Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A kecskeméti művésztelep indulása

A KECSKEMÉTI művésztelep egyfajta átmenetet, átmeneti fokot képvisel a magyar művésztelepek között. Bizonyos elemei az anya-művésztelephez, Nagybányához kötik, más sajátságai pedig új vonásokat mutatnak. Nagybánya fiók-művésztelepeként ugyanúgy értékelhető, mint megkésett összművészeti kísérletként, egy gazdaságilag az alapításkor erős és jól fejlődő mezőváros, Kecskemét Gesamtkunstwerkeként.

Megkésettsége annál is inkább perdöntő, mivel létrejöttére, kialakulására-megszilárdulására elhatározó hatással volt az 1909. évi programalkotás és az ehhez képest elhúzódó, elmaradó 1912-es beindulása (a műtermek elkészülte). Szinte a lehetséges megszilárdulása előtt veszteségek, csapások érték: a kecskeméti földrengés (1911. július 8.) nagy riadalmat keltett a művészek között; 1913-ban szakadással, kiválással radikálisan átalakult a művésztelep tagsága; az induláskor létrejött, nagy reményeket keltő kecskeméti szőnyegszövő 1913 tavaszán beszüntette működését, termékeit elárverezték; 1914-ben kitört az első világháború; majd az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság helyi eseményei újabb és újabb cezúrát rajzolnak a művésztelep története első évtizedének lapjaira.

A kecskeméti művésztelep története több periódusra bontható. A legelső nagyobb szakaszt (1909-1919) alfejezetek, kisebb időszakok szabdalják tovább, de az első évtized mindenképpen aktívabb művészeti jelenlétet és lendületesebb művészi munkálkodást biztosított Kecskemétnek, mint a következő, 1920-tól induló periódus. A két háború közti időszak ellentmondásoktól kevésbé átszőtt, homogénebb, viszonylag egységes művészetszemléletű korszak, RÉVÉSZ Imre időszaka. Ez azonban a 10-es évek Kecskemétjéhez képest kevésbé tudott a magyar művészet élő vonulatába bekapcsolódni. Konzerválta Révész naturalista fölfogását, a tanításban a hagyományos akadémikus korrektúrát alkalmazta, a kosztümös modellfestést (pl. a népéletképi toposszá degradálódott subás parasztot Révész 1-2 volt tanítványa még a 60-as években is festegette a kecskeméti Műkertben, a Révésztől örökölt, addigra már szétfoszlott subában, nyilvánvalóan nosztalgiából).

A második világháború után 1957-ig gazdátlan és lakatlan volt a kecskeméti művésztelep központi épülete, közös műterembér- háza. Ekkorra újította föl a Képzőművészeti Alap (a megépítő gazdának — ki tudja milyen szűklátókörűség és vélt hivatkozás miatt — nem volt fedezete a fölújításra), s lett belőle beutalásos rendszerben működő alkotóház, főleg festők, grafikusok és szobrászok alkotóotthona. A kecskeméti művésztelep volt közös műterembérháza így végleg kikerült az építő város, az alapító közösség használatából és felügyeletéből.

A kecskeméti művésztelep eddigi nyolc évtizedére a történeti idő, a 20. század nagy történelmi kataklizmái végérvényesen rányomták a bélyegüket, meghatározóan beleszóltak a művésztelep története alakulásába, annak megváltoztatásába, gyakori jellegmódosulásaiba.

Jogosan fölvethető kérdés, hogy egyáltalán honnét, mely időponttól számítható a kecskeméti kolónia kezdete. Művészettörténetileg talán az a legobjektívebb, ha a nagybányai művésztelep méhében alakuló, elkülönülő új elemeket, a neósok csoporttá szerveződését vesszük figyelembe a kecskeméti történések legelső ízeként, kezdő etapjaként.

A neósok nagybányai kiszakadása, forradalma, kivonulása: szecessziója új hely keresését is magával hozta. Ebben bizonyos fokú átmeneti szerepet vállalt az idősebb testvér, az 1902-től működő szolnoki művésztelep, ahol Iványi-Grünwald Béla és mások is megjelentek, megfordultak s dolgoztak is 1906-tól kezdve.

KECSKEMÉTEN A MŰVÉSZTELEP-ALAPÍTÁS GONDOLATA, a valódi tervezés, a koncepció kialakítása és közzététele 1909-ben történt meg. Tehát föltétien ez az év számítható indulópontnak. A neósok1 mozgását, csoporttá szerveződését, új helyet kereső szándékát a kecskeméti művésztelep egyik fontos — talán legfontosabb, legaktívabb — előzményének kell tekinteni, mivel munkálkodásuk meghatározta a kecskeméti kezdő éveket, sőt annak egész első évtizedét. Ugyanakkor a művésztelep létrehozásának gondolata, egyáltalán az igény s lehetőség együttes jelentkezésének magában a városban is van históriája, s így föltárhatok az előzmény-szálak.

A kecskeméti művésztelep létrejöttét hosszú folyamatnak kell elgondolnunk — mind a város belső, autonóm életfolyamában, mind a művészettörténetben. Nem volt elég a szándéknak megfogalmazódni, az akartnak deklarálódni, tenni is kellett érte, harcolni, a város vezető testületét (közgyűlés) meg kellett nyerni az ügynek, hiszen csupáncsak az építkezések elindításához is pénzre volt szükség. Szinte az egész történeti időszakot átíveli a város legfontosabb ügyeiben meghatározó szerepet játszó polgármester, Kada Elek (1897-1913) tevékenysége. A korszakot, Kecskemét századfordulóját nyugodtan elnevezhetjük őróla Kada-korszaknak. Természetesen a művésztelep létesítése kérdésében is Kadáé a döntő szó, övé a meghatározó szerep az ügy kijárójaként-elfogadtatójaként is. Kada pesti újságíróskodása idején forgott művészek között, sőt saját népszínművei egyike-másika elért budapesti és kecskeméti bemutatókig. Ő volt a kecskeméti ős- és középkori ásatások, régészeti föltárások legfőbb szorgalmazója (amatőr módon régészkedett maga is), a bugaci néprajzi-népművészeti gyűjtések (pl. Madarassy LÁSZLÓÉ) támogatója, az intézményes és egységes múzeum-, könyvtár- és levéltárügy fundamentumépítője s fejlesztője. Népismereti s történeti dolgozataival, tárcáival nagymértékben hozzájárult a századfordulós Kecskemét sajtóbéli jóhírének kialakításához s megtartásához. Kada művészekkel tartott kapcsolatai, barátságai nemcsak fölerősödtek, megújultak Lechner és a fiatal generáció kecskeméti megjelenésével, hanem valószínűleg újak is köttettek. Pesten jártában-keltében bizonyosan megfordult művészek asztaltársaságaiban, az ismertebb kávéházakban, főként a Japánban. Kávéházi, művészasztal melletti szóbeszédekből — s a lapokból — egyaránt ismerhette a neósok nagybányai botrányát, azt, hogy szakadásig mélyültek Nagybányán az ellentétek a régiek, a Münchenből érkezett szálláscsinálók s a párizsi levegőt, a fauve-ok színhangjait, a kereső-kutató alkotói természetet Nagybányára plántálni akarók között. A meghiggadt nagybányai impresszionizmus helyett Matisse iskolájából inspirálódtak közvetlenül a kettős kötődésű növendékek (Czóbel Béla, Bornemissza Géza, Perlrott Csaba Vilmos, Ziffer Sándor stb.), természetesen CÉZANNE szerkezetességét, formabiztontságát, a fauve-oknak a természet színeitől elvonatkoztatott színskáláját, VAN Gogh és Gauguin posztimpresszionizmusát, dekorativitását is egyaránt figyelemre méltatva.

NAGYBÁNYA FORRADALMA ÉS ÚJSÁGÁNAK ÁTTÖRÉSE, országos elfogadtatása lezajlott egy évtized alatt, sőt az új század első évtizede közepére el is csendesedett, konszolidálódott, a tegnapi új megszokottá lett. Állandó tényezőként kellett számolni vele, de lassan elkezdődött saját eredményeinek akademizálódása a rutinos önismétlések és a leckefölmondásos merevségű motívumismétlések sorával. Ebben a megállapodott-elnyugodott helyzetben (amikor HOLLÓSY SIMON 1902-es kiválásának megrázkódtatását már kiheverte Nagybánya) a neósok az új hang kihívását, szinte az Új versek AdyjáVAL paralel festészeti forradalmat vívtak Nagybányán. A megszilárdult plein air festés, a megszelídített nagybányai impresszionizmus helyett ágáló újdonságként nyers hússzíneket, gyötrelmes lilákat, szederjes kékeket kevertek palettáikon. Nem természetkivágat esetlegességű kompozíciókat hoztak létre, hanem hittek a szilárd képi konstrukció fontosságában, a festői elemek önmagukban adott s a képi struktúrákból következő jelentékenységében. Nagybánya és a neósok elszakadó kapcsolat-szálait majd csak a kecskeméti kolóniában sikerülhet új valósággá élniük — de addig még évek telnek el. Volt olyan pár éves átmeneti idő, amikor a neósok s vezetőjük, Iványi-Grünwald Béla nagybányai kapcsolatai meglazultak, szétszakadtak, s ők utaztak inkább, jártukban-keltükben — többek között — Szolnokon, a művésztelepen is megfordultak. Kecskemét ezt az átmenetet nem tudja igazán áthidalni, nem tud Nagybányához közvetlenül szervesülő átfejlődést biztosítani, mert a bányai kiszakadás és a műkerti megtelepedés között képzőművészeti szempontból jelentékeny évek telnek el. A neósok lendülete így bizonyos fokig kihasználatlan maradt, lelassult, bár ugyanakkor természetesen más megjelenési, megvalósulási formákat is találtak a főváros felé gravitáivá (pl. 1908-tól a MIÉNK — Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre kiállításain szerepeltek; létrejött a Nyolcak csoport, amelynek a peremén helyezkedtek el; az 1909-ben megalakult Művészház alelnöke lett Iványi-Grünwald, aki már a 10-es években folyamatosan tanított pesti képzőművészeti szabadiskolájában).

KECSKEMÉT KULTÚRHISTÓRIÁJÁBAN AZ 1909-ES ÉV megörökítésre érdemes dátum. A dinamikus építkezések lázában akkor alakult meg a Városszépítő Egyesület, a Kecskeméti Lapok a modem irodalom egyetlen orgánumaként rendszeresen ismertette a Nyugat-számokat, LENGYEL GÉZA, CSÁTH Géza egy-egy írása föl-föl- tűnt a lap hasábjain. Molnár Ferenc Ördög című darabját játssza a városi színtársulat. A szerző megnézte az egyik előadást, amikor DR. Kacsóh PONGRÁCOT (a kecskeméti állami főreáliskola igazgatója akkor), Liliom című darabja zeneszerzőjét is fölkereste. Kecskeméten 1909-ben nyolc nyomda, egy önálló hirdetési vállalat működött, 17-féle naptár (pl. Kecskeméti Nagy Képes Naptár, Homoki gazdák Naptára, Rákóczi Ferenc kis képes Naptára, Protestáns Kis Képes Naptár) és nyolc hírlap (napilapok: Kecskemét, Kecskeméti Lapok; hetilapok: Alföldi Híradó, Országos Ellenőr, Szőlészeti és Borászati Lap; havi szaklapok: Homok, Magyar Siketnéma-oktatás) jelent meg. Az utcák kikövezése, a gázvilágítás, a városi, piaci és kereskedelmi forgalom megnövekedése, az üzleti élet fölélénkülése megerősítette az urbanizálódás sok elemét, a hirdetés, a reklám fontosságát ugyanúgy, mint az üzletek vonzó kialakítását. A vevők hatékonyabb megnyerésére a Balogh-féle reklám- és cégtábla üzem világító reklámtáblákat kezdett forgalmazni. A Kecskeméten megrendezett XVIII. Országos Dalosünnep (1909. aug. 15-18.) a résztvevő nagyszámú kórus révén frissen hordta szét Kecskemét hírét az országban Újvidéktől Pozsonyig, Brassótól Kassáig. Ugyanezen ünnepre nyomták a város kitűnően fölszerelt nyomdájában azt a plakátot (Bottka Miklós tervezete), amely a korszak legszínvonalasabb kecskeméti falragasza.

Több korabeli hírlapi forrás és hiteles visszaemlékezés (Réti István, Mikola András, Hermán Lipót) egyértelműsíti, hogy 1909 nyarán merült föl a legélesebb határozottsággal „az alapítandó kecskeméti művésztelep ideája”. Kada Elek és a művészek, Iványi-Grünwald és Falus Elek között a Falust Berlinből jól ismerő kecskeméti Tóth Kálmán vállalt fontos közvetítői szerepet. A művészettörténeti földolgozásokban több helyütt föllelhető utalások helyett hiteles tanút, érintett művészt idézek, Ziffer Sándor levelét 1909 októberéből:

A nyáron volt itt egy Falus Elek nevű svindler. (...) Ez a Falus egy igen zseniális svindlit eszelt ki. Ti. befonta a Grünwaldot és rábírta arra, hogy ők ketten alapítsanak Kecskeméten egy piktorkolóniát. Innen Bányáról akarták a piktorokat elvinni, többek között engem is, azzal az ígérettel, hogy Kecskeméten kapok potya telket, műtermet, ösztöndíjat, eladok képet stb. Rajtam kívül még hívtak vagy 6 piktort. (...) Ok elmentek nagy hűhóval vagy 6-an Kecskemétre, ahol még nem tudták a városiak, kikkel van dolguk, tehát igen szépen fogadták őket. Én el voltam ejtve és velem együtt még néhányan, akik velem tartottak. Pl. Galimberti, Tihanyi, SIMKÓ stb. Mikor visszajöttek Kecskemétről (ahol csak bemutatkozni voltak, mert csak a tavasszal mennek le végleg) roppant fennhéjázóan viselkedtek velünk szemben s örültek a nagy diadalnak, persze a Perlrott a legjobban. Tegnap aztán az történt, hogy Ferenczy, Thorma, Réti és még mi vagy 15-en közös összejövetelt tartottunk egy tekintélyes bányai úriember (a polgármester) lakásán, ahol még néhány városi kapacitás is megjelent, és elhatározták, hogy az ittmaradó piktoroknak mindazt megadják, amit Kecskemét, telket, műtermet, lakást, fűtést, világítást, ösztöndíjat stb. (...) A kecskeméti banda a Grünwalddal és Perlrottal és élükön most úgy járkálnak, mint a leforrázott patkányok. Elvégre Kecskemét csak egy buta unalmas parasztváros, de Nagy Bánya az csak Nagy Bánya marad mindig! És nekik már menni kell, mert ők már ott kötelezték magukat. Csak vigye őket az ördög! És ezeknek a tetejébe majd ők ott Falussal úgy blamálják magukat hogy még!”

1909 nyarán véglegesítődött a terv, a program. Valamennyi, a kecskeméti előtt alapított művészteleptől eltérően írásos programmal, művészeti tervvel lépett Iványi-Grünwald a (városi) nyilvánosság elé. Fontos lehetett mindez legalább két fő szempontból is: az ügyhöz meg kellett nyerni a város hangadó közönségét és döntéshozó testületéit egyrészt, másrészt Iványi-Grünwald a letelepedni szándékozó csoport, a Kecskeméthez kötődni akaró művészek homogénnak látszó, egységes föllépését is biztosította így.
 

AZ IVÁNYI-GRÜNWALD MŰVÉSZTELEP PROGRAMJA

 

A KECSKEMÉTI MÚVÉSZTELEP című program-írásában Iványi Kada Eleket, a polgármestert kéri arra, hogy beadványát „a nagytekintetű illetékes fórumok elé terjeszteni méltóztassék”. A kezdeményezést ő maga fontos és jelentős kultúrlépésnek minősíti, a „Művészetek és művészi ipar számára földet, hajlékot s támogatást kér”. Nagybányára hivatkozva említi, hogy „ezen helyhez fűződik a modern magyar festőművészet küzdelmeinek sok művészethistóriai fontosságú eredménye. Az akkor művészi együttérzés kapcsán együvé került emberek a természetes evolúció folytán most válni készülnek —, hogy új elemekkel gazdagodva, új haladásra tehetséggel telítetten folytassák a nemzeti művészet fejlesztését”. A nemzeti művészetre való apellálás itt is előfordul, s az is, amire aztán Kecskeméten is oly sokszor hivatkoznak: hogy az „színmagyar” vagy „legtisztább magyar” város. „Az eddigi munkahelyek mindig nemzetiségtől is érintettek voltak, most a legtisztább magyar városok valamelyikében akarjuk folytatni a megkezdett munkát. Ezért választottuk Kecskemétet első sorban, de jelentékeny indok volt az a már ott található kultúra.” Iványi ezzel elismeri Kecskemét kulturáltságát, s egyúttal Kada ebben való jelentékeny szerepét.

Az „új művész honalapítás (...) célja (...) 1. Tisztán képzőművészeti rész. (...) Iványi-Grünwald Béla (...) a nagybányai festőiskola tanára, onnan az iskola jelentős részével kiválik, s ehhez csatlakozni fog még egy-két szintén országos hírű művész is. Kecskeméten művészi szabadiskolát nyit. Ezen iskola a külföldi s eddig fennállott nagybányai szabadiskola szerint szerveztetnék.

Az iskolát kezdő s haladottabb művészek látogatják, s ott az iskola nevéhez híven teljes egyéni és művészi szabadságot élveznek.

Az iskola tagja férfi és nő is lehet. Tanév nincs, sem tandíj. A tagok közösen fedezik az iskola modell-kiadásait és egyéb szükségleteit. Bárkinek szabadságában áll bármikor menni és jönni. Az iskola internacionális. A vezető már első évben 25-30 növendéket hoz magával, kikhez sorakoznának a már haladottabb s később esetleg letelepülő fiatalok, többnyire olyan művészek, kik már eddig is vagy Párizsban, vagy jobb budapesti kiállításokon többször kiállítottak. Ezzel a rendszerrel sikerült minden állami támogatástól menten Nagybányát külföldön is nevessé tenni s elérni azt, hogy tavaly 85 növendék volt itt, különböző nemzetbeli. Egy város által méltánylandó eredmény az is, hogy az eddig teljesen ismeretlen Nagybánya a széjjel hordott hír révén népes nyaraló hellyé lett.

Az iskolát Iványi-Grünwald Béla festőművész vezetné. Hozzá csatlakoznának az idők folytán az üggyel együtt érző művészek úgy az idősebb mint a fiatalabb gárdából. (...) ez az egyetlen helyes, egészséges fejlődési forma, s csakis így érhetünk el eredményeket, mint az Nagybányán is történt, míg egy másik, ezelőtt 6-7 évvel az Alföldön alapított kolónia (a szolnokira utal itt Iványi) minden állami támogatás dacára sem tudott ehhez hasonló művészi eredményt elérni, mert egyszerre összekerült 10 idősebb művész, külön felfogással, csak a lakhely kötötte őket össze. Mi pedig egy művészi ideát tűzünk ki, s lelkes, fejlődésképes gárdánk, egy közös érzéssel, s mint az megtörtént Nagybányán is, úgy hisszük itt még jelentékenyebb művészi eredményt érünk el. Szóval ne a közös megélhetés, de a közös művészi vágy kell, hogy összetartsa az embereket s a csapat magától növekedik eredményekben is.”

IVÁNYI MEGLEHETŐS önbizalommal tűzi célul maga elé Nagybánya eredményeinek túlszárnyalását. A képzőművészeti résszel „szoros összeköttetésben álló dekoratív művészeteket művelő rész” vezetője Falus Elek lenne „Ez a rész 3 szakot ölelne fel: a művész-textilt: különösen szőnyeg, gobelin, s dísz gyapjú szövés, a keramikát s grafikai műhelyt, esetleg a művészi könyvkötés is benne foglaltatnék.

A textil-műhely magába foglalná a gyapjúból előállítható szőnyeg, gobelin és szövés teljesen művészi s mégis kereskedelembe hozható produktumait. Mindég szem előtt tartva az abszolút érett technika, a művésziesség s a magyarosság s így erős kereskedelmi sikerre is számíthatunk. Felhozhatjuk itt a gödöllői Kriesch Aladár műhelyét, mely sok nagy sikert aratott, úgy anyagi, mint művészi tekintetben. Ezenkívül kulturmissziót teljesítene ezen művészi iparág népszerűvé tétele.

A szőnyeg szövőhöz. Legjobbkor jönne a város által segített tanárnő, kinek műhelye úgyis csak helyes művészi tervekkel s vezetéssel lehet internacionális értelemben is számbavehető.

A keramika: a cél itt régen virágzó s messze földön híres magyar fazekas ipart annak művészi rangján s karakterén feltámasztani, arra kitűnő iparosokat nevelni, s ennek az iparágnak piacot teremteni. Hogy micsoda erre Kecskemét környéke őserőtől duzzadó, fúrni-faragni tudó népe, azt fölösleges tán fejtegetni is, csak rá akartam mutatni a népben nem elveszett, csak szunnyadó tehetségre. Mindeme műhelyek a művész közvetlen vezetése alatt állanának, a többi művészek munkásságának bevonásával. A telep látja el a műhelyeket tervekkel is.

A keramikai rész technikai vezetéséhez kell egy külföldön erősen képzett művésziparos, kinek tudása a nép természetes tehetségével nagyra lenne képes. Ezen két főszakhoz sorakoznék a grafikai műhely, amely egy már esetleg meglévő nyomda és könyvkötő olyan kifejlesztését tűzné ki célul, hogy az mind művészi, mind anyagi tekintetben a fővárossal lépést tartani tudjon. Ezen a téren különben Falus több világhírű cégnél jelentős sikerrel működött Londonban s Berlinben. Nagy és komoly célunk továbbá, hogy a helyi kultúra szolgálatába bármilyen iparágat tanácsunkkal, ízlésünkkel segítsük, s azt minden rangú munkák, értve művészies munkákat, elvégzésére kineveljük. Itt egy módot felemlítünk, mellyel megmagyarázzuk, miként próbálunk közvetlenül hatni olyan iparágra, melyet nem a telep keretén belül művelnénk. Mikor az alapítási tervet több magyar fővárosi író között ismertettük, általános lelkesedést keltve, egyik legelső irodalmi lap felajánlotta, ha Kecskemétre megyünk úgy a lapot s annak most mindig szaporodó kiadványait ott nyomatja, de s itt is a mi feladatunk jön: fejlesszünk egy helybeli nyomdát arra a magaslatra, hogy erre képes legyen.

így kapcsolódnánk mi a helyi ipar s a főváros közé s így teljesíthetünk ott a telepen kívül is kultúrmissziót a magyar iparos képzéssel is.

Ilyen lenne körülbelül a telep munkássága, melynek évi ünnepe s betetőzése volna egy-egy évente rendezendő kiállítás, testületileg először ott, azután Budapesten s külföldön".

A „letelepülni akarók” igényei, „elkerülhetetlen szükségletei”:

a művésztelepnek legalkalmasabb hely a Műkert;

ott építendő a vezetők számára 2 vagy 3 műteremház („melyekhez a város ad telket s mi építenénk amortizációs kölcsönre, hogy az egy életre szóló otthon legyen")

építendő egy iskola műterem, nyári és téli használatra;

szükséges egy fából épített szín-féle („nyári modellrajzo- lásra");

egy közös épületben 16 kis lakás építendő („melyek közül 6 lenne nagy szoba, kis szoba és konyha, a többi csak nagy szoba lenne. Minden szobában egy nagy ablak lenne, hogy téli munkára alkalmas legyen. Ezért a bennlakók fizetnék a város által kívánt bért");

szükséges még „több szobára terjedő helyiség a szövés és keramikához is, lehetőleg a legolcsóbban felépítve";

  a két vezető részére szükséges fejenként 3000 korona évi szubvenció („mely esetről esetre, 3 évre lenne megszavazva");

Művészi Egyesületet kellene alapítani, mint ez már másutt is van, s a befolyó díjakat a telep ápolására, a fiataloktól kisorsolandó képek, műtárgyak vásárlásra fordítani. A törzstagok kötelezik magukat évente 1-2 képet ingyen juttatni az egyesületi tagok közt való kisorsolásra".

AZ UTÓBBIBÓL KÖVETKEZŐ KONKLÚZIÓKÉNT vonja le Iványi, hogy „Az egyesület hatáskörébe tartoznék ilyenformán a helyi művészet propagálása”. Ezután kimondja még, hogy „a telepnek csak alapító, azaz törzstagjai lesznek jogosítva maguk közé állandó tagul fogadni valakit”. Az alapító mester végül is abbéli reményét fejezi ki a művészteleppel kapcsolatban, hogy „úgy művészi, mint anyagi tekintetben, a városra olyan előnyöket látnak benne s bennünk olyan munkásait a nemzet kultúrájának, melyek együttesen hatalmasat lendítenek egy város kultúráján”.

A programot Iványi Nagybányáról, 1909. július 17-én keltezte, ám a Kecskeméti Újságban („független napilap”) csak jó két hónappal később, szeptember 26-án jelent meg. A helyi és az országos sajtó azonnal megmozdul, általában a telepalapítás mellett, kitűzött céljait elismerőn taglalva foglalnak állást. A Kecskemét című lap kiemeli, hogy a cél: művészetünket magyarrá és nemzetivé tenni. „Művészetünkben ugyanis annyiféle iskola utánzata él, hogy abban valami különleges faji jelleget, valami nemzetit, valami nagyot képtelenek vagyunk feltalálni. Művészeink ízlését megrontotta a kozmopolitizmus. Ilyen — a kozmopolitizmus minden bacilusától ment — tiszta magyar levegőt és magyar szívet sehol se találunk másutt”. A másik célt abban jelöli meg a lap, hogy „a művésztelepen minden iparos, vagy tanonc iparos, ki arra magában képességet érez, teljesen ingyen nyer oktatást az iparművészetben”. így a legfőbb eredmény: „versenyképessé tesszük a senyvedő kisipart (...) művészivé tesszük a kisipart”; s mert „produktumai szépségét, ízlésességét, művésziességét a gyáripar utánozni nem tudja, majd felveheti vele a harcot". Azt jegyzi meg a lap legvégül, hogy a közgyűlési teremben „kemény fejű bácsik ülnek, akiknek a szó, hogy »kultúra«, »művészet« — piros posztó”.

Iványi programadóként, s az idézett cikk is gyáriparellenes, pontosabban a művészi kézműipar, a kisszériás termelés, a gondos, egyedi kivitelezés mellett voksol — folytatva a praereffaeliták hagyományát is. Iván Ede (Iványi-Grünwald hírlapíró testvére) valóságos hozsannát zeng, „Kecskemét őstelevényű kultúrájáról” beszél. Bőséggel emlegeti az „ősmagyar erők"-et, a „nemzeti kultúrá"-t. Fölveti a kérdést: a Kecskemétre müncheni, párizsi impressziókat vivő fiatalok nem okoznak-e lelki összeütközést, ellentéteket? Majd így válaszol: „Ám ez a kis lelki processzus — amely talán nem fog elmaradni —, erős hitünk szerint nem fog nagyobb összeütközésre vezetni. Nyugodt majesztással fogja ezt elsimítani ennek az új milliőnek átalakító ereje. A földjének és virágos, derűs komolyságú népének tisztán jelentkező karaktere, a temperamentumában, poézisében nyilvánuló nagy lendület, amely minden gesztusában ősi fajerővel mozdul, a kecskeméti magyar érzés monumentalitása, egész helyi népkultúrája fogja ezt a nivellálást elvégezni”. A művésztelep-alapító várost melegen üdvözli az egyik jelentős szaklap, a Magyar Iparművészet; s azt szeretné, hogy „a tervezett művész-kolónia a magyar művészeti kultúra erős bástyája legyen”. Az elismerő hírlapi hangba, a lelkesült reménykedésbe, az alapító mester és az alapító város magasztalásába sötétebb színek, kritikusabb, kételkedőbb hangok is vegyülnek. A Hét pl. így aposztrofálja Iványit: „azoknak a bizonyos hóbortos ultramoderneknek agresszíven harcos úttörője”. Ugyanakkor elismeri, hogy „Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a két művészt (értsd: Iványi + Falus) választották Kecskemét urai, mivel az ő művészetük a legfelsőbb helyen kiátkozott s hogy állami szubvenció ma csak a művészeti reakció korteseinek dukál.”

Kecskeméten nemcsak 1909 nyarán, hanem október 27-28-án is több művész (Iványi, VEDRES MÁRK, Falus Elek, KÓS KÁROLY, Jánszky Béla, OLGYAY Ferenc, Szivessy Tibor) megfordult. Megnézték a várost, tanulmányozták a Műkertet, az addigra elkészített építészeti előterveket. A hírt közlő újság így reménykedik: „A Műkert, ez a vén, őseinket is sokszor felüdítő fiókparadicsom, majd varázsszóra átalakul várkastélyok, romok, tavak, parkok miniatűr otthonává, zsengő, fiatalos élet, a múzsáktól ihletett művészfiak mesebeli paradicsomává”.

 

APPENDIX

 

Hogy Iványi-Grünwald Béla művészeti programjából, a kecskeméti művésztelep szép tervéből, a helybéliek túlzott és lelkesült elvárásaiból („fiók-paradicsom”) mi valósult, mi valósulhatott meg, azt természetesen erősen befolyásolta a történelem is. A kissé megkésett, későszecessziós művésztelep-alapítás, programdeklarálás után elkezdődött az épületek (közös műterembérház, szobrásziskola, 6 művészvilla) megépítése. Ennek elhúzódása (1912-ben költözhettek be a művészek) és a művészeti élet gyors változásai, a megkésett kezdés hátráltatták az indulást. A megtorpanások ellenére, a nehezedő körülmények dacára elindították az Iványi- programot. Igaz ugyan, hogy redukált változatban (elmaradt az iparművészeti és tipográfiai részleg beindítása, a Kecskeméti Szőnyeg- szövő pedig csak rövid ideig volt működőképes), de mégis beírta nevét a művészettörténetbe a kecskeméti kolónia. Elsősorban azzal, hogy az újat hozók, a nagybányai kiszakadást elősegítő neósok otthona és munkahelye tudott lenni. Természetesen fontos művek készüléséé is.

Az I. világháború természetesen megszakította a művésztelep folyamatos munkáját, illetve új fejezetet jelentett az 1916-os év, amikor is KASSÁK és UITZ — valamint más kísérletező művészek — révén az aktivizmusba is bekapcsolódott a kecskeméti művésztelep.

AZ 1920 UTÁN újraszerveződő kecskeméti művésztelep — RÉVÉSZ IMRE mester irányításával — konzervatív művészetszemléletet valósított meg a maga sajátos népéletkép felfogásának a terjesztésével. Kecskemét ekkorra eltávolodott, kikerült a magyar festészet fő vonalából. Változás-mezejének perifériájára sodródva is fel-felfedezett tehetségeket (Varga NÁNDOR LAJOS, Zsögödi Nagy Imre, Miklóssy Gábor, Hajnal János stb.), de egyöntetű fellépése, iskolaszerű megerősödése nem következett be.


1Ld. Kishonthy Zsolt: Nagybánya c. tanulmányát 1993. februári számunkban.



« vissza