Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A gazdaságpolitika lehetőségei


A GAZDASÁGPOLITIKA LEHETŐSÉGEI

 
A RENDSZERVÁLTOZÁS HARMADIK ÉVÉBEN még inkább az érdeklődés homlokterébe került az a kérdés, hogy meddig tart még ez a gazdasági válság, mikorra tudunk belőle kivergődni, egyáltalán sikerül(het)-e felzárkózni az európai fejlett országokhoz valamikor. Ezzel szoros összefüggésben az is felmerül, hogy jó volt-e az a gazdaságpolitika, amit eddig követtünk, illetve milyen gazdaságpolitikát kell(ene) folytatni a jövőben.
Az elmúlt két-három év értékelését mindenképpen a korábbi történésekkel összhangban kell megtenni. Ha megnézzük a GDP alakulását a hatvanas évek elejétől napjainkig, akkor azt találjuk, hogy az egész időszakra jellemző, hosszú távú növekedési pályáról az ország már a nyolcvanas évek elején letért és 1988-89-ben (tehát még a rendszerváltozás előtt) erősen eltávolodott tőle. A rendszerváltozás első két évében ez a tendencia tovább folytatódott és felerősödött. A harmadik esztendőben azonban mérséklődött a GDP csökkenése és a pozitív gazdasági fordulat bizonyos jelei tűntek fel. Felcsillant annak lehetősége, hogy a gazdaság lassan visszatér hosszú távú növekedési pályájára, vagy egy új fejlődési pályára lép rá.

 
1. ELLENTMONDÁSOK ÉS DILEMMÁK

 
A magyar gazdaság kettős feladat előtt állt a politikai rendszerváltozás után: egyfelől meg kellett valósítania a gazdasági stabilizációt, másfelől pedig a gazdasági rendszerváltást. Ennek eredményeképpen kettősség alakult ki mind a követett gazdaságpolitikában, mind a gazdasági összfolyamatok alakulásában: a stabilizáció igénye behatárolta a gazdaságpolitika mozgásterét, ennek erősen restriktív jellegűnek kellett lennie, ugyanakkor viszont az új viszonyok kiépítése egy aktív, ösztönző gazdaságpolitikát kívánt. A gazdasági folyamatokban ez a kettősség úgy jelentkezett, hogy amíg a pénzügyi folyamatok eredményei igen kedvezően alakultak: aktívum teremtődött a külső fizetési mérlegben, az adósságtörlesztés sikeresen folyt, külföldi tőke áramlott be (ennek következtében javult a belső fizetési mérleg), csökkentek a kamatok és az infláció, növekedtek a megtakarítások, stabilizálódott a forint — addig a reálszféra mutatói igen kedvezőtlenül változtak: az ipari termelés majd a felére csökkent, a munkanélküliség drámaian megnövekedett, a költségvetési deficit és az államadósság óriásira duzzadt. E kettősség másik aspektusa a leépülés és a felépülés. A régi struktúrák, a hagyományos szocialista ágazatok leépülnek, az új magángazdaság pedig egyre inkább teret nyer. Ebből a kettősségből több dolog is következik:

Többféleképpen is értékelhető az elmúlt három év egész történése: a pénzügyi stabilizációt és a magángazdaság térnyerését szem előtt tartva, tekinthető sikertörténetnek, illetve a termelés és a foglalkoztatás drámai csökkenésére tekintve válság-történetnek.
Többféle válasz adható a jövőbeli kilátásokra vonatkozóan is. Az egyik álláspont szerint egyre meghatározóbbá válik a felépülés folyamata, amely megfelelő módon ellensúlyozza a leépülést. Az újonnan felépülő rendszer egyre több konkrét gazdasági eredményben ölt testet. E felfogás szerint csupán idő kérdése, hogy a spontán folyamatok, a megélénkülés teret nyerjenek. A másik felfogás szerint viszont a leépülő, pusztuló gazdaság maga alá temeti a zsenge magángazdaságot is (vagy jobb esetben csak behatárolja kiterjedési lehetőségeit), tehát az átalakulás megakad, és nem tud végbemenni.
Az előbbiből következik a gazdaságpolitika szerepével kapcsolatos kétféle felfogás: ha a spontán felépülő folyamatok a sikeres pénzügyi stabilizáció következtében képesek dinamikusan előrehaladni, akkor nincs szükség a gazdaságpolitika változtatására, továbbra is csak gondoskodni kell a stabil pénzügyi helyzetről. Viszont, ha a spontán előretörés nem valósul meg, a leépülő gazdasági akadályokat gördít a folyamat elé, akkor aktív gazdaság- politikára van szükség, amely tevőlegesen segíti az átépítést, az új magángazdaság térnyerését. Egyszerűbben fogalmazva: az eddig alkalmazott monetáris restrikció helyett egy keresletélénkítő, vagy esetleg kínálatélénkítő gazdaságpolitikára van szükség.
Az átalakulás különbözőképpen érinti az egyes társadalmi csoportokat. Az alsóbb rétegek és a középosztály nagy része komoly veszteségeket szenvedett el. Az ennek következtében felmerülő társadalmi elégedetlenség megakaszthatja az egész átmenetet, tehát sürgős beavatkozásra van szükség, amely javítja ezen csoportok helyzetét és lehetőségeit. E téren is több beavatkozási variáns képzelhető el. Az egyik szerint most az infláció helyett a munka- nélküliségre kell koncentrálni, és ehhez képest kell a költségvetési politikát kialakítani. A másik szerint az állam szociális, jóléti funkcióit kell erősíteni hatékonyabb és erőteljesebb ellátási rendszer kiépítésével, ahol a produktív források nagyobb részét fordítják szociális célokra.

A továbbiakban ezeket az alternatívákat és dilemmákat szem előtt tartva elemezzük az elmúlt időszak történéseit és a közeljövő lehetőségeit.

 
2. AZ ELMÚLT HARMINC ÉV FEJLŐDÉSÉNEK FŐ TENDENCIÁI

 
SZOCIALISTA GAZDASÁG ALAPVETŐ JELLEMVONÁSA az alacsony termelékenység volt; nem volt képes annyi többletterméket előállítani, amennyi fedezte volna a fogyasztás bővülését és a növekedéshez szükséges felhalmozást. Ezért működőképességének fenntartásához állandóan külső forrásokat igényelt. A nem-produktív jellegből és a piaci működés hiányából következik a szocialista gazdaság másik alapvonása: az állandósult globális és strukturális egyensúlyhiány, vagyis, hogy az összkereslet állandóan meghaladja az összkínálatot, illetve, hogy párhuzamosan áll fenn hiány és felesleg az egyes részpiacokon. A volt szocialista rendszer története lényegében nem más, mint valamilyen átmeneti mozgásforma keresése, válaszul az alapvető ellentmondásokra, a működőképesség fenntartása érdekében. Az újabb és újabb átmeneti mozgásformát jelentő elemek bevezetése azonban egyre inkább fellazította a rendszer alapelemeit, és előkészítette teljes felszámolását. Miközben ez az önfelszámolási folyamat végbement, a társadalom sajátosan idomult a változó viszonyokhoz. Olyan viselkedési módok alakultak ki, amelyek ma is hatnak és befolyással bírnak az átmenetre.
A hatvanas évek stabilizációjának egyik meghatározó eleme a külső munkaerőforrás-bevonás volt, amely a mezőgazdaság átszervezésével, a falusi népesség iparba kényszerítésével, és a nők tömeges munkába állásával vált lehetővé. A gazdasági növekedés fő mozgatója a beruházási kormányzati kiadási pumpa volt, amely változó hatásfokkal, de stimulálta a lassú és nehézkes kínálatot. A kínálat és a nemzeti termelés növekedését tehát a pótlólagos munkaerő- forrás bevonása, és nem a termelékenység növekedése eredményezte. A makroegyensúly alakulását a kormányzati kiadási pumpa működése határozta meg: a társadalmi kereslettöbblet állandósult, és krónikus hiány formájában jelent meg, mert a hatóságilag rögzített árak nem tölthették be a piactisztító árszínvonal szerepét. A gazdaság működésére, mikromechanizmusaira teljesen rányomta bélyegét a tervutasításos rendszer.
A hetvenes évek „aranykorában” továbbra is működött a beruházási pumpa. A bevonható munkaerő azonban ekkorra már elfogyott, ezért a kereslettöbletet ebben az időszakban az importtöblet szívja fel. Ez az importtöblet oldja a kínálat merevségét, a kínálat ettől gyarapszik viszonylag gyorsan, s ez az alapja az egész időszakra jellemző magas növekedési ütemnek is. Mindezen túl a háztáji gazdaság és a tsz-melléküzemágak kiterjedése szintén pozitívan hat a termelés növekedésére.
A makroegyensúlyra továbbra is a kereslettöbblet jellemző. De ekkor már kisebb a hiány, mert a nagymértékű import bevonása, valamint a gazdasági reform és a másodgazdaság térnyerése is oldja a merev termelési szerkezetet, és így csökkenti a kereslettöbletet. Az 1968-as reform nem jelentett lényeges áttöltést a gazdaság működésében annak ellenére, hogy a vállalati önállóság növekedett és az adminisztratív irányítás csökkent, továbbra sem vált piaci típusúvá. A gazdaságpolitika alkalmazkodási mechanizmusát a húzd megereszd meg elv uralta. A nagy kereslettöbblet, a külső és/vagy a belső egyensúlyhiány kiéleződése esetén visszafogják a keresleti pumpa működését, a nagy beruházásokat és az állami kiadásokat, de az ezt követő egyensúlyjavulás hatására újból beindítják.
A bomlás felerősödése a nyolcvanas évek meghatározó jellemzője. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a szocialista rendszer lényegéből fakadó ellentmondásokat csak olyan eszközök bevezetésével lehet mérsékelni, amelyek magát a rendszert ássák alá. A hetvenes évek tartós és nagy importtöbblete következtében egyre újabb hiteleket kellett felvenni, amely azután szükségszerűen vezetett az adósság- válsághoz. Az újabb hitelek felvételének nehézsége és a visszafizetés terhei lehetetlenné tették a hetvenes évek politikájának továbbfolytatását. A visszafogás elkerülhetetlenné vált. Elsősorban a beruházások és kormányzati kiadások visszafogása történt meg, s ezzel elkezdődött a beruházások máig tartó csökkenése. E mellett a második gazdaságbeli tevékenységek részleges legalizálása újabb pótlólagos forrásokat jelentett. Mindezek révén lehetővé vált a fogyasztás csökkentésének elkerülése. Az árszínvonal-stabilitás részleges feloldása pedig azt eredményezte, hogy az a globális kereslettöbblet egy részét felszívta, és a hiány tovább csökkent. A második gazdaságbeli tevékenységek kiterjedése pedig a merev termelési szerkezetet oldotta és így mérsékelte a strukturális egyensúlyhiányt.
MÁR ELŐREVETÍTETTE a szocialista gazdasági rendszer felbomlását a második gazdaság térnyerése és az első gazdaság egyre lassuló fejlődése. Valójában ettől kezdődően beszélhetünk a leépüléséről. A leépülés és a magángazdaság kiépülése azonban sajátos viszonyok között kezdődött el. A második gazdaság az első gazdaság árnyékában, a mellett, arra szervesen ráépülve alakult ki. A legalitás különböző fokain lévő sikeres (kvázi) magángazdaságok mind az iparban, mind a mezőgazdaságban input és output oldalon az állami gazdasághoz kapcsolódtak. Az állami szféra érték- és tőkevesztése állt a második gazdaság dinamikus fejlődése mögött. Ez bizonyos mértékben a hatékonyságot is növelte, mert az erőforrásokat ez a szféra sokkal jobban használta ki.
Az egymás mellett élés másik vetülete, hogy az emberek többsége nem adta fel az első gazdaságbeli egzisztenciáját sem, onnan szerzett egy minimális, de biztos jövedelmet, s ugyancsak onnan kapta az egészségügyi és szociális ellátást, valamint a kedvezményes juttatásokat. Mindezek következtében speciális viselkedési módok alakultak ki a magyar társadalomban: élni az első gazdaságban és amellett abból, csak félig kockáztatni, nem visszaforgatni a nyereséget a gazdaságba, nem fizetni adót. Csak töredékesen alakult ki a polgári társadalmakra jellemző munkaetika, magas megtakarítási hajlandóság és a szakképzettség állandó fejlesztésének az igénye.
Az 1986-os élénkítési kísérlet és annak látványos kudarca egyértelműen jelezte, hogy már nem lehet visszatérni a boldog hetvenes évekhez, amikor a fogyasztás és a beruházás egyaránt növekedhetett. Sőt az élénkítési kísérlet kudarca és az adósságválság erőteljes kiéleződése már azt sem tette lehetővé, hogy a nyolcvanas évek első feléhez térjünk vissza: csupán a beruházások és a központi programok visszafogása révén már nem lehetett a külső egyensúlyt megteremteni, a fogyasztás csökkentése is szükségessé vált. S ezzel a lépéssel tulajdonképpen már a politikai rendszerváltozás előtt megkezdődött a szocialista gazdasági rendszer lebontásának utolsó fázisa.

 
3. A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁNI IDŐSZAK

 
A POLITIKAI RENDSZERVÁLTOZÁS IDŐSZAKÁBAN a magyar gazdaság már igen válságos helyzetben volt, és éppen ez tette lehetővé a békés átmenetet. A szocialista hatalmi elit belátta, hogy a régi újraelosztási rendszer már nem tartható fenn, mert egyre kevesebb az, amit el lehet osztani. A kiéleződő válság kezelése és a gazdasági rendszerváltozás sürgető lépései szinte kényszerpályára helyezték a magyar átalakulást is, és csak nagyon kis mozgástere maradt az Antall-kormány új gazdaságpolitikájának.
Az egyre erősödő inflációs nyomás enyhítése és az inflációs spirál beindulásának megakadályozása miatt szükségessé vált az aggregált kereslet visszafogása (a pénzkínálat és a költségvetési kiadások korlátozása). A keleti piacok összeomlása és a lakossági jövedelmek csökkenése viszont spontán módon tovább csökkentette a keresletet. A másik oldalon az aggregált kínálat ugyancsak csökkent az állami támogatások és a közvetlen megrendelések radikális visszavágása, valamint a már hosszú évek óta tartó tőkevesztés (elmaradt beruházások és az egyre erősebb adóprés) miatt. A csökkenő kereslet és kínálat eredőjeként az egyensúlyi nemzeti (termelés) jövedelem is szükségszerűen csökkent. A csökkenő termelési szinthez antiinflációs célból hozzáigazított aggregált kereslet azonban további csökkenést idézett elő a kínálatban és a termelésben, létrehozva ezzel egy olyan lefelé menő spirált, amely a pénzügyi egyensúlyt egyre alacsonyabb nemzeti jövedelmi szint mellett produkálta.
A csökkenő termelés és jövedelem igen kedvezőtlenül érintette a költségvetést is, mert a csökkenő adóbevételek növekvő kiadásokkal kerültek szembe, és ennek következtében a deficit elkerülhetetlenül nőni kezdett. A termelés- és az ebből adódó foglalkoztatás-csökkenés jelentékeny mértékben serkentette a szociális kiadások növekedését. A növekvő deficit — mivel produktív forrásokat von el — önmaga is a termelés további csökkenését vonja maga után. A csökkenő termelés és jövedelem pedig tovább növeli a deficitet. Tehát ismét egy önmagát erősítő? lefelé mutató folyamat alakult ki.
A körkörös leépülési folyamatok, miközben súlyos terheket jelentenek, nem feltétlenül tekinthetők negatív jelenségnek, hiszen elsősorban a gazdaság életképtelen részei, a nem piacképes technikailag-technológiailag elavult termelési struktúrák semmisülnek meg, helyet adva ezzel az új termelési kultúráknak. Éppen ezért a döntő kérdés, hogy vajon a régi rendszer romjain felépül(het)-e az új korszerű magángazdaság? Az elmúlt két-három esztendőben igen dinamikusan fejlődött a magángazdaság, elsősorban a kereskedelemben és a szolgáltatásokban. Nem tudott azonban jelentős teret nyerni az iparban, csak kevés ágazatban vált meghatározó jelentőségűvé, és továbbra is kisvállalkozás-jellegű maradt. Éppen ezért nem meglepő, hogy nem tudta ellensúlyozni a leépülő állami gazdaság kieső termelését. Látni kell azonban, hogy ez nem is nagyon történhetett másképpen, hiszen a magyar magángazdaság a bomló szocialista rendszer második gazdaságából alakult ki és szervesen ráépült a szocialista nagyvállalati szférára. Ez utóbbi megrendülése, majd súlyos válsága egyben korlátozta a magángazdaság további fejlődését, sőt gyakran még a létalapját is veszélyeztette. A magángazdaság csak akkor fejlődhet dinamikusan tovább, ha meghatározó kapcsolatait a régi nagyvállalati szféra helyett egymás közt és a fogyasztókból építi ki.
Az előzetes várakozásokkal szemben, a privatizáció nem serkentette lényegesen a magángazdaság kifejlődését. Elsődleges célja a minél nagyobb költségvetési bevétel elérése volt, hogy ebből finanszírozható legyen a külső és belső adósság. A minél gyorsabban és minél többet privatizálni elv leginkább a külföldi befektetőknek kedvezett, és hátrányos helyzetbe hozta a nem tőkeerős hazai vállalkozókat. Ugyanakkor mára éppen a gyors értékesítés elve miatt akadt el a privatizáció, mert a jó (gyakran monopolhelyzetben lévő) vállalatokat már kimazsolázták, a rosszak pedig az adott állapotban senkinek sem kellenek.
A BERUHÁZÁSOK ÉS A TŐKEKÉPZŐDÉS hosszú évek óta húzódó súlyos problémája a rendszerváltozás után sem oldódott meg. A közvetlen állami, majd az állami vállalati beruházások csökkenését nem tudták ellensúlyozni a magánberuházások. Az átmenet időszakában jelentősen megnövekedett magánmegtakarítások nem váltak beruházásokká, hanem a költségvetés hiányát finanszírozták. A beruházások elmaradásának alapvető oka, hogy egyfelől az elégtelen kereslet miatt nincs elég jövedelmező befektetési lehetőség, másfelől pedig a kamatlábak túl magasak. Miközben a többszöri kamatcsökkentések miatt a reálkamatlábak a megtakarítók számára ma már alig biztosítanak pozitív hozamot, addig a kölcsönvevők olyan magas reálkamatokkal találják szemben magukat, amelyek irreálisan magas jövedelmezőséget követelnek meg. Ennek a paradoxonnak az az oka, hogy igen nagy a banki kamatkülönbözet, mert a kereskedelmi bankok (korábban nyújtott) rossz hitelei nagy kockázati tartalékokat követelnek meg, és a kamatadó is többletterhet jelent. A nominális betéti és kölcsönzési kamatlábak jelentős különbségét még tovább növeli a fogyasztói és a termelői árszint közötti különbség.
A lakossági jövedelmek és fogyasztás csökkenésének a nyolcvanas évek második felében elkezdődött folyamata az átmenet során felerősödött: a társadalom jelentős részének megrendült az anyagi helyzete és a biztonsága. Megjelent a munkanélküliség, illetve annak reális lehetősége. IX' jelentős szerepet játszik az állami nagyvállalati szektor meggyengülése is, amely fontos támasza volt a második gazdaságbeli tevékenységeknek, a kiegészítő jövedelmek megszerzésének. Ugyancsak jelentős érvágás volt az alapvető társadalmi szolgáltatások (lakás, bölcsőde) és dotált közszolgálati díjtételek megszüntetése. miközben a lakosság nagy részének nem állt rendelkezésem elegendő jövedelem és vagyon a piaci alapú ellátás és biztonság megteremtéséhez, A helyzetet csak súlyosbította, hogy a paternalista gondoskodáshoz szokott társadalomban nem alakultak ki megfelelő viselkedési minták és attitűdök az önálló cselekvésre és az öntevékeny alternatív biztonsági hálók kialakítására.

 
4. A KÖZELJÖVŐ ALTERNATÍVÁI

 
Könnyen megállapítható az előzőekben leírtak alapfán, hogy az. átmenet eddigi útja zsákutca. Másként fogalmazva: a Kádár-korszakban elkezdett rendszerlebontás, amely — összehasonlítva a többi volt szocialista országgal — komoly előnyöket jelentett az indulásnál, mára már inkább akadályozza, mint segíti az átalakulást. A magára hagyott lebomlási folyamat könnyen maga alá temetheti az újonnan kiépülő magángazdaságot. A strukturális válsággal küszködő gazdaságban nincs elég forrás és lehetőség az újonnan alakuló gazdasági szervezetek megerősödéséhez. A pénzügyi egyensúly megteremtése nem élénkíti automatikusan a spontán piaci folyamatokat és erőket. A bejáratott piaci rendszer (intézmények, szereplők, tapasztalat) hiánya miatt illuzórikus azt várni, hogy az elhúzódó válság feloldása és a rendszerváltozás megvalósulhat komoly állami asszisztencia nélkül.
A magárahagyott átmenet igen hosszú és fájdalmas időszakot hoz magával, halódó állami nagyvállalatokkal és lassan épülő magángazdasággal, egyre bővülő fekete gazdasággal. Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy a jelen súlyos helyzetben nincs csodaszer, gyors és fájdalommentes megoldás. Az átmenet társadalmi költségeit nem lehet megspórolni, legfeljebb csak mérsékelni. A gazdaságpolitika ugyan sokat tehet, de a beavatkozás lehetőségei igen korlátozottak az adott viszonyok között. Továbbra is a gazdaságra nehezedik — bár kis súllyal — a külső adósság menedzselése, a belső államadósság növekvő terhe, a strukturális válság miatt előállt tőke-, erőforrás- és piacvesztés. Még mindig nem alakult ki (s a megfelelő keretfeltételek híján nem is alakulhatott ki) egy széles bázisú, erős, mobil, szakképzett, igazi vállalkozói réteg. Nincs megfelelő infrastruktúra, amely elengedhetetlenül szükséges lenne a magángazdaság kiterjedéséhez. A költségvetés kénytelen fenntartani egy nem-hatékony és költséges szociális, kulturális és egészségügyi rendszert, mert az átalakításának alapvető feltételei (erőforrások, módos középosztály, szakképzettség) hiányoznak.
Ezen korlátok és válsággócok felszámolása idő-, pénz- és erőforrás-igényes, ezért aligha várható gyors és látványos javulás. Az erőltetett gyorsítás, a radikális átalakítás liberális programja itt valószínűleg több kárt, mint hasznot hozna. Nem lehet gyorsan és sokat privatizálni abból az állami vagyonból, amelynek jelentős része korszerű termelésre már használhatatlan. A gyors külső és belső liberalizáció ugyan gyorsan lepusztítja a hagyományos gazdasági szerkezetet, de nem ad elég időt az új szerkezet kialakítására, és felerősíti a szociális feszültségeket. A liberális elvek alapján működő állam pedig nem adhat hathatós segítséget a társadalomnak az átállásra, az új alkalmazkodási mechanizmusok elsajátítására. De nem igér jobb megoldást a szociáldemokrata (szocialista) alternatíva sem. A keynesiánus keresletélénkítés veszélyes, mert felgyorsítja az inflációt és kiélezi a külső és belső egyensúlyhiányt, az erősen növekvő szociális kiadások erőforrásokat vonnak el a termelő szférától, és hátráltatják a struktúraváltást, a régi kapacitások újra termelésbe állítása pedig konzerválja az adott helyzetet.
A nyolcvanas években elkezdődött rendszerlebontás és a kétéves átmeneti szakasz ellenére sem sikerült túllépni a szocialista termelésre jellemző improduktivitáson. A felhasználható források ma is jelentős mértékben elmaradnak a működés fenntartásához szükséges igények mögött Éppen ezért a fő lehetséges és kívánatos gazdaságpolitikának a kínálati oldalra kell koncentrálnia. A fő cél a termelési oldal átépítése és fejlesztése, a kínálatösztönzés kell hogy legyen. A keresleti oldalnak ehhez kell igazodnia, sem restriktív, sem ösztönző aggregált kereslet-menedzselő politikát nem célszerű folytatni
A gazdasági átmenet jelenlegi szakaszában kívánatos kínálatösztönzést középpontba helyező politika főbb elemei a következőkben foglalhatók össze röviden:

a strukturális válság kezelése: állami segítséggel, átalakítás, reorganizációs, technika-technológia fejlesztési alapok működtetése, átképzési programok;
a beruházások ösztönzése: kedvezményes hitelakciók ki- terjesztése, kamattámogatási rendszer bevezetése;
a kormányzati kiadások növelése: direkt állami megrendelések növelése, infrastrukturális beruházások indítása;
a privatizáció átalakítása: hazai privatizációs kereslet teremtése új eszközök bevezetésével, a privatizációs kínálat fokozása reorganizációval, feljavításokkal, vállalatok szétbontásával;
a kisvállalkozások hathatós támogatása hitellel, tanácsadással, speciális konstrukciókkal;
szelektív célzott szociálpolitika kialakítása a rászorultsági elv alapján, a nagy elosztási rendszerek fokozatos átalakítása.

A jelenlegi kormányzat — bár kicsit késlekedve — felismerte, hogy a korábbiaktól eltérő és aktívabb szerepet kell játszania. Az imént felsorolt javaslatok közül jónéhány megvalósítása elkezdődött. Teljes áttörés még nem történt sem a gazdaságpolitika szintjén, sem a gazdaságban. A közeljövő változásait alapvetően az fogja meghatározni, hogy mennyire lesz képes a mostani és a következő kormányzat egy adekvát gazdaságpolitikát kialakítani és bevezetni, illetve, hogy mikor következik be ennek hatására igazi fordulat, érezhető fellendülés a gazdaságban. Megvan a reális esélye annak, hogy a fordulat még az előtt bekövetkezzen, mielőtt a társadalom törőképessége elfogyna, s így az átmenet, az Európához való felzárkózásunk sikeresen megvalósulhasson.


« vissza