Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A liberalizmus arcai Szekfű Gyula gondolkodásában

Szekfű Gyula történészi, esszéírói és közírói munkásságának az egyik legtöbbször és leghangsúlyosabban vissza-visszatérő elleneszménye a (francia típusú) „liberalizmus”. Gondolkodásában nagyrészt szilárd és zárt rendszer ez is, hasonlóan az eszményei kifejtéseinek rendszerszerű gyakorlatához, csak éppen mint elutasított politikai jelenség, illetve rendszer jelenik meg és nő naggyá. S legalább oly gonddal foglalkozik elméletileg is a liberalizmussal, mint legfontosabb, az életművet voltaképpen jelentőssé tevő valóságos eszményeinek szerkezetével, felépítésével és elemzéseivel.1 A kérdés, amire válaszolnunk érdemes: vajon a történész a liberalizmus számos válfaja és még több részterülete között megfelelő módon differenciál-e, azaz kellőképpen „szétszálazza-e” ezt a sokszínű, sokarcú, politikailag és ideológiailag folyamatosan változó szellemi (és a mindennapi életet is behálózó) jelenséget, ezt a hosszú életű ideológiai és politikai képződményt? Vagy inkább az történik, hogy igyekszik zárt térben gondolkodni erről az ideológiáról, bizonyos sémákat, egyszerűsítéseket alkalmazni azért, hogy átláthatóbb és főképpen közérthetőbb legyen maga a jelenség és az ellene vívott saját küzdelme?
Időben először (a húszas évek elejétől) a magyar történelembe ágyazottan foglalkozik behatóan a témakörrel: mintegy a liberalizmus gyakorlati (politikai, társadalmi, gazdasági) működésének a bemutatása céljából, s csak ez után kezd hozzá az elméleti összefüggések kidolgozásához, amely folyamat – a téma történetírói, valamint publicisztikai megjelenítéseivel párhuzamosan – egészen a negyvenes évekig tart. E jelenség oka kézenfekvőnek látszik: a Háromnemzedékben kifejtett liberalizmuskritika erőteljes volta, valamint a kiépülő Bethlen-rendszer politikai keretei és politikai aurája megkívánták a szerzőtől a rendszeres „magyarázatot”, azaz a működőliberalizmus kritikájának folyamatos napirenden tartását; egyszersmind a Három nemzedék egyik fő üzenetének időről időre történő megerősítését. Ez a folyamattá tett liberalizmusvizsgálat (ami egyet jelent a liberalizmus egyes jelenségeinek hol élesebb, hol enyhébb, már-már megértő kritikájával, és amely jelenség 1920-ban (e nagyhírű munka első megjelenésének idején, tehát még a Bethlen-rendszer megszületése előtt) Szekfű részéről azt is mutatja, hogy ideológiai és politikai elvei – a konzervatív reform, szemben a liberális gyakorlattal – illettek a nevezett rezsim ideológiai és politikai elveihez. Majd azután a harmincas évek elejétől-közepétől – Bethlen bukása, majd Hitler hatalomra jutása, illetőleg a hazai jobboldali politikai térhódítás idejétől, s különösen a háború kitörése után – ezek az értelmezései differenciáltabb végeredményt, más színeket is hoznak, s más értéktartományra is utalnak azon kívül, mint amit korábban éles megfogalmazásai szerint jelentettek. Azaz: ez a liberalizmuskritika nem tokosodik be, nem válik doktrinerré a szóban forgó évtizedek során. Sőt, Szekfű már a húszas évekelején leírja, a negyvenes évek elején pedig már kiválogatni és elfogadtatni igyekszik a szerinte eredeti, a nem átértelmezett liberalizmusnak a jelenben is használható, elsősorban társadalomszervező és csoportképző elemeit.
 
 
A Három nemzedék mint a magyar liberalizmus
vázlatos története
 

Már az előszóban olvasható az ítélet: „A liberális korszak szigorú megítélése nem választhatja többé két ellenséges táborba a nemzetet, mert immár mindenki megegyezik abban, hogy a liberális közelmúlt a tévelygés korszaka volt, melyből csak szerves munkával, a valódi nemzeti hagyományok kiépítése által emelkedhetünk ki.”
2 Miként az is sommás fogalmazásnak tűnik, hogy a 19. század negyvenes éveinek magyarsága (Kölcsey és Vörösmarty után) „nem keresztény többé”, az már nem Széchenyi magyarsága. Általánosságban azt is állítja, hogy a „kifejlett liberalizmus” követelményei között nincs egy sem, amely békés úton, forradalom nélkül ne lenne megvalósítható mind az egyéni, mind a társadalmi, mind a politikai szabadságjogok tekintetében. Egy fontos terminológiai kettősséget is rögzít: a liberalizmus mint eszme – ismeri el – a gondolkodás történetében haladás volt, ám a megvalósult politikai gyakorlatban megbukott. Nemcsak káros tekintélyeket, de a lelkeket is rombolta (például a katolicizmus, a vallás elleni folyamatos támadásával). Gazdasági elvei gátlástalan kizsákmányoláshoz vezettek, az egyéni jogok semmivé lettek: a szolga, az alávetett osztályok sorsa reménytelenné vált. „Nyugat-Európában már az ötvenes években világos volt, hogy a szabadság elvén felépült kapitalizmus [olyan] társadalmi viszonyokat hoz létre, melyek az egyéni szabadságot lényegesen korlátozzák, társadalmi téren pedig egyenesen szolgaságba döntenek egyes rétegeket. […] A liberális elv a tömegek közé szórva ideális szellemi javítás helyett rombolást végez, szabadság és humanizmus helyett forradalmat és terrort szül.”3
A magyar liberalizmus a művelt középnemesség köréből indult útjára: az 1832–1836-os országgyűlésen politikai áttörést ért el: már nem Széchenyi vezeti a nemzetet, hanem a liberális diszkusszió, melynek középpontjába a régi közjogi kérdések (tehát a Béccsel való kötélhúzás), valamint a nemzetegység kérdései kerültek. Például a hivatalos magyar államnyelvtől a liberalizmus a nemzetiségek gyors és pozitív átalakulását várta, sőt azt is állítja Szekfű, hogy nemzetiségi problémáink okainak rendszere a liberalizmus negyvenes évekbeli ténykedésére, elvi s gyakorlati magatartására vezethető vissza.
Újabb fontos elvi kérdés – mivel a következő rövid fejtegetés is arra utal, hogy a szerző differenciáltan igyekszik láttatni a liberalizmus egyes válfajait, színeit, nemzeti sajátosságait –, hogy a magyar centralisták (ez az egyik nagy témája lesz Szekfűnek a negyvenes évek első felében) legfontosabb elveit leválasztja a hazai liberalizmus fő irányáról, sőt szembeállítja az általa radikális liberálisnak ábrázolt Kossuth törekvéseivel. „A centralisták – írja –, élükön báró Eötvös József és Szalay László, elvhű liberalizmusból követelték a vármegyék politikai befolyásának megszüntetését s a központi hatalom erősítését.” A politikusliberálisok többsége azonban nem a liberalizmus alapelvei, hanem a közjogi ellenzéki szempont szerint ítélte meg ezt a kérdést, így a liberális elv vereséget szenvedett: „a liberalizmus a magyar ellenzék körében akurucszellemmel [sic] szemben a rövidebbet húzta. […] Ez ellentétet Kossuth is látta, s jellemző, hogy ő habozás nélkül a vármegye mellett s a liberális elv: a népképviselet és felelős kormány ellen döntött.” Emeljük ki: Szekfű tehát szembeállítja a liberalizmus eredeti elveit a „kurucszellem”-mel. A magyar liberalizmus tehát már kezdetben sok esetben megcáfolja az eredeti liberális tanokat, s Szekfű itt nem állít kevesebbet, mint azt, hogy ez a megvalósult politikai eszmerendszer valójában nem volt liberális, vagy jó esetben is álliberális volt. Illetőleg és szó szerint: „a francia liberalizmushoz hasonló elvi merevségű szélsőséges mozgalom, radikalizmus volt, de nem egyetemesen európai, hanem speciálisan magyar radikalizmus”. Elsősorban a közjogi kérdéseket élezte ki, „szélsőséges, radikális szellemben” s „nem a liberális doktrínáknak, inkább csak a nemzetiinspirációknak radikális végrehajtását követelte”.4 (Kiemelések az eredeti szövegben.)
A magyar liberalizmus a negyvenes években radikalizálódott (jóllehet voltak olyan jeles képviselői – mindenekelőtt Deák Ferenc –, akik továbbra is humanisztikus, erkölcsi alapon állottak), s bár a 48-as törvényekben a liberális és a nemzeti törekvések egyaránt benne voltak, ezek a törvények forradalmi gyorsasággal születtek, tehát nem voltak kiérlelve. S bár biztosították a szabadságjogokat, Magyarország nem volt képes az önálló létre, a nagyhatalmak nélküli függetlenségre. A kiegyezés viszont soha nem látott lehetőséget teremtett az ország számára, azonban – Széchenyi szellemének végleges kihunytával – a Deák-pártnak, majd a Szabadelvű Pártnak a doktriner liberalizmus jelszavain kívül nem volt nemzetet emelő programja, s a rendkívül feszítő nemzetiségi kérdés továbbra is fönnállott. „A századforduló tragikus nemzedéke […] híven kitartott elődjének lejtős útján.” Az állam fogalma fölébe kerekedett a nemzet és a nép fogalmának, s ezzel a liberális elvekkel is szembement, hiszen így az egyéni szabadság is alárendeltetett az állami omnipotenciának. Végül az állam bukásával együtt szétesett a nemzet is. „A célok és eszközök e groteszk divergenciája teszi a magyar imperializmust illúzióink legbetegebbjévé.”5 Ide vezetett „a közjogi harcok és doktrinér liberalizmus kettős útvesztője”.6
 
 
Elméleti megfontolások.
A liberalizmus természete, működése és eredete
 

Átgondolt esszével jelentkezik Szekfű a húszas évek elején a rövid életű
Keresztény Politika című (Ernszt Sándor szerkesztette) katolikus folyóiratban. A fő téma a liberális pártok társadalmi alapja és működése. Gondolatmenetének lényege az, hogy az eredeti liberális filozófiák alapelveivel szemben a nyugat-európai liberális pártok 19. századi szerveződéseik során csak bizonyos szűk körű polgári rétegekre építkeztek: a pénz- és ipari tőke képviselői és holdudvaraik erősen szervezettek e tekintetben, ugyanakkor mind fölfelé – az arisztokrácia irányába –, mind lefelé, a munkásság és a földműves rétegek felé erőteljesen zártak. A választójogot eleve úgy alakítják (különböző cenzusokhoz kötéssel), hogy ezek a feltételek ne változzanak. A liberális parlament látszólagdemokratikus, valójában azonban csak a társadalom legerősebb rétegei számára előnyös. A választójog kiterjesztése azzal a veszéllyel járt volna, hogy megbolygatja ezt a látszategyensúlyt, következésképpen ettől mindig óvakodtak a rendszer haszonélvezői: így viszont a liberális alapelvek folyamatosan sérültek. Például Magyarországon a vidéki katolikus tömegeknek, akik természetes ellensúlyai lehettek volna a liberális uralkodó osztálynak, a választói törvény nem adott lehetőséget a politikai jogok gyakorlására. Pedig az ily módon megszerveződött keresztény demokrácia (Szekfű a „keresztény” szót jelzőként használja, s különírja a kifejezést) „kétségtelenül enyhítette volna azon közjogi harcokat, melyek Nagymagyarország utolsó éveit oly méltatlanul éktelenítették el”.7
Az utóbbi évtizedekben – folytatja a szerző – a liberális pártok súlyos válsága volt megfigyelhető Nyugat-Eu­rópában (Németország, Ausztria, Olaszország, Hol­landia), s a világháború következményei világossá tették, hogy „liberális elveket valló társadalmi osztályok nincsenek többé. […] A szabad versenyről minden téren kiderült, hogy általában a hatalmasoknak válik hasznára, és nem a jók és érdemesek kiválasztását eszközli, hanem éppen ezek elnyomására szolgál. A liberálizmus elvei évtizedeken át uralkodtak, és mégsem tudták elejét venni soha nem látott erőszakosságú társadalmi kitöréseknek.”8 „A liberális pártok bűnös könnyelműségükben kiengedték kezükből az ipari munkásság nevelését és vezetését akkor, mikor még ez lehető lett volna; vallásellenes ideológiájukkal és kapitalisztikus kizsákmányoló rendszerükkel viszont a földműves, földhöz ragaszkodó tömegeket idegenítették el maguktól úgy, hogy ezektől ma senki sem kívánhatja, hogy a gyakorlatilag is ártalmas következményekkel járó liberális elvek képviseletét átvegyék. Liberális társadalmi osztály nincs többé […].”9
Megfigyelhető az eddigi idézetekből, gondolatokból az is, hogy a negyvenes éveiben járó Szekfű Gyula egyértelműen és szigorúan fogalmaz. Következtetései a keresztény és konzervatív középosztálynak szólnak elsősorban, hiszen ez a réteg az ő személyes kapcsolatrendszerének is a közege, s e középosztálytól várta, várja a konzervatív reformok vezetését ( s erről a rétegről feltételezhető, hogy olvassák írásait).
Egy nem sokkal ezután (1923-ban), a Tormay Cécile Napkelet című folyóiratában megjelent történeti esszéjében a faji kérdés és a magyarság kapcsolatában a liberalizmus nemzetközi, kozmopolita jellegét emeli ki. Többek között arról beszél, hogy a 18. század végétől megjelenő racionalizmus (majd liberalizmus) „elvi alapon nemzetközi volt, népi és faji különbségekkel nem törődve különböző nemzeteket ugyanazon intézményekre és gondolkodásmódra akart szoktatni”.10 Hitt a formális megoldásokban, elfogadta a felszínes áthasonulást a nemzetiségek részéről, s így a nemzettestek egyre idegen elemekkel bővültek. A magyar liberalizmus a 19. század közepén például törvényekkel próbálta egybegyúrni a nemzetiségi tömegeket az anyanemzet népével. Ez a „liberális nacionalizmus” formálisan lényegesen megnövelte ugyan a magyarság számát, de ez a konglomerátum teljesen vegyes, szervetlen képződmény volt már.
Egy újabb, szintén alapesszéjének tekinthető írásában (mely szintén a Keresztény Politika című lapban jelent meg, 1924-ben) a liberalizmus – szerinte – megtévesztő és kártékony kétarcúságát világítja meg. Azt hangoztatja, hogy a liberális doktrína az egyenlőség és a szabadság elveinek jegyében papíron ugyan megszünteti az úr és szolga hierarchiáját (s ironikusan megjegyzi: „a liberális doktrína szerencsésen megvalósította a rousseau-i ideát, az emberi egyformaságot, melyet kiemelkedő fő nem zavar többé”), ám az állam nem beavatkozó szerepének alapelvéből az is következett, hogy az „egyenlősített emberek közt” megkezdődött a darwini harc a létért; s azok a rétegek maradtak fölül, amelyek eleve előnyökkel indultak az állam által nem ellenőrzött versenyben. „Mindegyik osztály egyképpen államfenntartó volt, de a szegény államfenntartó pusztult, a gazdag gyarapodott. Ez volt a liberális államnak állásfoglalása e kérdésben.”11
Nem kevésbé fontos Szekfű-tanulmány a harmincas évek elejéről Apolitikai történetírás, melyben a szabadságeszmét kutató gondolkodás – a történettudományban „alkalmazott” liberalizmus – természetét és hatását vizsgálja. A tanulmány címében foglalt diszciplínát egyoldalúsága miatt eleve elutasítja, s azt mondja, hogy a politikai történetírás a francia liberális gondolkodás szakmai terméke. Középpontjában a forradalmi gondolattal (melyet mellesleg átvett tőle a szocialista és a kommunista gondolkodás is), amely nem volt alkalmas a tudományos objektivitásra, következésképpen nem hozott létre tudományosan érvényes műveket. A magyar történetírás történetének vázlatos rajza után megfogalmazza: „a magyar történettudomány a franciához hasonlóan elsősorban a liberalizmus szempontjait alkalmazta, s a szabadságideák sorsát kutatta; a nemzeti élet más megnyilvánulásait öntudatlanul is elmellőzte”.12 Hiszen ennek a szemléletnek, felfogásnak a vizsgálandó tárgyai a nemzeti szabadságharcok, s ha ilyenek nincsenek, akkor a szabadságjogok érvényesüléseinek különböző területei. Következésképpen – mondja itt Szekfű – azok a történelmi korszakok, melyekben nem voltak számottevő szabadságküzdelmek (mint például a magyar 18. század a Rákóczi-felkelés bukása után), kívül maradtak a liberális történetírás érdeklődési körén. Ezzel szemben: „Az erdélyi fejedelemség minden megmozdulása szabadságküzdelemnek tűnt fel, s maga az erdélyi állam […] a liberális felfogás szerint a magyar szabadság szimbólumává vált, s ezzel az egész magyar történet egyetlen gerincévé.”13 (Ehhez a mitizáláshoz járult még hozzá – Szekfű szerint – az erdélyi „vallásszabadság” doktrínája.) Ez volt a ’kismagyar’ történetszemlélet lényege (melyet a függetlenségi pártidea fölkarolt és támogatott, hiszen ő maga is „függetlenségi” és „nemzeti” volt). Ebben a liberális történetfelfogásban háttérbe szorult és hamis fényt kapott a „nyugati magyarság” (azaz a nyugat-magyarországi) türelme, szorgalma, tűrőképessége, csöndes alkotó munkája, politikai bölcsessége. S minthogy nem volt beilleszthető a szabadságideák történetszemléletébe – mellőztetett. Szekfű szerint a helyes és követendő álláspont: vissza a liberalizmus előretörése előtti nacionalizmushoz: Kölcsey, Deák, Vörösmarty és Széchenyi nem a szabadságideált kérték számon, hanem „az erkölcs és művelődés tükröződését” keresték a nemzeti történelemben (nem azt vizsgálták, ki erdélyi s ki aulikus). A tiszta formában megnyilvánuló nacionalizmus ugyanis mindig az egészre tör. A kismagyar (erdélyi, protestáns) történetszemlélet viszont „a nemzeti léleknek csak egyik formáját ismeri el, mely a másik, a nyugati, királypárti, katolikus nélkül a nemzeti élet teljességét soha nem eredményezhette volna; a magyar történetet emelkedett, igazi nacionalista szempontból tekintve csak e két történeti erő szintézisére lehet törekedni.”14
És ez a formula, a „nagymagyar” szintézis az egyik döntően fontos Szekfű-féle történetírói ideál, eszmény vázlatos rajza is egyben. (Megjegyezzük, hogy – fentebb jeleztük ebbéli passzivitásunkat – nem kívánunk vitázni vagy értekezni arról, hogy a Szekfű által itt felsorolt nagy magyar gondolkodók valóban mentesek voltak-e a liberalizmus francia válfajától, avagy a nemzetivé, nacionalizmussá szublimálódott liberalizmus eszmei alapján állottak. Maga Szekfű is szól arról például a Magyar Történetben, hogy Széchenyi útját nem követték a kor nemesi értelmiségijei, hanem – például Vörösmarty és Deák – „előbb-utóbb áttértek a liberalizmus enyhébb éghajlata alá”.15)
A Hóman–Szekfű-féle Magyar Történet 19. és 20. századot feldolgozó kötetében újabb vonással gazdagodik a Szekfű által rajzolt liberalizmuskép. Egy helyütt azt értelmezi, hogy ez a valójában sokszínű szellemi irányzat megjelenési formáiban amiatt vált nehezen definiálhatóvá, mert története során folyamatosan feloldódik ésszétosztódik „a radikalizmus és szocializmus új és új képződményeibe”. Tehát „nem rögzíthető meg egy pillanatnyi realitásban”.16 A Széchenyi irányával szemben ható magyarországi reformmozgalomban az ifjú liberálisok „nem is a hazai alapokból kifejlő magyar specifikumot, hanem a külföldinek hiánytalan átültetését óhajtották”.17 Széchenyi nevelésre alapított koncepciójával szemben Kossuth – akinek, s ezt Szekfű elismeri, egyébként óriási érdemei voltak a reform továbbvitelében – azt a liberális elméletet vallotta, mely „az emberi méltóságnak megfelelő viszonyokat egyszerű törvényhozási munkával véli biztosíthatni”. Azaz: „A magyar Parlag autochton szükségleteit külföldi törvényhozások átültetésével véli kielégíthetni.”18 (Szekfű figyelmét ezúttal, 1933-ban sem kerüli el a később általa éppenséggel a közvélemény figyelmének a középpontjába helyezett centralisták politikai elképzelése: azt írja ugyanitt, hogy ők képviselték a legreálisabb alternatívát a Habsburg államszövetségen belüli teljes reform, a modern polgári Magyarország megteremtésének érdekében.) A kiegyezés csodálatos építményének hatalmas előnyeivel a liberális nemzedékek nem tudtak élni – folytatja Szekfű –, sőt az országvezetés valamennyi szektorában és fázisában kudarcot vallottak. Nem hajtották végre a létszükségletszámba menő mélyreható reformokat. A negyvenesztendős szabadelvű uralom eltékozolta a kiegyezés biztosította lehetőségeket a nemzet életének valamennyi területén. Ennek nem lehetett más következménye, mint a „nemzetietlen szellem”, a radikalizmus elhatalmasodása, s végül az egész rendszer összeomlása.
Szekfű gondolatvilágában együtt van, s majd mindegyik Széchenyiről szóló írásában fölbukkan a radikális liberális eszme, valamint a parlamenti, törvényhozási gyakorlat mint negatív jelenség, mint a kívánatos elv, eszme ellenpólusa. Az egyik esszéjében a radikális ifjúság követeléseit és Széchenyi alapelveit veti össze, és meg­állapítja, hogy hőse „nem forradalmi-liberális, de keresztény-humanisztikus gondolkodásával jutott el a jobbágyfelszabadítás követeléséhez”, tehát a forradalomhoz vezető liberális eszmerendszeren kívül létezett más, méghozzá jobb, reálisabb megoldás is Magyarország átalakítására.19
Ennek a keresztény humanizmusnak, s a végső soron belőle elágazott liberális eszmerendszernek történelmi és egyetemes érvényű paradigmáját vázolja az egyik, a magyar katolikus történetfelfogás alapgondolatait rögzítő tanulmányának bevezető részében a negyvenes évek elején. Abból indul ki, hogy „a természetjog értelmében van egy erkölcsi természettörvény, melyből következik, kell következnie minden jogi és társadalmi szabálynak és intézménynek az emberek között. […] A kívánalmak elsősorban az emberek egyenlőségére és szabadságára vonatkoznak, és azt mondják, hogy a természetes állapot szerint nincsen úr és szolga vagy rabszolga, s hogy a vagyoni s hatalmi különbségek sem felelnek meg az ősi természetjognak.”20 A természetjog manifesztuma Jézus tanításaiban található meg, majd a középkor századain keresztül hol profanizálódott, hol újból visszakanyarodott az eredeti állapotához. „Az újkorban megint a profán természetjog fejlesztette ki a felvilágosodott abszolutizmus korában az emberek szabadsága és egyenlősége tanát, a szabadságjogok egész rendszerét, mely aztán a 19. század liberális és demokratikus államberendezésének lett ideologikus, de sajnos igen kevéssémegvalósított alapjává.21 (Kiemelés: M. I.)
Ezek az igen lényeges megállapítások vallomásos erővel világítják meg szerzőjüknek a liberalizmussal kapcsolatos filozófiai, hitbéli, történetírói és reformkonzervatív polgári affinitását. Szekfű ezen a ponton jut el rendszerének filozófiailag is rendezett, elsődleges és egyetemes érvényű visszacsatlakoztatásához, az ős eredethez: az egész emberiség (s benne a magyarság) igényét és jussát hangoztatva. Mégpedig – természetesen – oly módon, hogy a liberális eszme nem romboló erőként van megidézve, hanem mint a szintén a természetjogra (igaz, „profánul”) hivatkozó, a kereszténységgel végső soron közös tőről fakadó, jóllehet attól (a politikában) eltávolodott eszmekör. (S amelyik a saját, de a kereszténységével rokon alapelveit, „sajnos” csak „igen kevéssé” tudta megvalósítani.)
Ezt a gondolattörténeti levezetését felhasználja egy 1943-ban írt, aktuálpolitikai kiállásként is értelmezhető cikkében (melynek az egyik lényeges gondolata az, hogy nem elégséges a parlamentek demokratikus működése: az egész társadalmat demokratizálni kell), melynek címe (s máris tetten érhető a történelmi párhuzam, illetve utalás): Ma és száz év előtt. Itt többek között arról szól Szekfű, hogy Szalay László, az első liberális nemzedék kiváló történetírója még „jól ismerte az erkölcsi hátterét a liberális szabadságeszméknek, s tisztában volt azzal, hogy azoknak ősi, elzárhatatlan kútfeje a keresztény vallásoktól iselismert természetjog, amelyről azonban a későbbi nemzedékek a terjedő materializmus és jogpozitivizmus hatására gyorsan megfeledkeztek.”22 (Kiemelés: M. I.) A természetjog törvényei – így Szekfű – az állam felett állnak, az állam köteles azokat tiszteletben tartani, hiszen „a természeti törvény Isten szent és sérthetetlen törvénye”. Mivel azonban a liberális demokrácia „materializmusba és formalizmusba” süllyedt, az első világháborúban össze is dőlt. Ám nem a természetjog tézisei jutottak csődbe, hanem „az emberek és rendszereik”.23
Mindezen felismerések konzekvenciáit és az ezekre épülő új modellt kínáló javaslatait az 1943/44 fordulóján, a Magyar Nemzetben közölt Valaholutat vesztettünk című cikksorozatában fejtette ki.
Széles körben terjedt el (különösen a nyolcvanas években kezdődő, majd a „rendszerváltozás” után kiteljesedő Szekfű-rehabilitáció idején), hogy ez a cikksorozat Szekfű önkritikus „megtérését” jelentette a liberalizmus híveinek a táborába, elfogadta a (liberális) demokrácia működésének szükségességét és helyességét. Ez az érvelés több ponton is korrekcióra szorul. Először is: a szóban forgó cikksorozatbeli centralisták liberalizmusa nem azonosítható az ily néven ismert francia típusú radikális szellemi vonulattal. Másodszor: Szekfű – láthattuk – számtalan fejtegetése és negatív töltetű utalása a liberalizmusról a liberalizmus rossz politikai gyakorlatára vonatkozott, azt ítélte el, azt bírálta. Mégpedig a keresztény etika parancsai alapján, melynek őszinte híve volt – logikus következtetés – teljes joggal. S ami a keresztény etika és a liberalizmus alapvető téziseinek rokonságát illeti: maga Szekfű vezeti le – láttuk –, hogy e két eszmei irányzat közös kiindulópontja a természetjog, melyre mindkét eszmei áramlat hivatkozhatott. 24
Aligha állja meg a helyét továbbá az a beállítás, amely szerint Szekfű Gyula 1943–1944-ben és 1945 után úgymond „megtért” a liberalizmus (melyik liberalizmus?), a demokratizmus (milyen demokratizmus?) táborába, s ezzel mintegy hátat fordított a „Horthy-korszak”-beli „ellenforradalmi” múltjának. A valóságban éppen ellenkezőleg mutatkozik súlyos probléma, ugyanis az 1945-tel kezdődő és haláláig (1955) tartó évtized ennek az életműnek és személyiségnek a legproblematikusabb időszaka volt.
 
 
 
Jegyzetek:


 
1 A liberalizmus mint tágabb témakör szakirodalmának bemutatása nem lehet feladatunk, némi fogódzót jelenthet azonban néhány utalás a hazai szakirodalom fontosabb darabjaira. Szabó Miklós: A liberalizmus elvi kérdései I-II. In uő: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Atlantis, Bp., 1989, 47–62.; Uő: A nemzetfogalom változása és a magyar társadalommodernizációja. In: Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. [Hága] Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. 100–127.; Faragó Béla: Magyar liberalizmus. Egyelhalás története. In: Magyar liberalizmus. Vál., szerk., utószó: Tőkéczki László, Századvég, Bp., 1993., 27–49.; Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában. Szerk. Dénes Iván Zoltán. Gondolat, Bp., 1993; Tőkéczki László: Történelem, eszmék, politika. Kairosz [Szentendre], 1999. Elsősorban: 7–96.; Liberalizmus és nemzettudat. Dialógus SzabóMiklós gondolataival. Szerk. Dénes Iván Zoltán. Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2008.; Kecskeméti Károly: A magyar liberalizmus 1790–1848. Argumentum, Bp., 2008.
2 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi MagyarEgyetemi Nyomda, Bp.,1934., (ÁKV–Maecenas) [Hasonmás kiadás.] [Bp.], 1989., 6.
3 I. m. 83–85.
4 I. m. 119., 128., 129., 133.
5 I. m. 305.
6 I. m. 321.
7 Szekfű Gyula: A liberális pártalakulás társadalmi alapjai. In: Keresztény Politika, 1922/1., 22.
8 I. m. 23.
9 I. m. 24.
10 Szekfű Gyula: A faji kérdés és a magyarság. In uő: Történetpolitikai tanulmányok. Magyar Irodalmi Társaság, Bp., 1924., 81.
11 Szekfű Gyula: Állam- és nemzetfenntartás. In: uő: Történetpolitikai tanulmányok, 14–16.
12 Szekfű Gyula: Politikai történetírás. [1931]In Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Vál., szerk., jegyz. Erős Vilmos. Osiris, Bp., 2002., 99.
13 I. m. 101.
14 I. m. 104.
15 Szekfű Gyula: A tizenkilencedik és huszadik század.Királyi Magyar EgyetemiNyomda, Bp., [1933], 138.
16 I. m. 148.
17 I. m. 150.
18 I. m. 159.
19A mai Széchenyi. Eredeti szövegek Széchenyi István munkáiból, Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Szekfű Gyula. Révai, Bp., 1935. 13.
20 Szekfű Gyula: Magyar katolikus történetfelfogás, In: Katolikus írók új magyar kalauza. Bp., [1941] K. n. 401.
21 I. m. 403.
22 Szekfű Gyula: Ma és száz év előtt, In: Magyar Szemle,1943. szeptember, 116–117.
23 I. m. 117.
24 A liberalizmus és a konzervativizmus más természetű kapcsolódásáról (végső soron bizonyos szintű átjárhatóságáról) ld. Tőkéczki László: Liberális konzervativizmus Magyarországon (1867–1938) In uő: Történelem, eszmék, politika, [Szentendre], Kairosz, 1999., 87–96., valamint Schlett István: A konzervativizmus mint politikai pozíció, In: Korrajz 2005.Konzervativizmus régen és ma. A XXI. Század Intézet évkönyve. Összeáll. Lánczi András, szerk.Körmendy Zsuzsanna. 2006., XXI. Század Intézet, 85–104.


« vissza