Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A "harmincharmadik nemzedék"

A fenti címet viseli Ujváry Gábor vaskos tanulmánykötete, mely nek célja az, hogy közelebb hozza a mai olvasó számára a két világháború közötti Magyarország szellemi légkörét, valamint azokat a meghatározó személyiségeket, elsősorban kultúrpolitikusokat, történészeket, akik ennek kialakításában rendkívül nagy szerepet játszottak. Nem véletlen ez a szám, ugyanis – ahogy Ujváry is fogalmaz – ha a hagyományoknak megfelelően egy emberöltő munkásságát harminc évben határozzuk meg, akkor a honfoglalástól kezdve a 19. század végéig éppennyi generációt ölelt fel a magyar történelem, tehát a harmincharmadik nemzedék tagjai azok, akiknek a munkássága már a 20. század első felére esett. A címválasztást (és alcímválasztást: Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban”) azonban nemcsak ez motiválta, hanem az is, hogy Ujváry bevallottan két nagy előd, Szekfű Gyula és Kosáry Domokos munkássága előtt tisztelegjen, akik szoros szálakkal kötődnek a tanulmánykötet által vizsgált időszakhoz. Szekfű, aki maga is a „harmincharmadik nemzedék” tagja, a nagy hatású, több kiadást megélt és a kor ismeretéhez mindmáig elengedhetetlen munkájának, a Három nemzedéknek átdolgozott kiadásához írt fejezetében alkotta meg a „neobarokk társadalom” fogalmát, mellyel a 20. század első felének Magyarországát jellemezte. Ez a Horthy-kor mentalitásának sajátosságait (a ressentiment jelleget, a társadalmi rétegek, csoportok közötti ellentéteket, a tekintélyelvűséget stb.) rendkívül jól visszaadó szókapcsolat manapság is gyakran előfordul a két világháború közötti időszakkal foglalkozó történészeknél. Az 1913-ban született Kosáry pedig ugyanebben a szellemi légkörben szocializálódott, ekkor kezdte történészi pályáját, és Harminchárom nemzedék címmel szándékozott szintézist készíteni a magyar történelemről, ami sajnos már nem valósult meg.
Ujváry Gábor nem ismeretlen a magyar kultúra és történettudomány iránt érdeklődők számára. Történészként számos tudomány- és kultúrpolitikával foglalkozó szakmai munkát publikált az elmúlt évtizedekben, és pályafutása során – a bécsi Collegium Hungaricum, a Bécsi Magyar Történeti Intézet, majd a Balassi Bálint Intézet vezetőjeként, illetve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma munkatársaként – maga is aktív szerepet vállalt a magyar kultúra külföldi népszerűsítésében, illetve a magyar tudomány nemzetközi kapcsolatainak kialakításában is. A Kodolányi János Főiskola Történeti Műhelye kiadványainak első darabjaként napvilágot látó kötete összesen tizenkét tanulmányt tartalmaz, melyeket a szerző már korábban publikált, azonban ezeket a könyv összeállításához új forrásokkal, eredményekkel és gondolatokkal jelentősen kibővítette.
Az írásokat a Trianon hatása a magyar kultúrpolitikára címet viselő munkája vezeti be, melyet logikus szerkezetben, három nagy tematikus csoportban követnek a további tanulmányok. Ebben az első „fejezetben” a szerző hatásosan mutatja be azt, hogy az első világháborút lezáró, az egész magyar társadalomra traumaként ható trianoni békeszerződés milyen kihívások és problémák elé állította a kultúrpolitikát. Ujváry szemléletesen elemzi a Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez köthető „szellemi gyógyírt”, a környező utódállamokkal szembeni kultúrfölény-koncepciót és annak eszmei előzményeit, alapjait, illetve azt a nagy hatású munkát, amit a kultusztárca élén kilenc éven át tevékenykedő gróf folytatott a magyar oktatási és tudományos intézményrendszer korszerűsítése érdekében. A bevezető tanulmány és az egész kötet másik „főhőse” a két világháború közötti korszak Klebelsberghez hasonló formátumú kultúrpolitikusa, Hóman Bálint. Az 1932 októberében felálló Gömbös-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként a történész Hómannak már más kihívásokkal is szembe kellett néznie, mint elődjének, ugyanis a világgazdasági válság hatásai új helyzetet eredményeztek. Egyre nagyobb méretet öltött a diplomás-munkanélküliség, az értelmiség egzisztenciális kilátástalansága, így az 1930-as évek első felében a kultúrpolitika elsődleges célja a Klebelsberg által kialakított intézményrendszer megóvása és racionalizálása lett. Ugyanakkor látnunk kell, hogy Hómannak olyan tevékenységet kellett folytatnia, amely illeszkedett Gömbös Gyula miniszterelnök politikai céljaihoz, a nehezen körvonalazható „nemzeti öncélúság” gondolatához.1 Hóman – ezt 1946-ban, népbírósági perében következetesen hangsúlyozta – csak azzal a feltétellel vállalta el a miniszteri tárcát Gömbös kormányában, hogy a politikai csatározásokban nem kell részt vennie. Mégis szerepet vállalt a kabinet programjának számító Nemzeti Munkaterv kidolgozásában, majd az 1930-as évek második felében, amikor az egymást váltó kormányok szinte mindegyikében tovább vállalta a kultusztárca vezetését, saját bevallása szerint is egyre inkább belesodródott a napi politikába, és egyre inkább a jobboldal irányába mozdult. Ez azonban – ahogy Ujváry is hangsúlyozza – nem jelentette azt, hogy Hóman szimpatizált volna a nemzetiszocializmus magyarországi reprezentánsaival, a nyilas mozgalmakkal, és a náci Németország esetében ez a jobbratolódás elsősorban a kultúrdiplomáciai kapcsolatok erősítésében jelentkezett. Ujváry kötetében is visszaköszön az, hogy Hóman más kultúrpolitikát folytatott, mint Klebelsberg, ami jelentősen összefüggött az 1930-as évek változó korszellemével. Amíg a grófnál elsősorban a már emlegetett kultúrfölény és az ehhez kapcsolódó neonacionalizmus, addig a történész miniszternél már a gömbösi politikához illeszkedő „nemzetnevelés” gondolata volt a vezéreszme, valamint jellemzővé váltak a „népi” tehetségek felkarolására irányuló törekvések.2
A két kultúrpolitikus „történelmi környezete”, tehát az 1920-as és 1930-as évek jelentősen eltértek egymástól, és ebből következik az, hogy a két személyiség megítélése is más az utókor gondolkodásában. Lényegében ezt veszik nagyító alá Ujváry kötetének első, Korszerű kultúrpolitika, korszerűtlen társadalomban című tematikus blokkjában szereplő tanulmányai. Az Élt ötvenhét évet, dolgozott egy évszázadnyit címet viselő írás Klebelsberg teljes munkásságát tekinti át, annak időben messze túlmutató, a jelenben is érezhető hatásait, illetve a kultuszminiszter emlékezetét vizsgálja. Ebben a tanulmányban bontakozik ki egészen előttünk Klebelsberg szellemi alakja, habitusa és jelleme. Ehhez kapcsolódik A politikus Hóman Bálintról szóló tanulmány, melyben Ujváry azokat az okokat, motivációkat próbálja feltárni, melyek miatt az 1930-as évek kultúrpolitikusa mindinkább a nagypolitika hálójába gabalyodott. Hóman gazdaság- és szellemtörténeti munkáinak eredményeire még napjainkban is támaszkodhat a történettudomány, azonban – ahogy a korábbiakban már utaltunk rá – politikusként már ellentmondásos az emlékezete a közgondolkodásban. Ujváry érzékelteti: a két világháború közötti időszakban Magyarország nemcsak külpolitikai tekintetben, Trianon revíziója miatt került kényszerpályára, hanem a politikai elit tagjainak sorsa is kényszerpályára terelődött. Azonban ehhez hozzátehetjük – bár ezt ennyi idő távlatából és alapvetően más légkörben élve könnyen mondhatja a mai kor embere –, hogy mindig van más választás, és ezt utólag az érintettek is elismerik. Maga Hóman is ezt vallotta a népbírósági tárgyalása idején, és töredelmes szavai megjelennek Ujváry könyvének lapjain: „Bűnösnek érzem magamat azonban abban” – mondja az egykori kultuszminiszter – „hogy a tudományos pályát odahagyva a miniszterelnök (értsd: Gömbös Gyula – K. R.) azon biztatására, hogy napi politikával foglalkoznom nem kell, miniszteri tárcát vállaltam és ezáltal akarva, nem akarva belesodródtam a napi politikába.”3
A tanulmánykötet második tematikus blokkjában (A kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne) öt írás foglalkozik a klebelsbergi politika egyik legnagyobb eredményével, a „magyar kultúra külföldi őrszemei”, a Collegium Hungaricumok tevékenységével. A két világháború közötti időszakban három külföldi nagyvárosban, Bécsben, Berlinben és Rómában működtek magyar tudományos intézetek, melyek történetét Ujváry külön-külön tanulmányokban mutatja be. Részletesen kitér az intézmények kialakításának nehézségeire, az ott dolgozók munkájára, az ösztöndíjasok kiválasztásának szempontjaira. Ujváry szívesen beszél a külföldi magyar intézetekről, hiszen egy egészen más korszakban maga is hosszú éveken át fejtett ki aktív tevékenységet ezekben. Azonban nem magyarázható ez pusztán a kérdéskörrel szembeni érthető elfogultságával, hiszen bátran hangot ad a tapasztalataiból adódó véleményének, ami miatt ezek a tanulmányok a jövőnek szóló útmutatásként is felfoghatók.
A múltban tett izgalmas kulturális utazásnak is tekinthető kötet talán legérdekfeszítőbb írásai a Történelmi átértékelés címet viselő tematikus részbe kerültek. Ennek első darabja egy érdekes személyes és szakmai kapcsolatot vizsgál, két történész, Angyal Dávid és az egyik vissza-visszatérő „főszereplő”, Hóman Bálint révén. A két személyiség ambivalensnek tekinthető viszonyát Ujváry a találó Barátból ellenség? címmel foglalja össze. Nem véletlen a kérdésfelvetés. Az idősebb Angyal és a fiatalabb Hóman között kezdetben tanár–tanítványi kapcsolat volt, amit az 1930-as években az utóbbi kultuszminiszteri kinevezése főnök–beosztotti viszonyra változtatott. A kettejük baráti és szakmai kötelekét az rontotta meg, hogy Angyal kikeresztelkedett zsidó, míg Hóman következetes, a zsidótörvényeket támogató szelektív antiszemita volt. Hasonlóan érdekesen alakult a kultuszminiszter másik szoros szakmai-emberi kapcsolata. A végtelenben újra találkoznak címet viselő tanulmányban Ujváry egymás mellé helyezi a korszak történettudománya legnagyobb hatású szintézisének, a Magyar történetnek a szerzőpárosát, Hóman Bálintot és Szekfű Gyulát. Kiderül, hogy politikai nézeteik, lelkületük és életpályájuk alakulása az ő esetükben is különböző, viszonyuk pedig ellentmondásos. Ezeknek a fordulatokban gazdag kapcsolatoknak az állomásait megismerve is közelebb kerül az olvasó a két világháború közötti korszak szellemiségéhez.
A harmadik tematikus rész és egyben az egész kötet leghosszabb tanulmánya, az Egyetemi ifjúság és katolicizmus a „neobarokk társadalomban” valóban iskolapéldája a történelmi átértékelésnek. Az írás „főszereplője” ugyanis nem egy személy, hanem egy ifjúsági egyesület, a Foederatio Emericana, amely a korszak legjellemzőbb egyetemi szervezettípusának, a bajtársi szövetségnek az egyik mintapéldánya. Az első világháború után a (szélső)jobboldali, „keresztény-nemzeti” szervezkedéseknek részben elindítója, részben legfontosabb bázisa a fiatalság, elsősorban az értelmiségi ifjúság volt, amely céljainak eléréséhez alakította ki ezt az új szervezeti formát. A sort a Turul Szövetség megalakulása nyitotta meg még 1919-ben a budapesti, majd vidéki tudományegyetemek fakultásain, ezt követte ugyanebben az évben a Műegyetem diákságát összefogó Hungária Magyar Technikusok Egyesülete, 1921-ben a katolikus jellegű Foederatio Emericana, végül 1927-ben a legitimista Szent István Bajtársi Egyesület.4 „Intranzigens” jobboldaliságuk miatt ezek a szervezetek a második világháború utáni időszakra nemkívánatossá váltak, és a rendszerváltozás előtti magyar történettudomány ebből adódóan rendkívül egyoldalú, leegyszerűsítő és sommás képet alkotott róluk. A marxista történetírás a bajtársi szövetségek általa fasisztának vagy „reakciósnak” tartott jellegét hangsúlyozta (antiszemitizmus, egyetemi zsidóverések és tüntetések stb.), és igyekezett a szerepüket lekicsinyelni, vagy más megvilágításban feltüntetni, illetve az „elnyomó rendszernek” tett szolgálataikat kiemelni. Ujváry Gábor azonban már a rendszerváltozás körüli években bátran nyúlt a témához, igyekezett árnyalni ezen a képen, bemutatni a bajtársi szövetségek általános jellegzetességeit, kialakulásuk motivációit, kötött és részletes szokásrendjüket.5 Ez az 1980-as, 1990-es évek fordulóján elkezdett munka „érett be” A harmincharmadik nemzedékbenhelyet kapó, terjedelmes írásában. Félreértés ne essék, Ujváry nem emeli piedesztálra a Foederatio Emericanát, nem kapnak a tanulmányában túlzottan nagy teret a szervezet pozitívnak tekinthető vonásai, hiszen részletesen szól az egyesület ellentmondásairól, sőt a tagságra gyakorolt negatív nagypolitikai hatásokról is. Arra vállalkozott – és azt sikerrel véghez is vitte –, hogy bemutassa a korszakra legjellemzőbb egyetemi ifjúsági szervezettípus egyik mintáját, felépítését, jellegét, és elhelyezze azt a két világháború közötti magyar valóság szellemi légkörében.
Ujváry a kötet záró tanulmányában egy újabb főszereplővel ismerteti meg az olvasót. A korábbi „főhősei”, személyiségek, intézmények, ifjúsági szervezetek után ezúttal egy épületet helyez vizsgálata középpontjába. A budai királyi palota és a nagypolitika a két világháború között címet viselő írás a magyar államiságot is szimbolizáló Várpalota sorsát követi nyomon az első világháborús vereségtől kezdve az 1945 utáni rendszer kialakulásáig. Úgy véljük, Ujváry tanulmánya kiváló példája annak a történetelméleti konstrukciónak, amely az „emlékezethelyeket” vizsgálja. A gondolat szülőatyja, a francia történész Pierre Nora szerint „csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs”, ezért van szükségünk olyan – általa alkotott fogalommal – „emlékezethelyekre” (les lieux de mémoire), ahol „még megragadható és kikristályosodik az emlékezet”. Nora – korántsem teljes – felsorolásában ilyen „emlékezethelyek” lehetnek például múzeumok, levéltárak, temetők, gyűjtemények, ünnepek, évfordulók, szerződések, jegyzőkönyvek, emlékművek, szentélyek, társaságok, azaz „egy régi kor határkövei”, tehát a tényleges földrajzi helyek mellett más anyagi, szimbolikus és funkcionális „közegek” is, ahol „megtestesülhet” az emlékezet, ezáltal szolgál(hat)nak a társadalom egésze vagy egyes csoportjai számára (ön)azonosítási pontokként, napjaink történelmének megértéséhez fogódzót nyújtó eszközökként.6 Ujváry tanulmánya pontosan ezt a célt szolgálja, ugyanis részletesen bemutatja azt, hogy a budai Várpalota nemcsak a Horthy-korszak kormányzati-politikai központjává „nőtte ki” magát, nem csupán a kormányzónak és családjának nyújtott lakhelyet, hanem történelmi örökségünk részeként meghatározó szimbólummá (lieu de mémoire-rá) is vált, amelyhez ezer szállal kötődik az emlékezet.
Ujváry Gábor kötetéről összességében elmondhatjuk azt, hogy teljes mértékben eléri célját: valóban közelebb kerül a ma embere az elődök, a „harmincharmadik nemzedék” gondolkodásmódjához. Hiszen a történész számára az egyik legfontosabb követelmény az, hogy eleget tegyen annak a társadalomban kimondva-kimondatlanul élő igénynek, amely a múlt megértésére irányul. Azonban Ujváry kötetének nem csupán ez az erénye, hanem az is, hogy a szerző bátran hangot ad saját véleményének, érzékelteti saját tapasztalatait, ezáltal válnak írásai irányadóvá is a jelen és a jövő számára egyaránt.
(Ujváry Gábor: A harmincharmadik nemzedék. Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban”. Budapest, Ráció Kiadó, 2010. 543 o.)
 
 
1 Vö. Vonyó József: Gömbös Gyula jobboldali radikalizmusa. In: A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948.Szerk. Romsics Ignác. Budapest, Osiris, 2009, 243–274. o.
2 A két kultúrpolitikus tevékenységének összevetésére lásd még a szerzőtől Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája. In: A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, Osiris, 2009, 377–413. o.
3 Lásd Ujváry kötetének 70. oldalán.
4 Vö. Szécsényi András: A Turul Szövetség felépítése és szerepe a két világháború közötti ifjúsági mozgalomban. In: Fejezetek a tegnap világából. Főszerk. Gergely Jenő. Budapest, ELTE, 2009, 214–232. o.; Kerepeszki Róbert: A Turul Szövetség. In: A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, Osiris, 2009, 341–376. o.
5 Lásd az Egyetemi ifjúság és katolicizmus a „neobarokk társadalomban”. Adatok a Foederatio Emericana történetéhez (Levéltári Szemle, 1989/4. 51–63. o.) és az Egyetemi ifjúság a „neobarokk társadalomban”: a bajtársi szövetségekről (Valóság, 1991/5. 64–73. o.) című írásait.
6 Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Budapest, Napvilág Kiadó, 2010. 13–33.

(A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B–09/1/KONV–2010–0007 támogatta.)


« vissza