Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A jövő emléke - Hantai Simonról a párizsi életmű-kiállítás és album-monográfia kapcsán

Majd öt évvel a művész halála és 35 évvel utolsó nagy kiállítása után, 2013. május 21-én Hantai Simon életmű-kiállítás nyílt a párizsi Pompidou Központban. A 20. századi absztrakció e meghatározó és megkerülhetetlen alakjának ez volt az eddigi legteljesebb tárlata. A magyar származású művész több mint 130 festménye adott képet a kivételes életműről.
 

Indulás
 

Hantai 1922. december 7-én született a Pest megyei Bián, Wachter Anna és Handl Simon második gyermekeként.
A katolikus sváb falu közössége évszázadokkal betelepülése után, magyar közegben is őrizte nyelvét és kultúráját. A gyermek Hantait a falu hagyományos paraszti világa és a két nyelv egymásmellettisége vette körül. „Anyanyelvem van is meg nincs is” – írta e kettősségről élete végén Hélène Cixous francia írónőnek.
1 Bár édesapja a kiválóan tanuló fiút azzal a szándékkal íratta a budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumba, hogy tán mérnökként keresi majd a kenyerét, Hantai tizenkét éves korától szobrászati különórára jár, és érettségi után a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára adja be jelentkezését.
1941 tavaszán vették fel freskó szakra, Aba-Novák Vilmos növendéke lett. Tanára szeptemberben meghalt, így Kontuly Béla vette át osztályát. Nehéz körülmények között folytatta tanulmányait, hiszen akkor már neki kellett előteremtenie a rávalót. 1942 októberében ezért is folyamodott tandíjmentességért a főiskolához.2 1943-ban átment Szőnyi István festőosztályába, ahova több barátja és fiatal művésztársa is járt, köztük Reigl Judit, Dávid „Tissa” Teréz, Fiedler Ferenc, Sjönholm Ádám, Bíró Antal, Bőhm Lipót „Poldi”, Zugor Sándor és Hargittai Pál.
Korai műveiből nem sokat ismerünk, de a fellelhetőkből két nagy előd hatása erősen érződik a szárnyait bontogató fiatal művész alkotásain. Az első El Greco. A „spanyol reneszánsz” mesterének expresszív, elnyújtott végtagjai, fejei inspirálhatták Hantait ekkori, javarészt vallási témájú rajzain, festményein (Júdás csókja, 1946).1945-től Hantai több Szőnyi-tanítvánnyal együtt látogatta François Gachot-nak, a budapesti Francia Intézet igazgatójának művészettörténet- és franciaóráit, s valószínű, hogy a modern francia művészetet mélyebben Gachot ismertette meg velük. Reiglnél, Bírónál és Hantainál is megjelenik például az a színvilág, amely egyértelműen a francia posztimpresszionista mester, Pierre Bonnard hatásáról tanúskodik (Hantai: Baráti társaság, 1946). Harmadikként Csontváry Kosztka Tivadart idézhetnénk, hiszen Reigl Judit számos beszélgetésünkben említette, milyen tiszteletet és megbecsülést érzett több diák, köztük Hantai és ő maga is az öntörvényű, akkor még kevesek által ismert magyar mester iránt.
Decemberben a Főiskola Ifjúsági Körének karácsonyi kiállításán Hantai hét művel szerepelt. Az eseményről a korabeli Filmhíradó is beszámolt3. A fennmaradt képkockákon a 23 éves művészt barátai, Reigl Judit, Bőhm Poldi, Bíró Antal és Fiedler Ferenc társaságában láthatjuk. Ezen a kiállításon ismerkedett meg egy másik főiskolai társsal, Bíró Zsuzsával. A találkozásból szerelem lett, 1947 januárjában házasságot kötöttek, Zsuzsa öt gyermekük édesanyja és Hantainak élete végéig hű társa volt. Ebben az időben született egy életre szóló barátság is, a nála öt évvel fiatalabb falubelijével, a költő Juhász Ferenccel.
 
 
Itália és Párizs
 

Hantai 1947-ben kapta meg azt a franciaországi ösztöndíjat, melyet előző évben barátja, Fiedler Ferenc nyert el. Az egyre nyomasztóbbá váló politikai változások gyors elhatározásra késztették a fiatal művészpárt: 1948 márciusában még érvényes vízum nélkül elindultak Olaszországba, hogy ott várják be a francia vízumot. Utolsó pillanatban, talán az utolsó vonattal, mielőtt a vasfüggöny évtizedekre elzárta volna Magyarországot Nyugat-Európától.
Rómában a Magyar Akadémián több, ösztöndíjjal ott tartózkodó volt főiskolai társuk várta őket. Kardos Tibor igazgató, aki éppen az ő műveikből rendezett kiállítást, Hantait is meghívta, állítson ki velük. Így többek között Reigl, Zugor, Bíró, Fiedler és Böhm Poldi képei mellett négy Hantai-mű is szerepelt. Mindenki fiatal, szegény és reményekkel teli. Norman Mailer, aki ekkor kapta meg a Meztelenek és holtak című regényéért a Pulitzer-díjat, Hantai szerencséjére megvásárolta néhány képét, többek között az Önarckép vörös csillaggal (1948) című festményét, ez megteremtette a fiatal pár számára az alapot a következő hónapokra. Nekiindultak, hogy felfedezzék Itáliát: Arezzóban Piero della Francesca, Padovában Giotto, Firenzében Masaccio művészetében mélyülhettek el. Ravennában a Galla Placidia Mauzóleum mozaikja, Monterchiben Piero della Francesca Madonna dell’ Parto című alkotása tett mély benyomást Hantaira. A művészeti felfedezéseken túl meghatározó találkozások is gazdagították ottlétüket. Augusztusban régi és új barátaikkal tíz napot töltöttek Velencében, ahol éppen a 24. Velencei Biennálé zajlott, így lehetőségük nyílt a modern európai (kortárs) művészet legjavának megismerésére is. Cézanne, Van Gogh és Picasso képei teljesen új perspektívát nyitottak meg Hantai számára, aki habzsolva szívta magába az új impulzusokat.
1948 szeptemberében érkeztek meg Párizsba, ahol kiderült, hogy Hantai ösztöndíját törölték, és haza kellene térniük. Elhatározták, hogy Párizsban maradnak, Hantai soha többé nem tért vissza szülőhazájába. Székely Péter és Vera segítette első lépéseiket. Hantai beiratkozott az École du Louvre-ba, és sorra járta a kiállításokat, a múzeumokat. Hiába azonban a néhány magyar barát segítsége, a frissen érkezett, ismeretlen, fiatal művésznek nehéz kitörnie az elszigeteltségből. Textilterveket készítettek Zsuzsával, néha sikerült egyet-egyet eladniuk belőlük, és ha szerényen is, de ez biztosította megélhetésüket. Francois Gachot, akit az új magyar kommunista kormány kiutasított Magyarországról, visszatért Párizsba, ő szerzett Hantainak új ösztöndíjat. A művész megfesti Párizsba érkezése utáni első nagyméretű fontos festményét, a Baigneuses-t (Fürdőzők, 1949). Fiedler és Bíró már Párizsban vannak, 1950-ben nagy nehézségek árán megérkezik Reigl Judit és Dávid Tissa is.
 
 
A szürrealizmus vonzásában
 

Hantai különös ajándékot készít magának 30. születésnapjára, 1952. december 7-re. Egy 40×24 cm-es papírdarabot kartonra ragaszt, majd a felületet megdolgozva, megfestve, ráapplikál egy halcsontvázat és egy kétéltűkoponyát. A háromdimenziós mű aljára a friss olajfestékbe pedig belekarcolja:
Regarde dans mes yeux. Je te cherche. Ne me chasse pas.(Nézz a szemembe. Keresni foglak. Ne kutass utánam.) – és elviszi a rue Fontaine 42-es számú házhoz. Leteszi az ajtó elé a művet és otthagyja. Az ajtó André Bretoné, aki két nappal korábban nyitotta meg a szürrealistáknak otthont adó galériáját, az À l’Étoile Scellée-t. Hantai néhány nappal később, amikor megtekinti a kiállítást, észreveszi, hogy az ő küszöbre tett műve ott szerepel Max Ernst, Man Ray, Marcel Duchamp és Alberto Giacometti alkotásai mellett. Bemutatkozik André Bretonnak, aki rögtön egyéni kiállítást ajánl a művésznek. Ezen az első kiállításon, amely 1953. január 23-án nyílik, 16 Hantai-mű szerepel. Közülük több is helyett kapott a mostani, Pompidou­ban rendezett retrospektív tárlaton, mint a La jeune mouche D. s’envole (D., a fiatal légy felszáll, 1950), az Elle seule doit y toucher (Egyedül ő érintheti, 1952), vagy a Le Narcisse collectif (Kollektív Nárcizmus, 1952).4
Érdemes ezeket az 1950 és 1952 közötti műveket közelebbről megvizsgálni, hiszen nagyon különböznek az 1949-es Baigneuseszel záródó korszak képeitől. A fordulópontot talán a L’arbre des Lettrés (Írástudók fája, 1950–51)című műnél kell keresni, ahol egyértelművé válik, hogy Hantai új technikák felé fordul. Befolyásolják az újonnan látott képi élmények, Max Ernst hatása különösen hangsúlyos. Az ecsetet felcseréli zsilettpengére és más „szerszámokra”, a festéket több rétegben viszi fel a hordozóra5, aztán visszakaparja, törli, csurgatja vagy fröcsköli. Kollázsokat, lepréselt virágokat, faleveleket használ, páva- és kolibritollakat applikál műveibe. Később képeit cellákra osztja és organikusnak látszó szövetekkel, mikroszkopikus formákkal tölti ki a kereteket, ahol kavarog, örvénylik a kompozíció és a szín. A bravúros technikának köszönhetően a festék csak hártyavékonyan marad a vásznon. A művészt magával ragadták az anyagok és lehetőségek végtelennek tűnő variációi. Művei ez időben szinte alkímiai kísérletezések, ahol az új koloritás a színeknek és a formáknak Nyugat-Európában addig nem ismert dinamikus orgiáját szabadítja fel. 1953-tól ez a vad színvilág olyan nagyméretű olaj-vászon képeken jelenik meg, mint a Femelle-Miroir I–II (Nő-tükör I–II, 1953), ahol erős szexualitást sugárzó, nem nélküli hibrid lények uralják a teret. A kompozíció szövevényei között a művész apró bogarakat, különös formákat, teremtményeket rejt el, újabb és újabb anyagokkal kísérletezik. Lecsupaszított, kifőzött kecske-, madár- és rágcsálókoponyákat, csirkelábakat és halcsontvázakat applikál festményeibe. 1955-ben a svéd költő és művészeti kritikus, Ingemar Gustafson jár Hantainál és a következőket jegyzi le a benyomásairól: „a gerendák labirintusa, raktárház a tenger fenekén, két teljesen csupasz 19. századi lakás, csak stúdió az egész… lepkék, ágak, a sötét ruhásszekrényben madár-csontvázak repülnek, kagylóhéjak, további kagylóhéjak, egy aranyozott tükör, üvegére tengeri csikó festve, levelek, babák, korallok, rákházak, koponyák csillognak fehéren a félhomályban”.6
1952 végére Hantai már tudta, hogy különleges, egyéni útra talált, és készen állt ezt megosztani Bretonnal, Párizzsal és a világgal. A szürrealisták tárt karokkal fogadták a tehetséges magyar művészt, akit André Breton a meghívóra írt előszavában így magasztalt: „Hantai Simon, aki mögött ott sereglik azoknak a mesebeli lényeknek a kísérete, akikbe ő lehelt életet, akik úgy mozdulnak, mint ahogy senki más, 1953-nak ebben a korai napjaiban, a sosem látott dolgok fényében …Íme megint, mint ahogy talán tízévente egyszer, egy nagy INDULÁS.”7
James Johnson Sweney, a New York-i Guggenheim igazgatója a tervezett „Younger European Painter” című kiállítás előkészítő körútján Párizsban tartózkodik. Meglátogatja Hantait, beválogatja és megvásárolja a múzeum számára az Oeil d’émeraude taillée (Metszett smaragd szem, 1950) című művét, amelyet az 1953. december 2-án nyílt kiállításon be is mutat New Yorkban.
 
 
Absztrakt gesztus-festészet
 

1954 után folyamatosan romlott Hantai kapcsolata Bretonnal és a szürrealistákkal. 1955 márciusában még részt vesz a Galerie Kléber „Alice in Wonderland” kiállításán, majd a megnyitó után 10 nappal levélben szakít Bretonnal és mozgalmával. 1956-ban, amikor Jan-Gunnar Sjölin, svéd műkritikus Párizsban jár, a következőket írja
8: „Néhány hónappal később, 1956 februárjában adódott alkalmam, hogy pár Hantai-képet megnézzek a Colibriben, amely akkor Malmö avantgarde galériája volt. A katalógus rövid idézetet közölt André Bretonnak a Hantai első egyéni kiállításához írt bevezetőjéből, 1953 elejéről, Párizsból. A kiállított néhány kisméretű festmény Ingemar Gustaf­son tulajdonában volt. Amikor Párizsba utaztam 1956 nyarán, feltett szándékom volt, hogy további munkákat keresek Hantaïtól. Nem volt sejtelmem sem arról, milyen nehéz lesz megtalálnom a rejtőzködő természetű művészt. Talán érdemes felidéznem, hogy a költői nevű L’Étoile Scellée, „A lepecsételt csillag” galériát kellett ehhez felkeresnem, ahol Hantaï első egyéni kiállítását rendezték annak idején, s ahol amúgy is az volt az első egyéni kiállítás. Igazán az hozott ott zavarba, hogy a galéria emberei tagadták, hogy valaha is hallották volna Hantaï nevét.”
Hantai ekkorra végleg hátat fordít a hagyományos festészetnek, az absztrakció izgatja, képei nem festőállványon és ecsettel készülnek, hanem gigantikus méretekben a földön, a műterem padlóján. Nem művészellátó boltban vásárolt drága művészfestékkel fest tubusból, hanem Jackson Pollockhoz és más amerikai absztrakt-expresszionista művészekhez hasonlóan folyékony ipari szintetikus festéket használ. Már az ötvenes évek legelején találunk csurgatott technikával készült Hantai-műveket, csakúgy, mint Fiedler Ferencnél, akinek 1950–51-es képein látható Pollock 1947 és 1950 közötti „csurgató korszakában” készült munkáinak hatása9. Annál is inkább, mert Párizsban és Nyugat-Európában az ötvenes évek első felétől folyamatosan láthatóak és hozzáférhetőek voltak a New York-i iskola mestereinek alkotásai.
1955-ben Ellsworth Kelly visszautazott az Egyesült Államokba, és Hantai beköltözhetett a műtermébe. Ebben a tágas térben hozta létre új nagyméretű képét, a Sexe-Prime-et (1955), amely a Jackson Pollock-i „action painting” szellemében készült egy olyan sorozat darabja­ként, ahol a szürrealista eszköztárat hátrahagyva gesztuális, absztrakt technikákkal kísérletezik. Hasonlóan Reigl Judithoz10, aki ekkorra már a totális fizikai és pszichikai automatizmus szellemében dolgozott. Nem volt előre elképzelt forma, koncepció. A vászonra, amelyre előzetesen több rétegben és foltokban vitte fel az olajfestéket, hirtelen mozdulatokkal, spontán és gyorsan, sokszor transzban, egész teste mozdulataival „írta” a művet. Különböző tárgyakat, többek között egy ébresztőóra fémkeretét használta ahhoz, hogy a már vásznon lévő festékből visszavegyen, így különböző festékrétegek nyílhattak meg. Ez fontos fordulópont, hiszen a festészet történetét átírva, a hangsúly a festék eltávolítására tevődik át.
Ebben az évben találkozott Jean Fournier-val, aki már az „Alice in Wonderland” után felajánlott számára egy one-man-show kiállítást. Ez 1956 májusában vált valósággá, Fournier a Galerie Kléberben megrendezi a művész második egyéni kiállítását „Sexe-Prime. Hommage à Jean-Pierre Brisset” címmel. Jean Fournier élete végéig Hantai galériása, művészetének elkötelezett híve marad. A kiállításon, amely körülbelül 20 festményből áll, a kihajtható meghívón Hantai így igazítja el a nézőt: „Sexe Prime. Hommage á Jean Pierre Brisset, festmény, amely egy erotikus bűvölet délutánján készült (melyen a szerelem aktusa eggyé lett a festés aktusával), önkényes orgiasztikus aktusokban, mágikus-erotikus légkörben”.
Hantai barátját, Reigl Juditot is bemutatta Fournier-nak, aki az év végén már egyéni kiállítást rendezett számára a Galerie Kléberben. A katalógushoz Hantai „az eksztázis fennséges káoszához”, Mathieu pedig „a transz túlzásaihoz, amely kereszteshadjáratra késztet” címmel írtak előszót. A kiállítás közvetlenül az 1956-os magyar forradalom után jött létre, a kiállításon Reigl Éclatement (Kitörés) című,feszültséggel teli sorozatát mutatta be. Mindkét magyar művészben mély nyomot hagyott szülőföldjük tragédiája, s ekkor menekült Hantai húga is Magyarországról Párizsba.
Hantai feszültséggel teli „sex-prime” vásznai le­csen­­desülnek, és 1957-es második egyéni kiállítása a Galerie Kléberben, „Recent paintings, Memory of the Future” címmel már minimálisabb eszköztárú gesztusjel-képekből áll. A katolikus szenteknek, teológusoknak és költőknek ajánlott 19 festmény egy év termése, kevés szín és néhány szimbólum jelenik meg a többnyire sötét, fekete alapú képeken, mint a Souvenir de l’avenir (A jövő emléke, 1957). E rövid periódus után az ötvenes évek végéig még egy jellegzetes, hol monokrómba hajló, hol nagyon is színes művekből álló sorozata születik: a „Little Strokes”.A kontroll nélküli, vehemens gesztusképeket felváltják a kontrollált, rendezett apró formák. Igaz, a képek egy része még gesztuális, csurgatott, szurokszerű festékkel van leöntve, de megjelennek olyan kicsi, az egész kép felületén ismétlődő formák, amelyek mintha ugyanannak az apró mintának a kép egészét beborító nyomogatásával jönnének létre. A festék alól számos festményen sejlenek fel, válnak láthatóvá kézzel írott szövegek, mintegy annak a két főműnek az előképeiként, amelyekkel Hantai lezárja életművének ezt a szakaszát.
 
 
Écriture Rose és a Galla Placidia
 

Hantai 10 éve él Párizsban, ez idő alatt sok támadás is érte: egyrészt a szürrealista táborból, de az 1957-es, többek által modernizmus-ellenesnek tartott
Siger de Brabant második elítéltetésének emlékező ceremóniái-performance miatt is, amelyet Georges Mathieu-vel együtt kezdeményezett. Az évtized vége felé azonban már Georges Mathieu-vel és másokkal is megszakította kapcsolatát. Szükségét érezte annak, hogy számot vessen a mögötte álló tíz esztendővel, hogy művészetét revízió alá vegye, megtalálja lelki békéjét, képein kiírja magából gondolatait. Egy éven át mindennap ír és meditál, hogy a művészetében tovább tudjon lépni. 1958. november 30-án, advent első vasárnapján belekezd új alkotásába. „Miután a vásznat két réteg ipari festékkel készítettem elő, és miután megszáradt, zsilettpengével lassan átkapartam a felületet, hogy sima legyen, és kevéssé igya be a tintákat, hirtelen megijedtem, mert nem találtam semmilyen segítséget vagy viszonyítási pontot. Sok heti tétova kaparás teljesen üressé tette a vásznat.”11
Majd az üres vászonra feljegyezte életének dátumait és a munkára szentelt minden egyes napot, vallási szimbólumokat és az adott napra rendelt imákat, a liturgia szavait, hitvallásokat. és bibliai olvasmányokat másolt rá, majd teológiai, filozófiai szövegek következtek egy éven át, szinte minden délelőtt. A liturgia színeit használja az íráshoz: feketét, vöröset, zöldet, lilát. A különböző színekkel írott sorok és betűk már-már olvashatatlan hálózata meglepő színhatáshoz vezetett. A hatalmas vásznon egyetlen rózsaszín vonás sem található, mégis egy évvel később, amikor befejezi a képet, az összkép rózsaszín. Misztikusan a rózsa, kereszttel. A kódexmásoló alázatával készített Écriture rose spirituális kérdésfelvetés, elmélkedés az életről és a személyes történelemről, Hantai életének és munkásságának egyik legjelentősebb fordulópontja.
Ezzel a művel egy időben, délutánonként egy ezzel szinte megegyező méretű képen dolgozik hasonló elkötelezettséggel, amely festészeti technikájában a Little Strokes-sorozat darabjaira emlékeztet. A sötét háttérből egy óriási keresztforma sejlik elő, a képnek az 1948-as ravennai utat idéző À Galla Placidia címet adta. Az À Galla Placidia sötét fényében és az Écriture rose rózsaszín derengésében megtestesül „az újfajta modernista kép”, amely „mint a bizánci arany és üveg mozaikok, előlép, hogy ragyogásával betöltse a teret önmaga és a néző között.”12
Amióta ez a két kép elhagyta Hantai műtermét, most először került egymás mellé a Pompidou életmű-kiállításán.
 
 
Az első pliage-ok: a Máriás-képek
avagy a Szűz köpenyegei
 

Hantai már az ötvenes évek elején kísérletezett azzal a technikával, mely a vászon összegyűrésével, hajtogatásával, majd befestésével hozta létre a művet. A festék megszáradása után a vásznat szétnyitotta, kisimította, és a véletlenszerűen létrejövő formák adták a kompozíciót. 1960 körül, amikor útkeresésében elhagyni készült a gesztuális absztrakciót, visszanyúlt a tíz évvel azelőtti próbálkozáshoz. 1962-ben, amikor ismét önálló kiállítással jelentkezett a Galerie Kléberben, „Simon Hantaï Peintures mariales” (Máriás-képek) címmel, az azt megelőző két év fenti technikával készült alkotásait mutatta be – akkor igen csekély visszhangot kiváltva
. Az összegyűrt vásznak olajfestékkel való befedése és szétnyitása által keletkezett műveket négy csoportba („a”, „b”, „c”, „d”) rendezte, azokon belül pedig a képek születése sorrendjében megszámozta őket.
Az 1960-ban készült Mariales „a”, vagyis az MA-széria vásznait általában teljesen befedte színekkel: pirossal, kékkel, zölddel vagy sárgával. Ezeken a képeken a gyűrődés mintázata egyenletes, és jellemző rájuk az erős koloritás. Az MB-széria képei 1960-ban és 1961-ben készültek, általában monokrómok, gyönyörű a textúrájuk, szinte domborzati térképre emlékeztetnek. Az 1962-es MC-ciklus vásznat már a hajtogatás előtt „megdolgozta”, és általában kétszer hajtogatta és festette őket. Az MD-sorozat darabjainál a vásznat előbb fekete festékkel fröcskölte le, és csak azután állt neki a hajtogatásnak és festésnek. A nagy vásznak mellett kisebbeken is dolgozott, amelyekbe a hajtogatás után gyakran ecsettel még utólag belefestett. Ezáltal olyan vastagságot adott a felületnek, amely gyönyörű, sűrű faktúrával terhelt kompozícióvá állt össze.
Az, ahogyan a vásznat először véletlen módon, majd egyre tudatosabban hajtotta vagy csomózta össze, már a pliage-sorozat belső „evolúciója”. Ez a Hantai által életre hívott, illetve a művészetbe általa átemelt technika az ő nevével került a modern művészet eszköztárába és történelmébe. 1982-es visszavonulásáig Hantai művészete legalább nyolc különböző pliage-korszakra osztható. Az 1960–1962 között készült Máriás-képek, vagy ahogyan ezt a szériát 1967 körül újranevezte: a Szűz köpönyegei, a pliage-ok első szériája.
 
 
Pliage-ok
 

1963-ban Hantai ismét új inspirációt kapott. Már több mint tíz éve ugyanabban a kis tengerparti faluban, Va­ren­geville-ben töltötte a nyarat családjával, ahol egy Cata­murons nevű házat béreltek. Az ihletadó egy ajtóra akasztott kék törölköző volt, a ház fehér falával szegélyezve. Innentől a
Mariales-képek faktúrája körül mintegy keretet adva megjelenik a vászon fehér felülete. Ezek általában nagyméretű művek, amelyek 1964-től kisebb méretekben, már más sorozatcímmel – Panses (Bendők) – készültek.
1965-ben Hantai házat vásárolt a fontainebleau-i erdő szélén lévő Meunben. 1966-ban feleségével, Zsuzsával együtt megkapta a francia állampolgárságot, és ebben az évben került az első műve francia közgyűjteménybe. Egy évet az új otthon rendbehozatalára szánt, de aztán újult erővel látott ismét alkotáshoz. 1967–1968 szép új sorozatot eredményezett, amelynek minden darabja a Meun nevet kapta. Ebben a szériában a színek mellett a fehér háttér is nagyon fontos szerephez jutott, amelyben Henri Matisse kései korszakának hatása érezhető. Matisse, akinél 1941-ben rákot diagnosztizáltak, betegségéből felépülve új energiákra talált és újrafogalmazta művészetét. Az ecsetet felcserélte az ollóra, színes formákat vágott ki papírból, amelyeket fehér háttérre helyezett. A fehér adta a ritmust és a kapcsolatot a formák között. Hantai ebből merített inspirációt.
1968–1969-ben az úgynevezett Études-ciklusnál vissza­tér a Mariales-féle hajtogatáshoz, azzal a különbséggel, hogy akrilfestéket használva a művek sokkal lé­gies­ebbek­ké válnak. 1968-ban a Fondation Maeght 35 festményes kiállítással tiszteleg Hantai előtt. A Galerie Fournier bemutatja új, az Études-ciklusból származó, Pierre Reverdy-nek ajánlott festményeit.
1970–1973-ban kisebb formátumú, főleg kerek vásznakat használva hozza létre templomi rózsaablakokra emlékeztető Aquarelles-sorozatát.
Az 1973–1974-ban készített Blancs-széria annyiban tér el az Études-től, hogy az ott alkalmazott egyetlen szín helyett színek sokaságát használja.
1973 és 1982 között készülnek hatalmas méretű Tabula-képei, ahol a vászon rendszerbe helyezett csomózásával szinte geometrikus kompozíciók jönnek létre. 1982-ben, utolsó festői sorozatában, a Tabulas lilas-ban, képeit fehér festékkel festette fehér vászonra. „A Tabulas lilas folytatta és befejezte Hantaï évtizedes kutatását a festészeti színek világában. A két fehér – a meleg és sárgás, illetve a hűvös és kékes – egymást felerősítette, és „lila” benyomást hozott létre.”13 A színeket maga mögött hagyva, esszenciájukig leegyszerűsített, csodálatos monokróm képeket alkotott. A Tabulas lilas-sorozattala festetlenül hagyott felület iránti érdeklődéséből adódóan Hantai alapjaiban forgatta fel a festészet és a szín rendjét, értelmezte újra a modern festészetet.
1976-ban a Musée National d’Art Moderne retrospektív kiállítást rendez műveiből. 1979-es, Párizsba való visszaköltözése után egyre inkább ráterelődik a figyelem, és 1982-ben őt kérik fel, hogy Toni Grand szobrásszal képviselje Franciaországot a 40. Velencei Biennálén.
 
 
Kivonulás
 

Hantai kezdettől gyanakvással figyelte a művészet üzletté, üzletivé válását. Vajda Júlia így idézi 1961-ben nála tett látogatásakor szerzett benyomásait: „Érdekes embernek látszik és majdnem hiszek is neki, de nagyon különösek a problémái… Közönyt és légüres teret ugyanúgy érez (sőt jobban, mert abból él, hogy ezt festi) – és rettenetesen szenved és szégyelli, hogy pénzt kap azért, hogy nem hisz semmiben – (sok pénzért) és irigyli azokat, akik nyomorultul, ismeretlenül meghaltak és csak a haláluk után lettek nagyok. Undorodik attól, hogy a milliomos úr lakásába kerül (vagy csak a raktárába) a képe – szóval sokkal magasabb szinten, mint én most tálalom.”
14
Hantai az „art market”-et látta a modern művészetre leselkedő legnagyobb veszélynek. A 20. század elején a kor modern művészete és művészei a társadalom perifériáján léteztek, az újító szellem befogadására nem volt igazán közeg. Amióta a kortárs művészet a társadalom érdeklődésének homlokterébe került és értéke anyagilag megfogalmazható, akár befektetésnek is tekinthető. Galériások és múzeumi kurátorok döntik el a művész és festményei értékét. Hantai ettől határolódott el és vonult Párizst elhagyva alkotói magányba. Csak úgy tudta a szisztémát támadni, hogy szándékosan kikerülte, nem volt hajlandó részt venni benne. A Velencei Biennálé után végleg kivonult a művészeti életből, Párizsban is meg tudta teremteni belső „emigrációját”, egészen 1997-ig ellenállt minden kiállítási felkérésnek. Bár 1982 után többé nem festett, de tovább dolgozott. Képei egy részét feldarabolta, úgy értelmezte újra, s átgondolta egész életművét. A megmaradásra érdemesültek, a Laissées-k alkották művészete utolsó ciklusát.
Hantai Simont 2008. szeptember 12-én, délutáni álmában érte a halál. Hátrahagyott életművének értékeit, a modern képzőművészetben betöltött meghatározó szerepét mintha most kezdené valós értékén becsülni a világ. Ennek egyik első és fontos lépése ez a mostani életmű-kiállítás a Pompidou Központban.
Magam 15 éve kutatom Hantai művészetét, életem ajándékának tekintem, hogy személyesen is ismerhettem. Az évtizedes kutatómunkának, a neki szentelt kiállításoknak a gyümölcse az az album-monográfia, amely a kiállításmegnyitó óta ott található a Pompidou könyvesboltjában is. A szerkesztésemben a Kálmán Makláry Fine Arts által kiadott kétkötetes, 680 oldalas, majd 500 reprodukciót tartalmazó könyv tanulmányát a Hantai-életmű kiváló szakértője, a New Yorkban dolgozó művészettörténész, Berecz Ágnes írta. Reményeink szerint közös munkánk segít abban, hogy minél többen megismerhessék a magyar származású művész páratlan életművét.
 

 
 
Jegyzetek:


 
1 Hélène Cixous: Le Tablier de Simon Hantaï, Galilée, 2005., 66.
2 Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára
3http://www.youtube.com/watch?v=75IqeuyuSSk – köszönet Mol­nos Péternek, aki megtalálta és felhívta e videóra a figyelmemet.
4 Érdekes, hogy ekkor még minden képnek címet adott a művész, amelynek a későbbiekben már nem tulajdonított jelentőséget. Csak jóval a visszavonulása után, amikor újraértékeli életművét, ad néhány új értelmezést jelentő címet.
5 Amely feltehetően anyagi okok miatt is leginkább könyvek, újságok nyomtatott papírja.
6 Jan-Gunnar Sjölin (2001): Writing the Painting Materials for a Study of Simon Hantaï's Work 1953–1959, Konsthistorisk tidskrift/Journal of Art History, 70:3, 129–156.
7 André Breton: Preface Simon Hantai exhibition invitation-catalog, Paris, Galerie L’Étoile Scellée, 1953.
8 Jan-Gunnar Sjölin (2001): Writing the Painting Materials for a Study of Simon Hantaï's Work 1953–1959, Konsthistorisk tidskrift/Journal of Art History, 70:3, 129–156.
9 Jackson Pollocknak 1952-ben volt az első önálló kiállítása Párizsban, a Studio Facchetiben, majd 1953-ban a New York-i Museum of Modern Art szervezésében szerepelt, a Twelve Modern American Painter and Sculptures című kiállításon is, a Musée National d’Art Moderne-ben.
10 Akit Hantai ajánlására André Breton szintén kiállított az À l’Étoile Scellée-ben.
11 Letter from Simon Hantai to Dominique Foucade, 2005.
12 Clement Greenberg, „Byzantine Parallels” in Greenberg, Art and Culture: Critical Essays (Boston: Beacon Press, 1961, 1989), 169.
13 Berecz Ágnes: Hantaï Volume 2 (Budapest, Kálmán Makláry Fine Arts, 2013), 26.
14 Vajda Júlia levele Párizsból Mándy Stefániának, (részlet) 1961. de­cem­ber 23.


« vissza