Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Kárpát-medence magyar nyelvterületeinek fenntartása

 

Nyugati példák és nemzetközi jogi eszközök

 

NINCSENEK ABSZOLÚT TERMÉSZETJOGI ELVEK arra vonatkozólag, hogy valaki a maga választotta „életútját” feltétlenül anyanyelvén járhassa be. Ám ez az írás azon — Európában abnormális — helyzettel foglalkozik, hogy vannak olyan elcsatolt magyar települések, sőt járások és megyék, amelyekben még a többségben lévő magyarság sem használhatja a nyilvános életben rendszeresen az anyanyelvét.

Itt most nem lesz szó búsmagyarkodásról, sem szónoklásról, hanem arról, hogy a vesztett háborúk okozta visszásságokat megváltoztató akcióprogramhoz külföldi példák és a nemzetközi joggyakorlat elemzésével hozzájáruljunk. Tehát világosan kijelölt célokról, „példás" megoldásokról, hatékony eszközökről, utakról-módokról ejtünk szót.

A cél az, hogy az utódállamok magyarjai többségének biztosítva legyen, hogy életük java részét anyanyelvükön élhessék meg — munkában, közéletben, szórakozásban — anélkül, hogy életpályájuk megcsonkulna, előmenetelük csorbát szenvedne; s hogy ugyanez le- származottaiknak is biztosíttassák, magyar nyelvű oktatással az óvodától a doktorátusig.

Miért kell az anyanyelv használatára összpontosítani a figyelmet?

1. A kommunikáció minden társadalmi együttélés szubsztrátuma.

2. Az embereknél az (anya)nyelv a társadalmi öntudat elsődleges hordozója. (Ezt legjobban a más nyelvű diaszpóra tudja.)

3. A nyelv, a szóértés nemcsak a kulturális együttérzésnek, hanem az egész szociálökológiai együttélésnek, megélésnek alapja.

4. Ahol egy (anya)nyelvet a mindennapokban köznyelvként nem lehet vagy nem akarnak használni, ott annak tanulása luxussá válik, kedvteléssé, csökevénnyé.

5. A nyelvhasználat konkrétan érzékelhető, megfigyelhető. A kisebbségek elleni diszkrimináció nem is elsősorban a foglalkoztatási arányszámukkal mérhető, hanem azzal, hogy ők is, mint a többiek, saját anyanyelvükön dolgozhatnak-e vagy sem, illetve milyen mértékben.

Egy valláshoz elég Isten és egy hívő — az meglehet egyház nélkül, de egy nemzet „nyelvében él", s az anyanyelv „közhasználati joga" kollektív jog, amely így eleve függ a beszélők viszonylagos számától, területi koncentrációjától, valamint őshonosságuktól. (Sajnos e három mennyiség egyike sem diszkrét, hanem folytonos nagyságra utal, s így jogi alkalmazásuk mérlegelés kérdése.)

E megkerülhetetlen szociológiai igazság abból derül ki, hogy az önrendelkezési jog a többségnek jár ki, s Szlovákiát lakosságának viszonylagos száma nyomán nevezik Szlovákiának. A számszerű többség főleg a „Westminster-demokráciákban” jogcím a hatalomra s egyben az érvényesítés eszköze.

A „nemzetközi" élet vagy 175 államnak nevezett országának csak egytizede tekinthető egynyelvűnek, és ezeknek is több mint felében (88-ban) a fő nyelv a lakosság egynegyedének nem anyanyelve.

Svájc és Kanada is az utóbbiak közé tartozik. Milyen alkotmányos megoldást találtak rá és hogyan, milyen történelmi folyamatban? S mit tanulhat ebből az a Kárpát-medencei magyarság, amely jelenleg is két szék között ül, mivel egyrészt nem asszimilációérett elenyésző kisebbség, másrészt nem éri el a mágikus arányszámot, a lakosság egynegyedét?

SVÁJCCAL TEHÁT NEM ÖNMAGÁBAN, mint valamiféle különlegességgel foglalkozunk, hanem csak annyiban, amennyiben a magyaroknak okulásul szolgálhat — a szociológia tolvajnyelvén szólva — mind „ideáltipikus" alkotmányával, mind „reáltipikus" gyakorlatával.

Dióhéjban: Svájc történelmileg négy német kanton (vármegye) szövetségének fokozatos kiterjedéséből nőtt össze, s lett húsz kantonból és hat félkantonból álló konföderációvá. Francia és olasz nyelvterületek meghódítása révén vált ténylegesen többnyelvűvé. A nem német nyelvek hivatalos elismerése először a kantonok alkotmányaiban történt meg (vö. Freiburgéval), s a kantonokkal való érintkezésre vonatkozott, és csak 1848-ban jelent meg a szövetségi alkotmányban. Ebből is látható, hogy a kantonhatárokat nem tudatosan, a nyelvhatárokat követve húzták meg — inkább a vallás, mint geopolitikai faktor hozta létre őket (lásd a félkantonokat). A Szövetségi Alkotmány szerint a kantonok egyenlőek és határaik sérthetetlenek. (5. §)

A nyelvi okokból való szétválás egyetlen példája Jura kantonnak 1979-es, népszavazás révén való létrehozása. A francia nyelvű Jura-vidéket a bécsi kongresszus (1815) csatolta Bem kantonhoz. S magának egy kantonnak — a Jurának — egy országon belül való létrehozása is több évtizedes, bombamerényletekkel tűzdelt, szívós politikai harcba került, mert (az egynyelvű) Németország (29. és 118. §) és az USA alkotmányával (V. §) szemben a svájci alkotmány nem ismer új kanton létrehozására vonatkozó eljárást. E harcban egyébként a francia kantonok egyáltalán nem nyújtottak egyértelmű segítséget jurabeli „nyelvtársaiknak". így is, a népszavazási egységek önkényes szétvágásával, sikerült a hat jurái járásból hármat Bern kantonnak megtartania — egyelőre. De e politikai folyamatnak még nincs vége.

Ebből is levonható az a történelmi tanulság, hogy a nyelvi jogokat védő és fennhatósági előjogokat csökkentő változás még egy kompromisszumokra viszonylag leginkább kész többségi nemzetit országban sem hullik „mannaként" az érdekelt népcsoport ölébe, egy eltökélt gárda tartós politikai kiállása, küzdelme nélkül.

Mi a jelenlegi jogi és tényleges helyzet a négynyelvű Svájcban?

Az 1874-es Szövetségi Alkotmány 116. §-a felsorolja, hogy Svájc három hivatalos nyelve a német, a francia és az olasz. (A 107. § még azt is előírja, hogy a Szövetségi Bíróságban, amely azonban nem alkotmánybíróság, mindhárom nyelvnek legyen képviselete.) EZEN ALKOTMÁNYT azóta átlagban tizennégy havonta módosította a nép. 1938-ban — paradox módon — HITLER azon fenyegetése nyomán, hogy Svájcot felosztja a három „nyelvrokon" szomszéd között, a 116. §. 1. pontja új fogalmat vezet be; nevezetesen, hogy az országnak négy nemzeti nyelve van, a rétorománnal. így elismeri, hogy bár a szövetségi ügyekben elvben a három hivatalos nyelvet egyenlően lehet használni, a Graubünden kantonban kb. 50.000-es kisebbség beszélte rétoromán is hivatalos — s szövetségi szinten kisebbségi — nyelv, amely külön védelmet igényel. E védelem egyébként hatástalan rezervátumpolitikának bizonyult. Ugyanis a rétoromán nyelvvel csak eldugott falvakban tud megélni valaki — vagy a rétorománból valamelyik, a német nyelvterületen felállított kutatóintézetben — ugyanis aki a modern városba beköltözik, ott nem tud rétorománul szót érteni. (Megjegyzendő, hogy a rétoromán helyzetét, mint a legtöbb eltűnő nyelvét, súlyosbítja, hogy egyetlen város többsége sem beszéli, ráadásul öt nyelvjárásra is oszlik.)

A rétorománok sorsa azt példázza, hogy ha egy nyelvcsoport egyetlen közigazgatási egységben sem tehet szert többségként egy várossal rendelkező, önkormányzatú területre mint bázisra, akkor képtelen hosszú távon fennmaradni, főleg, ha nincs mögötte azonos nyelvű szomszéd állam sem.

Mi a helyzet a két hivatalos, de számszerű kisebbségben lévő nyelvvel? Négymillió német ajkúra jut vagy egymillió francia ajkú és több, mint kétszázezer olasz ajkú állampolgár (akiknek számát felülmúlja a portugál és délszláv idegenek száma, sőt a félmillió olaszországi vendégmunkásé is).

Közigazgatásilag az ország tizenhét (tizennégy teljes és három fél-) német, négy francia, egy olasz, s a kétnyelvűek közül két német-francia, és egy német-rétoromán kantonból áll.

A kantonok nem függetlenek — s csak kivételesen (9. §) köthetnek nemzetközi szerződéseket —, de a nyelvhasználati, kulturális, oktatási, adóztatási ügyekben önállóak; egymással a szövetségi állam részvétele nélkül is köthetnek megállapodásokat, akár mindnyájan is, vagy pl. csak a francia nyelvűek (de ez utóbbi ritka). Belső ügyeiket saját, egymástól eltérő alkotmányaik rendezik.

Anélkül, hogy az összes alkotmányt ismertetnénk, kiemeljük, hogy az egynyelvű kantonokban egy a hivatalos nyelv. Pl. a franciákban csak a francia, míg a kétnyelvűek közül a nyelvek teljes egyenjogúságát csak Freiburg alkotmánya biztosítja, 1990 óta.

Ez a nyelv területiségének elve, amely a gyakorlatban is biztosítja azt, hogy az élet természetes hullámzásait megengedve az ország egyetlen hivatalos nyelvének használata sem csökken hosszá távon. (A francia anyanyelvűek arányszáma még nőtt is.)

A KÖZÉLETBEN — a megvalósíthatatlan személyes jogokra épülő nyelvhasználat helyett — az őshonost védő, területi nyelv- használat elve gyakorlatilag érvényesíthető. Ha pl. egy olasz ajkú vagy akár az országot alkotó többségi németséghez tartozó állampolgár Genfbe költözik, a kanton hatóságaival csak franciául érintkezhetik. (A szövetségi hatóságokkal természetesen akárhonnan kommunikálhat a három szövetségi hivatalos nyelv bármelyikén.)

A nyelvterület és általában a területiség a svájci állam fontos szervezési elve. Míg jogilag a svájci állampolgárság az őshonosságon alapszik, addig szociológiailag a svájci honszeretete lényegében egyfajta nemes lokálpatriotizmus, (ott)honosságtudat. Jóllehet Svájcban nem az angolszász jus soli, hanem a jus sanguinis elve érvényesül (vagyis a svájci szülő gyermeke svájci, függetlenül születési helyétől), mégis valaki az alapján állampolgár, hogy ősei egy bizonyos településről származnak, s mivel e település egy bizonyos kantonban van, így s (csak) ezért svájci állampolgár (43. §). Az új állampolgár is egy meghatározott helységben, községben lesz honos.

Megszívlelendő, hogy a svájci hazaszeretetét nem a német többség szeretetéhez köti, hanem elsődlegesen a „(ott)honossághoz" (vö. Felvidék, Erdély, Bácska, Kárpátalja), ahonnan lehetetlenség kiűzni, kitelepíteni (43. §). így területeket is csak őshonosok népakaratával lehet átcsatolni, s nem lakosságától megtisztítva (vö. Jura).

Svájcban a különböző nyelvű és kultúrájú népek összetartását egyébként maga a semlegesség is elősegíti, főleg amikor külföldön franciák, németek vagy olaszok állnak egymással hadban. Pl. 1914-ben, Belgium német inváziójakor a semlegesség mentette meg Svájcot a polgárháborútól. (Vö. vajdasági és baranyai magyarság semlegessége a horvát-szerb viszályban.)

A Szövetség törvényhozása kétkamarás. Az országgyűlés a kantonok államtanácsából és a népképviseleti tanácsból áll. Jóllehet a két ház mindegyikének el kell fogadnia a törvényeket, de az említett népességi számadatok alapján világos, hogy mivel a „felsőházban" a kantonok számuk arányában vannak képviselve, az „alsóházban" pedig az állampolgárok, s minden határozathozatalhoz csak egyszerű többség kell (88. §), a nem német nyelvűeknek még együttesen sincs tényleges vétójoguk. (Sőt távolmaradással sem tudják a gyűlést határozatképtelenné tenni, mert ehhez újra 50% kellene, 87. §; vö. a ciprusi alkotmánnyal).

A szövetségi kormány hét egyenrangú tanácsosból áll. A választásnál a különböző anyanyelvűek nagyjából arányosan vannak képviselve, s választásuknál a tanácsosok több nyelvűsége is egy szempont, de mindez nincs az alkotmányba vagy törvénybe iktatva.

Hogy mennyire nem a jogi garanciák vagy a hézagok kihasználásának lehetősége a döntő, hanem a különböző érdekeket egyeztető kompromisszumra, megegyezésre, kiegyezésre való készség, ezt az is mutatja, hogy Tito hiába másolta le Svájc alapintézményeit Jugoszlávia alkotmányában. A „számító" svájci politikai bölcsesség része, hogy mind a többnyelvűség megkívánta tetemes fordítási költségeknél, mind az „ésszerűtlen" politikai „megye"-határok felszámolásánál fontosabb a többnyelvűség tisztelete, s nem a rövidlátó gazdaságosság; tapasztalatból tudván, hogy a polgárháborúk — sőt sokszor már a kiadós tüntetések is — költségesebbek, több veszteséggel járnak. (Vő. az érzéketlen romániai, szlovákiai „regionalizálási" kísérletekkel, mint a kisebbség feldarabolásának eszközeivel.)

Szövetségi szinten tehát elvben három munkanyelv van, de gyakorlatilag csak a német és a francia használatos, s a főbb dokumentumok eredeti szövege német.

A nyelv használásának jogosultsága nem lehet független az azt beszélők viszonylagos számától. (Hiszen, mint már utaltunk rá, a többség is ezen az alapon jut önrendelkezési joghoz).

SZOCIOLÓGIAILAG AZ ALAPVETŐ FELADAT AZ, hogy a lakosság viszonylagos anyanyelvi megosztását e nyelvek viszonylagos használata „arányosan" kövesse. Felmérések mutatják, hogy egy-egy csoport tagjainak nyelvi megoszlása önmagában nem biztosítja az anyanyelvek arányos érvényesülését. Tehát Svájcra is vonatkozik az általános elv: a különböző anyanyelvűek egyenlősége nem azáltal valósul meg, hogy arányosan osztják el az állásokat, hanem hogy mindenki anyanyelvét a „struktúrában" arányosan használja. Csak ez a méltányosság ad az anyanyelv-védelemnek célszerű alapot, mert biztosítja az anyanyelv használhatóságát, tehát megtanulásának hasznosságát, s így fennmaradását.

Egyébként nemcsak azáltal kerülhet egy nyelv aránytalanul hátrányba, hogy kevesebben beszélik, hanem egy nyelv mindenkori presztízse is szerepet játszik érvényesülésében. Svájcban a francia nemzetközi befolyása, tekintélye segítette érvényesülését, de most az angol előretörésével a franciának, mint összefogó második nyelvnek a szerepe gyengül. (A kanadai Montrealban, mint látni fogjuk, pl. csak a kisebbség beszél angolul, de az igazgatótanácsokban mégis ezt a nyelvet használták. Ha egy nemzetiség alsóbbrendűnek tartja anyanyelvét a környezetnyelvnél, kihal. NANCY C. DORIAN: Investigating Obsolescence: Studies in Language Contraction and Death; Cambridge UK, 1989.) A svájci szövetségi megértést intézményesen erősítendő, az érettségiző első idegen nyelvének egy másik nemzeti nyelvnek kell lennie.

A kultúra területén a nemzeti tömegtájékoztatás (rádió, tévé) — ami szövetségi ügy — intézményei a nyelvterületek szerint decentralizáltak. A francia és olasz adók nemcsak függetlenek a némettől, hanem fizikailag is a megfelelő nyelvterület szívében funkcionálnak. Az államilag elismert oktatás természetesen az illető kanton — egyetlen vagy két — hivatalos nyelvén folyik.

Ami a felsőoktatást illeti, az is teljesen „decentralizált". Az adatok beszélnek: a szövetségi hatáskörbe tartozó műegyetemi oktatási intézmény egyike német, a másik kizárólag francia nyelvű és az e nyelvterület szívében, Lausanne-ba van telepítve. A kantonális egyetemek közül három francia, öt német és egy kétnyelvű.

Mindent egybevetve minden kétszáznegyvenezer franciára esik egy egyetem. Ezt átszámítva az utódállamok magyar kisebbségére, Szlovákiában legalább kettő, Erdélyben nyolc (!) és a Vajdaságban is egy-két kizárólag magyar nyelvű egyetem kellene, hogy legyen. Ez mutatja, hogy az utódországokban az egyetlen egyetem követelése mennyire minimalista.

Megjegyzendő, hogy mivel a maradék Magyarország nagyon homogén, a kölcsönösség és az arányos egyenlőség elvének alkalmazása alapján a hazai kisebbségeknek csak anyanyelvű középiskola jár.

KANADÁT 1867-es alkotmánya szerint „két faj" — későbbi terminológia szerint „nép" — alapította, az angol és a francia. Az alkotmány azonban nemcsak e két népnek az eszkimók és indiánok feletti győzelmét tükrözi, hanem azt is, hogy az 1759-es angol győzelem révén Franciaország a párizsi szerződésben (1763-ban) lemondott az egész „Új-Franciaországról", s az ún. Québec- szerződéssel (1774) csak ezen tartományban tudta speciális státussal a francia életmód fennmaradásának feltételeit, vagyis a francia nyelv — az angol szokásjoggal („common law-val") szemben —, a francia polgárjog és a katolikus vallás szabad gyakorlását biztosítani.

Az önkormányzatú Kanadai Domíniumot megteremtő 1867-es alkotmány (1) az angol parlamentarizmust és (2) az USA föderalizmusát kombinálta, valamint (3) megengedte a lakosság akkor 25%-át kitevő franciák azon többségének, amely Québecben él, az angol mellett anyanyelvének használatát a tartományi gyűlésen és a szövetségi kormánnyal való érintkezésben is. A francia nyelv fennmaradását az biztosítja, hogy Québecnek és a többi tartománynak az oktatásban és más releváns területeken kizárólagos (törvényhozási) joga van (91., 92. és 93. §). A franciákban azonban leginkább a katolikus egyházuk „tartotta a lelket" (vö. a lengyelekkel).

A földrajzi mobilitás, a csökkenő népszaporulat, a városokba vándorlás s más európai bevándorlások (ma a lakosságnak csak 26%-a angol anyanyelvű és a harmadik legbeszéltebb nyelv a kínai) és a történelmi változások (az egyházi befolyás csökkenése, új jogfilozófia stb.) nyomán az alkotmányt azóta átlagban ötévenként változtatták.

A franciák egyrészt a változó körülmények közt igyekeztek „külön társadalmat" alkotó jogukat az új demográfiai helyzetben is megőrizni, s másrészt a többi tartományba rekedt kisebbségi nyelv- társaiknak ugyanolyan jogokat biztosítani, mint amilyeneket az angol kisebbség élvez Québecben.

Az angolszászok viszont (1986-ban) a szaporodó nem francia kisebbségek (vagy egy-egy millió német, ukrán, olasz, s ma még több kínai) jogaira hivatkoztak, őket mozgósították, s így igyekeztek a franciákat a teljes jogegyenlőségért folyó harcukban kijátszani. A többség elterjedt taktikája, hogy minden kisebbségnek számától függetlenül ígér jogokat, hogy így elkenhesse a kérdést, s a sokféleség adta bábeli nyelvzavar ürügyén végül is még a legnagyobb kisebbségnek sem kell megadnia számottevő kollektív politikai jogokat.

A franciák széleskörű, szívós és „több fegyvernemű" küzdelemben szövetségi szinten elérték nyelvük teljes jogegyenlőségét, viszont mivel a többi tartományban francia nyelvtársaik nem jutottak a québeci angolokéval egyenlő jogokhoz, Québecben a két nyelv teljes egyenlőségét igyekeztek eltörölni. E küzdelemben a francia pártok a szeparatizmus Damoklész-kardjával fenyegetőztek, a nép utcai megmozdulásokkal, titkos csoportok pedig erőszakos cselekedetekkel vettek részt. (Kanadai felmérések azt mutatják, hogy a kétnyelvűség terjesztése esetén újra a nagyobb presztízsű vagy a többség nyelve „özönli el" a másikat, pl. 1983-ban 2,2 millió francia tanult angolul, de csak egymillió angol franciául.)

Az új alkotmánytervezetet, az 1990-es ún. Meech-tavi megegyezést — amely Québec vétójog-követelését a tartományi jogok általános szélesítésével akarta leszerelni, egyben az eszkimóknak (Nunavuttal Kanada egyötöde lenne a tizenhétezer inuité) meg az indiánoknak (akik nem tudtak egységes frontot alkotni) is területi jogokat adva — 1992-ben nem fogadták el, s az ország alkotmány nélkül maradt. A kanadai példa azt mutatja, hogy a kisebbség joghelyzete az államalapítás körüli — és más nemzetközi — szerződésekben gyökerezik.

Ha egy-egy tartományban a kisebbségi nyelv többségben van, azon nyelv tényleges alkotmányos jogvédelme a tartományi jogkörök bővítésével érhető el. (ELAZAR D. a föderációból a konföderációba való átmenetről beszél cikkében: International and Comparative Federalism. In: Political Science and Politics, 1993. VI, 190-5.)

A kisebbség azonban mindig csak aktív, szívós, többdimenziós politikai küzdelem révén tudja kiharcolni, és a változó körülmények között állandó éberséggel megtartani jogait.

DÉL-TIROLI NÉMET AJKÚ LAKOSSÁG kollektív jogainak, a Bolzano megyének egy megállapodáscsomag és végrehajtási naptárral meghatározott speciális autonómiastátuszt biztosító egyezmény által való védelme — amelyet multilaterális nemzetközi (béke)szerződés nyomán Ausztria mint patronáló hatalom elsősorban kétoldalú tárgyaláson „járt ki" — mind tartalmában, mind lebonyolításában tanulságos lehet. (A csomagterv és az Operationskalender részleteit lásd az Österreichische Aussenpolitische Dokumentation 7. különlenyomatában és az 1992. októberi szám 15-49. oldalain.)

A dél-tiroli háromszázezer osztrákot ugyanis szintén 1918- ban csatolták el. Bolzano megyében többséget alkotnak, míg Trentinóban a ladin kisebbséggel együtt szórványban élnek (vö. Erdéllyel és a Székelyfölddel). Az olasz állam egységes szervezetű, mint a román. Olaszországon belül viszont az osztrák kisebbség a lakosságnak 1%-át sem teszi ki, míg minden Kárpát-medencebeli utódállamban — Ukrajnát kivéve — a magyar ajkúak elérik a 10%-ot, és lélekszámuk is nagyobb a dél-tiroliakénál. Tehát méltányos lenne nekik legalább a dél-tiroliakéval megegyező jogokat biztosítani.

A dél-tiroliaknak az oktatásban megyei törvénykezési fennhatóságuk és végrehajtó hatalmuk van, 1988 óta pedig költségvetésük és közéleti nyelvhasználati joguk is. A 137 szükséges intézkedést az ún. „Dél-Tirol-csomag" részletezi — kiegészítve egy 18 pontos Operationskalenderrel, aminek alapján WALDHEIM és MORO 1969. december 1-jén Koppenhágában megegyezhetett a viszályt lezáró osztrák nyilatkozat szövegében. Az intézmény tartósságát az biztosítja, hogy e státusz az érintett lakosság beleegyezése nélkül meg nem változtatható, s Olaszország elismeri Ausztriát mint patronáló országot, amely végső soron a Hágai Nemzetközi Bíróságnál kérheti számon a bilaterális megállapodás betartását. E megegyezést három erő harcolta ki: Ausztria nemzetközi erőfeszítései, a dél-tiroli politikusok szívós kitartása és az aktivisták eltökéltsége.

EZEN PÉLDÁHOZ VISZONYÍTVA a magyarság számbeli súlya ellenére hátránnyal indul. Ugyanis a párizsi békeszerződések körül Nagy Ferencet és Gyöngyösi Jánost elsősorban a határkérdés foglalkoztatta (Magyarok a Kárpát-medencében; Budapest, 1989, 307-315. pp.) és csak Románia békeszerződésébe került (1947. II. 10.) halvány utalás a nem román nemzetiségűek egyéni politikai és más jogaira — egyébként ennek alapján került a román alkotmány 22. cikkelyébe utalás a nem román nemzetiségű megyékbeni köznyelv-használatra (kisebbségi statútum, magyar autonóm terület). (Megjegyezzük, az 1955-ös osztrák államszerződés és az 1959-es szövetségi alkotmány (7.3. §) megemlíti a szlovén és a horvát nyelv használati jogát, de a magyarét nem.) Evvel szemben az olasz békeszerződés módosított 10. cikkelye és IV. függeléke révén Gruber osztrák miniszterelnök be tudta vétetni a dél-tiroli német ajkúak kollektív jogainak megemlítését, az erről szóló olasz-osztrák egyetértést még azon melegében megerősítette Párizsban a — szóbeli és írásbeli — Gruber-De Gasperi megállapodás (1946. IX. 5.).

Mivel az olasz kormány ezután a „füle botját se mozgatta", Kreisky — zsidó származású! — osztrák külügyminiszter az ENSZ-ben kiharcolt 1960-ban és 1961-ben két határozatot, amely felhívta a világszervezet figyelmét a dél-tiroliak sorsára (1497/XV és 1661/XVI). Ezek nyomán jöhetett létre a Waldheim-Moro egyezmény.

A dél-tiroli konfliktusnak a felek által elfogadott rendezése az 1992-es olasz-osztrák levélváltásokkal zárult le, több évtizedes huzavona után. Ám nemcsak hangzatos retorikai vagy jogi-formális válasz született a kérdésre: egyrészt a megkövetelt 137 intézkedést részletesen pontosították, másrészt a végrehajtási utasításokat és a rendszer működésbe lépését is megvárták (Vö. Verfassungsrecht und Völkerrecht; Köln, 1989).

A kisebbségi helyzetben lévő népek anyanyelvének fenntartása mindig kombinált politikai erőfeszítések eredménye — amennyiben megfelelő stratégia révén a kínálkozó alkalmat jó időzítéssel megragadták (p. új állam alkotása, államok szétesése, világmegrázkódtatást követő békeszerződések okozta jogfolytonosság megszakadása idején). A szóba jöhető szigorúan véve politikai, társadalmi, mozgalmi és esetleges kényszerítő eszközök mellett vizsgáljuk meg a jogi utat-módot.

A JOGI ESZKÖZ LEHET KÉT-, vagy TÖBBOLDALÚ (egyetemes, regionális) nemzetközi szerződés, alkotmány, törvény vagy rendelet, illetve azok kombinációja.

Egyetemes nemzetközi egyezmények az ENSZ égisze alatt születnek, azonban az ENSZ eddig kevesebbet tett a kisebbségi jogok meghatározása, az előírások ellenőrzése és a végrehajtásuk kikényszerítése érdekében, mint a Népszövetség.

1966 decemberében az ENSZ-közgyűlés elfogadta (2200 A/XXI) az Állampolgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezményének 27. §-át: „Azokban az államokban, amelyekben etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbség él, nem szabad azokat, akik ehhez tartoznak, megfosztani azon joguktól, hogy közösségük többi tagjaival élvezzék, gyakorolják vallásukat, vagy használják saját nyelvüket.” A megfogalmazás mutatja az individualista amerikai befolyást. Kollektív jogokról az ENSZ alapokmánya szellemében csak a dekolonizációt jelentő „népek önrendelkezésével" (self-determination) kapcsolatban van szó (545 A/VI, 637 A/VII), ami állammá alakulást jelent, nem pedig self-rule-t, self-government-et (önkormányzatot) vagy homeland-et (hazát).

Függetlenül a 27. § szabad értelmezhetőségétől, az ENSZ az emberi jogok genfi bizottsága révén gyakorol megfigyelő szerepet. A határozatok, ajánlások végrehajtásának kikényszerítése a Közgyűlésre és a Biztonsági Tanácsra (BT) tartozik. A Közgyűlés elítélhet, ill. felfüggesztheti a tagságot. A BT rendelkezik csak olyan eszközökkel, amelyek a nemzetközi egyezményeknek valóban jogi jelleget kölcsönöznek, mert végrehajtásukat erőszakkal is kikényszeríthetik.

A BT révén az ENSZ évtizedünkben egyre több kisebbség lakta területre küldött fegyveres békefenntartó „járőröket", de általában csak közvetlenül fenyegető háború vagy polgárháború esetében (összesen húsz alkalommal pl. Ciprus, különböző ex-jugoszláviai missziók, kurdok). Az ENSZ kisebbségeket sohasem védett meg fegyverrel.

Regionális megállapodásokat illetően a helsinki egyezmény (Konferencia Európa Biztonságáról és az Együttműködésről — EBEE, 1975) — amely maga csak lábjegyzetet szentelt a nemzeti kisebbségek és regionális kultúrák kérdésének — emberi jogi része keltett reményeket az 1990-es koppenhágai és az azt követő 1991-es genfi „főtisztviselői" konferencia nyomán, de a kollektív jogok elismeréséről szó sem lehetett. Közben az EBEÉ-határozatok végrehajtását elősegítendő Prágában egy titkárság is alakult. A jugoszláv válság azonban megmutatta, hogy e konferencia inkább vitafórum, s még ünnepélyes határozatai sem kényszeríthetőek ki. S mivel egyre többen válnak az EBEE harminchárom európai tagja közül az Európa Tanács (ET) tagjává, mind a jogalkotás, mind a határozathozatal Strasbourgba helyeződik át. (Az ET véleményez, ajánl, határoz és direktívákat ad.)

A kikényszeríthető kisebbségi egyezmények szempontjából Európában szinte egyetlen örvendetes jelenség, hogy végre van Európában Németország mellett egy másik nagyhatalom is, Oroszország, amely érdekelt a kisebbségvédelemben, mert birodalmának elvesztésével huszonötmilliós orosz kisebbséget hagyott maga után. A magyarságnak ez elvben kedvezhet multilaterális egyezmények megfogalmazásában, de végrehajtásuk kikényszerítésében aligha, mivel Magyarország szomszédai, Romániát és Ausztriát kivéve, szláv utódállamok, z 1950-es Emberi Jogok és Szabadság Védelmének Európai Szerződése 14. §-a védi az egyént többek közt az anyanyelvi diszkrimináció ellen. Eredetileg ehhez a kisebbségvédelemnek szentelt külön jegyzőkönyvet akartak csatolni. 1973-ban és 1976-ban azt a miniszterek bizottsága szükségtelennek ítélte sajnos, de az ET 1177 (1992.) Ajánlás a (12.) osztrák javaslatra ezt újra felvetette, mert úgymond e szerződés ellenőrzési záradéka aránylag hatékony. Várható, hogy az 1201-es (1993.) Ajánlás mellékletében foglalt Pótjegyzőkönyvet (amely a 7.4. és 11. §-t kivéve csak egyéni jogokról szól) még 1993-ban elfogadják végre (vö. 9. pont).

1992. november 5-én az ET elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartáját. Ez az ENSZ és az EBEÉ fenti deklarációira, valamint az ET-nek az említett 1950-es szerződésére hivatkozva leszögezi, hogy „a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a magán- és közéletben való használata elidegeníthetetlen jog”.

1. A jogok alkalmazási területei kimerítően (8-13. cikkelyek: oktatás, közélet, médiák, kulturális, társadalmi és gazdasági élet), de elég szabad fogalmazásban fel vannak sorolva, érvényesítésük gyakorlati feltételeivel együtt. Tiszteletben tartásuk megkövetelésében és ellenőrzési folyamatában az érdekelt kisebbségnek és szervezeteinek aktív szerepet jelöl ki.

2. Ezen előrehaladás azért volt lehetséges, mert végre világosan az anyanyelvről van szó, nem véve azt más kisebbségiségekkel, a vallással, fajjal, nemzetiséggel egy kalap alá, a jogi tárgyilagossággal sokszor megfoghatatlan „etnikum" címszó alatt.

3. A Charta helyesen választja el a „tősgyökeres", őshonos lakosság anyanyelvvédelmét az új bevándorlók jogaitól (1. a), akiknek problémájával másik szerződés hivatott foglalkozni (pl. a majdnem kétmillió törökével Németországban).

4. Elsősorban olyan nyelvet véd, amely egy vidéken elterjedt (1. b), mondhatni többségi, de az országban kisebbségben van. Másodsorban védi a nyelvterület nélküli csoportokat, a diaszpórát, ha az a szétszórt lakosság szükséglete és kívánsága (1. és 7.5.). E lakosságot kötelező e jogáról tájékoztatni (6.).

5. A szerződés „végzetes" gyengéje, sőt kétértelműsége is, hogy bár kifejezetten a kisebbségben lévő nem hivatalos nyelveket védi (l.a.ii), viszont másutt a kisebbségi hivatalos nyelvvel is foglalkozik (3.2); s nem írja elő, hogy milyen feltételek mellett kell, hogy egy kisebbségben lévő nyelv hivatalos nyelv legyen.

6. Az államalapító nemzet(ek) teremtette alkotmányjogi „kész helyzetek" védelme érdekében előírja, hogy az államhatárokat és szuverenitást e konvenció nem veszélyeztetheti, (5.), sőt a hivatalos nyelv előjogait sem (8.1,10.2.e). Mindez szükséges, mert csak így lehet a nemzetállamokat aláírásra rábírni — de ezzel veszít is jogteremtő erejéből.

7. Ha közvetetten is, a szerződésben a regionális nyelv mint ilyen, nyelvterületi privilégiumot teremt, mert a „létező vagy új közigazgatási egységeknek nem szabad e nyelv használatát akadályozniuk" (7.1.b). Ez fontos előírás, hiszen az asszimiláció erőltetésének egyik régi, „bevált" eszköze, hogy a regionális többséggel rendelkező kisebbségek jogainak megyei, járási, sőt községi szintű gyakorlását a vidékeknek önkényesen „racionálisabb", „gazdaságosabb" közigazgatási egységekre való (újra)felosztásával akarják megakadályozni. (Sajnos azonban az aláíró állam ezen 21.1. cikkely esetében is fenntartással élhet).

8. Egy nyelv nyilvános használatát mint kollektív jogot természetesen az azt anyanyelvként beszélők helyi száma, koncentrációja indokolja (l.b), olyannyira, hogy a III. részben felsorolt jogok majdnem mindenütt (8.: anyanyelven folyó oktatás szintje, kiterjedése, intézményes önállósága; 10) ettől függően fokozatosak (I-IV), figyelembe véve a kisebbség számbelileg kifejezett követeléseit is (7.5, 8.1. a.III). Sajnos a kisebbségi nyelv egyetlen jogának megadását sem teszi kifejezetten a „nyelvtársak" bizonyos arányszámától kezdve — pl. ha helyi többséget képviselnek — kötelezővé. (Az „elégséges szám" [8.1 .a.I] a szerződés szellemében implicite hatósági méltánylás és a kisebbség követelésének nyomatékossága adta politikai egyensúlyra van bízva.)

9. A szerződés végrehajtását és kikényszeríthetőségét tekintve inkább emlékeztet egy minimális jogokat felsoroló, több választásos kívánságlistára, mint egy törvényre.

(a) A Charta az ET-nek csak az azt aláíró tagjaira vonatkozik, viszont nem tag is aláírhatja (20.1, s így az aláírás az ET-be lépés feltételének is megtehető (ez sajnos Szlovákia esetében nem történt meg s Románia esetében sem fog),

b) Az aláíró választhat a III. rész cikkelyei közül, de legalább harmincötöt „le kell nyelnie az étlapon szereplő nehéz falatokból", ebből az oktatás és a kultúra területén legalább három, a többin pedig legalább egy-egy előírást (2.2).

(c) Fontos az a gyakorlatias előírás, hogy a ratifikáláskor meg kell nevezni, melyik jog melyik kisebbséget illeti meg (3.1.).

(d) Szemben az „emberi jogok" védelmével, itt az ET semmilyen bírói intézményt vagy szankciót nem ír elő, s elvben ha egy állam helyzete „túl forró lesz", hat hónap elég a „megfutamodáshoz", a szerződés felmondásához (22.2.) (vő. Észak-Korea akciója az atomsorompó-szerződés esetében).

(e) Végeredményben tehát a nemzetközi politikai és általános európai közvéleményre van bízva a szerződés betartásának kikényszerítése, ezért készít az ET minisztertanácsának az általa kinevezett szakértői bizottság rendszeresen (15,16.3.) ajánlásokkal ellátott jelentést, amelyet a Tanács nyilvánosságra hozhat és kétévenként az ET főtitkára is köteles a végrehajtásról beszámolni a parlamentnek (16.5.). Ebből a mechanizmusból az is következik, hogy az olyan kisebbségnek (vö. a magyarokat a baszkokkal), amelynek az ET-ben van védőállama, van némi lehetősége a nyomásra.

(f) Pozitív eleme a szerződésnek, hogy a kisebbség kinyilváníthatja álláspontját, mert nemcsak az államok jelenthetnek a szakértői bizottságnak, hanem a kisebbségek szervezetei is (16.3.), amelyeknek létrehozását, sőt a védőállammal való kapcsolatukat is szorgalmazza a Charta (7.1.e és i, valamint 14. és 15.2.). Beadványaikat a szakértői bizottság sem hallgathatja el a jelentésében.

A CHARTA ADTA JOGVÉDELMET AZ ET más határozatai egészíthetik ki. Előzőleg az ET több Ajánlást is elfogadott a kisebbségek jogairól (vö. 1134/1990). Az 1992. II. 5-ei 1177-es felveti egy Európai Kisebbségi Tanács létrehozását (10.) és az ET közvetítő szerepét a konfliktusok (I) megfigyelésére és felmérésére (II), tanácsolásra és megelőzésére (III), tárgyalás és egyeztetés előmozdítására (16.).

Az Önkormányzatok Európai Chartája (1985) a „nyelv-charta" 7.1.b cikkelyével együtt olvasva a nyelvterületek autonómiáját kedvezően pontosíthatja. (Az 5. § szerint a helyhatósági körzetek határait lakosságuk megkérdezése nélkül nem szabad megváltoztatni. A 10. § pedig biztosítja a helyhatóságok jogát a másokkal való társuláshoz és más országbelivel való együttműködéshez.)

Mindent összevetve nyilvánvaló, hogy az ilyen és más még kötelezőbben fogalmazott multilaterális szerződésektől sohasem várható el a jogoknak „tálcán szervírozása" — már csak azért sem, mert a legtöbb szerződést rövid úton fel lehet mondani, és megszegésük megtorlására nem áll rendelkezésre karhatalom, de még bírói joghatóság sem. Ezért a kisebbségek kollektív jogainak kiharcolása főleg kétféle erőfeszítés eredője: a nyelvközösség maga követel jogokat erőteljesen, szervezetten és tartósan (ami egy demokráciában nem jelenti erőszak alkalmazását); a védőhatalom pedig olyan szerződés(ek)et tud kötni az illető állammal, amelyek széleskörű kölcsönös érdekeken alapulnak, és betartásuk mindkét állam érdeke.

Az ET „nyelvszerződése" maga sem tagadja, hogy csak minimális követelményeket tartalmaz, s hogy egyrészt más szerződésekkel kiegészítendő, másrészt tiltja, hogy a már kivívott jogoknak e minimumra való leszállításával egy állam a kisebbség helyzetét ronthassa (4.2.). Ezért lenne elégtelen és hibás stratégia az ún. európai normákat a követelések legfőbb mércéjévé tenni, mert ez adott helyzetben a kisebbséget nemcsak segítheti, hanem le is szoríthatja a küszöbre. így is lehet értelmezni a szlovák és a román kormány azon félrevezető nyilatkozatait, hogy ők az „európai normákat" akarják betartani s „az úrhatnám magyarságot csak privilégiumaitól megfosztani". Az egyezmény — amelyet egyébként eddig egyikük sem írt alá — félreérthetetlenül kizárja, megbélyegzi az ilyen, szellemével összeegyeztethetetlen, visszaélő magyarázatát (4.2. és 7.2.).

A kisebbségi jogok biztosítását kereső helyes stratégiában a jog fontos eszköz, de el kell kerülni a jogfetisizmust (vö. FRITZPATRICK P.: The Mythology of Modern Law; London, 1992).

Maguk a szerződések, alkotmányok és TÖRVÉNYEK az adott társadalmi-politikai erőviszonyok alapján álló rendet akarják előírásaikkal maradandóvá tenni, s nem valamiféle „örökérvényű természetjogot" rögzítenek. Az erőviszonyok kész helyzetekre és birtokon belüliségre épülnek.

A jogrend nem tévesztendő össze az erkölcsi renddel, mert az előbbi csak akkor létezik önállóan, ha tételesen kifejezett, tehát ellenőrizhetően végrehajtható jogokat és kötelességeket ír elő, s a végrehajtást minden eszközzel, beleértve a koerciót is, ki tudja kényszeríteni.

A nemzetközi szerződések betartása világkormány és -karhatalom hiányában kevésbé kikényszeríthető, mint a nemzeti törvényeké, amelyeknek szintén megvan a „behajthatósági határa".

Tehát minél inkább részei a nemzeti törvénykezésnek a nemzetközi megegyezések, annál egyszerűbb és biztosabb végrehajtásuk és a jogorvoslat (még ha a nemzetközi szerződés elsődleges is a nemzeti törvényekkel szemben). Ezért helyes a nemzetközi megállapodások előírásainak legalább az ország alkotmányába való felvételét követelni.

Az alkotmányok elvben — már elfogadtatási eljárásaik miatt is — maradandóbbak, mint a törvények, de ez is csak viszonylagos. (Mint jeleztük, a svájci alkotmányt az utóbbi évszázadban tizennégy havonta módosították; s jóllehet büszkék vagyunk írásos kultúránkra, törvénykönyveinkre, Angliának például nincs írott alkotmánya.)

Végül megjegyzendő, hogy a lakosság által soha nem követelt „jogosultságok" elvesztik érvényüket.

A realitások talaján maradva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy sem az ún. „civilizált világ", sem Európa nem rendelkezik jelenleg olyan multilaterális egyezménnyel, amely meghatározott összetételű többnyelvű országnak az anyanyelvek fennmaradását biztosító alkotmányos berendezést írna elő. Az ún. „európai normák" csak „küszöb-követelmények", amelyek a kisebbségnek és képviselőinek a kollektív jogokért való politikai kiálláshoz adnak jó alapot, létjogosultságot.

Többnyelvű államban a szövetségi típusú alkotmány ideális berendezkedésnek tekinthető, de ha ennek elérésére nem kínálkozik történelmi alkalom — vagy elszalasztották —, más formulák is jelenthetnek megoldást, pl. egy autonóm vagy külön státusszal rendelkező nyelvterület. Főleg, ha egy (szomszéd) védőhatalommal kötött bilaterális szerződés pontosítja feltételeit és folytonosan garantálja végrehajtását. Mivel éppen Magyarország megcsonkítása révén keletkeztek nagy magyar kisebbségek, a bilaterális megegyezés csak arányos kölcsönösséget ajánlhat fel, de nem szimmetrikusát.

Egy kisebbségi sorban élő anyanyelvű nemzetiség fenntartása nem szűkebb értelemben vett kulturális, hanem tágabb, szociálökológiai feladat, mert a nyelvnek a nyilvános (köz)élet összes funkcióit kell hordoznia, s ez a modem, urbanizálódó világban csak akkor valósítható meg, ha a kisebbség valamilyen városban, ill. összefüggő településhálózatban (megye, járás) többségben van, ott összpontosítja intézményrendszerét (média; pedagógiai akadémia, amely a fokozás taktikájával egyetemmé növelhető stb.), s anyanyelvének ottani általános használatához nemcsak az írók, hanem az őshonos nép egésze is eltökélten ragaszkodik.

A jogszabályokban meg nem nevezett és többségi nyelvterülettel egyáltalán nem rendelkező kisebbségeknek nincs reális kilátásuk anyanyelvük megőrzésére. Ezért kell legalább e nyelvterület(ek)re vonatkozó lex speciális által a legszámosabb kisebbség széleskörű önkormányzatát biztosítani, választott testülettel, amely illetékes a közéleti, kulturális, oktatási nyelvhasználat, a letelepedés, a helyi karhatalom és az adóztatás kérdésében, hogy így a volt magyar terület őshonos lakói számára legalább magyar nyelvterület maradjon.

Ennek megvalósítása geopolitikai erőpróba, amelybe a jog és a kultúra is belejátszik; de amely nem hozhat sikert az érdekeltek stratégiai tisztánlátása, aktivitása és egységes szervezettsége nélkül. Szövetségeseket keresve hiba volna alsóbbrendűségi komplexusból azt elfogadni, hogy a probléma csak „tipikusan kelet-európai" (vö. Észak-Írországgal). Az Európai Gazdasági Közösségnek két írásmódja, kilenc hivatalos és negyvenöt beszélt nyelve van. A legtöbb nagyhatalom rejtett kisebbségekkel terhes egységállam, s így csak harci cselekmények esetén hajlandó a kisebbségekre felfigyelni (vö. HERNAUD G.: Conflicts ethniques en Europe; Genf, 1991). Önámítás volna ezt elfelejteni, s az erre alapított stratégia zsákutcába visz.

A marosvásárhelyi Európai Időben idén júliusban megjelent cikkem címére emlékeztetek: Kisebbség, segíts magadon, az Isten is megsegít.



« vissza