíteni az erdélyi magyarok sorsát, ám a soviniszta közigazgatás helyi visszaélései folytatódtak, és megszűnt minden olyan előny, amely Észak-Erdély autonóm helyzetéből eredt. Ezekben a hetekben (1945 márciusában) Petru Groza miniszterelnököt még olyan tervek foglalkoztatták, amelyek szerint a Lajtától a Fekete-tengerig egységes blokk jött volna létre, amelynek a magját a magyar–román államszövetség képezte volna, amelyben eltűntek volna a vámhatárok, és egységes valutát használtak volna.
Ahogy 1945 márciusában megszűnt az észak-erdélyi autonómia, azonnal megkezdődtek a magyarok elleni kirohanások. Az autonómia idején, 1944-ben a Román Demokrata Unió kénytelen volt engedékenységet mutatni. Így beleegyezett abba, hogy az együttműködés a helyi közigazgatási szervek által felvetett gyakorlati természetű problémák megoldására korlátozódjék. A bizottságok 1944. december 15-én tartott teljes ülésén, Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Népi Szövetség néhány megbízottja kétségbe vonta a trianoni szerződés érvényességét, azt állítva, hogy 1919-ben Magyarország felségjoga Erdély fölött csupán felfüggesztetett, de jogilag nem szűnt meg, ami egyértelmű volt azzal, hogy Romániának e területek fölött gyakorolt jogai kétségbe vonhatók. Ugyanezen az ülésen a Kommunista Párt és Munkásszervezetek képviselői kísérletet tettek arra, hogy nyomást gyakoroljanak a Román Demokrata Unióra, hogy változtassa meg az eddigi tárgyalási pozícióját. Ennek lett a következménye, hogy megszakadtak a tárgyalások, és a Román Demokrata Unió képviselői nyilatkozatot olvastak fel, amelyben rámutattak arra, hogy a Román Demokrata Unió nem működhet olyan alakulatokkal, amelyek kétségbe vonják Románia felségjogát Erdély fölött. Ugyanakkor hangsúlyozták azt is, hogy a Román Demokrata Unió a helyi hatóságok rendelkezésére áll.
Kísérlet a visszatérni kívánó magyarok kirekesztésére
Néhány nappal azután, hogy megszűnt az észak-erdélyi autonómia, a román hatóságok megkezdték a magyar lakosság elleni rendelkezések kibocsátását. 1945. március 10-én Vasile Pogaceanu főispán Kolozsváron rendeletet bocsátott ki. Az 1733/1945-ös rendelet a felszabadulás – vagyis a román hadsereg megérkezése – előtt eltávozott és utóbb visszatérő személyek visszafogadása tárgyában a következőt rendelte el:
„1. paragrafus. Mindazok a természetes személyek, akik a felszabadító hadsereg bevonulása előtti időben, elhagyván munkahelyüket vagy foglalkozásukat, eltávoztak a város, illetve a vármegye területéről, visszatérésük esetén csak akkor helyezhetők vissza előbbi állásaikba – akár köz-, akár magánalkalmazottak voltak –, illetve csak az esetben folytathatják megelőző, hasznot hajtó jogosítványaik birtoklását, ha az illetékes tisztogató Bizottság előtt hitelt érdemlően igazolják, hogy a/ eltávozásuk erőszakos elhurcolás következménye, vagyis a felszabadító hadseregek elől menekülő ellenséges hadsereg hurcolta el őket.”4
Hasonló mentesítő körülmény volt, ha katonaként be voltak osztva valamelyik csapattesthez; vagy más módon kényszerítették távozásra az érintetteket. A rendelkezés 1 évtől 5 évig terjedő börtönnel fenyegette meg mindazokat, akik a rendelkezésben foglaltaknak nem tesznek eleget.
A román rendelkezések hatására az Ideiglenes Nemzeti Kormány Debrecenben 1945. április 4-én szóbeli jegyzéket intézett a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz. A Gyöngyösi János által vezetett külügyminisztérium 26.089/1945 Küm. felkérte a SZEB vezetését, hogy hasson oda, hogy az Erdélyből elmenekült vagy áttelepített magyarok visszatérhessenek lakhelyükre. A jegyzék kérte, hogy az érintett személyek semmilyen joghátrányt ne szenvedjenek, és a szükséges szállítási eszközt biztosítsák a visszatérésükhöz.
Mivel a magyar kormány nem vehette fel a közvetlen kapcsolatot Romániával, ezért amennyiben a SZEB úgy vélné, hogy eredményesebb lenne a két fél közötti közvetlen tárgyalás, úgy ehhez kéri a hozzájárulást. Ezzel egy időben a Román Demokrata Szövetség kiáltványban uszította a románokat a magyar lakosság ellen.
Ennek következményeként 1945 augusztusában Kolozsváron ismét gyilkos provokációra került sor. Az Erdély című kolozsvári lap Felháborító fasiszta provokáció: munkások legyilkolásával végződött a visszatérő román hadsereg fogadtatása címmel számolt be az augusztus 6-án Kolozsvárra bevonuló román katonaság ünnepségéről.
„– Munkások legyilkolásával végződött a visszatérő román hadsereg fogadtatása. Kolozsvár, augusztus 6. Vasárnap este ½7 óra tájban érkezett Kolozsvárra a demokratikus román hadsereg 8. lovas hadosztálya, amelynek díszfelvonulását nagy tömeg fogadta. A főtéri emelvényen jelen volt a Mociulschi tábornok, hadtestparancsnok, a város és megye képviselői, az Arlus küldöttsége, Brusaliu alezredes, a szovjet–román fegyverszüneti bizottság kiküldöttje, a Szaktanács, a Pártok, az egyházak, bírói kar, a rendőrség, valamint a különböző polgári hatóságok kiküldöttei.
Miután a román katonai egységek elfoglalták a várost, az ünnepség befejezése után megindult a támadás a munkások ellen, amelynek két halottja és több sebesültje van.”5
Ahogy közeledtek az 1946-os párizsi béketárgyalások, úgy erősödtek meg a támadások a magyar kormány ellen. 1946. június 9-én Kolozsvárra látogatott Patrescanu igazságügyi miniszter. Az igazságügyi miniszter kolozsvári beszédével részletesen foglalkozott a román sajtó. A Semnalul június 13-án Egész Erdély a mienk volt és marad című vezércikkében többek között a következőket írja: „Ne kerülgessük a valóságot, nevezzük a gyereket a nevén, és mondjuk meg őszintén, hogy azt a határozatot, amellyel Románia kétségbevonhatatlan jogait ismerték el egész Erdélyre, Budapest nem akarja elismerni. A magyar kormány nem ért egyet ezzel a határozattal. A magyar kormány nyílt negatív magatartást tanúsít, nyíltan tüntet a román nép és a román kormány jószomszédi és baráti politikája ellen. Romániának nincsen szüksége lépten-nyomon hangoztatnia igazát, mert az kézenfekvő ugyanannyira, hogy nemzetközi fórumok már több ízben is elismerték. Románia jogának kétségbe vonása a békét zavarja.”6
A Semnalul más cikkében tovább folytatja a hivatalos magyar külpolitika rágalmazását, és azt állítja, hogy a hazafiasság álarca mögé rejtik a Bukarest elleni izgatást. Az Adevarul részleteket közöl az igazságügyi miniszter beszédéből, és azt írja, hogy nemcsak Nagy Ferenc magyar miniszterelnök hiszi, hogy fenntarthatja igényét egy általa magyarnak nevezett Erdélyre, hanem a magyar kormány többi tagjai sem akarják megérteni, hogy a demokrata népek nem hagyhatják érvényben Hitlernek és Mussolininek egykori, a demokratizmus ellen irányuló határozatát. A tör- ténelemferdítéstől sem riadnak vissza, amikor azt állítják, hogy a román hadsereg hősiesen harcolt együtt a Vörös Hadsereggel és a többi szövetségessel akkor, amikor a magyar hadsereg az utolsó pillanatig kitartott a szövetségesek elleni harcában.
Az Adevarul személy szerint támadta Gyöngyösi János magyar külügyminisztert is, azt állítva, hogy izgatott, amikor azt állította, hogy az erdélyi magyarság helyzete aggodalomra ad okot.
Egyúttal figyelmeztet a lap arra is, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök Párizsban, Washingtonban és Londonban tesz látogatást, és ott a magyar kívánságok támogatását kéri.
Patrascanu kolozsvári beszédében szemére veti Nagy Ferenc miniszterelnöknek, hogy a magyar kormányfő a parlamentben és május 14-én, Vácon a következőket jelentette ki: a Párizsból érkezett rossz hírek megrázkódtatták „az egész magyar közvéleményt, amely évtizedek óta aggodalommal kíséri annak a magyar területnek a sorsát, amelyet elszakítottak tőlünk. A párizsi határozat nem maradhat érvényben, mert Európában akkor egy olyan nép él, amelynek a lelkében állandó keserűség uralkodna.”7
Túltesszük magunkat – folytatta a román igazságügyi miniszter – a magyar miniszterelnöknek azon az önkényes megállapításán, hogy Erdély magyar tartomány lenne, és vizsgáljuk meg, hogy a szomszédos köztársaság politikusai mivel indokolják a párizsi határozat visszautasítását. Milyen síkon mozognak a magyar kormány képviselői, amikor nem akarják elfogadni mai határait?
Ezek között említi a Semnalul, hogy egy Reuter-távirat szerint a magyar igazságügyi miniszter Londonban négy külügyminiszter elé terjesztette a magyar kormány emlékiratát, amelyben kérte Nagyváradot, Szatmárt és Aradot, kb. 12 000 négyzetkilométernyi területet. Sőt, a „a magyar miniszterelnök nyilatkozata szerint Románia kötelezze magát, hogy önkormányzati rendszert biztosít Székelyföld számára. Az új revízió vonalán nem hiányoznak a salamoni ítéletre emlékeztető javaslatok sem.”8
Rossz néven vették Bukarestben, hogy a szociáldemokrata Népszava május 7-i száma közölte Nagy Ferenc nyilatkozatát, mely szerint ahhoz, hogy „a két ország nemzetiségi kérdéseiben egyensúly álljon helyre, Magyarországnak akkora területet kell átadni, amekkora területen élnek Magyarország határain kívül magyarok, vagyis ugyanannyi magyar maradjon Erdélyben, mint ahány román kerül magyar uralom alá.” Csaknem egy időben a magyar igazságügyi miniszter a következőket kérte: „A magyar kormány azt kívánja, hogy ugyanannyi magyar éljen román uralom alatt, mint ahány román él magyar fennhatóság alatt.” A Nagy Ferenc-kormány a második világháború után valójában olyan kívánságokkal hozakodott elő, amelyekről még csak vitázni is feleslegesnek tűnt. Dr. Auer Pál, a Független Kisgazdapárt külügyi bizottságának elnöke csak Erdély autonómiáját követelte. Ezt a megoldást találta helyesnek Makkai László, aki 1946-ban francia nyelven megjelent munkájában fogalmazta meg véleményét.
Ugyanebben az időben egy második megoldás is felvetődött: Erdélyből független államot alkotni egy olyan konföderáció keretén belül, amely magába foglalná többek között Magyarországot és Romániát is.
A hivatalos román álláspont szerint a magyar kormány olyan elvakultan veti fel Erdély kérdését, hogy azt követően még a második világháborúban győztes szövetséges hatalmak állásfoglalásait sem kívánják figyelembe venni. A románok szerint az új revizionista törekvések a nemzetközi reakciót erősítik, ezért azokat a baloldali erők (értsd kommunisták) teljes mértékben elvetik. Nem zavarta a román kommunista igazságügyi minisztert, hogy a magyar kormány koalíciós alapon működött, és Moszkva nyomására a Magyar Kommunista Párt is helyet foglalt benne. A magyar kommunisták attól tették függővé, hogy támogatják-e Erdély kérdésében a magyar kormány álláspontját, hogy ebből belpolitikai vonatkozásban tudtak-e előnyre szert tenni.
A Nagy Ferenc vezette magyar kormányküldöttség Moszkvában járt. Pártja nevében a kommunista Révai József április 26-án nagy beszédet tartott, amelyben követelte, hogy a román határok menti magyarlakta területeket adják vissza Magyarországnak, olyan városokkal együtt, mint Arad, Szatmárnémeti, Nagybánya és Nagyvárad. Kijelentette, hogy a két világháború közötti emigrációban élő kommunisták igaz képviselői voltak Magyarország nemzeti törekvéseinek. A kommunisták abban reménykedtek, hogy ezzel a taktikával elnyerhetik a nemzet szimpátiáját.
A Magyar Népi Szövetség Erdélyben a második világháború után
Az erdélyi magyarságnak a második világháború után egyetlen hivatalos szerve volt. Ezekben a nehéz napokban a teljes kiszolgáltatottság közepette védőernyőt jelentett az erdélyi magyarság számára. A magyar külügyminisztérium 92/pol. 1946. szigorúan titkos jelentése pontosan meghatározza a szervezet munkáját: „Alapvonalaiban az erdélyi magyarság meggyőződése a kérdésekkel kapcsolatban egységes, mégis az MNSZ állásfoglalását bizonyos fokig meghatározza egyrészt, hogy mint hivatalos szervnek különös tekintettel kell lennie a reálpolitikai adottságokra, másrészt kétségkívül érvényesülnek állásfoglalásában bizonyos világnézeti jellegű elemek is, melyeknek folytán az MNSZ vezetősége széles távlatokban igyekszik beállítani az erdélyi kérdés megoldását is.”9
Gyulai-Pap Domokos, a külügyminisztérium minisztériumi segédtitkára 1946. május elején beszélgetést folytatott Bányai Lászlóval, az MNSZ alelnökével, aki a magyar külügyminisztériumban általános vélemény szerint megteremtette a szervezet ideológiáját. Tisztában voltak azzal, hogy egy ideig illegalitásban élt, tagja a kommunista pártnak, és e párt vezetőségével szoros kapcsolatot tart fent. A magyarság szempontjából jelentőséggel bír, hogy a kolozsvári népbíróság mellett ő az ügyész, és e minőségében mindent megtesz az irányban, hogy e népbíróságnak magyarellenességét fékezze, és az igazságtalanságát mérsékelje.
A Magyar Népi Szövetség vezetése tisztában volt az Erdélyben kialakult hangulattal, azzal, hogy amennyiben ismét román uralom alá kerülnek, akkor az értelmiség jelentős része ki akar vándorolni. 1945-ben még élt a remény, hogy a határhoz közeli vidéken valamiféle revízióra kerül sor. A szervezet tudta, hogy elsősorban gazdaságilag kell az erdélyi magyarságot megerősíteni, ezzel jogilag, kulturális területen is biztosítani a további fennmaradást. Budapesten is tudták, hogy minden erővel támogatni kell Székelyföld területi autonómiatörekvését, és ennek tervezetét a külügyminisztériumnak kell elkészíteni. Az autonómia gondolatát nemcsak Székelyföldre igyekeztek kiterjeszteni, hanem a román uralom alatt élő összmagyarságra is. Az MNSZ kommunista szárnya nem a négy nagyhatalomtól várta a garanciákat, sokkal inkább a Szovjetuniótól.
Ezt a szemléletet sokan a nem kommunista táborból is hajlandók voltak meggondolás tárgyává tenni, mivel a háború alatt a politikai célkitűzések hiánya volt jellemző a nyugati hatalmakra, amely együtt járt egy nagyfokú passzivitással. Truman elnök a megváltozott körülmények ellenére a Roosevelt-kormányzat politikáját folytatta, az Európában tartózkodó amerikai katonai vezetők pedig az oroszok hatása alatt álltak.
A teljes kommunista hatalomátvétel után sem került nyugvópontra az erdélyi kérdés. 1946. május 6-án került sor Temesváron a magyar–román kommunista vezetők között egy találkozóra. Georghe Gaston Marin visszaemlékezésében ír e titkos találkozóról, amelyen magyar részről Gerő Ernő és Nagy Imre vettek részt, míg a román kommunistákat Georghiu-Dej, Lucretiu Patrascanu és Luka László képviselte. A találkozót Gaston Marin szervezte, aki Grossman György néven látta meg annak idején a napvilágot. Grossman György emlékezete szerint a magyar delegáció az észak-erdélyi területből 37 000 km2 átengedését kérte volna, amit a román küldöttség határozottan visszautasított. Erre vonatkozó levéltári bizonyítékokat nem ismerünk, így az erre vonatkozó állításokat sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet. Egy bizonyos, hogy Erdély kérdését a magyar kommunisták figyelemmel kísérték. Ezt igazolja egy interjúban Széll Jenő (1948–1950 közötti bukaresti magyar nagykövet). Ezekre az időkre úgy emlékezett vissza, hogy Révai József azzal az utasítással küldte Romániába: „láttassa magát Erdélyben”. Széll Jenő véleménye szerint a magyar politikai vezetés nem nyílt fellépésekre koncentrált, hanem finomabb technikákkal kísérelt meg nyomást gyakorolni a román vezetésre, amelyben partnernek tekintették a bukaresti hatalmi hierarchiában a harmadik helyen álló félig magyar Luka Lászlót. Ezeknek a kísérleteknek semmilyen eredménye nem volt, ez abból is megállapítható, hogy 1949-ben a román hatóságoknak szándékában állt összekapcsolni a Rajk-perrel Márton Áron gyulafehérvári püspök és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnöke ügyét – egy, a magyar revizionisták ellen vizionált monstre perben. Ennek egyik jele, hogy 1949-ben Rajk bukása után Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet is letartóztatták a megvádolt politikussal való kapcsolata miatt, mely vád alapja Rajk 1948 nyarán tett utolsó erdélyi útjának magánlátogatása volt.
Egy állambiztonsági jelentés szerint Rajk (aki akkor a külügyminiszteri posztot töltötte be) Hargitán Méliusz József íróval is találkozott, akit 1949 novemberében tartóztattak le.
A magyar kommunista vezetés már 1948. december 1-jén láthatta, hogy a román munkáspárt határozatot hozott a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos feladatokról. A határozat (a kommunista frazeológiának megfelelően) a lenini–sztálini nemzetiségi politika alapelveiből indult ki, azonban különösen a magyar nemzetiséget érintő rész nem adott elég biztonságot ahhoz, hogy a nemzetiségi kérdésnek román részről történő kielégítő intézkedésében a legkisebb reménysugár felcsillant volna.
Az egyetlen gesztus volt, hogy Széll Jenő bukaresti magyar nagykövetet meghívták az MNSZ kongresszusára, ahol Luka Lászlónak a kongresszuson elhangzott az a kijelentése, hogy a népi demokráciáknak kulturális közeledésére szükség van.
„Ennek ellenére – olvasható dr. Vas Zoltán Péter miniszteri titkár szigorúan bizalmas jelentésében –, ma is túlnyomó többségben vannak azok a jelenségek, amelyek még a határozat meghozatala kapcsán is aggályossá teszi számunkra a romániai magyar nemzetiségek helyzetét. Az MNSZ kongresszusa bizonyos látszatjelenségekben is kerüli a magyar vonatkozásokat, például amikor az elnökségbe beválasztották Mao Cset, ugyanakkor Rákosi Mátyást nem választották be (Dimitrovot sem). Az MNSZ vezetőségében a legjobb magyar vezetőket nem választották be. Egyáltalán a román párt határozata elítéli a magyar nacionalista elhajlást, de ezért kifejezetten csak az MNSZ régi vezetőit teszi felelőssé.”10
Luka, ekkor már mint Vasile Luca, kongresszusi beszédében is ez az irány volt érezhető, a beszéd improvizációjában a hivatalos román politikai vonaltól is annyira hol jobbra, hol balra hajlott el, hogy a sajtóban a közzététele csak az elhangzás után öt nappal következett be, akkor is egy nevekkel átstilizált és kiegészített formában.
1 Sulyok Dezső: A magyar tragédia. A lét vagy nemlét határán. 515–516. o.
2 Az Erdélyi Román Demokrata Szövetség kiáltványa.
3 Márton Áron húsvéti prédikációja 1945-ben.
4 Rendelet Vasile Pogaceanu főispántól.
5 Erdély c. kolozsvári lap, 1945. augusztus 7-én megjelent cikk.
6 Semnalul, 1946. június 14-én.
7 Semnalul, 1946. június 14-én.
8 Semnalul, 1946. június 14-én.
9 Külügyminisztériumi jelentés: Szám: 92/pl. – 1946.
10 Szigorúan bizalmas! Berki államtitkárnak feljegyzés 1948. XII. 23-án Politika – Magyar Nemzetiségek
Az írásom hátterét és alapját jelentő tények ismeretében mindenütt, ahol külön hivatkozás nincs, emlékezetemre és jegyzeteimre hagyatkoztam.
H. Gy.
