Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A gyűlölet gyökerei

Eszék lakosai 1991 augusztusának első napjaiban elkezdtek féktelenül mérget vásárolni. Mindenféle formában, a gyógyszertárakban, drogériákban és vegyi üzletekben, még patkánymérget is. Zlatko Kramarity, a város polgármestere villámgyorsan reagált, s utasításba adta, hogy írják össze és páncélszekrényekben őrizzék az összes mérgező anyagot. Ez azonban mit sem változtatott a helyzeten. Aki csak tehette, ismerős gyógyszerészek, orvosok és nővérek révén ellátta magát a gyors halál szereivel. A polgármesteri utasítás kiadását követő napon újságíró barátom, a helyi Glas Slavonije-ből, a sajtóirodában néhány strychnines kapszulát mutatott nekem, amelyeket szerkesztőségbeli kollégáinak hozott...
Villámgyorsan működik, elég szétharapni... — mondotta.
Miért csinálod ezt? Miért fokozod a pánikot? — kérdeztem.
Nem szeretem, ha élve megnyúznak — válaszolta. — Pedig kétségtelenül ez vár rám, ha bejönnek a csetnikek, azok után, amiket eddig írtam az újságomban. Mivel védekezzem ellenük? Hiszen jól tudod, hogy egyetlen fegyverünk a toll vagy a kamera. Tehát mérget kell magamnál tartanom.
A II. világháborúban közvetlen és kegyetlen összeütközésre került sor a horvátok és szerbek között. Horvátországban azok az erők kerekedtek felül, amelyek Ante Pavelity vezetésével kihirdették a független fasiszta államot. Az usztasák mészárlást hajtottak végre a szerbek soraiban, és egy egész, kivájt szemekkel megrakott kosarat küldtek vezérüknek, Pavelitynek Zágrábba. A jasenovaki koncentrációs táborban a szerbek százezreit gyilkolták le. Természetesen nem minden horvát volt usztasa, s komoly szerepet töltöttek be az antifasiszta partizánmozgalom létrehozásában is. De a II. világháború után a szerbek kegyetlen bosszút álltak a horvátokon. Szintén alávaló módon, mert az Ausztriába menekült, s fogságba vetett, lefegyverzett katonákon és polgári lakosságon torolták meg korábban elszenvedett sérelmeiket. Az angolok akkor több tízezer horvátot adtak ki a szerbek kénye-kedvének. Ezeknek a közel fél évszázaddal ezelőtti szörnyűségeknek az emléke elevenen él még mindkét nép tudatában. A mai hatvan év körüliek egész életükre emlékezetükbe vésték, miként gyilkolták le anyjukat, apjukat és fivéreiket. Blagoje Andzity tábornok, aki 1992 májusáig a jugoszláv szövetségi hadsereg vezérkari főnöke volt, egyetlen túlélő gyermekként maradt meg a tizenegy fős családja ellen elkövetett pogromból. Rendkívül intenzív módon újból felélesztették a múlt rémeit, tájékoztatási titkárságoktól, vagyis a belgrádi és zágrábi propagandaminisztériumoktól szinte minden hónapban gazdag dokumentációs anyagot kapok a II. világháborúban kölcsönösen elkövetett népirtásokról, és a jelenlegi polgárháborúról. Mindkét köztársaság televíziója egymást túllicitálva versenyez a kölcsönös vádaskodásokban.
JOSIP BROZ TITO a háború után vaskézzel lehúzta a hallgatás függönyét a múlt előtt. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot alkotó hat köztársaság általa kijelölt belső államigazgatási határai nem oldhatták meg az etnikai problémákat. A Balkán, különösen pedig a régi Jugoszlávia területe mindig sok nemzetiség konglomerátumát képezte, ezért is nevezték olyan puskaporos hordónak, amely lángba boríthatja a világot. így történt 1914-ben, amikor a Szarajevóban eldördült pisztolylövésektől kirobbant az I. világháború. Akkor GAVRILO Princip lelőtte FERENC FERDINÁND főherceget. S ma újra vér folyik Szarajevóban. Az osztrák protektorátus alatt élő Bosznia és Hercegovina akkor még csak álmodozott a függetlenség visszaszerzéséről. Ma szuverén köztársaság, de ennek ellenére — vagy éppen ezért — a szabadság kinyilvánításakor összeütközésbe kerültek az országban élő muzulmánok (a népesség 44 százaléka), szerbek (33 százalék) és horvátok (17 százalék). Kiderült ugyanis, hogy közös függetlenség és egy állam keretében képtelenek megfér- ni egymás mellett. Ezért hullott szét először Jugoszlávia, s vérzik most Bosznia-Hercegovina. Ennek az összeférhetetlenségnek az alapjai — mint már említettem — a vallásbeli különbségek, a különböző kultúrák és a kölcsönös gyűlölet. Belgrád mindig is az egész Balkánon szétszóródott szerbeknek egyetlen nagy államszervezetben való egyesítéséről álmodott. Mivel ez lehetetlennek bizonyult, megszületett egy elmélet, mely szerint mindenütt Szerbia van, ahol — nagyobb csoportokban — szerbek élnek. Nagy-Szerbia! Ezt a tételt elevenítette fel Szlobodan Milosevics, s irodalmilag ezt dokumentálta a neves szerb író és szövetségi államelnök — DOBRICA CSO- SZICS. Tudományosan pedig alátámasztotta a Belgrádi Tudományos Akadémia. Ennek az elméletnek a fő tézise a szerbeknek a Balkánon betöltött messianisztikus szerepét hangoztatta: a törökkel vívott évszázadokon át tartó harcokban iszonyú veszteségeket szenvedtek, és századunkban óriási véráldozatot hoztak az I. és II. világháborúban, megállítva a német Drang nach dem Adrian-Meer-t Az a nemzet tehát, amely ennyit szenvedett, jóval nagyobb jogokkal rendelkezik azoknál a nemzetiségeknél, amelyeket a mellével védett! — hangoztatják. Ebből az elvből kiindulva hagyták figyelmen kívül a szerbek szempontjából kedvezőtlen etnikai arányokat, kezdve a legkisebb településtől a Jugoszláviához tartozó köztársaságok egészéig.
KOSZOVÓBAN A NÉPESSÉG 77 SZÁZALÉKA ALBÁN és csak mindössze 15 százaléka szerb, valamint Crna Gora-i, de azért ez mégiscsak a „Nagy és Szent Szerbia”, mert 1389-ben a szerbek itt nagy vereséget szenvedtek a törökkel szemben és a vérüket ontották a Balkán védelmében! Szerb Szarajevó is, mert Gavrilo Princip ott lőtte le Ferenc Ferdinánd főherceget, és szerb Mostar és Gorazsde, annak ellenére, hogy az említett mindhárom boszniai városban több muzulmán él, mint szerb. Jelenidőt használtam, pedig ma már múlt időt kellett volna használni, és azt írni: „élt”! „Nagy-Szerbia” nevében ugyanis már sikerült végrehajtani az etnikai tisztogatást — értsd exterminációt! — és elfoglalni Bosznia-Hercegovina területének kétharmadát, ahol a lakosság 44 százaléka volt muzulmán és 33 százaléka szerb. Szarajevó eleste idő kérdése.
SZERB KNIN ÉS EGÉSZ Voina Krajina, mert jóllehet Horvátország közigazgatási határain belül fekszik, és saját autonómiával rendelkezik, s az ott élő szerb többségre tekintettel nem tekinthető a Szerb Köztársaságon kívülinek. Szerb Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémség, annak ellenére, hogy itt a horvátok vannak többségben és ezek a területek mindig is Horvátországhoz vagy Magyarországhoz húztak. De Szerbia hatókörében fekszenek, és sok szerb élt ott. Az ilyen jellegű értelmezést a végtelenségig folytathatnánk. S mert senkit sem lehet meggyőzni vele, megvalósítják hát az erőszak érvével.
A szerb sovinizmus óriási, de ez nem jelenti azt, hogy a szerbek körében ne lennének józanul gondolkodó emberek, értelmiségiek, akik nagyon is jól ismerik a szűklátókörű nacionalizmusban rejlő veszélyeket és fenyegetéseket. Közéjük tartozik VÜK Draskovics, a demokratikus ellenzék vezére és a belgrádi irodalmár, Novica MILICS, akinek szeretném itt idézni ironikus megjegyzéseit.
Novica Milics egyszer vitába szállt egy szerb történésszel, aki a weimari időszak német politikusának, Gustav STRESEMANNAK a szavaira hivatkozott, melyek szerint valójában a világ két legnagyobb nemzete: a porosz és a szerb!
A szerbek tehát nagyok, majdnem a legnagyobbak — ironizál Milics. — S mivel itt nem számít sem a szám, sem a földrajz, így ez a nagyság mint történelmi vagy valamiféle transzcendentális értékként értendő. A szerbek a legnagyobbak belső minőségüknek, bátorságuknak és valószínűleg még valami olyanfélének köszönhetően, amit jelenleg — szavak hiányában — képtelenek vagyunk megfogalmazni. Figyelembe véve azt, hogy a poroszok elveszítették államukat, és egyelőre a nagy egyesült Németországhoz való alkalmazkodás nehéz tudományát igyekeznek elsajátítani, Stresemann szavai ennek folytán a poroszra már nem, csak a szerbekre vonatkoztathatók. A legnagyobbak tehát minden téren, a fenébe is! Ámen!”
Milics említett szavaihoz ezután annyit tennék hozzá, hogy a poroszok nagysága — a korábbi időket nem számítva — csak a 0O(. században — a világnak egész vérözönébe került. Most a szerbek nagysága következtében lángol a Balkán.
A balkáni tűzvész Szlavóniában, pontosan Szerbia és Horvátország találkozási pontján lobbant fel. Eszéktől Vukovárig. Később azonban elborította egész Horvátországot, majd ezt követően Bosznia-Hercegovinát, amely a szerbek és horvátok közötti háború legvéresebb hadszínterévé vált.
A kezdet-kezdetén volt még egy rövid ideig tartó erőszakos epizód, nevezetesen a peremvidéken fekvő, és csupán egyetlen jugoszláv köztársasággal, Horvátországgal határos Szlovéniával vívott háború. Amint Szlovénia kinyilvánította függetlenségét, a jugoszláv szövetségi hadsereg szerette volna meghátrálásra kényszeríteni, és biztosítani a határát Ausztriával és Olaszországgal. A szlovének ekkor hihetetlen elszántsággal támadtak a tankok és páncélautók ellen. Az első napokban a szó szoros értelmében puszta kézzel harcoltak, másnap azután már volt fegyverük, és a harmadik napon visszaverték a támadást. Jugoszlávia ekkor lemondott az etnikai szempontból egyébként is „tisztának” számító Szlovéniáról és beleegyezett önállósulásába. Hasonló módon cselekedett ebben az esztendőben a szintén a peremvidéken fekvő és szegény Macedónia esetében, de Horvátország, most pedig Bosznia-Hercegovina esetében nem enged.
Attól függetlenül, hogy már folyt a háború, még létezett, és bár akadozva, de azért még működött a széteső Jugoszlávia államelnöksége. Ez, a Tito marsall által létesített és a halála után a helyébe lépett furcsa testület az ország kollektív államfőjének a szerepét volt hivatva betölteni. Tagjai a hat köztársaság — Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Crna Gora, Macedónia, Szerbia és Szlovénia —> valamint a Szerbiához tartozó két autonóm tartomány — Koszovó és Vajdaság — képviselői voltak. Ez utóbbiaknak köszönhetően Szerbia az államelnökségben de facto három szavazattal rendelkezett, s általában elnyerte Crna Gora szavazatát is, így tehát a szavazatok felének a birtokában minden döntést blokkolhatott, mivel azokat egyszerű többséggel hozták meg. Évente — a rotáció elve szerint — a szövetségi államelnökség élén más-más köztársaság képviselője állt. 1991-ben, épp a fokozódó konfliktus idején változás következett be e testület elnöki tisztségében. Befejeződött BORISAV JOVITYNAK, Szerbia képviselőjének megbízatási időszaka, s őt a horvát STIPE MESICS-NEK kellett felváltania. Az államelnökség soron következő vezetőjének megerősítése — ami korábban merő formalitás volt — most bősz politikai küzdelemmé vált. A négy szerb köztársaság és az autonóm tartományok — Szerbia, Crna Gora, Koszovó és Vajdaság — képviselői ellenezték Mesics megválasztását. Csupán a nemzetközi nyomás hatására bízták meg végül is az államelnökség tisztségével.
Az események igazi fordulópontját az 1991. augusztus 1-jei dalji vérengzés jelentette.
DALJ 4000 LAKOSÚ, GYÖNYÖRŰ DUNAMENTI KISVÁROS VOLT, lakosaiból 2500 volt horvát. A támadás éjjel kezdődött. A csetnikek egy osztaga támadást intézett a horvát rendőrőrs ellen, és mind egy szálig lemészárolta az ott talált rendőröket. Később megkezdődött a városka horvát lakosságának a kiirtása. A házaikat előzőleg horogkeresztekkel megjelölték, később felgyújtották, a pincékbe pedig — ahová a lakók elrejtőztek — kézigránát-kötegeket dobtak. Mielőtt megérkezett volna a húsz kilométerre fekvő Eszékről az erősítés, borzalmas dolgok történtek itt.
A Daljban élt két és félezer horvát lakosból mindössze százötvenen maradtak életben.
A Vjesnik az esetet a katyni bűnténnyel hasonlította össze. A zágrábi lap szerint valamennyi horvát lakost legyilkolták, és a holttesteket tömegsírban rejtették el.
Mindannak, ami ekkor történt, alapvető jelentősége volt a horvátok és a szerbek közötti konfliktus további alakulása szempontjából. Ettől a perctől vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy tovább képtelenek együtt élni vagy akárcsak egymás mellett is. Egyetlen államban nem, de két külön államban sem. A kezdetben apró civódások és viszályok, s a későbbi csetepaték és csaták után az, ami Daljban történt, már valódi háborúvá változtatta az eseményeket. S ez a háború korántsem 1991. június 25-én kezdődött, amikor Horvátország és Szlovénia az előzőleg lefolytatott népszavazás eredményével összhangban kinyilvánította függetlenségét, hanem korábban, jóval korábban...
AZ ÉN EMLÉKEZETEMBEN Jugoszlávia gyönyörű, napfényes, a lengyelek iránt kedves emberek országaként élt, amely Tito ügyes politikájának köszönhetően elkerülte a sztálinizmust és önállóságra, valamint jobb életre tett szert. Hol voltunk mi az ő nagyvilágiságukhoz képest, amikor Jugoszlávia a kommunizmus és a kapitalizmus területei között egyensúlyozva vezette az el nem kötelezett országokat, és a harmadik világ csodálattal tekintett rá. Adriai-tengerpartjukon egész Európából vendégül látták a turistákat, s ők maguk kenyérkereset céljából szabadon utazhattak Ausztriába, Franciaországba, Németországba és Olaszországba. Volt pénzük, jól szabott, divatos öltönyökben jártak, termelésük — mivel nyugati licencekre épült — korszerű volt, s üzleteik sem maradtak el a nyugat-európaiakétól. Az üde kép mögött érzékeltük a rendőrállamot, de az ő kommunizmusukat a reformálhatóság bizonyítékának tartottuk, afféle „emberarcú” szocializmusnak. Most, hogy lehullt az álarc, látszik, micsoda démoni vonásokat rejtett.
A Horvátországban és a Bosznia-Hercegovinában folyó háborúból nemcsak ezen országok lakosainak, hanem az egész világnak elege van. S mégis folyik tovább. Szerbiát és Crna Gorá-t, amelyek létrehozták az új Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, számos nemzetközi szervezetből kizárták, így a helsinki EBEÉ-ből is. Az ENSZ elítélte Szerbiát és Crna Gorát, és szigorú gazdasági szankciókat léptetett életbe velük szemben. Mind gyakrabban beszélnek a fegyveres intervenció lehetőségéről is. Minden alkalmazott lépésre azonban túl későn került sor, a fegyveres intervenció pedig csak tovább integrálná a szerbeket. Egy új változata keletkezne annak, ami Vietnamban vagy Afganisztánban történt, Európához közelebbi kiadásban. Az pedig, ami Boszniában történik, és ami civilizációnk szégyene, már elég régen kicsúszott mind Belgrád, mind pedig Zágráb ellenőrzése alól. Sőt, még Alija Izetbegovics és Radovan KARADZSICS ellenőrzése alól is. Különféle, többnyire polgári ruhás egységek harcolnak ott, s a fegyverszünetek betartásáról kis egységek önjelölt parancsnokai, nem ritkán banditák döntenek. A halál okozta kábulat pedig iszonyú betegség. Az egységek nem számolnak többé a többség akaratával, a világ akaratával, s a gyilkosok büntetlenné válnak.
A világ megdöbbent és kétségbeesett. Nem tudja, miként távolítsa el a gyűlölet gyökereit, amelyek a Balkánon — a sziklás talaj ellenére — oly mélyre hatoltak. Talán, ha a politikusok cserélnének néha velünk, tudósítókkal, többre mennének hűvös és elegáns európai szalonjaik függönye mögött is.
 
(Fordította: Tar Károly)


« vissza