Új folyam XXI. 1-2. szám
A kaukázusi Néró
Joszif Sztálin az 1920/1930-as években általában kedvesen és előzékenyen bánt külföldi látogatóival. De az évek múlásával messzi földről érkező vendégei jelenlétében is egyre gyakrabban levetette magáról a mesterkélt nyájasságot. A minden részletre odafigyelő „Joe bácsi” – ahogyan Roosevelt és Churchill nevezte őt levelezésében – ilyenkor átvedlett tenyérbe mászó grúz „kintóvá”, afféle cinikus csavargóvá.
„Engem láthatóan kedvelt”, mesélte Sztálin halála után titkárnőjének Bolesław Bierut, a háború utáni lengyel állam vezetője. „De utolsó találkozásaink alkalmával előfordult, hogy el sem köszönt tőlem. A külföldiekkel szembeni megvetés egyre nyilvánvalóbban kiült az arcára. A hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepség végén egyszerűen felállt, és szó nélkül otthagyta a moszkvai Nagyszínházban a tiszteletére rendezett estet. Nem búcsúzott el a vendégeitől – talán Mao Ce-tung és Palmiro Togliatti kivételével. Mi, lengyelek, hajnalig ittunk szállodai szobánkban. Azon tanakodtunk, hogyan lehetséges ez, és mit jelent. Valamelyikünk azt találta mondani: az sem véletlen, hogy a »Gazda« mostanában rébuszokban beszél. Megpróbáltuk értelmezni ezeket a furcsaságokat.”1
Pedig a válasz nem túl bonyolult. Az újonnan előkerült forrásokból kiderül, hogy Dosztojevszkij egyik regényhősének embertelen felfogását követve Joszif Sztálin fiatal kora óta vallotta: mindent megengedhet magának (vszjo dozvoleno). Itt kell keresnünk annak az okát is, hogy élete alkonyán kezdte elveszíteni az önkontrollját.2
A szovjet diktátor megváltozott viselkedése egyre gyakrabban foglalkoztatta fiatalkori barátját, Szergej Kavtaradzét. A grúz politikus feljegyzéseiben szerepel, hogy az 1940-es évek közepén Sztálin egyszer megkérte őt, kísérje el a Kreml mozijába, ahol vendégül kellett látniuk a szovjet fővárosban időző befolyásos amerikai közéleti férfiút és feleségét. A házaspár pontosan megérkezett, de a házigazda úgy tett, mintha nem venné őket észre. Úgy viselkedett, mintha a grúz földijével való találkozás sokkal fontosabb lenne a számára.
A történet előzményeihez tartozik, hogy Kavtaradze a 20. század elején szinte családtagnak számított a Dzsugasvili házaspár otthonában. Jómódú ember lévén támogatta dologtalan Szoszo barátját, majd 1907 késő őszén ő temettette el Sztálin első feleségét, a tüdőbajban elhunyt Jekatyerina (Ketevan) Szvanyidzét. Az összetört férj, akinek a gyász közepette még a cári csendőrök elől is bujkálnia kellett, a szertartás után hálásan megköszönte Kavtaradzénak a testvéri törődést, és ünnepélyesen biztosította, hogy mindig, mindenben számíthat rá. Az idők múlásával kapcsolatuk mégis meglazult. Részben a földrajzi távolság miatt: az eloroszosodott grúz Sztálin az 1917. októberi bolsevik fordulatot követően Moszkvában telepedett le, míg régi pajtása továbbra is Tifliszhez, a későbbi Tbiliszihez kötötte sorsát.
Később, a bolsevik pártban zajló hatalmi küzdelemben a tifliszi papnevelde két egykori növendéke meggyűlölte egymást. A grúz hatalmi elit jelentős része az 1920-as évek közepén ugyanis Sztálin fő riválisa, Lev Trockij mellé állt. E csoport egyik ideológusa lett Kavtaradze, aki időközben szovjet Grúzia kormányfőjévé avanzsált. Az ősi kaukázusi vérbosszúra emlékeztető vendetta kezdődött kettejük között. (A grúz bolsevik vezetők jó része a Szovjetunió határain belül nagyobb autonómiát követelt hazájának. Ebben a már nagybeteg Lenin, majd Trockij is támogatta őket, Sztálin azonban „nemzeti elhajlásnak” minősítette törekvésüket.)
A kettejük közötti vendetta kimenetelét nem volt nehéz megjósolni. Sztálin fokozatosan tönkretette Kavtaradzét, mint politikust és mint embert is. 1924-ben határozatot hozatott a szovjet pártvezetéssel, amely kötelezte „Szergo elvtársat”, hagyja el szűkebb pátriáját. A „nemzeti elhajló” politikusnak cserében magas állást kínáltak a szovjet fővárosban, és mivel kiváló jogász volt – az első világháború alatt a Sorbonne-on tanult –, kinevezték a Legfelső Bíróság helyettes elnökévé.
Kavtaradze pontosan értette, miért szakították őt ki megszokott környezetéből. Moszkva utcáin mindenüvé spiclik követték, de a fokozódó nyomás ellenére továbbra is részt vett Trockij híveinek szervezkedésében. Egykori trockista barátai, így Ivan Vracsov és Viktor Dalin szerint – akikkel sokat beszéltem róla – egy ideig ő volt a magukat „leninista bolsevikoknak” nevező konspiratív társaság „kaukázusi felelőse”.
Mindez nem maradhatott sokáig titokban. 1927 decemberében egy hosszú fegyelmi vizsgálat után Kavtaradzét kizárták a bolsevik pártból, megfosztották állásától, és száműzték. A következő lépés az volt, hogy 1929 elején számos társával együtt letartóztatták. „Az újságokból értesültünk róla, hogy több száz embert letartóztattak, közöttük az úgynevezett »trockista központ« 150 tagját. A listán megtaláljuk Kavtaradzénak, a grúz népbiztosok tanácsa egykori elnökének (…) nevét”, jegyezte fel naplójába a Szovjetunióból történt kiutasítása ellen tiltakozó Trockij, aki későbbi írásaiban is többször megemlékezett grúz követőjéről. (Lev Trockij: Életem. Önéletrajzi vázlat. Budapest, 1989. 479.) Kavtaradze vizsgálati fogsága ezúttal még nem látszott elviselhetetlennek. „Legalább kipihenhettem magam, s végigolvastam Lev Tolsztoj levelezését a családjával” – emlékezett élete végén ezekre az időkre.
Kiszabadulását követően, az 1930-as évek legelején Kavtaradze megígérte családjának, hogy távol tartja magát a politikától. Mégis, az első adandó alkalommal csatlakozott egy többnyire régi bolsevik párttagokból álló kicsiny illegális ellenzéki körhöz, a tragikus sorsú Rjutyin-csoporthoz, amelynek tagjai nagy ívű akciótervük keretében Joszif Sztálin erőszakos elmozdításán törték a fejüket.
A diktátor a Rjutyin-kör valamennyi tagját fokozatosan „izoláltatta”. Olyan tortúra következett, amelyet a letartóztatottak közül többen nem tudtak elviselni. Kavtaradze egykori trockista ismerősei szerint a testi-lelki gyötrelmek hatására meghasonlott grúz politikus is összeomlott. „Elhajló” korszaka e lecsengő ágában vizsgálóbírái zsarolásának engedve arra is hajlandó volt, hogy beszámoljon nekik, miről beszélnek társai séta közben a börtön udvarán.(A neves történész Viktor Dalin és az 1920-as évek bolsevik frakciós harcainak egyik legismertebb szereplője, Ivan Vracsov közlése.) Míg Dalin elnézően, addig Vracsov megvetően szólt a grúz politikus térdre kényszerüléséről. Vracsovról azonban azóta kiderült, hogy ő is „letette a fegyvert” a sztálini vezetés előtt, ráadásul úgy, hogy kiszolgáltatta a hatóságoknak Trockij és hívei nála rejtegetett titkos archívumát.
Ez a történet élete végéig nyomasztotta Kavtaradzét, aki idős korában keserűen mesélte, milyen megalázó volt hallgatnia az őt a padlón rugdosó verőlegényektől a pimasz kioktatást. Egy idő után bármit bevallott és aláírt, csak hogy kikerüljön ebből a mókuskerékből. „Írásba adtam nekik”, mesélte egy régi kaukázusi ismerősének gyónással felérő hosszú monológjában, „hogy végérvényesen kapituláltam a párt előtt, s készen állok arra, hogy együttműködjek a sztálini »központi irányvonal« híveivel” (Levon Saumjan közlése).
Joszif Sztálinnak azonban ez kevés volt. Továbbra is úgy játszott régi barátjával, mint macska az egérrel. 1937-ben – egy másik emlékezés szerint 1936-ban – Kavtaradzét, akit addigra mindenki került, mint a bélpoklost, harmadjára is letartóztatták. Az NKVD emberei még a ’különleges bíróság’ halálos ítéletének meghozatala előtt egy penészes odúra emlékeztető parányi cellába dugták őt. A csonttá soványodott, teljesen megőszült férfi hosszú hónapokig abban a meggyőződésben élt, hogy nemsokára kivégzik. És hogy ennél is jobban gyötrődjön, közölték vele: felesége, Szofja Vacsnadze – akit a diktátor ugyancsak jól ismert – a gulág rabja. Mindkettejüket kegyetlenül megkínozták.
Ezután a tragikus történet váratlan fordulatot vett. A halálos ítéletet a Kreml ura „jobb időkre” elnapolta. Kavtaradze ezzel időt nyert. A második világháború kitörését követően pedig, 1939 végén Sztálin parancsuralmi rendszere repedezni kezdett. A terror mint összekötő kapocs már kevésnek bizonyult, képtelenség volt fokozni. Ezért a szovjet diktátor hatalma átmentésén fáradozva engedményeket tett. Ezek sorában minden előzmény nélkül szabadlábra helyeztette országos hírnévnek örvendő földijét. Utasítására Berija NKVD-főnök elrendelte, hogy feleségével együtt Kavtaradze térjen vissza Moszkvába. (Kavtaradze tizenéves lánya levelet írt Sztálinnak, hogy engedje szabadon a szüleit. Így írta alá: „Maja Kavtaradze úttörő”. Máig hiszi, hogy a diktátor meghallgatta panaszát. /Simon Sebag Montefiore: Stalin. The Court of the Red Tzar. London, 2003. 418./ Ez azonban nem életszerű, hiszen a diktátor tucatjával kapott hasonló leveleket bebörtönzöttek ismerősei, sőt hozzátartozóitól, de csak ritkán reagált pozitívan, kizárólag akkor, ha politikai megfontolások szóltak a döntés mellett.)
Sztálin személyesen fogadta a sír széléről visszahozott grúz politikust, és megkérdezte tőle:
„– Szervusz Szergej! (…) Hol is voltál ennyi évig?
– Ültem.
– Szóval találtál időt, hogy kipihend magad?”
Majd a beszélgetés végén megkérdezte:
„– Mégiscsak meg akartál engem ölni?”3
Némi idő elteltével Sztálin egy este – nagyon későn, tizenegy órakor – meglátogatta a Kavtaradze házaspárt új társbérleti otthonában. A hosszú, türelmetlen csengetésre egy házsártos szomszédasszony nyitott ajtót, aki naponta megkeserítette börtönviselt szomszédja életét. „Maga Sztálin elvtárs hasonmása, nemde? – mondta döbbenten a váratlan vendég láttán. – De hát hogy került ide, a pórnép közé…?”
A házigazda is meglepődött, és szabadkozni kezdett, hogy kaukázusi szokás szerint meg kellene vendégelnie a látogatót, de az égvilágon semmi nincs otthon. Erre Nyikolaj Vlaszik, a diktátor főtestőre elküldött valakit az átellenben lévő Aragvi étterembe grúz ételkülönlegességekért. Jó volt a hangulat, csupán a házaspár Maja nevű kislánya durcáskodott. Emlékei szerint haragudott Sztálinra, mivel „bántotta a szüleit”. „Azonnal menj ki a vendéghez, hiszen nagy ember, történelmi személyiség”, parancsolta őt ki édesanyja, alighanem tettetett pátosszal. A duci kislányt Sztálin az ölébe ültette, és gyengéden babusgatta. „Arcon csókolt, én meg belenéztem a csillogó szemébe. Mézszínűnek láttam. Elbűvölt, ugyanakkor erősen tartottam tőle”, emlékezett Maja Kavtaradze a 21. század küszöbén tbiliszi otthonában.4
A belügyi népbiztosság dezinformációs részlege elterjesztette a látogatás hírét, és alig néhány nap múlva fél Moszkva azon tanakodott, mit is jelent a „Gazda” „nép közé járása”. Újabb és újabb történetek szállingóztak arról, hogy Sztálin grúz dalokat énekelt reggelig az őt régi barátjához elkísérő Berijával. Sőt, ami jó ideje nem fordult elő a környezetével durván bánó diktátorral: tamadaként, vagyis ceremóniamesterként tüntető szeretettel töltötte a kartveliai óbort „az ő drága Szergo barátjának, aki ismét megtalálta helyét az életében”.5
A bebörtönzöttek, kivégzettek hozzátartozói a hír hallatán fellélegeztek. Több kortárstól, köztük a szüleimtől hallottam, hogy amikor ezekben a napokban az ismerősök véletlenül összefutottak az utcán, már nem fordultak másfelé. Éppen ellenkezőleg, igyekeztek megosztani egymással a jó hírt: „Képzeljék csak el, talán majd számunkra is eljöhetnek a jobb idők, ha már ez a grúz trockista bocsánatot nyert… Ráadásul kitűnő állást kapott… Valaki már látta elegáns öltönyben egy fogadáson… Nincs kizárva, hogy az Ő (Sztálin) szíve mások iránt is meglágyul…”6
Telt az idő. A látványos gyeplőengedés folytatásaként néhány ezer, korábban meghurcolt középvezető hivatalnok és katonatiszt – köztük a német–szovjet katonai háború két jeles hadvezére, Konsztantyin Rokoszovszkij és Alekszandr Gorbatov – kiléphetett a börtön vagy a koncentrációs táborok kapuján. Jó néhányukat reaktiválták, és tönkretett egészségük rendbehozatalára szanatóriumba küldték.
A szabadlábra kerülők másik csoportja azokból az ítéletre váró „egyszerű”, ártatlan emberekből állt, akik korábban valamilyen oknál fogva nem érdekelték a hatóságokat, nem vesztegették rájuk az időt, ezért már huzamosabb ideje vizsgálati fogságban sínylődtek. Ők azonban a kiszabadult csinovnyikokkal és katonatisztekkel szemben csupán kegyelemben, nem teljes amnesztiában részesültek. A szerencsés foglyok sorában, a szovjet egyházpolitika átmeneti látszatliberalizálása jegyében több ezer ortodox pópa és világi hívő elhagyhatta a büntetés-végrehajtási intézményeket.
A látványos „PR-akció” levezénylését a Kreml ura Lavrentyij Berija belügyi népbiztosra bízta. Nem csoda, hogy a gyeplőengedésről így gyorsan kiderült, hogy szemfényvesztés, amely nem változtat a rendszer lényegén. Igaz, az ártatlanul letartóztatott emberek száma az 1930-as évek második feléhez képest 1939 nyara és 1941 tavasza között számottevően csökkent, de a rács mögött és a száműzött-telepeken így is milliók raboskodtak embertelen körülmények között.7
Az idők múlásával ráadásul egyre újabb társadalmi rétegeket és nemzeteket büntettek. Munkásokat, mert másnaposan lekésték a munkakezdést, vagy selejtet gyártottak, és ezért szabotázs vádjával elítélték őket. Kivétel nélkül a haláltáborok foglyai lettek az 1939/1940. évi szovjet–finn háború alatt az ellenfél fogságába került vöröskatonák és tisztek. Másokat vallási meggyőződésük miatt hurcoltak meg. Köztük voltak a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjetunió által bekebelezett területek katolikus, görögkatolikus és lutheránus lakosai. Több százezerre rúgott az 1939 ősze és 1941 nyara között Kelet-Lengyelországban, a Baltikumban, Besszarábiában bevagonírozott lengyel, ukrán, belorusz, zsidó és román elítéltek száma. A kollektív felelősségre vonás jegyében „nép ellenségeinek” minősített nemzetek fiait gyakran nyári ruhában, élelmiszer-tartalékok nélkül vitték a zord Szibériába vagy Közép-Ázsiába, az új építkezések mentén kialakított hatalmas munkatáborokba, ahol jelentős hányaduk nagyon hamar elpusztult.8
Az átmeneti és viszonylagos enyhülés tehát, amelyet Kavtaradze esete fémjelzett, alig indult el, gyorsan véget is ért. Néhány hónappal a német–szovjet háború kitörése előtt Joszif Sztálin parancsára a belügyi hatóságok újra „meghúzták a csavarokat”. Az előző hónapokban szabadlábra került elítéltek többségét ismét gyanakvás övezte. Számos esetben ők lettek a „povtornyik”-ok, vagyis olyan elítéltek, akik ismételten rács mögé kerültek.
Szergej Kavtaradzéhoz azonban kegyes maradt a sors. „Kivétel voltam, akinek példája erősítette a kegyetlen gyakorlatot”, magyarázkodott idős korában a veterán politikus. Tény, hogy a börtön után, az egykori Szoszo Dzsugasvilivel való első szívélyes találkozása nyomán több évre sikerült megkapaszkodnia a hatalom uborkafáján. Az orosz írók nagy megelégedésére, akik a képzett értelmiségit látták benne, a „majdnem rehabilitált” grúz férfi az Állami Könyvkiadó vezetője lett. Rövidesen nyelvtudását és széles körű ismereteit kamatoztatva külügyi pályára vezényelték: a népbiztosság Közel-Kelettel foglalkozó főosztálya vezetőjének, majd népbiztoshelyettesnek nevezték ki.9 A háború után néhány évvel pedig, komoly helytartói jogosítványokkal felruházva, bukaresti szovjet nagykövetté lépett elő.10
A véletlennek köszönhetően megmenekült egykori grúziai kormányfő pontosan tisztában volt azzal, hogy mindezt Joszif Sztálinnak köszönheti. De azt is tudta, hogy régi pajtása a markában tartja őt, és bármikor ismét megjárathatja vele a poklok poklát. Elbeszélése szerint a diktátor ragyás arcára minden találkozásuk alkalmával kaján vigyor ült ki. „Ám ennek ellenére is tartott engem, amíg meg nem unt. Akkor pedig elküldött Romániába, hogy ott a ’szeme és füle’ legyek, mivel tudta, hogy egyik legrégebbi élő ismerőse lévén félszóból értem a célzásait. Örömmel figyelte, hogy rettegek tőle, s behúzott nyakkal, vita nélkül tűröm, ahogy ez a beteg lélek kivetkőzik magából előttem”, magyarázta Kavtaradze néhány hónappal a halála előtt, idegesen tördelve a kezét.11
Ritka találkozásaiknak külön koreográfiája volt. Joszif Sztálin minden egyes alkalommal azzal kezdte, hogy eljátszotta a szerencsétlen embert: elsírta neki, milyen sokan törnek az életére. Majd hosszú monológ következett a leghétköznapibb dolgokról. Eközben a jól nevelt Kavtaradze jelenlétében a hatalmas birodalom első embere sárga fogait vicsorítva tüntetően úgy viselkedett, mint egy mocskos szájú kültelki csavargó. A búcsú pillanatában rendszerint szigorúan vendégére szegezte a mutatóujját, és elköszönés helyett arra célzott – néha ki is mondta –, hogy nem bízik benne. Egyszer pedig magához ölelve, patetikusan ifjúkori barátja fülébe súgta: „Tudom, most is azon mesterkedsz, hogy tőrt döfj a hátamba…”
1 Lolja Zajonczkowska közlése.
2 B. Sz. Ilizarov: Tajnaja zsizny Sztálina. i. m., Moszkva, 2002. 188–190., 420–427.
3 Ez a beszélgetés egyik verziója. Élete végén Kavtaradze némileg eltérő történetet mondott el a szavait napokon át jegyzetelő Alekszandr Bek írónak.
4 Simon Sebag Montefiore: Stalin. The Court of the Red Tzar, i. m., 418–419.
5 E találkozás történetének számos változata kering a Sztálin-irodalomban: l. Jurij Borev: Sztalinyiada. Moszkva, 1990. 195–196. V. A. Torcsinov–A. M. Leontjuk: Rjadom szo Sztálinim. Isztoriko-biograficseszkij szpravocsnyik. Szankt-Petyerburg, 2000. 277., Simon Sebag Montefiore: Young Stalin. London, 2007. 320.
6 Borisz Jefimov közlése.
7 Mindez kiderül az erősen kozmetikázott számsorokat tartalmazó táblázatból, amelyet a szovjet politikai rendőrség levéltárosai állítottak össze a pártvezetés számára Sztálin halála után. Míg 1937-ben közel egymillió embert, 1938-ban pedig több mint hatszázezer embert tartóztattak le ellenforradalmi bűnök vádjával, addig ez a szám 1940-ben hetvenegyezer, 1941-ben hetvenötezer volt. Reabilitacija: Kak eto bilo. Moszkva, 2000. 76–77. Az utóbbi adatok azonban nem tartalmazzák a Szovjetunióhoz csatolt nyugati régió elhurcolt lakosságának több százezres tömegét.
8 Represszii protyiv poljakov i poljszkih grazsdan. Moszkva, 1997. Katiny. Plennyiki neobjavlennoj vojni. Moszkva, 1999. 14–38.
9 K. A. Zalesszkij: Imperija Sztalina. Biograficseszkij enciklopegyicseszkij szlovar. Moszkva, 2002. 198. A döntésben bizonyára szerepet játszott, hogy Kavtaradze korábban egy ideig az iráni szovjet külképviselet élén állt.
10 Kavtaradze élete e korszakával kapcsolatos források gazdag tárát l.: Vosztocsnaja Jevropa v dokumentah rosszijszkih archivov. 1944–1953. Moszkva–Novoszibirszk, 1997–1998. I–II. A kortársak szerint Sztálin prokonzuljaként a grúz diplomata konzekvensen képviselte Romániában a Kreml hivatalos politikáját, bár később utalt rá, hogy csupán „transzmissziós” szerepet tölt be, és nincs kedve a román kommunista vezetést a „csavarok meghúzására” buzdítani. A bukaresti kommunista elit csúcsain folyó elkeseredett küzdelemben Gheorge Gheorgheu-Dejzsel szemben óvatosan – az 1950-es évek elején cionizmus vádjával gyanúsított – Ana Pauker mögé állt, akibe egyes források szerint beleszeretett. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Kavtaradzét Sztálin utasítására 1952-ben hazarendelték a román fővárosból. Szavva Dangulov közlése.
11 Lev Saumjan közlése.
