Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A halálélmény

A LÉLEKTAN NEM FOGLALKOZOTT ELEGET A HALÁLLAL. Milyen kevés a szakirodalma a sok komoly, gondosan lábjegyzetelt tanulmányhoz képest, amelyet az élet haszontalanságairól írtak! Pedig a halál vizsgálata a lélek tanulmányozása révén kétségtelenül a lélektan legelső feladatai közé tartozik. De a lélektan nem tudja méltón vállalni ezt a feladatot mindaddig, amíg meg nem szabadul kisebbségi komplexusától azokhoz a tudományágakhoz képest, amelyek, gondolkodási modelljeik folytán, ettől a vizsgálattól tartózkodnak. Ha a lélektan a pszichoterápiából indulna ki, ezáltal magát a pszichét vonva figyelme középpontjába, kénytelen volna a halál kérdésével nézni szembe a megannyi más téma előtt, amely annyi tudományos tehetséget köt le.

Vajon az akadémikus lélektan a halál témáját pusztán tudományos okokból kerüli meg, csupán azért, mert a halál nem lehet empirikus vizsgálat tárgya? Az alvást, a halál szimbolikus hasonmását éppúgy elhanyagolja a modem lélektan. Amint WEBB mutatja ki, az alvásról (és az álmodásról) szóló tanulmányok ritkák a más irányú kutatásokhoz képest. Nem lehetséges-e, hogy az akadémikus lélektan viszonylagos közönye az álmod ás, alvás és a haldoklás iránt nem egyéb, mint újabb bizonyítéka annak, hogy elhagyta a lélek, és hogy retteg a haláltól?

A teológia mindig tudta, hogy a halál a lélek legelsőbb ügye. A vallás bizonyos értelemben a halálnak szentelte magát, szentségeivel és temetési rítusaival, a végső dolgokról való elmélkedésével, Menny- és Pokol-ábrázolásaival. De magát a halált mégis alig kutatja a teológia. A hittételeket rögzíti a kánon. A papság tekintélye erejét olyan kánonokból meríti, amelyek kimunkált álláspontot képviselnek a halál tekintetében. Ez az álláspont különbözhet vallásonként, de megléte vitathatatlan. A teológus tudja, mint vélekedjék a halálról. Szentírás, hagyomány és hivatás magyarázza neki meg, hogy miért van halál, és hogy mit várnak el tőle rávonatkozólag. A teológus lélektanának és tekintélyének horgonya a halál utáni élet tana. A teológia bizonyítékai a lélek létezéséről oly szorosan kötődnek a halál kánonjaihoz — a halhatatlanság, a bűn, a feltámadás, az utolsó ítélet kánonjaihoz — hogy az elfogulatlan vizsgálódás magát a teológiai lélektan alapjait vonná kétségbe. A teológiai álláspont, ne feledjük, éppen az ellenkező végletből indul el, mint a pszichológiai. Tanokból indul ki, nem pedig megfigyelésekből; kikristályosult s nem élő tapasztalatból. A teológia azt kívánja a lélektől, hogy fogadja magába azt a kimunkált halál-hit rendszert, amely erejének részét képezi. Ha nem volna lélek, a teológia bizonyosan kitalálná, hogy tekintéllyel alapozza meg a papságnak a halálhoz fűződő ősi előjogait.

A természettudományok, például az orvostudomány álláspontja is inkább a teológiáéhoz hasonlít. Rögzült álláspontot vall a halálról. Ez a vélekedés a modem mechanisztikus gondolkodás jeleit viseli magán; a halál eszerint nem egyéb, mint az utolsó láncszem egy okozati sorban. Az entrópia végállomása, bomlás, csend. Freud fogta fel ebben a szellemben a halálösztönt, mert ő a múlt század természettudományának alapján működött. A haldoklás jelenségei, mint a kimerülés, a kihűlés, a lelassulás, a megmerevedés, a bőr színvesztése, mind az enyészet utolsó stádiumaként mutatják a halált. A halál az utolsó láncszem az öregedés folyamatában.

Ha a természetre tekintünk, ez a nézet helytállónak látszik. A halállal enyészet és elcsitulás jár. A növényi világra csend borul az érés és a mag világrajötte után. A halál beteljesít egy ciklust. Az a halál, amely a ciklus beteljesedése előtt következik be, nyilvánvalóan korai. Amikor az öngyilkosságot „természetellenesnek” mondják, ezen azt értik, hogy az öngyilkosság szembeszegül a vegetatív természetnek azzal a ciklusával, amelyben az emberi természet is részt vesz. Azonban a vegetatív ciklusról meglepően keveset tudunk valójában, hiszen az öregedésnek és a halálnak különböző mintáit mutatja. A sejt-öregedés genetikája, hogy mi is a természetes életidő, a környezeti, köztük sugárzási tényezők szerepe — ez mind rejtélye marad a biológiának, különösen, ahogy emelkedünk a fajok komplexitásának létráján. LEOPOLD szerint ezen a téren meglepően kevés magyarázat áll rendelkezésünkre. Újabb jele volna ez talán annak, hogy a halál irtózata hogyan befolyásolja a tudományos kutatást? Azok az orvostudományi fogalmak, melyek szerint az öngyilkosság „korai” és „természetellenes”, nemigen találnak érvet a biológiai kutatásban, mert azt sem tudjuk, hogy e két fogalom mit jelent a növényi világban. Továbbá a nem emberi életfolyamatokról történő megállapításokat mind kívülről teszik, s ezért azon kell igyekeznünk, hogy gondolkodásunkat leszoktassuk a természettudományos metaforákról. Ezek sosem lehetnek teljesen érvényesek az emberi életre és halálra, mert ez utóbbiak éppen azáltal nyerik el értelmüket, hogy bensőségesek. Ebből a benső távlatból kell majd választ találnunk a „természetesre” és az „illőre” vonatkozó kérdésekre.

Első pillantásra úgy látszik, hogy akik öngyilkosságot kísérelve akarják megtalálni a vegetatív csendet, körük letelte előtt, azok életüket természetellenesen rövidítik le. Ez azonban csupán kívülről nézve van így. Nem tudjuk, hogy miféle komplexitás indítja el az öregedést és halált a növényekben, de még kevésbé tudjuk, mi az ember „természetes ciklusa”, természetes életöltője. Nem tudjuk,

hogy az élettartam görbéjének melyik az a pontja, amelyen statisztikailag feltételezve belépünk a halál fázisába. Nem tudjuk, mi köze van az időnek a halálhoz. Nem tudjuk, vajon meghal-e a lélek.

Nem a teológia és nem az orvostudomány, hanem egy harmadik, a filozófia közelíti meg leginkább a pszichoanalitikus tapasztalatait a halálról. Amit PLATÓN mondott ki legelőször (Phidón 64), majd pedig annyiszor elismételtek, eltúloztak, kétségbe vontak, szövegösszefüggéséből kiragadtak, s mégis igaz filozófiai tétel marad: a filozófia a halál és a haldoklás tanulmánya. A régi természeti filozófus, aki általában egyszerre volt orvos és filozófus, asztalán koponyát tartott. Nemcsak az élet szempontjából tekintett a halálra. Az életet a koponya üres szemgödrei mögül szemlélte.

AZ ÉLET ÉS A HALÁL EGYSZERRE JÖNNEK A VILÁGRA; a szemek, s a szemgödrök, melyek befogadják őket, ugyanabban a pillanatban születnek meg. Amint megszülettem, elég idős vagyok a halálra. Miközben élem életem, haldoklóm. A halálba folyamatosan lépünk át, nem pedig a jogilag és orvosilag meghatározott halál pillanatában. Életem minden eseménye részt vesz halálomban, és napról napra haladva építem meg a halálomat. Logikusan következik ebből az a tükörgondolat, hogy minden, a halál elleni cselekedet, minden, a halálnak szembeszegülő cselekedet sérti az életet. A filozófia együtt tudja látni az életet és a halált A filozófiának nincsen szüksége arra, hogy egymást kizáró ellentétet lásson bennük, Freud Éroszává és Thamtoszává polarizálva, vagy MENNINGER Szerelmévé és Gyűlöletévé, amelyek egymás ellen kijátszhatók. A filozófia egyik régi vonulata egészen másképpen látja a dolgot A halál az egyetlen abszolútum az életben, az egyetlen bizonyosság és igazság. Mert ez az egyetlen állapot, amelyet minden életnek figyelembe kell vennie, ez az egyetlen emberi a priori. Az élet érik, fejlődik, és a halál felé igyekszik. Maga a halál a szándéka. Azért élünk, hogy meghaljunk. Az élet és a halál magában foglalja egymást, kiegészíti egymást, és csak egymáshoz képest érthető meg. Az élet a halálban nyeri el értékét, és a halállal történő foglalatosság az az életforma, amelyet a filozófusok oly gyakran ajánlanak követésre. Ha csak az élő halhat meg, csak a meghalok élnek igazán.

A modem filozófia visszaérkezett a halálhoz, amely hagyományának egyik fő árama. A halál problémája révén ismét egymásra talál a filozófia és a lélektan. Freud és Jung, Sartre és Heidegger a halált vonták munkáik középpontjába. Freud követői közül a legtöbben elvetették halál-metapszichológiáját. Mégis, ma a pszichoterápiát lenyűgözi Heidegger, akinek központi témája a halál-metafizika. Heideggerben nem a Fekete-erdő szelén nyargaló germán nyelvezet érdekli a pszichológusokat. Logikájának sem veszik hasznát, hiszen nem felel meg a pszichológiai tényeknek. Amikor azt mondja, hogy a halál az alapvető lehetőség, de mégsem tapasztalható akként meg, nem tesz egyebet, mint elismétli azt a racionalista érvelést, hogy a lét és a halál (a lét és a nemlét) logikai ellentétei egymásnak: ahol én vagyok, ott nincsen halál, ahol halál van, ott én nem vagyok. BRIDGMAN (aki idős korában öngyilkos lett) ugyanígy érvel; „Nincs művelet, melynek révén eldönthetem, hogy halott vagyok-e; mindig élek”. Ebbe a gondolati vonulatba tartoznak azok, akiknek problémát okoz, hogy a pszichológiai tapasztalat világát elválasszák a mentádé, a racionális tudat világától. Ez a vonulat úgy érvel, hogy a haldoklás megtapasztalható, de a halál nem. Ha folytatjuk ezt az érvelést, ostobaságoknál kötünk ki, hiszen akkor azt kell állítanunk, hogy az álom és a tudattalan sem tapasztalható meg. Az ilyen szócsavarásnak nincsen hatása a pszichológiai tapasztalatra, mint ahogy logikai ellentmondások sem lakoznak a lélekben.

A halál és a lét kizárhatják egymást a racionális filozófiában, de lélektanilag nem ellentétei egymásnak. A halál mint létállapot, mint egzisztenciális feltétel, megtapasztalható. A nagyon idősek olykor elmesélnek olyan élményeket, amikor egy másik világban találják magukat, amely nemcsak hogy valóságosabb az itteninél, de amelyből az ittenit szemlélni tudják. Álmokban és pszichózisban átélhetjük a meghalás kínjait, vagy éppen halottnak tudjuk magunkat; tudjuk és érezzük is. Látomásokban visszatérnek a holtak és beszámolnak magukról. Minden lélekanalízis a halálélmények nagy változatosságát tárja fel, és hamarosan ki is térünk néhány példára. A halálélmény nem tuszkolható bele a halál logikai definíciójába. Heideggernek — e pszichológia iránt érzéketlen filozófusnak — egyetlen kulcsfontosságú felismerése van hatással a pszichoterápiára. Egyetért Freuddal abban, hogy a halált a lét központjába állítja. És a pszichoanalitikus nem boldogulhat halálfilozófia nélkül.

De a filozófusok egyáltalán nem adnak több választ, mint a pszichoanalitikusok, vagy inkább sokféle választ adnak azáltal, hogy kérdéseket nyitnak fel, amelyekből sokféle jelentés magja tűnik elő. Ha a filozófiához fordul az analitikus, nem talál a halállal és öngyilkossággal kapcsolatban olyan határozott álláspontokra, mint amilyeneket a vallás, a törvénykezés és a tudomány rendszereitől kap. Az egyetlen válasz, amelyet a filozófiától kap, maga a filozófia; mert amikor kérdezni kezdünk a halálról, elkezdtük a filozófia praxisát, a meghalás tanulmányát. A pszichoterápia is efféle válasz.

FILOZOFÁLNI ANNYIT TESZ, MINT RÉSZBEN BELÉPNI A HALÁLBA; a filozófia a halál főpróbája, mondta Platón. Egyike a halálélmény formáinak. így is nevezték: meghalni a világ számára. Az első mozdulat, amikor valamilyen problémát meg akarunk oldani, az, hogy a problémát saját élményünkké tesszük. Úgy tudunk belekezdeni egy ügybe, hogy részévé válunk. A halált a meghalás által közelíthetjük meg. A halál megközelítése azt kívánja, hogy naponta haljunk a lélekben egy darabot, mint ahogy testünk hal a sejtekben. És ahogy a test sejtjei megújulnak, úgy éled újra a lélek is a halálélmények révén. Ezért a halálproblémával való küszködés azt jelenti, hogy részben meghalunk annak a világnak a számára, amelyet az az illúzió tart fenn, hogy nincsen halál, igazán nincsen, és ugyanakkor az életbe halunk, a lényeges dolgokkal való friss és életbevágó foglalatosságba.

Mivel az élet és a halál ebben az értelemben feltételezi egymást, minden cselekedet, amely a halált távol tartja, az életet akadályozza. „Hogyan” haljunk meg — e kérdés nem kevesebbet jelent, mint hogy „hogyan” éljünk. SPINOZA megfordította a platóni tételt, mondván (Etika IV, 67), hogy a filozófus nem kevesebbről gondolkodik, mint a halálról, de ez a meditáció nem a halálról hanem az életről szól. Az élet egyetlen bizonyos végcéljának megfelelően élni annyit jelent, mint a halál felé fordulva élni. Ez a végcél jelen van itt és most az élet rendeltetéseként, ami azt jelenti, hogy a halál pillanata — bármely pillanatban — minden pillanat. A halál nem tehető félre, a jövőre, az öregkorra. Amikorra megöregszünk, lehet, hogy többé nem vagyunk képesek megtapasztalni a halált; akkor már esetleg csak külső gesztusait végezzük. Az is lehetséges, hogy addigra már átesünk rajta, úgyhogy a biológiai halál elvesztette fullánkját számunkra. Mert a biológiai halál nem képes megsemmisíteni a lélek alapvető vívmányait. A biológiai halálnak csak akkor van abszolút hatalma az élet felett, ha a halált nem engedtük be életünk sűrűjébe. Amikor megtagadjuk a halálélményt, az élet lényeges kérdését tagadjuk meg, és életünket beteljesületlenül hagyjuk. Akkor a biológiai halál megakadályozza, hogy szembenézzünk a végső kérdésekkel, és elvág bennünket esélyünktől a megváltásra. Hogy elkerülhessük a léleknek ezen állapotát, melyet hagyományosan kárhozatnak neveznek, meg kell keresnünk a halált, mielőtt a halál keres meg bennünket.

A filozófia azt mondja nekünk, hogy a halálnak építünk napról napra. Mindegyikünk felépíti magában a maga „halál-csónakját”.1 Ha innen tekintjük, a magunk halálát építve naponta megöljük magunkat, tehát minden halál öngyilkosság. Hozza bár végünk „oroszlán, szakadék vagy láz”, minden halál a magunk műve. Ezért tehát nem kell Rilkével esedeznünk — „Ó add meg Uram mindenkinek a maga halálát” —, hiszen éppen így tesz velünk az Isten, bár nem ismerjük fel, mert nem örülünk neki. Amikor úgy építi fel valaki az életét, mint épületet, lépcsőről lépcsőre emelkedve, hogy aztán kilépjen egy magas ablakon, vagy szívroham vagy agyvérzés sújtsa le a földre, vajon nem a maga építészi tervét teljesítette-e be, vajon nem adatott-e meg neki a maga halála? így tekintve, az öngyilkosság többé nem pusztán egyike lesz a halálba lépésnek, hanem minden halál öngyilkosság, és a módszer megválasztása az csupán, amitől többé vagy kevésbé nyilvánvalóan az — történjen autóbaleset vagy szívroham révén, avagy valamelyik, szokványosán öngyilkosságnak nevezett módon.

A filozófia azt mondja, hogy akkor építjük a jobb csónakot, ha tudatosan közelítjük meg a halált. Eszményi esetben, ahogy öregszünk, ez az építmény egyre kikezdhetetlenebb lesz, s ezért félelem nélkül, boldogan és könnyen tehetjük meg a romló testből feléje vezető átmenetet. A halál, amelyet magunkban építünk, lesz az az állandó építmény, az a „titokzatos test”, amelyben a lélek házára talál a nem-állandó enyészete elől. De a halál nem könnyű dolog; és a meghalás lélekszakajtó; ocsmány, kegyetlen, és szenvedéssel teli. A tudatos közelítés a halál felé, amit a filozófia javasol, ezért nagy emberi teljesítmény, amelyet vallási és kulturális hőseink életének képei magasztosítanak fel előttünk.

Helyesen cselekszik az analitikus, ha a filozófiát tekinti az első lépcsőnek az öngyilkosság problémájával való küszködésében. Van, akinek öngyilkossága öntudatlan filozófiai tett; a halált úgy kívánja megérteni, hogy egyesül vele. A halál-indíttatást nem kell életellenes mozdulatnak tekintenünk; lehetséges, hogy az abszolút valósággal való találkozás vágya nyilvánul meg benne, a teljesebb élet vágya a halálélményen túl.

Félelem, előregyártott vélemények, patológiai elfogultság nélkül szemlélve, az öngyilkosság „természetessé” válik. Természetes, mert természetünk egyik lehetősége, olyan választás, amely minden emberi psziché számára nyitva áll. Az analitikust nem annyira maga az öngyilkosság-választás mint olyan foglalkoztatja, mint inkább az, hogy hozzásegítse a másik személyt ahhoz, hogy megértse ezt a választást, mint az egyetlent, amely közvetlenül folyamodik a halálélményhez.

A választás egyik fontos értelme az a jelentőség, amellyel a halál az individualitás számára bír. Amint kibontakozik az individualitás, egyre nő az öngyilkosság lehetősége. Amint láttuk, a szociológia és a teológia felismerték ezt. Ahol az ember önmaga törvénye lesz, és csak magának felel cselekedeteiért (mint a városok kultúrájában, a szeretetlen gyermekekben, a protestáns országokban, az alkotó emberekben), a halál választása gyakoribb. E halálválasztásban, természetesen, önmaga ellentéte van elrejtve. Amíg a halált tudjuk választani, nem tudjuk választani az életet. Amíg nemet tudunk mondani az életnek, sosem mondtunk igazán igent neki, csak sodródtunk gyűjtőáramában. Az egyén, aki szembefordul ezzel az áramlattal, a halált éli meg első lehetőségként, mert aki az élet áramával szemben halad, az ellenzi azt, és a halállal azonosította magát. Megint a halálélmény az, amely el tud bennünket különíteni az élet kollektív folyamából, hogy felfedezhessük az individualitást.

Bátorságot kíván az individualitás. És a bátorság az ókor óta kapcsolódik az öngyilkosságról folyó vitákhoz: bátorság kell, hogy az élet kínszenvedését válasszuk, és bátorság kell ahhoz is, hogy saját döntésünkkel lépjünk az ismeretlenbe. Egyesek azért választják az életet, mert félnek a haláltól, mások azért választják a halált, mert félnek az élettől. Kívülről nem tudunk igazságosan ítélkezni bátorságról és gyávaságról. De azt értjük, hogy az öngyilkosság problémája miért veti fel a bátorság ezen kérdéseit, hiszen az öngyilkosság kérdése arra kényszerít bennünket, hogy megfogalmazzuk egyéni véleményünket az alapkérdésben — a lenni vagy nem lenni kérdésében. A lenni bátorsága — amint divatosan mondják — nem csupán azt jelenti, hogy az odakinti életet választjuk. A valódi választás itt az, hogy elfogadjuk önmagunkat, a magunk egyéni igazságát, beleértve a legocsmányabb embert, ahogy Nietzsche nevezte a bennünk élő gonoszt. Tovább folytatni az életet, tudván, hogy micsoda borzalom, valódi bátorságot kíván. És nem kevés öngyilkosság fakad bizonyára a belső rossz letaglózó élményéből, ami könnyebben nyílik meg az alkotótehetségek, a lelkileg érzékenyek és a skizoidok előtt. Ki hát a gyáva, és ki veti rá az első követ? Mi, a többiek, állatias emberek, akik árnyékunkról tudomást nem véve megyünk tovább.

Előbb-utóbb a halálra bukkanunk minden analízisben, a halál különféle arcaira. Az álmodó meghal az álomban, és meghalnak más benső alakok; rokonai halnak meg; állást veszít el, hogy soha többé vissza ne nyerje; attitűdök szűnnek meg; meghal a szerelem; veszteség- és ürességélmények tűnnek fel halálként leírva; a halál jelenlétét érzi az álmodó, és a szörnyű rettegést a meghalástól. Van, aki „félig szerelmes a könnyű halálba”, azt kívánja magának vagy másoknak; megöleti magát vagy öl. Ott a halál a fiatal Ikarosz Napba szárnyalásában, a hatalmi emelkedésben, a gőgös nagyratörés mindenhatóság-álmaiban, ahol a gyűlölet s a düh egyetlen csapásra eltünteti az ellentéteket. Van, akit halálba űznek; másokat kopóként hajszol a halál; megint másokat valamiféle hívás vonz feléje egy helyről, melyet tapasztalatilag talán „a túlsó partnak”, nevezhetnénk; a sóvárgás a halott szerető, szülő vagy gyermek után. Van, aki a halállal heves misztikus látomásban találkozott, s ez kísérti őt aztán egész életében, sóvárogtató, öntudatlan élményként. Van, akinek minden elválás halál, s a búcsú haldoklás. Vannak, akik átkozottnak érzik magukat, s bizonyosak, hogy életük szükségszerűen halad a kárhozat felé, a végzet láncolataként, melynek utolsó szemét öngyilkosságnak nevezik. Van, aki megmenekült a népirtásban vagy a háborúban tomboló haláltól, de belsőleg nem menekült meg, és újra és újra végigéli a rettegést. A fóbiák, a kényszercselekvések és az álmatlanság mögül gyakran tárul elő a halál-mag. Az önkielégítés, amely magányos és a szerelem hívását megtagadja, s mint az öngyilkosság, „angol betegség”, szintén halálfantáziákat indíthat el. A halál gyakran betolakszik az egyén életének erkölcsi megítélésébe; életutunk felmérésébe, hitünkbe, bűneinkbe, végzetünkbe; felteszi a kérdést, vajon hogyan jutottunk ide, s hogyan tovább? S hogy legyen-e tovább?

Hogy megérthesse a halál mindeme figurációját, az analitikus nem fordulhat máshoz, csak a lélekhez, s azt kérdezheti a halálról. Az analitikus lélektan tapasztalati úton, a lélektől vette halálképzeteit. Megint, itt is, Jung volt az úttörő. Nem tett egyebet, mint meghallgatta a lélek tapasztalatait, és figyelte azokat az életcél-képeket, amelyeket önmagából tár fel az élő psziché. E tevékenységében nem filozófusként, nem orvosként, nem teológusként járt el, hanem pszichológusként, a lélek tanulmányozójaként.

Ő fedezte fel, hogy a halál sokféle öltözékben jelenik meg, és a pszichében általában nem halálként, per se. A meghalás és a halál képei pedig egészen mást jelentenek az álmokban és az álmodozás

bán. A lélek sok halálélményen esik át, a testi élet mégis folyik tovább; és amikor végéhez közeledik a testi élet, a lélek gyakran teremt olyan képeket és élményeket, amelyek a folyamatosságot jelzik. A tudat folyamata végtelennek látszik. A psziché számára a halhatatlanság nem tény, a halál pedig nem vég. Sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk a halál utáni életet. A psziché nyitva hagyja ezt a kérdést.

Csak a zavaros gondolkodás keres bizonyítékokat és bizonyítást a halhatatlanságra, mivel a bizonyítás a tudomány és a logika kategóriája. Ezekkel a kategóriákkal az ész él, és az észt csak bizonyítékok győzik meg. Ezért, hogy az ész helyettesíthető gépekkel, míg a lélek nem. A lélek nem azonos az ésszel, és más kategóriákkal él, amikor halhatatlanságának kérdésével kerül szembe. Nem bizonyítékkal és bizonyítással, hanem hittel és jelentéssel él. Ez utóbbiakat éppoly nehéz kifejleszteni és világossá tenni, éppoly nehéz megbirkózni velük, mint az észnek a bizonyítással. A lélek a halál utáni élet problémájával saját tapasztalatai szerint küzd meg. Ezekből a tapasztalatokból és nem dogmákból, logikából vagy empirikus bizonyítékokból jönnek létre a hit vélekedései. És pusztán az a tény, hogy a pszichének megadatott ez a képesség a hitre, függetlenül bizonyítékoktól és bizonyítástól, kényszerít bennünket a pszichikai halhatatlanság lehetőségének elfogadása felé. A pszichikai halhatatlanság nem jelenti a test feltámadását, sem a személyes életet a halál után. Az előbbi a test halhatatlanságát jelenti, az utóbbi az elme halhatatlanságát. Bennünket azonban a lélek halhatatlansága érdekel

MI LEHET A FUNKCIÓJA e hit és a jelentés e kategóriáinak a lélekben? Vajon nem arra szolgálnak-e — mint a bizonyíték és a bizonyítás az elmének — hogy a lélek bánni tudjon a valósággal? Ha igen, akkor a hit tárgyai kétségtelenül „valóságosak” kell legyenek. Ez a pszichológiai érvelés a lélek halhatatlansága mellett azon az ősi korrespondencia-gondolaton alapszik, hogy a világ és az emberi lélek bensőségesen kapcsolódik egymáshoz. A psziché az objektív valósággal megfelelésben működik. Ha a lélekben funkciója van a hitnek, az feltételez ennek megfelelő objektív létezőt, amelyre nézve a hit kifejti funkcióját. Ezt a pszichológiai álláspontot képviselik azok a teológiai érvelések, melyek szerint csak a hívő kerül a Mennybe. Amikor a hit funkciója nem érvényesül, annak megfelelésben a Menny sem lesz valóságos.

Ez a pszichológiai közelítés a halhatatlansághoz másképpen is megfogalmazható: Jung szerint az energia és az energia elpusztít- hatatlanságának fogalma ősi és világszerte elterjedt fogalom volt, amely számtalan szállal kapcsolódott a lélek eszméjéhez, messze azelőtt, hogy Róbert Mayer tudományos törvényben fogalmazta volna meg az energiamegmaradás elvét. Ettől az ősi képzettől a modem tudományos pszichológiában sem szakadtunk el, amely a pszichéről továbbra is a dinamika nyelvén beszél. Amit a pszichológia halhatatlanságnak és reinkarnációnak nevez, azt a fizika az energia megmaradásának és átalakulásának mondja. Az elmének az a bizonyossága, hogy az energia „örök”, törvényben fejeződik ki a fizikában. Ez megfelel a lélek azon meggyőződésének, hogy halhatatlan, míg a halhatatlanság érzete nem egyéb, mint a pszichikai energia örökkévalóságának belső felismerése. Mert ha a psziché energetikai fogalom, akkor elpusztíthatatlan. Létét egy „másik életben” bizonyítani épp oly kevéssé lehet, mint ahogy a lélek evilági létét. Léte csak pszichikusán adott, belső bizonyosságként, vagyis hitként.

Amikor megkérdjük, hogy miért bukkan az analízis oly gyakran és oly változatos formában a halálélményre, elsősorban azt találjuk, hogy a halál azért jelenik meg, hogy utat teremtsen az átalakulásnak. A virág elhervad duzzadó magháza körül, a kígyó le- vedli bőrét, s a felnőtt elhagyja gyermeki szokásait. A teremtő erő öl, miközben létrehozza az újat. A neurózisnak nevezett felfordulást és zavart úgy is tekinthetjük, mint élet-halál harcot, melynek részvevői álarcot viselnek. Amit a neurotikus halálnak nevez, főleg mert sötét és ismeretlen, az a tudatba áttörni igyekvő új élet; amit életnek nevez, mert ismerős, nem egyéb halódó formánál, amelyet életben szeretne tartani. A halálélmény megdönti a régi rendet, és amennyiben az analízis elnyújtott „idegösszeroppanásnak” tekinthető (amely haladtában szintetizál is), az analízis nem egyéb, mint haldoklás. Az analízis megkezdésétől való rettegés ezeket a mély félelmeket kavarja fel, s ezért az ellenállás alapvető problémáját nem szabad felületesen kezelni. Ha nem halunk meg a régi rend világa számára, nincs helye a megújulásnak, mert, amint később kitérünk rá, illúzió azt remélnünk, hogy a lelki növekedés pusztán gyarapodási folyamat, amely nem követel tőlünk áldozatot és halált. A lélek szívesen választja a halálélményt arra, hogy a változás eljövetelét jelezze. Ebből a távlatból az öngyilkosságra való indíttatás nem egyéb, mint az átalakulás ösztönének kifejeződése. Azt mondja: „Ez a mostani élet meg kell változzon. Valaminek el kell tűnnie. Holnapra holnap s holnap — idiótaszajkózta történet ez csupán.2 Ennek a sémának meg kell szűnnie. De, mivel az életet odakinn megváltoztatni nem tudom, bár megpróbálkoztam mindennel, idebenn vetek véget neki, saját testemben, az objektív világ egyetlen hatalmamban levő részében. Véget vetek magamnak.”

Ha megvizsgáljuk ezt az érvelést, észrevesszük, hogy a pszichológiából az ontológiába vezet. A teljes megállásra törekvés, a beteljesedésre a stesisban, ahol minden folyamat megszűnik, arra tesz kísérletet, hogy a valóság más szintjére lépjen, hogy a létezésből (becoming) a létbe lépjen. Véget vetni önmagunknak azt jelenti, hogy megkeressük a végét vagy korlátját annak, amik vagyunk, hogy ahhoz érkezzünk, amik nem vagyunk — még. „Ezt” elcseréljük „azért”; egy szintet kitörlünk egy másik kedvéért. Az öngyilkosság kísérlet arra, hogy a halál révén erőszakkal lépjünk át egy világból egy másik világba.

Ez az átköltözés a valóság egy másik aspektusába a test és a lélek, a külső és a belső, a tevékenység és a tétlenség, anyag és szellem, itt és odaát alapvető ellentétei révén fejezhető ki, melyeket az élet és a halál szimbolizál itt. Az öngyilkosság feletti tusakodás a lélek vívódását képviseli mindezekkel az ellentétpárokkal. Az öngyilkossági döntés ezen összeegyeztethetetlen ellentmondások közt választ. Amikor a választás megtörtént, a kettősség érzete eltűnik (amint RINGEL és MORGENTHALER tanulmányai mutatják ki az öngyilkosok naplójegyzeteiből), a személy határozott és nyugodt lesz, és nem árulja el öngyilkossági szándékát. Ő már átkelt.

Ez a nyugalom megegyezik a testi haldokláson átesők halálélményeivel, akikről SIR WILLIAM OSLER azt mondja: „kevesen, nagyon kevesen éreznek súlyos szenvedést testileg, és még kevesebben szellemileg”. A haláltusa általában a testi halál pillanatánál korábban játszódik le. A halál előbb a lélek élményeként jön el, s utána huny ki a test. „A félelem,” mondja Osler, „nem uralkodik a haldoklók érzelmein”, és sokkal gyakoribb bennük a felszabadultság és a megittasultság érzete. A haldoklók más megfigyelői is hasonlóképpen számolnak be. A halálfélelem a halál élményével kapcsolatos, amely elválasztható a testi haláltól, és nem függ tőle.

Amennyiben az öngyilkosság valóban az átalakulásra való indíttatás, napjaink félelme a nukleáris bomba általi tömegöngyilkosságtól a kollektív psziché megújulási kísérletének is tekinthető, melyben meg akar szabadulni a történelem kötelékeitől és a felhalmozott anyagi javak súlyától. Olyan világban, amelyben a dolgok és a testi élet uralkodnak, ahol a javak képviselik a Jót, természetesen Rossznak minősül az, amely elpusztítaná őket és vele, kötődéseink miatt, bennünket is. De vajon nem lehet-e ez a rossz valamiképpen álcázott jó is, amely rádöbbent arra, hogy mai értékeink milyen ingatagok és viszonylagosak? A Bomba miatt a halál árnyékában élünk. Noha ez közelebb hozza a halálélményt, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy tömeges öngyilkosságunk még inkább közelít felénk. Ahol ragaszkodnak az élethez, az öngyilkosság ölti fel a „túlélés” kényszerítő vonzerejét. Ott azonban, ahol a kollektív halál tudatával élnek, mint a náci koncentrációs táborokban és a háborúban — ritka az öngyilkosság. Tételünk ez: minél közelibb a halálélmény, annál nagyobb a lehetőség az átalakulásra. A világ ma közelebb került a kollektív öngyilkossághoz, ez igaz; de hogy ez az öngyilkosság valóban be kell következzen, nem. Ami meg kell történjen, ha az öngyilkosság nem következik be, az a kollektív psziché átalakulása. Lehet tehát a Bomba Isten sötét ujja, amelyet Noénak mutatott fel és a Síkság Városainak, nem a halált sürgetve, hanem lelkünk gyökeres megváltozását.

Olyanok esetében, akiknél az öngyilkossági szándék nem kapcsolódik közvetlenül az énhez, hanem inkább hangként, alakként, vagy tudatalatti tartalomként bukkan fel, amely a személyt önmaga megölésére vezeti, hajtja vagy rendeli, ismét csak ezt sugallja talán: „nem találkozhatunk ismét mindaddig, amíg változás nem történik, olyan változás, amely véget vet a konkrét életeddel való azonosulásodnak.” Az öngyilkosság-fantáziák felszabadítanak a dolgok aktuális és szokványos szemlélete alól, és képessé tesznek arra, hogy szembesüljünk a lélek valóságaival. Ezek a valóságok úgy tűnnek fel, mint képek, hangok és ösztönzések, amelyekkel lehetséges a kommunikáció. A halállal folytatott ezen beszélgetések is arra vezetnek rá, hogy a lélek birodalmát — éji szellemeivel, hátborzongató érzelmeivel és kusza hangjaival, ahol az élet testtelen és nagyon öntörvényű — valóságosnak kell tekintenünk. Ekkor mutatja meg pozitív értékeit mindaz, amit visszahúzó ösztönnek tekintettünk.

Például a fiatal, aki felakasztaná magát egy bukott vizsga miatt, a szellemet szeretné megfojtani magában; főbe lőné magát, miután erejét meghaladva próbált magasan szárnyalni. A halál sötét és enyhet adó; a passzivitás és az anyag tehetetlensége is lefelé húzzák őt. A melankólia, ez a fekete csapás, mely oly sok öngyilkosságot hoz, bizonyítja, micsoda gravitációs erő húz bennünket vissza a valóság sötét, hideg csontjaihoz. A depresszió leszűkít, a lényegire koncentrál; és az öngyilkosság nem egyéb, mint a létezés végső megtagadása a lényeg kedvéért. Máskor egy halott apa-alak (mint Hamlet apjáé) tart bűvöletében egy asszonyt öngyilkosság-fantáziák révén. Amikor hátrafordul, hogy az apa-alak szemébe nézzen, az mintha így szólna hozzá: „Elvesztél a világi dolgokban, mert megfeledkeztél apádról és eltemetted vágyaidat. Halj meg és emelkedj fel.” Még az olyan esetekben is, amikor a hátrahagyott sorok szerint egy férj azért öli meg magát, hogy elhárítsa az akadályt felesége szabadsága és boldogsága elől, szerepet játszik a magasabb létállapotba jutás megkísérlése. Az átalakulás megkísérlése.

A valódi És TELJES átalakulás mindig kapcsolatos a testtel. Az öngyilkosság valamiképpen mindig testi kérdés is. Az átalakulás csecsemőből gyermekké változásokkal jár a test felépítésében és a libidózónákban; csakúgy, mint az élet nagy átalakulási eseményei, a pubertás, a menopauza és az öregség. A válságok érzelmiek, a testet örömmel vagy kínnal hatják át, és megváltozik külsőnk és megváltoznak szokásaink. A beavatási rítusok a testnek is megpróbáltatást jelentenek. A halálélményben hangsúlyt kap a test átalakulása, az öngyilkosság a testi élet elleni támadás. Érvényt nyer Platón gondolata, miszerint a lelket csapdába ejtette a test, és a halál menekíti belőle ki. Vannak, akik egész életükben idegennek érzik magukat a saját testükben. Ahhoz, hogy a lélek birodalmával úgy szembesülhessünk, mint a valóság köznapi felfogásával egyenértékű valósággal, valóban meg kell halnunk a világ számára. Ez indíthat bennünket arra, hogy elpusztítsuk a test-csapdát. És mivel sosem tudhatjuk meg, hogy a halandó testben lakozó halhatatlan lélek ősi eszméje igaz-e vagy sem, az analitikus pszichológusnak az öngyilkosságot a lélek-test ellentét fényében is át kell gondolnia.

Akik testi életük ellen fordulnak, azok közül sokan az én-tudat érzelmi alapját próbálják elpusztítani. Az öncsonkításos öngyilkosságokban nyilvánul meg szélsőségesen a halálélmény eme formája. Az ilyen öncsonkítást a keleti meditációs technikák fényében érthetjük meg, valamint az állati hordozó feláldozásának egyetemes képiségében. Mivel a képek és a fantázia cselekvésre sarkallnak, kifejlődtek olyan módszerek, amelyek a psziché tartalmából kiölik az érzelmi

indíttatásokat. Az emlékezetből kimosódik a vágy. Hogy a cselekvés megtisztuljon az ösztönzésektől és a lelki képet szabaddá tegyük a játszó képzelet és az összpontosító meditálás számára, a testi vágynak meg kell halnia. Nem közvetlenül, öngyilkosság révén, hiszen ezzel félreértünk egy pszichikai szükségletet. A szükséglet csupán az, hogy az énközpontúság korlátain túllépő tudat felé törekedve, érzelmet és képet válasszunk szét egymástól. Ez a szétválasztás a libidó befelé fordulása révén történik meg, melyet az archetípusok közül a vérfertőzés komplexusa képvisel. Ebben a testi vágy a lélekkel s nem a világgal lesz eggyé. Az érzelmi ösztönzés ekkor, ebben a kapcsolatban teljesen pszichikaivá lényegül át.

A mikor a psziché kitartóan jelzi az átalakulásra való vágyát, nemcsak a halál szimbólumát használja fel, hanem születést vagy növekedést képező szimbólumokat is, helyszín vagy idő változását, és más hasonlókat. Mégis, a halál a leghatásosabb szimbólum, mert felindítja azt a heves érzelmet, amely nélkül átalakulás nem mehet végbe. A halálélmény a legnagyobb kihívás: vitálisán teljes választ követel tőlünk. Azt jelenti, hogy minden folyamat megáll. Szembesülünk benne a tragédiával, mert nincsen belőle kiút, csak előre, még beljebb. A tragédia in extremis születik meg, benne sarokba szorulunk, és halálszaltóval juthatunk csak át másik létsíkra. A tragédia ugrás a történelemből a mítoszba; a személyes életet átjárják a sors személytelen nyilai. A halálélmény minden életnek felkínálja a tragédiára-nyitást, mert, miként a romantikusok látták, a halál kioltja a pusztán személyest és az életet átviszi a hősi hangnembe, melyben nem csupán a kaland, a kísérlet és az abszurditás szólal meg, hanem ezeknél több — a tragikus életérzés. Tragédia és halál természetesen szövik egymást át, ezért a halálélmény a tragédia élével hasít belénk, s a tragikus életérzés nem egyéb, mint haláltudat.

A többi átalakulás-szimbólum (mint a születés, a növekedés, helyszín és idő váltásai) mind nyilvánvaló hírt hoznak a következő stádiumról. Ezt a következő stádiumot jelzik, mielőtt a mostani véget érne. Új lehetőségek bontakoznak bennük ki, reményre bátorítanak; a halálélményt ellenben sosem érezzük átmenetnek. Ez az a nagy átmenet, amely, paradox módon, azt mondja: nincsen jövő. Eljött a vég. Nincsen tovább, most már késő.

A „túl késő” terhe alatt, tudván, hogy életünket elhibáztuk s többé nincsen kiút, merül fel az öngyilkosság. Az öngyilkosság tehát valójában a sietős megváltozás vágya. Nem korai halál, amint az orvos- tudomány mondaná, hanem kései lépése a halogató léleknek, amely nem változott pályája során. E türelmetlenség olyan lélekre vall, amely nem tartott lépést a maga életével; avagy, idős emberek esetében, olyan életre, amely nem táplálja élményekkel továbbra is éhes lelkét. Az idősek előtt felmerülnek a bűnök és vétkek, melyekért vezekelni kell, s így lesznek önmaguk hóhérai. A társ halott már. Ha a halál utáni újraegyesülésre nincs bizonyosság, talán van valami esély a találkozásra a „túlsó parton”, míg itt csupán a sivár bánat jut osztályrészül. Megint mások úgy érzik, hogy már meg is haltak; lemondó közönyben élnek, amely azt mondja, „Mindegy, hogy élő vagyok-e vagy holt”. A lélek már kiköltözött ebből a világból, s a test csak úgy járkál benne, mint festett papírfigura. Az ilyenek számára az idő kizökkent önmagából, s az öngyilkosság, érzik, tenné helyére.

Amikor a halálélmény analízis során merül fel valakiben, gyakran társul az animával vagy az animusszal, e két, a lélekben élő elsődleges képpel. A küzdelem az anima csábításával és az animus fortélyaival nem egyéb, mint vetélkedés a halállal. Ezek a küzdelmek halálosabbak felnőttkorban, mint a negatív anya- vagy apaképek szülői fenyegetései. Az anima és az animus kihívásai még a szervezet életét is veszélyeztetik, mert ezeknek a domináns archetípusoknak a magja pszichotikus, azaz az érzelem révén a test fizikai életéhez kötődik. Betegség, bűnözés, pszihózis és a káros szenvedélyek pusztán a nyersebb megnyilvánulásai az anima és animus archetípusok halálarcának. Újra s újra, az animus gyilkosként bukkan fel, az anima pedig csábítóként, aki a férfit látszólag az életbe vezeti, valójában pedig pusztulását hozza. Jung lélektana bővelkedik a mély meglátásokban a halál e sajátos, a lélekben lakozó küldönceiről.

A LÉLEKANALÍZIS SORÁN az ember mindenütt a halálra bukkan, különösen az álmokban. Ezekben késsel szabdalja miszlikbe a régi rendet, elégeti, eltemeti. Házak omlanak össze; a falak belülről elrohadtak, férgek rágták őket szét vagy tűz égette ki őket. Az ember temetési menetekhez szegődik ezekben az álmokban, temetőkben kóborol. Hátborzongató zenét hall. Ismeretlenek holttestét pillantja meg, imádkozó asszonyokat lát, lélekharang kongását hallja. Saját nevét látja fényképalbumba, anyakönyvbe vagy kőbe írva. Bíró hirdet felette ítéletet, pap adja fel neki az utolsó kenetet. Madár hever a földön, hátára fordultán. Tizenkettőt üt az óra; máskor meg sötét hármasával jönnek az események. Karmok, koporsók, leplek, vigyorgó fogsorú maszkok bukkannak fel. Sarlók, kígyók, ebek, csontok, fehér és fekete lovak, hollók hozzák a pusztulás hírét. Elszakad egy szál, egy fát kivágnak. Füst csap fel a tárgyakból. Kapuk és küszöbök jelei tűmnek elő. Gyanús nőalak vezeti lefelé a férfit; a nőnek viszont sehová nem tartozó szemgolyók, ujjak, szárnyak vagy hangok jelzik az utat a sötétségbe. Máskor esküvő történik, párosodás egy angyallal, vad táncmulatság, részeg üvöltözés halottvirrasztáskor; ősök lakmároznak szimbolikus étkeket, utazást álmodunk egy boldog, paradicsomi vidékre. Nedvességet érzünk, mintha a sírét, és hirtelen hideg szélfuvallatot. Lég, tűz vagy víz pusztít bennünket el, vagy földbe temettetés. Ájulás, önkívület vagy a könnyű tétlenség hullámán sodródik el az álmodó. Vagy hálókba gabalyodik. Végig kell nézze, amint sorra meghalnak életvitelének érvényüket vesztett megtestesítői: gyermekkora kedves alakjai, világhírességek, vagy akár szeretett állatai, növényei, fái. Ahogy mindennapjaiban elhalványulnak régi kapcsolatai, újak kezdődnek, és elhagyja viselkedésének beidegződéseit, álmában pedig barlangban élő remeteként talál magára, poshadt tócsa mellett, a sivatagban szomjazva, szakadék szélén, távoli szigeten. Máskor a természet erői fenyegetik (tenger vagy villám), vadállatok vagy gyilkosok (rablók és leánykereskedők) hordája üldözi, vagy ijesztő gépezetek. És lehet, hogy önnön életére tör.

A halálélmény képvilágának változatossága csaknem végtelennek látszik. E képek mind arról vallanak, hogyan tükröződik a tudattalanban a halál tudati szemlélete, az édes menekvéstől a durva gyilkosságig. Valahányszor átéljük ezeket a képeket s a szenvedés új szakasza veszi kezdetét, életünk egy darabját feladjuk, s a veszteség, a gyász, a bánat érzése fog el. Velük pedig a magány és az üresség. Minden alkalommal véget ér valami.

Amikor a halálélmény öngyilkosság-képhez kötődik, akkor a beteg „Én”-je, és mindaz, amit „Én”-jéhez tartozónak vall, ér véget. A teljes hálózatnak és szerkezetnek szét kell szakadnia, minden kötésnek eresztenie, minden köteléknek lazulnia. Az „Én”-től teljesen és feltétel nélkül szabadulni kell. Az az élet, amely mostanig épült fel, hirtelen kötelezettségek ketrecévé lett, amelyből ki kell ugrani; a férfinak általában a férfias erő brutalitásával, a nőnek pedig a lágyan befogadó természetbe-oldódással, legyen az vízbefulladás, megfojtás vagy elalvás. Ami ezután következik, az többé nem úgy vetődik fel, hogy „vajon jobb vagy rosszabb lesz-e”; ami ezután következik, az bizonyosan valami új lesz, teljesen, az Egészen Más. Hogy mi következik ezután, az mindegy; mert kivezet a halálélményből, és megcsapolja annak erejét.

Egyedül ez az erő az, ami számít. Hogy hogyan ér bennünket és mikor, másodlagos kérdés ahhoz képest, hogy miért. Mindabból a bizonyítékból, amelyet a psziché önmagából tár elő, az következik, hogy a halálélmény erejének gyökeres átalakulást kell hoznia bennünk egy válságos pillanatban. Ha ekkor lépünk közbe, az élet megőrzésének elvére hivatkozva, meghiúsítjuk a gyökeres átalakulást. A súlyos lelki válság halálélmény; nem élhetjük meg az egyiket a másik nélkül. Ebből arra kell következtetnünk, hogy a halálélmény a psziché életének nélkülözhetetlen része. Tehát az öngyilkossági válság, mivel a halál megélésének egyik módja, szükségszerűen jár együtt a lélek életével.


A fenti esszé a szerző Suicide and the Soul (Az öngyilkosság és a lélek) című könyvének negyedik fejezete. (London és New York, 1964. Új kiadás, Dallas, 1976 és 1983.


Irodalom


Webb, W. B. „An overview of sleep as an experimental variable (1940–1959)”. Science, 134, 121-23, 1961.

Leopold, A. C. „Senescence in plant development”. Science, 134, 17-27, 1961.

Freud, S. Beyond the Pleasure Principle. London, 1950.

Thoughts for the times on war and death”. Collected Papers, IV. London, 1949.

Menninger, K. Man Against Himself. New York, 1938.

Bridgman, P.W. The Intelligent Individual and Society. New York, 1938.



Jegyzetek:



1 A „halál-csónak” D. H. Lawrence hasonló című versére utal, és az amazonasi indiánok szokására, akik a halottat csónakba helyezik, s úgy bocsátják magányos, végső útjára,

2 Idézet Shakespearetől: „a tale told by an idiot”.



« vissza