Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A lengyel út tanulságai. 2. rész

A LENGYEL ÚT TANULSÁGAI
 
HÁROM ÉV — NÉGY KORMÁNY RENDSZERVÁLTÁS ÉS REÁLPOLITIKA
 
2. RÉSZ
A DEMOKRÁCIA ÁRA

WALESA, az egykori munkásvezér — mint korábban is már oly sokszor — a saját útját járta. Az elnöki tisztség megszerzésével végül is sikerült a Szolidaritás erőit a politikai hatalom legmagasabb pozícióiba juttatnia, kiléptetve onnan a kommunisták jelentős utóvédjeit (WOJCIECH JARUZELSKI köztársasági elnököt, Flórian Siwicki honvédelmi minisztert és Czeslaw Kiszczak belügyminisztert). Ez egyértelműen a nemzeti szuverenitás irányába tett történelmi lépésként értékelhető.
A Centrum Megegyezés, illetve az elnök szavazóbázisa azonban hiába várta a kampány során ígért újabb fejleményeket. Walesa, aki elnökjelöltként még azt hangoztatta, hogy a kommunistáktól „akár szekercével is” kész megtisztítani a közéletet, hivatalba lépése után hirtelen más lóra tett, s ettől a növekvő társadalmi elégedetlenség sem tudta visszatartani. A mindinkább mélyülő gazdasági válság miatt félretette a politikai tisztogatás tervét és a piacgazdaságra történő mielőbbi áttérés érdekében a liberális JAN KRZYSZTOF BlELECKIT jelölte kormányfővé, aki mellett megtartani javasolta a szigorú monetáris politika korifeusát, Balcerowicz pénzügy-minisztert. Walesa egyúttal rendkívüli aktivitásba kezdett a nemzetközi kapcsolatok terén is, annak érdekében, hogy felébressze a nyugati beruházók érdeklődését Lengyelország iránt. Tette mindezt azzal a meggyőződéssel, hogy az így teremtett feltételek között hamarosan kialakul a gazdasági élet fellendítéséhez óhatatlanul szükséges polgári középosztály, amelyre majd a további politikai lépéseket építeni lehet.
 
CSŐD SZÉLÉN, VÁLASZTÁSOK ELŐTT
 
A nagyipar és az állami vállalatok privatizációja azonban igen lassúnak bizonyult és a rohamosan növekvő recesszió következtében tovább csökkentek az állami költségvetés bevételei. A magánszektor — a vállalkozói kedvet élénkíteni szánt adókedvezmények, valamint a kusza, sok kibúvót kínáló adórendszer következtében — nem helyettesítette az államháztartásból kiesett összegeket. A kormány gazdasági programja — bármennyire bízott is benne az elnök — nem valósult meg, s tekintve, hogy Bielecki a politikai kérdéseket jószerint kezdettől fogva Walesának hagyta, a gazdasági sikerek elmaradtával kabinetjének legitimációja gyakorlatilag megszűnt. 1991 első félévének végére az államháztartás a csőd közelébe került. A helyzet drámaiságát jelzi, hogy a Nemzetközi Valutaalap — az országgal kötött szerződésben foglaltaktól messze eltérő gazdasági mutatók miatt — felfüggesztette a további hitelek folyósítását.
Walesa oly mértékben bízott a liberális kormány gazdasági sikereiben, hogy egyenesen az eljövendő szabad választások győzteseként kezdte látni Bielecki pártját, a Liberális Demokrata Kongresszust (KLD). A belpolitikában, amit — mint jeleztük — szinte teljesen felvállalt Bielecki helyett, az elnök a kivárás álláspontjára helyezkedett. Elképzelhető, hogy nem akarta Bielecki gazdasági igyekezetét politikai viharokkal megzavarni, ám a társadalom, amely az elnököt a tettek emberének ismerte korábban, ezúttal tétovának és határozatlannak látta. Szavakban ugyan továbbra sem fukarkodott, gyakran hangoztatta a lengyel államigazgatás egyébként valóban legkomolyabb problémáját, amit a parlament, a kormány és az elnök kompetenciáinak tisztázatlansága jelentett, s folyamatosan emlegette az új parlamenti választások szükségességét. Az ezekkel kapcsolatos gyakorlati lépésekre azonban — mint 1991 augusztusára kiderült — késve szánta el magát. Bár az államvezetés hatásköri kérdéseit tisztázó, úgynevezett Kis Alkotmány tervezete elkészült, benyújtására csak közel egy évvel később, a jelenlegi SUCHOCKA-kormány alatt került csak sor. A kétharmadrészt még nem szabad választások nyomán összeállt Szejm — természetesen — igyekezett minél távolabbra kitolni a teljesen szabad választások időpontját, késleltette a törvényhozási munkát, s ezzel a demokratikus intézményrendszer kiépülése elé komoly akadályokat gördített, tovább gyengítve a Bielecki-kormány hatékonyságát. Áldatlan tevékenységének köszönhető a fentebb már említett szélsőségesen arányos választási törvény megalkotása is.
1991 ŐSZÉRE Lengyelország oly mértékben szorult a gazdasági problémák kalodájába, hogy a demokrácia, az emberi jogok és a személyes szabadság fogalma a társadalom szemében szinte már csak üres politikai jelszavakként jelent meg, amelyekből kenyér és szociális biztonság egyhamar nem lesz. A bizalom eróziója elérte a legendás Szolidaritás eszméit is, s felrémlett annak a veszélye, hogy a szavazók nagy része a múlt egyenlősdijét, „szociális biztonságát” emlegető posztkommunista baloldalra adja majd a voksát. A katolikus egyház — mint a lengyel történelemben már annyiszor — ismét elsőként reagált a felbukkant fenyegetésre, s mintegy félretéve korábbi nyilatkozatait, közvetetten mégiscsak korteskedni kezdett a keresztény szellemiséget hirdető pártok mellett. Walesa érzékelte legkésőbb a veszély komolyságát, de a kampánycsendet megelőző estén a televízió és a rádió nyilvánosságán keresztül végül is személyesen fordult a nemzethez, s drámai szavakkal igyekezett lebeszélni arról, hogy a magát immár „felvilágosultnak” hirdető baloldalra szavazzon.
 
A LEGALIZÁLT MÚLT
 
Sajnos, valóban késő volt már. A politikai apátiába süllyedt, napi gondok emésztette lengyelség szavazásra jogosult polgárainak mindössze negyven százaléka járult az urnákhoz, s a voksolóknak alig a fele választotta az egykori össznemzeti mozgalomban, a Szolidaritásban gyökerező pártokat. Amit tehát a totalitárius rendszernek akár katonai diktatúrává fokozódással sem sikerült elérnie, lehetővé tette a kerekasztal megegyezések hosszú távú betartása, a „vastag vonal” mindenáron békés átmenetet hirdető politikája, s a kétharmados Szejm által két évre gúzsba kötött Szolidaritás-kormányzat. A lengyel társadalom az első teljesen szabad és demokratikus választások alkalmával legalizálta a Lengyel Egyesült Munkáspárt utódpártjait, s a belőlük összeállt Baloldali Demokrata Szövetséget (SLD).
De történt még valami az urnáknál. Az a politikai réteg, amelynek a kerékasztal-tárgyalásoknál nem biztosítottak helyet, s így nem volt alkalma hatalmi felelősséget vállalni a szabad választásokig húzódó két évben, most nagyot lépett előre: bekerült a parlament padsoraiba. A marginális jelentőségűnek tartott Független Lengyelország Konföderációja hirtelen jelentős párttá változott. Ugyanez történt a Keresztény-Nemzeti Egyesüléssel (ZChN), amely korábban alig jelent meg a közéletben. A Szejmben helyet foglaló új, s el nem hanyagolhatóan népes politikai elit jelenlétét úgy is felfoghatjuk, mint a választóknak a „régi establishment”, azaz a Demokratikus Unió és a Baloldali Demokrata Szövetség szerepével szembeni fellépését.
A katolikus szellemiségű pártok ugyan nem futottak be olyan sikerrel, amilyenre az egyház — végül is deklarált — támogatása mellett számítani lehetett volna. A választások során készült közvélemény-kutatások szerint a voksolók több mint 60 százalékának az volt a véleménye, hogy az egyháznak a belpolitikára és a közéletre kifejtett hatását korlátozni kell. Idő múltával azonban kiderült, hogy a kereszténydemokrata politikai csoportok befolyása parlamenti számarányuknál erősebb.
A SZÉLSŐSÉGESEN SZÉTAPRÓZÓDOTT PARLAMENT felállását látva (a legtöbb szavazatot kapott két párt is csak tizenkét egész néhány tized százalékot mondhatott a magáénak) Lech Walesa ismét a tettek emberévé, gyakorlati politikussá változott vissza. Azonnal határozott véleményt nyilvánított. Eszerint a hasonló programokkal rendelkező pártok összefogása esetén is csak kisebbségi koalíciós kormány állítható fel; az egyetlen reményt a nagykoalícióra, a parlamenti többséget maga mögött tudó kormányzatra a Szolidaritásban gyökerező pártok összefogása nyújthatja. Amennyiben ez nem történik meg — hangzott Walesa később megismételt figyelmeztetése — fontolóra veszi az elnöki kormányzás bevezetésének lehetőségét.
 
KÉT KONCEPCIÓ EGY CSÁRDÁBAN
 
A parlamentben helyet foglaló pártsereg azonban nem mutatott kellő készséget a kompromisszumokra, s hosszas viták után végül mégiscsak kisebbségi kormány alakult a kereszténydemokrata beállítottságú JAN OLSZEWSKI vezetésével, akinek a személye a Bielecki-kormány megalakulása előtt egyszer már szóban forgott a miniszterelnöki poszt várományosaként, de Walesa már akkor is elfogadhatatlan feltételeket szabott a magát a jobbközépbe soroló politikus számára.
Olszewski egyébként mind 1989 előtt, mind azt követően külön utakon járt és nem tartozott a Szolidaritás vezetőjének akár tágabban értelmezett csapatába sem. Politikai koncepcióik már az alapkérdésekben is eltérőek voltak, s Walesa nem késlekedett hangot adni határozott rosszallásának a Szejm döntésével kapcsolatban.
Olszewski ráadásul szinte minden tekintetben kényszerhelyzetben volt, alig kínálkozott lehetőség arra, hogy külön útjait járja a kormányzásban. A Bielecki-féle kormányzat egy csaknem kezelhetetlen államháztartást, egy — a társadalmi feszültséget várhatóan tovább növelő — áremelési törvényjavaslatot és mindössze három hónapra kidolgozott ideiglenes költségvetési tervezetet hagyott rá.
Mindezek ellenére — és Walesa rosszhiszeműségével szemben — Olszewski kezelhetővé tudta tenni a gazdaságot úgy, hogy semmiféle engedményt nem tett a költségvetés rovására. Mi több, sikerült ismét bizalmat ébresztenie a nemzetközi pénzügyi körökben is, és elérte, hogy az IMF tovább folyósítsa a hiteleket Lengyelországnak. Nem kis szerepe volt ebben a következetességnek, amellyel kormánya kidolgozta az egész évi költségvetést, és el is tudta fogadtatni még politikai ellenfeleivel is.
Olszewski belpolitikai koncepciója arra épített, hogy mindenekelőtt eleget kell tenni a társadalom elvárásainak a politikai vezetőréteg erkölcsi megtisztulása tekintetében, továbbá okvetlenül meg kell szabadulni a totalitárius rendszerből átmentett, illetve fennmaradt struktúráktól, amelyek gátolják a demokratikus intézményrendszer kialakulását. Elsőként az államigazgatás rendszerét kívánta újjáteremteni. Koncepciójának szerves részét képezte a kommunista múltú embereknek a maradék hatalmi pozíciókbóli menesztése és az „átvilágítás”, azaz azoknak a személyeknek a megnevezése, akik a múlt rendszer titkosszolgálati szerveivel kapcsolatban álltak. Mélyen elgondolkodtató, keserű tanulság lehet más posztkommunista társadalmak számára is, hogy Olszewski kormánya végül abba bukott bele, hogy ebben a kérdésben nem volt hajlandó engedményekre.
Lech Walesa, aki ugyancsak dekommunizációt és „átvilágítást” ígért mind az elnökválasztási kampány, mind a szabad parlamenti választások idején — „ha kell, egy szál zokniban kergetem el őket!” —, most a gyakorlatban kivitelezhetetlennek, sőt politikai szempontból egyenesen károsnak ítélte Olszewski kezdeményezését. Érdemes megjegyeznünk, hogy az imént említett „régi establishment”, tehát a magát átmentett baloldal és a kerekasztalnál hatalomhoz jutott csoportok döntő többsége az elnök véleménye mögött sorakozott fel.
 
LEKÖTELEZNI AZ ÁTMENTEITEKET
 
Mindennek ellenére dőreség volna azt gondolnunk, hogy Walesa „átállt” — inkább csak reálpolitikus. Abban a helyzetben, amikor napról-napra tapasztalható, hogy a rendszerváltáshoz szükséges társadalmi támogatás hervadozik, s a kormányzatnak nincs lehetősége népszerű intézkedésekkel ismét feléleszteni azt, akkor olyan más erőket kell keresnie, amelyekre viszonylagos biztonsággal lehet támaszkodni.
Jeleztük már, hogy az elmúlt három év alatt a vállalkozói réteg mennyire megerősödött Lengyelországban. Igaz, a kapitalista gazdaság „új honfolglalói” nagyrészt g korábbi kommunista hatalom haszonélvezőiből kerültek ki, s tőkéjük eredete legalábbis megkérdőjelezhető, ám szinte az egyetlen tőke, amely jelenleg működik. A vagyonszerzés folyamatának visszamenőleges vizsgálata a demokrácia törvényi eszközeivel csaknem reménytelennek tetszik, s az ilyen irányú feltételezések, a posztkommunista kapcsolatrendszerek felszámolására indított próbálkozások éppen ennek, a piacgazdaságot immár önös érdekből igenlő rétegnek a visszahúzódását eredményeznék. Walesa feltételezhetően úgy gondolkodott, hogy inkább megpróbálja lekötelezni a rendszerváltás mellett a gazdasági erőt képviselő átmentettek rétegét, egyúttal leválasztva őket azokról a baloldali mozgalmakról, amelyek a munkástömegek elégedetlenségéből igyekeznek közel sem gazdasági, hanem politikai tőkét kovácsolni. Walesa tehát mintegy az ebül szerzett vagyonok tulajdonosait is felelőssé kívánja tenni a rendszerváltás gondjaiért, így fizettetve meg velük az elszámoltatás befagyasztását.
OLSZEWSKI KORMÁNYA nem fogadta el az elnök filozófiáját, s nekilátott a kommunista korszakból örökölt struktúrák lebontásának. Lengyelország biztonságának kulcsát a nyugat-európai védelmi szövetségekhez való közeledésben látta, de úgy gondolkodott, hogy „aki az Európa-házba be akar lépni, az először törölje le a lábát”. Ezért mindenekelőtt a hadsereg és a biztonsági szolgálatok soraiban kezdte a tisztogatást, gyors személycseréket hajtott végre a legfelsőbb szinteken. Walesa tiltakozott, követelte Olszewski nemzetvédelmi miniszterének lemondását, majd a kormánynak a volt titkosszolgálati ügynökök megnevezésére tett „átvilágítási” kísérletekor végképp felbőszült, és azonnal leállíttatta azt, saját politikai koncepciójának megtorpedózását látva benne. Megbuktatta a kormányt, s új miniszterelnök személyére nyújtott be javaslatot.
A fiatal politikusnak, WALDEMAR PAWLAK-nak a jelölésével Walesa üzenetet közvetített a baloldal, azaz a LEMP utódpártjai, tehát a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája, a Szakszervezetek Országos Megegyezése (OPZZ) és a kormányfő-jelölt pártja, a Lengyel Néppárt (PSL) felé: így kívánta tudomásukra hozni, hogy lehetségesnek tartja a velük való együttműködést. Az elnöknek ez a lépése azt is jelezte, hogy sem a reformkommunisták irányában nyitott Demokratikus Unió és a Liberális Demokrata Kongresszus, sem a többi, a Szolidaritásban gyökerező párt külön-külön nem elég népszerű, hogy alkalmasint olyan választói bázist állíthasson maga mögé, amely ismét a parlamentbe juttathatja. Pawlak jelölése tehát figyelmeztetésszámba is ment: a rendszerváltoztatás békés folytatása érdekében nincs más út, mint a kompromisszumok útja.
 
A MEGEGYEZÉSEK KORMÁNYA
 
PAWLAK NEM TUDOTT kormányt alakítani, feltételezhetően egyértelmű baloldali kötődése, valamint amiatt, hogy a politikai elit szemében nem volt komolyan értékelhető szakmai-politikai múltja. Egy baloldali politikus előtérbe helyezésével Walesának sikerült felráznia a parlamenti pártokat és jelentősen megnövelnie bennük a konszenzuskeresés hajlandóságát, ami ismét az egykori munkás vezér kiváló politikai szimatát, taktikai érzékét bizonyítja. Az elnök igazi célja — valószínűleg — pusztán ébresztő fújása volt, és nem az, hogy Pawlak valóban kormányt alakítson.
A kompromisszumok kormányát a deklaráltan centrumpolitikát képviselő Hanna Suchocka alakította meg a politikai paritás és az egyes programok konszenzusának elvével. A Demokratikus Unió ismert alkotmányjogi szakértője által vezetett koalíció annak jegyében állt össze, hogy háttérbe szorítják a politikai harcot és pragmatikus gondolkodással közös felelősséget vállalnak az ország sorsáért. Az elmúlt három-négy hónap eseményei azt bizonyítják, hogy Suchocka kabinetjének valóban sikerült a háttérbe szorítania az ideológiai kérdéseket a gazdasági és szociális kérdések, feladatok megválaszolása, illetve elvégzése javára. A világnézeti viták — eleddig úgy tetszik — megálltak a parlament szintjén.
Suchocka koalíciójának minden jel szerint komoly esélye van arra, hogy hosszú ideig hivatalban maradjon, már csak azért is, mert a pártok fülében ott visszhangzik Walesának — a szabad választások óta, a kormány beiktatásakor már másodszor elhangzott — csípős megjegyzése: „ha önöknek sem sikerül, akkor én jövök!”.
Az elnöki kormányzat bevezetésének lehetősége azonban nagy mértékben függött attól, hogy a parlament, a kormány, és a köztársasági elnök hatáskörét szabályozó Kis Alkotmányt milyen formában fogadja el Walesa és a parlament. Az alkotmányosítási tervet végül is idén, október 17-én hagyta jóvá a lengyel ország- gyűlés. A rendszerváltozás kezdete óta tartó kompetencia-háborúban a kétkamarás parlament felsőháza, a szenátus vesztett a legtöbbet. Három éven át kifejtett igyekezete, amellyel a Szejm alsóházának rovására próbálta a hatalmát kiterjeszteni, most hiábavalónak bizonyult. Az új alkotmánykiegészítések szerint az alsóház egyszerű többséggel elutasíthatja a felsőház javaslatait, ami egyébként ésszerűnek tetszik, hiszen a jelenlegi, sokpárti parlamentben gyakorlatilag kilátástalan kétharmados többségre szert tenni. A korábbi állapot fenntartása azt az abszurd helyzetet jelentette volna, hogy a szenátus akár át is vehette volna a törvényhozási munkát.
A legtöbbet tagadhatatlanul a kormány nyerte a változáson, így például bizalmatlansági indítvány benyújtásához az eddigi 15 helyett 46 képviselő támogatása szükséges, s a benyújtás után egy héttel bocsátható csak szavazásra. Az alsóház jóváhagyásával továbbá a kormány törvényerejű rendeleteket adhat ki, és kérheti egyes törvényjavaslatainak soron kívül történő parlamenti megtárgyalását.
A Kis Alkotmány törvényerőre emelésével Lengyelország ugyan továbbra is az elnöki-parlamentáris kormányzási formát választotta, ám a köztársasági elnök hatáskörét korántsem biztosították olyan mértékben, ahogy azt Walesa elvárta. Az elnöki rendeletek ezután csak akkor érvényesek, ha azokat a miniszterelnök vagy az illetékes szakminiszter ellenjegyzi. Az elnöknek továbbra is hatalmában áll az állam biztonságpolitikájának irányítása, az ezért felelős tárcák élére való miniszteri jelöléseknél azonban csak véleményezési jogot kapott. Az államfőt nyilván érzékenyen érinti, hogy elvesztette eddigi, talán legfontosabb jogkörét: nem javasolhatja a kormány felmentését a parlamentnek. Az örökös „tartalékmegoldás”, az elnöki kormányzat bevezetésének lehetőségei így komoly mértékben csökkentek.
Walesa környezetében ennek ellenére tetten érhetők egy ilyen helyzetre való felkészülés mozzanatai. Az Olszewski-kormány kezdeményezéseihez hasonló politikai akciók megelőzését szolgálandó az elnök — még a Kis Alkotmány érvénybe lépése előtt — elérte, hogy ismét megbízható hívei vezetése alá kerüljön a belügyminisztérium, a honvédelem és az államvédelmi hivatal, mint ahogy a Lengyel Nemzeti Bank esetében például ez már korábban sikerült.
A KORMÁNYZATI VITÁK EGYELŐRE UGYAN ELCSENDESEDTEK Lengyelországban, de társadalmi békéről nem beszélhetünk. A lengyel ember fáradt és elkeseredett, nehezen emészti meg, hogy további áldozatokat vár tőle a rendszerváltás, alig képes napirendre térni a tömeges munkanélküliség megjelenése fölött. Józan valóságérzetének köszönhetően tisztában van vele, hogy az országnak Európa és a piacgazdaság felé kell tartania, másrészt azonban nap mint nap felteszi a kérdést: miért épp ő fizesse meg az árát és nem a nyugati világ, amelynek volna miből, s amelytől éppúgy elvárná a bocsánatkérést negyven év kommunizmusáért, mint Moszkvától.


« vissza