Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A liberalizmus mint ideológia

VAGY HATVAN-HETVEN ÉVIG a marxizmus volt a figyelem és gondolkodás központjában; ez most nyilvánvalóan megváltóéit, bárha kérdéses, vajon a liberalizmus is kitart-e majd ilyen hosszú ideig a centrumban. Hiszen MARX tanát több erő is támogatta: a katolikus Egyház már a múlt század hatvanas éveiben elítélte volt a liberalizmust (IX. Pius Syllabusa), megnyitva bizonyos fokig az értelmiségi hívők előtt a szocialista szimpátiát — TILLICH, MARITAIN, Mounier stb. —: az iparosodás és a nagy városok tömegei már létükkel is kollektivizmust hirdettek; a liberalizmus brutális szociáldarwinizmussal keveredett össze; nem a liberalizmus, hanem a marxizmus tűnt fel úgy, mint a társadalom tudományos vizsgálata, sőt a történelem rébuszának megoldója.
Ezek a tényezők megnehezítik a liberalizmus olyan megközelítését, amely abban nem csak tiszta kapitalista praktikumot lát, vagy, mint hívei szemében, egy ideológiaellenes, mezőgazdasági technikát, a jólét mechanizmusát. Keveseknek jut eszébe, hogy a liberalizmus is lehet ideológia, amely olyan modem módszerekre támaszkodik, mint a technológia, a fogyasztási láz, a reklám, az utópizmus, amelyek végül is mind az agymosás különböző változatai. Mint ezt már MONTESQUIEU, FERGUSON és Tocqueville tudta, a liberalizmus nem afféle szerény gazdasági tan, hanem egy társadalomalakító, mindent elárasztó doktrína; tulajdonképpen így lép fel már az angol klasszikusoknál, mint HOBBES-NÁL, LOCKE-NÁL és MANDEVILLE-NÉL, illetve a XVIII. század legvégén KANTNÁL.
Mi is a rövid krónika és az alapelv? Kíséreljük meg elfogadni a következő sémát. A nyugati, sőt az általános történelem három közösségalakító tényezőt ismer: a világi, illetve vallási hatalmat és a civil társadalmat. A francia Georges Dumezil ezt főként az indoeurópai őstársadalomban látja kicsúcsosodni: a papi kaszt a közösséget isteni eredetére és Isten kultuszára hívja; a király és a harcosok a közösséget védik az ellenségtől, és fenntartják a közrendet; a paraszt és iparos réteg látja el a közösséget élelemmel és anyagi javakkal. Ez megfigyelhető az indoeurópai civilizációs szférán messze túl is, a hármas szerveződés jelen van, minden nép történelmében, noha más-más nevekkel, Kínában, a zsidóságnál, Indiában, az inka Peruban, Hellászban, Rómában, a keresztény középkorban. Fontos megállapítani, hogy nem azonos az értékük, és főleg a hatalmuk. A világi és a vallási intézmény valóban szervezett, sőt egymáshoz való viszonyuk is úgy alakul ki, hogy elkerülhetetlen összecsapásaik ellenére általában szövetségesként működnek. Ugyan hogy mindkettő a teljes hatalmat igényli önmagának: a papság éppúgy, mint a fáraó, a törzsi sámán, mint a főnök, a germán császár éppúgy, mint a pápa, a kelet-római bazileosz, mint a konstantinápolyi pátriárka. A konfliktusokat le nem becsülve, állíthatjuk, hogy e két hatalmi koncentrációnak egyaránt érdeke, vallási és világi érdeke, hogy a társadalom (nemzet, törzs, birodalom) egységes legyen, a polgári fegyelem és a hívők hite harmonizáljon; bár Jézus forradalmi újdonságot hoz ebbe a viszonyba, amikor a császár és Isten hatalmi szféráját megkülönbözteti, és mindkét hatalmat Istentől származtatja. A kettő kapcsolatának roppant érdekes a történelmi és jogtörténeti természete és fejlődése, de ez most itt nem tárgyunk. Elég csak azt megjegyezni, hogy — bár a keresztény világban sokféleképpen értelmezték ezt a kapcsolatot — a „trón és az oltár” szövetséges maradt (ezt sokszor szemükre is vetették), és ennek pecsétjeként a világi hatalom fő képviselője minden rendszerben szakrális volt, ezt a tényt gazdag szimbolika is kifejezte. Hasonlóképpen a vallási hatalom képviselőjének világiakra is kiterjed az uralma (a mindenkori klérus földjei és vagyona, a pápai állam stb.).
E KÉT HATALMI KÖR, amelyeket rend-nek (ordo, état, pouvoir) is nevezünk, ezzel emelve ki tradíciójukat, állandóságukat, rendezettségüket, abból merítette tehát ősi, soha kétségbe nem vont hatalmát, hogy Isten nevében volt hivatott a társadalmat irányítani, szervezni, számára törvényeket, jogszabályokat, közigazgatást létesíteni; ehhez a munkához Isten vagy istenek, mágikus erők tradíció szentesítette tekintélye nyújtott végső, természetfölötti referenciát és garanciát. Nem volt az emberiség történelmében olyan időszak, amelyben a világi és lelki tekintély ne uralkodott volna a társadalom egész szférája fölött, ámbár, mint mondtuk, felmérhetetlen a konfliktusok száma: a héber királyok és a próféták, az afrikai törzsben a főnök és a varázsló (gyógyító, esőcsináló) között, a keresztény időben a pápa és a császár között. Az invesztitúra ügye, a két jogkör elhatárolása, VIII. Henrik, II. József, Napóleon hatalmi közjátéka, a Kulturkampf — mind azt mutatja, hogy a vallási és világi hatalom megütközései természetes jelenségek.
Eddig nem szóltunk a harmadik szféráról, a civil társadalomról, amelynek általában sem tartós szervezete, sem intézményes neve nem volt. Nélkülözhetetlenségét ez a tény nem tagadja, mert a civil társadalom működtette a gazdaságot (földművelés, mesterségek, ipar, bányászat, hajózás, kereskedelem, bankok, sajtó). Ezen a téren a szabadság (kezdeményezés, szervezés, hatalomra törés) sohasem volt teljes, a vallási és világi hatalom mindenkoron korlátozta, néha brutális eszközökkel, kizsákmányolással, máskor törvényekkel, mint például a középkori céhek esetében, amelyek világi és egyben liturgikus szervezetek is voltak, alávetve szigorú szabályoknak: vásámapok, ármeghatározás, kamat- és uzsoratilalom. Tegyük hozzá, hogy a nyugati világ abban is különbözik a többi társadalomtól, hogy ez utóbbiakban a civil társadalom fölött többnyire önkény uralkodott (áruk elkobzása, óriási és szeszélyesen kivetett adók), míg az előbbiben a civil társadalom korán kifejlődött, nagyrészt a vallási és világi hatalmak közötti konfliktusok eredményeként. Míg Athénban a fent említett tevékenységeket a rabszolgák és idegenek (meteikoi) űzték — Arisztotelész szerint a szabad ember a kontemplációban leli egyéni kiteljesülését — a keresztény Nyugaton a civil társadalom politikailag megerősödött, és az üzlet és az ipar által meggazdagodott. így az észak-olasz, dél-francia, németalföldi iparosok és kereskedők, a Hanza városok polgárai, az angol városlakók mind nagyobb szerepet kezdtek játszani, és jogokat meg előjogokat vívtak ki, sőt intellektuális presztízst is az eretnekmozgalmakon belül és a művészetek gyámjaiként. Kimagasló képviselőik — még mindig a középkorról van szó — királyok és pápák tanácsadói lettek, és pénzkölcsönzői, mint a MEDICI, FUGGER és más családok krónikája mutatja.
A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ UTÁN elkerülhetetlenné vált, hogy a megizmosodott civil társadalom kidolgozza saját ideológiáját, kezdetben inkább az egyházzal mint az állammal szemben, vagyis hogy a vallásban módosításokat hajtson végre (lásd Ernst Roeltsch és Max Weber írásait), és az általános állami jogszférát szerződési bázisra tegye, a mai fogalmat használva, privatizálja. Ezzel a stratégiával még szemben áll a keletkező királyi abszolutizmus és a katolikus ellenreformáció, de ugyanabban a században, a XVII.-ben, a filozófusok minden előnyt a civil társadalomnak adnak meg. Hobbesnál a király és egyház csak a rendet tartja fent a polgári tranzakciók számára; Mandeville elveti a keresztény erkölcsöt, és a közjó helyett a közhaszon tanát dolgozza ki, már az utilitarizmus szellemében. Montesquieu a mozgótőkét részesíti előnyben a földbirtokkal szemben, úgy érvelve, hogy az utóbbit a királyi hatalom könnyebben kobozza el, az előbbi viszont kisiklik a kezéből. Adam Smith az etikát már a gyártási és kereskedelmi aktivitásban látja, melynek automatizmusát a „láthatatlan kéz” a helyes megoldások felé irányítja. JOHN LOCKE pedig az egész ideológiát a megtámadhatatlan jogiságra építi fel, kimondva, hogy a személyes vagyonszerzés és birtoklás a társadalom alapelve. Végül Kant az örök béke fundamentumaként szakralizálja a civil társadalmat azon érv által, hogy az újonnan alapítandó köztársaságokban a gazdag polgár (mert hiszen csak róla van szó) nem lesz hajlandó vagyonát olyan haszontalan ügyekre fordítani, mint a fegyverkezés és a háború.
Amit a bölcselkedők vallás- és államkritikájukkal elvégeztek, vagyis az egyház és állam tekintélytől való megfosztását, azt a francia forradalom klasszikus tisztasággal beleírta a történelembe: a királyság eltörlését és az egyház alárendelését a polgári hatalomnak. Ezt tetőzi be (mint húsz évvel azelőtt az amerikai alkotmány már véghezvitte) az állam és egyház őstörténeti és történeti kapcsolatának felbontása, eltörlése. Eközben a civil társadalom, SlEYÉS ABBÉ szavai által, megalkotja saját szerepét, és megalapozza hatalmát. Sieyés ugyanis kimondja, hogy a „harmadik rend” (tiers état), vagyis a civil társadalom összeülő képviselői nemcsak képviselők, hanem magát a nemzetet is alkotják. A nemesség és papság, a király is, csupán annyiban vehetnek részt az alkotmányalakításban amennyiben rangjukról lemondva, a civil társadalomhoz csatlakoznak. Tudott dolog volt már akkor is, hogy az a hatszáz képviselő a polgárság érdekeinek kifejezője, ami abban is megnyilvánult, hogy első törvényeik között szerepelt a céhek és más munkásszervezetek felbontása, minden további szervezkedést törvényen kívül helyezve.
MEGSZÜLETETT A LIBERALIZMUS (az elmélet akkor már két évszázados volt), melynek fő programja két riválisának — az államnak és az egyháznak — szétválasztása, elszigetelése, meggyengítése. Csak így terjedhet el a civil társadalom ideológiája a hosszú előkészítés után. Először tagadja a rendek és intézmények előjogait, majd pedig a polgárok olyan jogait, melyek nem szerződés alapján jönnének létre. Logikáját követve, az immár hegemóniára törő civil társadalom szerződést kínál az egyházaknak, melyek így „társadalmi csoportokká” (lobby) válnak, nem több és nem kevesebb joggal és terjeszkedési lehetőséggel, mint egy kereskedelmi vállalat vagy egy sportklub. Szerződést kínál, más oldalról, az államhatalomnak is, amely merő gazdasági ügynökséggé válik, majd likvidálja önmagát, amikor a civil társadalom egybeesik a közösséggel mint olyannal. (Ezt először Saint-Simon hirdeti 1820 táján: minden rang eltörlését és egy új elit vezető szerepét, amely feltalálókból, tudósokból. mérnökökből, pénzemberekből, vállalkozókból állna; a mi szótárunk szerint ez a technokraták uralma.)
A „trón és oltár” szövetsége így megszűnt mint történelmi eszme és valóság, a liberális civil társadalom ezeket privatizálta, maga alá rendelte, szerződésileg megkötötte. Egyszóval felborult az az egyensúly, amely szellemi-erkölcsi, világi-kormányzási és civil társadalmi elemekből állL Mondanunk sem kell, hogy ilyen egyensúly a valóságban soha nem létezett; az ideál viszont beleépítődött a keresztény tanok és tradíciók szellemébe, a nyugati társadalmak önképébe. A liberális forradalomig a társadalmak hierarchikus és szakralizált alapra épültek, és azon funkcionáltak. Érdekes, de nem meglepő, hogy az ősliberálisok kompatibilisnek tartották klasszikus képzettségüket, görög-római referenciájukat és keresztény vallásukat a három hatalom egyensúlyával. Tocqueville arra intett, hogy a vallás központi-erkölcsi szerepe képes csak a demokrata-liberális tendenciát az anarchia felé vezető úton megfékezni. Saint-Simon és AUGUSTE COMTE szintén egy „új kereszténységben” találták meg a szükséges kohéziót Amíg tehát a liberális gondolkodó és államférfi megmaradt régi hitében és kultúrájában (nálunk SZÉCHENYI, KEMÉNY, DEÁK, Eötvös), a liberális hegemónia lehetősége nem ötlött eszébe. Újabb nemzedékek azonban teljes súlyukkal nyomták le a liberális pedált a szerződésen alapuló családot, amelyben a tekintélyt nem a szülő gyakorolja, hanem az merő egy szekularizált jogviszony; a nevelést, amely elszakad a kultúrától és erkölcstől, és utilitarista-technikaivá válik; az egyházat, amely — különösen a vatikáni zsinat óta — rohamlépésben deszakralizálja önmagát, és társadalmi segélyakciókban látja hivatását. És megint az államot, amelyet a fejlett ipari társadalmak „minimálisnak” tüntetnek fel mint ideált (lásd G. DE Ruggiero írását [1925], melyben a liberális szerző üdvözli az államot, amely békét kötött a liberalizmussal, átvéve annak programját).
NE HAGYJUK KI ebből a felsorolásból a divatot sem, mely minden korban mélyebb társadalmi tényekről tanúskodik. Az államhatalmat képviselő egyének levetették a tradicionális katonai uniformist, és ma business-öltönyben jelennek meg még ünnepélyes alkalmakkor is; a katolikus papság és püspökök szintén a „liberális társadalom” uniformisát öltik magukra, sokan még a keresztet is elhagyják zakójukról. Az apácák ugyancsak. Kis jeleknek látszanak ezek, de tulajdonképpen azt mutatják, hogy a liberális civil társadalom meggyőzte hajdankori riválisait arról, hogy a történelem fordult, vagyis elfordult tőlük. Az erkölcsöt és kormányzási módot nem a tradicionális alapokon határozzák meg, hanem ezeket a civil társadalom mint hegemón egyeduralkodó, saját magából, autonóm módon teremti, alakítja és teszi kötelezővé.
Egy teljesen új történelmi hegemóniának vagyunk tehát tanúi, ami természetesen nem azt jelenti, mint egyes naiv gondolkodók képzelik, hogy a történelem és az emberiség a végső fázisába lépett. Megélt már az emberiség más hegemóniaformákat is, bár eddig csupán olyat, amely vagy a királyság vagy a vallás valamilyen alakzata körül keletkezett. Jelenleg, és ez vitathatatlanul új, a civil társadalom a központi erő, és a legközelebbi változást még nehezen képzeljük el. De talán érdemes ezen elgondolkodnunk. Felvetődik ugyanis az a társadalmi létkérdés, vajon az emberi közösség megmaradhat-e szakrális komponens nélkül, vajon az ipari társadalomnak nincs-e szüksége egy transzcendens referenciára. E pillanatban egyszerűen nem láthatjuk, hogy ez hogyan születhetik meg, hiszen tagadjuk, hogy akár a vallásból, akár a jungi pszichológiából kiindulva, a szakrálist az emberek magukból képesek produkálni. A legelemibb meghatározás szerint is, a szakrálisban az isteni találkozik az emberivel, de a kezdeményezés Istené. Modem filozófiai rendszereink az istenek halálát állítják fel alaptézisként (Nietzsche, Heidegger), sőt a szakrális felszámolását is. Éppen ezért foglalkozik a politológia olyan fogalmakkal, mint „humanista demokrácia”, „globális liberalizmus”, „kontinentális egyesülés”, „konszenzus”, „konvencionalizmus”, vagyis egy olyan politikai vagy metapolitikai berendezkedésre veti tekintetét, amely a szakrálist eleve kizárja — és így megkockáztatja, hogy zsákutcába jut... A szakrális keresése tehát kritikus pontra jutott, mondhatjuk, a bálványimádás állapotában van, mivel ezek a mesterségesen gyártott és hamarosan csődöt mondó fogalmak és ideálok a közösséget mint olyat helyezik üres oltáraikra.
A vallás azonban lényeges, vitális minden közösség számára. Amikor Andorka Rudolf kijelenti, hogy a „piacgazdaság sikerének alapja az erkölcs” (Magyar Nemzet, 1992. október 22.), két kérdést intézhetünk hozzá: nem az oltárra emelt piacgazdaság-e az, amely maga alá zúzza az erkölcsöt? És: amennyiben választani kell, nem az erkölcsi kérdés-e az, amely előtt a piacgazdaságnak kapitulálnia kell? Amikor e kérdéseket felvetjük, továbbiak is ötlenek eszünkbe. Éppen a fentebb említett egyensúlynak (szellemi, világi és a civil társadalom között) kell, az ideálnak maradnia, a civil társadalom modem hegemóniája tehát hasonló aberráció, mint előtte a cezaropapizmus vagy a teokrácia volt. Akik azt hiszik (Hayek, Milton Friedman, előttük Adam Smith), hogy a pénzre és nagyiparra alapított társadalom magából fogja létrehozni az erkölcsöt és az államot (már ami szükséges belőlük), az súlyosan téved, hiszen látjuk, hogy mit szakralizál a liberális hegemónia: elképesztő gaztetteket, szörnyű megapoliszokat, szexualitást, erőszakot és kábítószerkultúrát, és az idiotizmus még nem tapasztalt fokozatait. Az ökonómia által való megkötöttség pedig oda vezeti a politikát (politica est ancilla economiae), hogy minden klasszikus formát kizárjon a vitából, és a polgárt lefokozza a hobbesi definícióra: csak két szenvedély marad, a félelem és a testi biztonságra való elementáris törekvés. Minden társadalmi szerződés zátonyra fut az így lealjasított emberen, aki a homo homini lupus elvét kénytelen vallani a társadalmi dzsungelben, ahová a liberalizmus száműzi. A liberális civil társadalom végül megtagadja saját elveit és ígéreteit is: a jólétet, a társadalmi békét, a civil viselkedést és a kultúrát.


« vissza