Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A légüres tér nemzetközi logikája


A LÉGÜRES TÉR NEMZETKÖZI LOGIKÁJA

 
AZ ŰRTECHNIKÁVAL ÉS LÉZERRENDSZEREKKEL megvívott Öböl-háború után GEORGE Bush meghirdette az „új világrendet”, amelynek vezérlő eszméje az amerikai szíveket mindig melengető „law and order”, a jog és rend megteremtése, immár globális méretekben. Irak megfenyítését követően néhány hónap múlva iszonyú robajjal összeomlott a szovjet-kommunista szuperhatalom, általános hatalmi vákuumot hagyva a világ különféle térségeiben, különösképp a korábbi szovjet köztársaságokban és az egykori „testvéri” kelet-közép-európai országokban.
Necquaquam vacuum: ebben a helyzetben nem azt jelenti, hogy „nincs űr”, hanem azt, hogy „ne lehessen űr”. Mert a másfél év megmutatta, hogy a romboló szellem és a felforgató szándék jóval gyorsabban nyomul a légüres térbe, mint a törvényt és rendet óhajtó bármilyen törekvés. Az amerikai és általában a nyugati politika apologétái a meglepetést, a készületlenséget hozzák fel elsőszámú mentségként, különösen olyan időben, amikor a világ vezető hatalmánál csaknem egy éven keresztül a választási hadjárat és a belső kérdések előtérbe nyomulása megbénítja a végrehajtó hatalmat, de még a törvényhozóit is nagyszabású nemzetközi döntések meghozatalában.
Kétségtelen, olyan új világhelyzet alakult ki, amilyen a Római Birodalom fénykora óta nem volt, vagyis amikor potenciálisan egyetlen hatalom akarata érvényesült Britanniától Mezopotámiáig és a Nílus-deltától Hispániáig. A római uralom valóban új szellemet hozott az akkori „nemzetközi politikába”, a keleti, despotikus rendszerek bukása után benyomult a hatalmi űrbe, s Korinthosz vagy Karthágó elpusztítása a rendszer elszigetelt esetei voltak. A birodalom elsősorban pacifikált, civilizált és az idegen isteneket is besorolta a capitoliumi istenek közé. A civilizált világ vezetésének felelőssége időről-időre súlyos áldozatokkal járt, mint Fabius CUNCTATOR veresége Cannaenál vagy CRASSUS és VARUS légióinak elvesztése Carrhae sivatagjában és a Teutoburgi erdőben.
Az első és második világháború áldozatai, majd a koreai fegyverszünet és a vietnami vereség, végül a „sivatagi vihar” villámháborúja együttesen alakították ki az USA-ban azt a politikát, amely szerint az amerikai katonai és gazdasági hatalom felelőssége globális, a világbéke fenntartásának érdekei korántsem korlátozódnak az Egyesült Államok területére. Mindezt tetézte a nagy ellenség, a Szovjetunió felbomlása, amire ilyen gyorsasággal és ilyen méretekben valóban nem lehetett számítani és felkészülni. Az 1992-es amerikai elnökválasztások eredménye mintha azt a felismerést is tükrözné, hogy ebben a merőben új helyzetben és az ezredforduló közeledtével a világ első hatalmának újra kell gondolnia egész eddigi helyzetét, bel- és külpolitikáját, nemzetközi értékrendszerét, viszonyát szövetségeseivel és a világ többi országával. Ellenségeket azért nem mondanék, mert a megváltozott körülmények között még a nagy országok is óvakodnak attól, hogy ellenséges viszonyba kerüljenek az Egyesült Államokkal.
MILYEN TEHÁT A KÉP? Az 1989 óta végbement történelmi változások destabilizálták a korábban fennálló „rendet”, és nem hoztak helyébe semmiféle olyan konstrukciót, amelyben — legalábbis néhány — általánosan elfogadott szabályozó működne. Az elmúlt év, 1992 végén észlelhette a világ az első olyan jeleket, amelyek az ilyen irányú törekvésekre mutatnak: a humanitárius beavatkozás Szomáliában és az amerikai-orosz START-2 egyezmény aláírása Moszkvában.
Az első arra mutat, hogy a stratégiai és nemzeti érdekek kezdenek közelíteni az emberiességi és segítségnyújtási elvárásokhoz, tehát érdekekhez. A másik a földünket fenyegető legnagyobb veszély, a nukleáris háború csökkentésére tett jelentős lépés.
Az amerikai és más nemzetiségű katonák — valószínűleg magyarok is — Szomáliába vezénylése (ENSZ határozat értelmében) annak felismerése, hogy a helyi vagy regionális válságok rendezése nem csupán morális kötelezettség, hanem egyetemes érdek. Rögtön felveti ugyanis a kérdést: ha Szomáliában igen, akkor Boszniában miért nem? Itt ütköznek a nézetek Amerikában éppúgy, mint a NATO, az Európai Közösség országaiban és itt kaptak újabb erőre a pánszláv érzelmek is. A nyugati sajtóban kibontakozott vita remélhetőleg a kérdést mégis döntésre viszi. A katonai beavatkozás jogosságát és szükségességét vitatják ugyanis. A genocídium, a népirtás esetében a nemzetközi katonai beavatkozás jogos. Miközben sok tízezer halálos áldozatot követelt már eddig is a balkáni véres tragédia, és több millió embert kergettek el szülőföldjéről, miközben tovább tart az etnikai tisztogatás, a katonai fellépéstől egyes körök továbbra is óva intenek. Mérlegelik, milyen mértékű az emberi jogok és a humanitárius elvek megsértése. Mert az érvelés szerint még nem állapítható meg a genocídium.
A második világháború előestéjén keserves siránkozás töltötte be Nyugat-Európát. „Mourir pour Danzig?” „Die for Danzig?” Mi köze lehetett egy franciának vagy angolnak a Balti-tengeri kikötővároshoz? Aztán ötvenmillió ember halt meg, nem „Danzigért”, hanem a barna rémuralom szétzúzásáért, a szabadság védelméért. Most a kérdés így hangzik: „Meghalni Szarajevóért?” A New York Times lehangoló listát állított össze 1992 februárja óta, amikor megindult a szerb támadás Bosznia-Hercegovina ellen, a diplomáciai lépésekről, a megkötött és be nem tartott fegyverszünetekről.
Április 7-én az Egyesült Államok elismerte Boszniát, az ENSZ 100 megfigyelőt rendelt ki, a Biztonsági Tanács döntést hozott 10.000 főnyi békefenntartó erő Boszniába küldéséről. Több héten át egyetlen katonát sem szállítottak Boszniába. Április 14-én érkeztek az első hírek a tömeggyilkosságokról. A becslések több ezer áldozatról szóltak. A válasz: gazdasági szankciókkal fenyegették meg a szerbeket. A tavasz közepén a szerbek koncentrációs táborokat állítottak fel a muzulmánoknak. Az ENSZ szerint naponta 30.000 bosnyák menekül el. A bosnyák kormány kérte, hogy Bosznia esetében függesszék fel a fegyver-embargót. Ez azóta sem történt meg. A szerbek megkezdték az „etnikai tisztogatást”. Május végén megkezdődött Szarajevó szisztematikus bombázása és rombolása. Június elején a szerbek már elfoglalták Bosznia kétharmadát. Az elűzöttek száma 700.000-re nőtt. Június 26-án a Biztonsági Tanács ultimátumot küldött a szerbeknek, hogy szüntessék be Szarajevó bombázását és a város körüli szerb ütegeket helyezzék ENSZ ellenőrzés alá, különben katonai akcióval számolhatnak. Ezt követően sem történt semmi.
Július elején az első segélyszállítmányok megérkeztek a szarajevói repülőtérre. A szerb ágyúzás miatt a kifutópályákat csak időnként lehetett használni. A világ szemtanúk jelentéséből megtudhatta a szerbek által végrehajtott tömeggyilkosságok és kegyetlenkedések részleteit. Az elítélő nyilatkozatokon kívül más nem történt. Október 9-én az ENSZ elrendelte a katonai repülési tilalmat Bosznia fölött. Az ellenőrzés érdekében azóta sem történt semmi. Az ősz végére a meggyilkolt és eltűnt muzulmánok száma 100.000 fölé emelkedett. A nyugati helytelenítésen kívül más nem történt.
Az év végén és az újév januárjában Genfben tanácskozó jugoszláv konferenciáján térkép készült, amely tíz részre osztotta az országot Bosznia különféle autonóm területek konföderációja lenne. A szerb és a horvát csapatokat kivonnák Boszniából. A bosnyák elnök, bár foglalkozott a tervvel, erős kétségeit hangoztatta a végrehajtást illetően.
AZ ELMÚLT esztendő be nem tartott ígéretei a legnagyobb mértékben jogossá teszik ezt a kétkedést. Az aggodalom azonban nem csökkent, mert erélyes ENSZ-közbelépés nélkül továbbra is fenyeget egy általános balkáni háború veszélye. Ennek kettős oka van. Egyrészt a szerbek nem mondanak le Koszovóról, az egykori Rigómezőről, annak ellenére, hogy a lakosság kilencven százaléka albán. Görögország nem ismeri el a független Macedóniát, legalább is ezen a néven nem. Éleződik a görög-török feszültség, ami kihat Ciprusra is, és erősödik az iszlám országokban a segítségnyújtás szándéka a Balkánon élő muzulmánoknak. A másik ok Oroszország, amely egyrészt nem akar lemondani teljesen a balkáni befolyásról, másrészt történelmi küldetésének tartja a délszlávok támogatását. Végül Magyarország növekvő aggodalommal figyeli a Vajdaságban élő 400.000 magyar sorsát. Mi lesz, ha a szerbek ott is megkezdik az „etnikai tisztogatást''? Igazat kell-e adnunk az osztrák kancellárnak, aki szerint 1993-ban a duna-medencei és balkáni térség a szüntelen feszültség övezete lesz?
Az amerikai-orosz START-2 egyezmény aláírása 1993. január 2-án a Kremlben az eddigi legjelentősebb leszerelési megállapodás. Különösen bonyolult kérdéseket kellett tisztázni, hiszen a csökkentés elsődlegesen a robbanófejeket érinti, márpedig az amerikai MX és az orosz SS-18-as rakéták nem azonos robbanófejjel rendelkeznek. Az amerikaiak általában három „fürtösek”, az oroszoknak viszont vannak tízfejes óriásrakétáik is. Emellett csökkenteni kell az interkontinentális rakéták és az amerikai stratégiai bombázógépek számát is. Egy-egy robbanófej megatonnaerejét is ki kellett egyensúlyozni. A robbanófejek csökkentésével megváltozik a rakéták ballisztikai egyensúlya és célbajuttatási pontossága. A rakétákat tehát át kell alakítani.
Óriási eredmény, hogy az 1991 elején még megvolt robbanófejek száma (kb. 20.000) 2003-ra kétharmadával 6500-ra csökken. A helyzet annyiban változott, hogy ma már a stratégiai atomfegyverekkel rendelkezik Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán is. Ukrajnában 176 rakétát tartanak nyilván. (SS-17, SS-18, SS-19 és SS-24) Ezeknek az országoknak előzőleg még ratifikálniuk kell az 1972-ben kötött SALT-1 szerződést is. És meg kell szervezni a leszerelt robbanófejek rendkívül szigorú őrzését.
Január 1-jével megtörtént Csehország és Szlovákia szétválása. Tehát hazánk északi határai mentén is megszűnt az a mesterséges államalakulat, amelyet az első világháborút követően, a Párizs környéki békediktátumokkal hoztak létre. Több, mint hét évtized után Magyarország új geopolitikai és stratégiai helyzettel találja magát szemben. A két világháború között négy szomszédunk volt, 1939-től öt, 1992-től pedig számuk hétre emelkedett. (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia) És ami még ennél is lényegesebb, 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. A kelet-közép-európai átrendeződés során jelentősen javultak Magyarország külpolitikai működési feltételei, új érdekviszonyok, új együttműködési lehetőségek jöttek létre. Lényegében elhárult egy új „kisantant” veszélye is, hiszen az egykori, a trianoni békén alapult államcsoportosulás két országa felbomlott. Hazánk politikai stabilitása, a visegrádiakhoz fűződő viszonya és az EK-val kialakult kapcsolatrendszere lehetővé tenne egy messzetekintő, nagy képzelőerejű, mondhatnám dinamikus külpolitikát. Ennek kidolgozása, a kívánatos és a lehetséges célok meghatározása, a viszonyrendszerek továbbfejlesztése az előttünk álló időszak legfontosabb nemzetközi feladata lesz.


« vissza