Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A gazdasági struktúrák változásai

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK gazdasági rendszerváltása a gazdaságpolitikusok szempontjából kettős feladatot rejt magában: a nemzetgazdasági stabilizálást és a piacgazdasági intézmények kifejlesztését. A valóságban van egy harmadik vonulat is: ez a normák, értékek, szabályok, viselkedési minták és napi gyakorlatok megváltozása. E vonulat megjelenési formái változatosak; a közgazdaságtanban a mikrogazdasági szerkezetváltás fogalma alá soroltatnak.
Régiónk piacgazdasági átmenete különféle stratégiák mentén zajlik. A nemzeti stratégiák főként a stabilizálási technikákban térnek el egymástól. Ezen eltérések körül folynak tehát a viták; talán ez az egyik fő oka annak, hogy a mikrogazdasági szerkezetek megváltozása háttérbe szorult. A napi gazdasági gyakorlat kívül esik a döntéshozók cselekvési körén, ezért e gyakorlatról sem cselekvés előkészítői, sem apolitikus, sem pedig kritikai tartalommal nem beszélnek sokat. További valószínű ok, hogy az eseményeket késve és hiányosan követő statisztika viszonylag keveset képes felmutatni a gazdasági élet szereplőinek normaváltozásairól. Mégis jogos a kérdésfelvetés: a rendszerváltás három éve során mi ment végbe Magyarországon a szokások és szerkezetek terén?
A válasz megkísérlése előtt azonban célszerű áttekinteni a másik két tényezőcsoport – a makrogazdasági stabilizáció és az intézményfejlesztés – helyzetét, hiszen végül is ez az a nemzetgazdasági keret, amelyben a társadalom és gazdaság szereplői elhelyezkednek.

 
A MAGYAR ÁTMENET FOKOZATOSSÁGÁRÓL

 
Más régióbeli országokkal egybevetve, hazánk esetében a rendszerváltás gazdasági sajátosságaként szokás utalni a megelőző reformok előmozdító hatására. Tény, hogy az 1960-as évek végétől Magyarországon óvatos, stop-go jellegű gazdasági reformfolyamat zajlott. Ennek során létrejöttek olyan intézmények, amelyeket a régió többi országában később kellett megalkotni. Az már alaposabb elemzés kérdése, hogy az „új gazdasági mechanizmus” két évtizede milyen mértékben tekinthető előnynek, illetve csak előnyöket hordozónak — erre a tanulmány végén visszatérek.
UGYANCSAK TÉNY, hogy bizonyos nemzetgazdasági mérőszámokat tekintve Magyarországra kisebb stabilizációs feladatok vártak, mint több más kelet-európai országra. A magyar politikai vezetés 1956 után jobban ügyelt a fogyasztási cikkek gyártására és behozatalára, a hiánygazdaság kevésbé nyilvánvaló formáját valósítva meg. Az árarányok állandóságát és az árszint stabilitását a vezetés kevésbé tekintette fontosnak, mint például az NDK-ban vagy a Szovjetunióban. így Magyarország kisebb kielégítetlen vásárlóerővel (monetary overhang) és kevésbé torz árrendszerrel lépett be a gazdasági rendszerváltás szakaszába. Mindennek persze megvan az árnyoldala: a nagyobb árbeli rugalmasság az államosított, monopolizált „szocialista viszonyai között többé-kevésbé nyílt inflációhoz vezetett, ami az 1970-es évek végétől tartósan be is épült a gazdasági szereplők várakozásaiba. Emiatt például az egy-lépéses árkiigazítás (mint Csehszlovákiában 1991 januárjában) nálunk alkalmazhatatlan lett volna, hiszen a magyar fogyasztó hosszú évek során megszerzett tapasztalatával szemben lehetetlen olyan várakozást kelteni, mely szerint az áremelés valóban egyszeri lépés, amelyet nem követ később hasonló.
További előny (vagy „előny”) volt a magyar gazdaság külső nyitottsága, amely a kivitelnek és a behozatalnak a bruttó hazai össztermékhez (GDP) viszonyított nagy arányában mutatkozott meg a 70-es évek óta. Előny annyiban, hogy a gazdaság nagy része volt régebb óta kapcsolatban a külvilággal. Meg kell azt is mondani, hogy e kapcsolatot a KGST-ben teljesen, a nyugati kereskedelemben pedig jórészt külkereskedelmi monopóliumok közbeiktatása, a nem reális árfolyam és a pénzügyi támogatások/elvonások közbeékelődése torzította. E nagyfokú nyitottság ráadásul esetünkben összekapcsolódott a nemzetközileg is kiemelkedően súlyos eladósodottsággal, ami az 1990-es kormányváltás heteiben már a nemzetközi fizetőképesség elvesztésével és ezáltal katasztrofális nemzetgazdasági aránytalanságok és veszteségek létrejöttével fenyegetett.
Röviden: a rendszerváltás időszakában a magyar gazdaság is egyensúlytalansági állapotban volt, így alapos makrogazdasági stabilizálásra szorult, noha bizonyos elemekben az egyensúlytalanság kisebb fokú volt, mint a „reformszakasz” nélküli más irányított gazdaságokban.
Ami a gazdasági intézményrendszer kifejlettségét illeti, e téren kétségkívül nem kellett mindent a semmiből kezdeni. Magyarországon a tervgazdaság évtizedei alatt sem tűnt el teljesen a magánszektor, sőt a 80-as évek elejétől az addig hűbéri elven adományozott vállalkozói engedélyekhez könnyebben hozzá lehetett jutni. Létrejött 1987-től a kétszintű bankrendszer, kialakult a vállalatok gazdasági önállósága, ami azonban — a tulajdonosi funkciók hiányzó vagy torz megjelenítése folytán — a pártállam fellazulásával a nomenklatúra-menedzsment közgazdaságilag ésszerűtlen önállóságában öltött testet. Megindult 1988-89-ben a privatizáció is; akkor még világos törvényi keretek és ellenőrző intézmények nélkül, durva önérvényesítéssel, a gazdasági racionalitás és a társadalmi igazságérzet nyilvánvaló megsértésével (sajtóprivatizáció, „Ápisz-ügy” stb).
E vonatkozásban is hasonlót lehet mondani, mint a nemzetgazdasági stabilizációt illetően: bizonyos lényeges előzményeket beszámítva, a rendszerváltás a piacgazdasági törvényalkotás és intézményépítés óriási feladattömegét örökölte meg.
A reformelőzmények alapján mégis látszott esély arra, hogy az átmenet más országokhoz képest fokozatosabb legyen, azaz ne kelljen a sokkszerű átállás stratégiáját követni. A „sokkterápia” egyszerinek szánt makrogazdasági stabilizáció, amely a termelés és fogyasztás jelentős csökkenésével jár együtt. Magyarországon az 1990-es választáson mandátumot elnyerő erők egy választási ciklus során kívánták elérni a gazdaság makroarányainak stabilizálását (az infláció leszorítását, a külső adósság megfékezését, a magánszektor domináns arányának létrehozását), valamint a szükséges jogi és intézményi formák kialakítását.
Megjegyzendő, hogy az állam külső eladósodottsága mellett a magyar gazdaság szereplői saját helyzetükben nem érzékelték teljesen a nemzetgazdaság súlyos állapotát. A régióhoz viszonyított meglehetős egyéni jólét („gulyáskommunizmus”) mellett nem is lehetett volna azt a radikális, egyszeri sokkot elfogadtatni, amelyet — más megoldás híján — például a lengyel gazdaságpolitika követett. Más kérdés, hogy az egyszerinek szánt gazdaságpolitikai csomag nem érheti el eredeti célját sem Lengyelországban, sem máshol, éppen mert az egyensúlytalanságok kiküszöbölését célzó beavatkozás után még nem állnak rendelkezésre azok az intézmények, illetve nem tudnak végbemenni azok a mikrogazdasági és társadalomszerkezeti változások, amelyek az új egyensúlyt tartóssá tudnák tenni. Emiatt az „egyszeri” stabilitást rendszerint újabb és újabb kényszerű stabilizációs lépések követik.

 
A MAGYAR ÁTMENET MAI ÁLLAPOTA

 
Ahogy a koncentráltnak SZÁNT gazdaságpolitikai elgondolásokat graduálissá alakította az átmenet belső logikája, valamint a megvalósítás számos politikai nehézsége, ugyanúgy a fokozatosként meghirdetett magyar átmenetnek az élet sokk-szerű jelleget kölcsönzött. Nem túlzás sokkról beszélni. Mindössze 3 éven belül, 1990-92 között, 20%-kal csökkent a hivatalosan kimutatott GDP, és 1-2%-ról 13%-ra nőtt a munkanélküliségi ráta. Az átmenet felgyorsulásának okai közül egy negatív és egy pozitív emelendő ki. A negatív a keleti kereskedelemnek a vártnál gyorsabb összeomlása, ami egész ágazatok számára jelentett azonnali piacromlást, majd gyors vagyonvesztést, az pedig a beszállítói és a hitelezői kör áttételével hamarosan súlyos fizetési és jövedelmezőségi gondokat idézett elő a nemzetgazdaságban.
A pozitív előjelű kiváltó okok közé sorolom a külföldi működőtőke gyors beáramlását. Az elmúlt két évben évi 1.5 milliárd dollárnyi, azaz a GDP 3-4%-ára rúgó közvetlen beruházást valósítottak meg külföldiek Magyarországon. A beruházások nagyobb részét a feldolgozóiparba, élelmiszeriparba fektették, ahol a műszaki színvonal és a termelékenység gyors emelkedése, majd később a termelés és az exportképesség jelentős növekedése várható. Rövid távon azonban a gyors privatizálás elsőként a vállalatnál foglalkoztatott létszám csökkenésében nyilvánul meg.
Mindenesetre ma, 1993 közepén érzékelhető, hogy a makrogazdasági alkalmazkodás legkellemetlenebb szakasza már mögöttünk van. A gazdaság szubvencionálása szűk területre szorult vissza, az árak döntő hányadát a piac szabályozza, az 1991-es inflációs csúcs után mérséklődött az áremelkedés üteme. Megállt az ipari termelés csökkenése, és az előrejelzések a GDP szerény emelkedésével számolnak.
KIALAKULTAK A LEGFONTOSABB PIACGAZDASÁGI INTÉZMÉNYEK. A privatizáció jogi és intézményi kerete azonban jól példázza, hogy minden intézmény hatékony működéséhez jelentős begyakorlási idő kell. Ismeretes, hogy 1990 márciusában jött létre az Állami Vagyonügynökség. Az év során több kampány indítása ellenére reménytelenül lassan haladt a privatizálás üteme. A rákövetkező év első felét is a privatizációs apparátus nehézkességéről szóló hazai és külföldi vélemények jellemezték. Lassan, szinte észrevétlenül gyorsult fel azután a folyamat, amely az 1992-es év során rekord mértékű bevételekkel járult hozzá a nemzetgazdasági stabilizáláshoz, és természetesen a gazdaság tulajdoni és műszaki szerkezetének változásához. Az intézménylétesítés és a „beüzemeltetés” időigénye jól látható azóta a tartós állami vagyon kezelésére létrehozott állami holding (ÁV Rt.) példáján.
De említhető a pénzügyeket szabályzó törvények esete is, mint a szigorú európai normákat előíró pénzintézeti törvény, amely hosszú előkészítést követően 1991 végén lépett hatályba. Részben e normák miatt is, az 1992-es évben óriási fordulat következett be a kereskedelmi banki gyakorlatban: a korábbi nagyvonalú hitelezés helyett a nagyfokú óvatosság, a kockázatos kihelyezésektől való tartózkodás vált jellemzővé. Hasonlóan hosszú előkészítés és a reméltnél hosszadalmasabb „beüzemelés” jellemezte a csődtörvényt. Igen nehezen indult a kárpótlás törvényi keretének kialakítása, és lassú a mezőgazdaság tulajdoni szerkezetének alakítása.
Igen valószínű — noha megbízható becslések nem készültek —, hogy a GDP mérséklődésében a külső tényezőkön kívül a reméltnél hosszadalmasabb intézményfejlesztésnek is szerepe volt. Az bizonyos, hogy meghatározó piacok elvesztése, milliárd dollárnyi kintlevőségek befagyása a maga tovaterjedő hatásaival együtt mindenképpen veszteségeket idézett volna elő. Az is biztos, hogy a több évtizedes szeparáltság hirtelen megszűnése, külföldi versenynek kitettsége a gazdaság jelentős részét sodorja válságba, csakúgy mint a szubvenciók és kereszttámogatások megvonása. Az elkerülhetetlen veszteség azonban kisebb lett volna, ha a piacra való belépés és kilépés intézményei jobban működnek (cégbíróság, vállalat-finanszírozás, csődeljárási és felszámolási apparátus). Felszínre kerültek a bankrendszer technikai, szaktudásbeli és etikai gyengéi, bizonyos üzletágak fejletlensége vagy hiányai (lakásfinanszírozás, mezőgazdasági hitelezés, kisvállalkozás-hitelezés). Igen lassan jött létre az állam új típusú befektetési bankja (MBF Rt.), és még mindig nem működik az a feljavító holding, amelyet e sorok írója kezdeményezett 1990 nyarán. Igaz, a kormány egy ideje érzi az intézményfejlesztési kérdések fontosságát. Ezt tükrözte az 1992 nyarán elfogadott ún. GAM-program, ami az 1991-es kormányprogram meghatározóan makrogazdasági stabilizálási jellegét volt hivatva kiegészíteni. (Érdekes politikaelemzési feladat, hogy az intézményfejlesztő kormányelgondolás kidolgozása és végrehajtása miért haladt olyan lassan, és általában is miért szorult háttérbe az institucionalista felfogás Magyarországon és a régióban.)
Végül is elmondható, hogy mára az erőforrás-áramlás intézményi feltételei Magyarországon kialakultak, és a piacgazdasági normák szerinti, nagymértékben liberalizált gazdálkodási viszonyok érvényesülnek (vállalkozói szabadság, bérszabályozástól mentes munkaerőpiac, de facto devizakonvertibilitás a folyó tételekre, piaci áralakulás, érték- és árutőzsde stb.

 
A NORMÁK, VISELKEDÉSI MINTÁK ÉS MIKROSZERKEZETEK VÁLTOZÁSA

 
AZ ALKALMI LÁTOGATÓ AZONNAL ÉSZREVESZI, hogy hazánkban az elnyúlt három-négy év alatt a fogyasztási szerkezet és fogyasztói szokások gyökeresen megváltoztak. E téren a piacgazdasági intézmények és formák kialakulása valóban látványos volt. Ha azonban nem csak az üzletek kirakatairól ítélünk, hanem például a készpénzkímélő fizetés aránya, mint kemény gazdasági adat alapján, akkor árnyaltabb a kép, lassúbb a modernizáció. Ismeretes, hogy a volt NDK-ban, a kelet-német tartományokban, a hazai termékeket übernacht elsöpörte a nyugatnémet áruk versenye. A fizetési módok terén ott is meglehetős késéssel terjednek a korszerű eljárások (csekk, hitelkártya).
A fogyasztási minta gyors átvétele nálunk bizonyára összefügg a nemzetközi idegenforgalom komoly arányával és növekvő fontosságával, amit jól illusztrálnak a számok.
A pénztartás és a pénzzel való gazdálkodás terén is vadonatúj tendenciák jelentek meg. A legjelentősebb ezek között a magyar átlagpolgár növekvő megtakarítási hajlandósága. Míg egészen a 70-es évek végéig a pénzjövedelmek csekély részét takarította meg, azóta a megtakarítási hányad az európai országok kialakult szintjére emelkedett.
A megtakarítások MOTÍVUMAI KÖZÖTT megtalálható az óvatossági jellegű csakúgy, mint a vállalkozási célú. Mivel az utóbbi évekre a magas (általában pozitív reálértékű) betéti kamatláb volt jellemző, így a megnőtt pénzmegtakarítás és betéttartás ésszerű portfólió-döntés volt, szemben a korábbi mintákkal (pl. tartós fogyasztási cikkbe vagy ingatlanba fektetéssel). Természetesen — és ez a megjegyzés minden viselkedési típusra érvényes — a statisztikai átlag mögött igen eltérő folyamatok és rendszerint növekvő szóródás figyelhető meg részletesebb vizsgálattal.
Egyébként az olyan hagyományos beruházási tevékenység is, mint amilyen a lakásépítés, magán viseli az új viszonyokat. Általában csak azt szokták elmondani, hogy hazánkban hosszú évtizedek óta nem épült ilyen kevés lakás, főleg nem állami eszközökből és kivitelezésben. Ez igaz, bár a csökkenő trendhez hozzá kell fűzni magyarázatként azt, hogy sajnos jónéhány éve csökkenő népességű országról van szó. Azt is tudjuk, hogy a magántulajdon kiszélesedése folytán fellendült a lakásfelújítás, korszerűsítés, ami a hivatalos statisztikákban nem jelenik meg ugyanolyan pontossággal, mint az új lakások átadásának régóta figyelt száma. Figyelemreméltó, hogy az immár szinte kizárólag magán lakásépítés mennyire más tartalmú, minőségű lakásvagyon létrehozásában ölt testet, mint a hajdani, 50 négyzetméteres panellakással jellemezhető állami építés. Ma a kis lakások mellett a korábban igen ritka nagy ingatlanok teszik ki azt a lakás-vagyont, amelynek átlagos méretnagysága (eltekintve itt az emelkedő komfortfokozattól) árulkodik a szokások változásáról is.
A fogyasztási minták gyors fejlődéséről sok más társadalmi indikátor szól. Kevesebbet tudni a magyar polgárnak mint termelőnek (alkalmazottnak, vállalkozónak) a viselkedéséről. Az bizonyos, hogy a termelőrendszer részeként az ember egy fokkal lassabban alkalmazkodik az újhoz, mint fogyasztóként. De a kényszerek és a lehetőségek együttesen nyilván e téren is elég gyors változást kényszerítenek ki.
A legkézenfekvőbb szintetikus mutató a termelékenység alakulása lenne. A nagy átállási megrázkódtatás közepette azonban ez a mutató keveset árul el az egyén teljesítményéről. Csökkenhet egy egész iparág, vagy akár a teljes ipar termelékenysége, ha a piacvesztés miatti termeléscsökkenés nagyobb mértékű, mint a létszámcsökkenés. Várható, hogy amint a gazdasági ágak elérik a visszahúzódás mélypontját és elkezdenek új szerkezetben növekedni, a bővülés mértékéhez képest kisebb mértékben nő a munkaerő iránti igény, azaz egyfelől növekedni fog a munka termelékenysége, másfelől nem mérséklődik jelentősen a munkanélküliek száma.
BIZONYOS, hogy a munkavállalók egyre nagyobb hányadát az iparon és a mezőgazdaságon kívüli területek foglalkoztatják a jövőben. A szolgáltatási ágak előretörése már több, mint jövőkép, erre utal számos munkaügyi adat. De ezt mutatja például a vállalatok, vállalkozások számára folyósított beruházási hitelek év végi állományának összetétele is.
FIGYELEMREMÉLTÓ A KISVÁLLALKOZÓI KÖR MEGERŐSÖDÉSE, valamint az „egyéb” kategória megemelkedett súlya (ez nagyrészt a pénzintézetek beruházási aktivitását rejti.)
Az ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági nagyüzemek szétbomlása a jelzőszámok szerint együtt jár a kis szervezetek elterjedésével, és a gazdaság ágazati szerkezetének gyors átalakulásával. Igaz, a lebomlás és csődbejutás üteme 1990 és 1992 között gyorsabb volt, mint az új vállalkozások termelőképességének és foglalkoztatásteremtő képességének erősödése. Hasonlóképpen, az ipartalanodás és az őstermelés visszaszorulása gyorsabbnak bizonyult, mint a szolgáltató szektorok bővülése — e különbség jelenik meg a munkanélküliség növekedésében, a termelés és a GDP negatív indexeiben.
Éppen az élesebb verseny, a piacibb működési mechanizmusok miatt számos nemzetgazdasági statisztikát óvatossággal kell kezelni. Vegyük például a bruttó felhalmozást, amely a GDP összetevői közül a leggyorsabban csökkent. Bár e vonatkozásban a statisztikai szolgáltatás késedelmes és pontatlan, az látható, hogy a mai gazdaság viszonylag kisebb készletállománnyal működik, mint a megelőző hiánygazdaság. De a felhalmozás másik nagy komponense, a beruházás is belső szerkezetváltozáson megy át: a ráfordításokból arányában kevesebbet költenek építésre, és így nagyobb hányad jut a gépekre és a szellemi tartalomra. A verseny következtében meggyorsul a beruházások kivitelezési ideje, amit jelez a befejezetlen beruházások állományának még folyó áron is figyelemreméltó csökkenése. Eszerint tehát a nemzetgazdaságban a beruházásokra szánt összegekből a korábbiakhoz képest kevesebb fagyott be az utóbbi egy-két évben.
Ezek a részmutatók rávilágítanak arra, hogy a magyar gazdaságban nem csupán visszaesés és recesszió ment végbe, hanem normaváltás is. A gazdasági rendszerváltás kezdete előtt ugyanis igen merev, megváltoztathatatlannak tetsző tendenciák fejlődtek ki, mint például a befejezetlen beruházások növekedése, a felhasználhatatlan készletek felgyülemlése. E számok mögött pedig emberek és szervezetek tipikus viselkedési mintái állnak. így például az, hogy a megbízhatatlan beszállítókra tekintettel a tapasztalt raktáros a szükségesnél nagyobb készletet tartott; hogy valódi verseny híján a kivitelező több üzletet vállalt, mint amennyit határidőre meg tudott valósítani. Ami teljesen ésszerű viselkedési norma volt 1988-ban, az a csőd oka lehet 1992-ben: verseny helyzetben értelmetlen nagyobb készletet tartani a szükségesnél, sőt a nagy bankkamatok keményen megbüntetik a túl nagy rátartással megrendelő készletezőt. A gazdaság statisztikai normáinak változása mögött tehát a gazdaság szereplőinek új felismerése, másfajta kalkulációja, új típusú viselkedése áll.

 
AMI SIKERÜLT, ÉS AMI MÉG NEM...

 
HELYTELEN LENNE az eddigiekből azt a következtetést levonni, hogy minden rendben halad, hiszen a gazdaság mikroszerkezete és a gazdasági szereplők viselkedése gyorsan változik. Az egyensúlytalanságot a társadalom erőforrásainak kihasználatlansága jelzi: a nagyfokú munkanélküliség, emellett a betöltetlen álláshelyek léte; a termelő kapacitások hiányos kihasználtsága, a költségvetés jelentős hiánya, a még mindig túl nagy áremelkedési ütem. Ezek a nemzetgazdasági szintű jelzőszámok a gazdasági intézmények elégtelen hatásfokára, a meglevő mikroszerkezetek aránytalanságaira utalnak.
Az elemző megelégedhet e megfigyelések kimondásával. A döntéshozónak azonban azt is tudnia kell, hogy merre keresse a célszerű beavatkozás lehetőségét. A gazdaságpolitikai cselekvés azonban mindig korlátokba ütközik, s ezek közül gyakran a legkeményebbek éppen a társadalmi szokások, normák.
Mindez jól látható a jelen legfontosabb gazdaságpolitikai gondja, az államháztartási hiány vizsgálatakor. A hiány — legyen szó akár a központi költségvetés, akár a társadalombiztosítási alapok deficitjéről — a kiadási oldal merevsége és a bevételi oldal bizonytalanságai révén alakult ki és termelődik újra. Csökkenő és elöregedő népesség, egészségtelen életmód, évtizedek alatt felgyülemlett környezeti ártalmak — rövid távon merev társadalmi igények származnak ezekből. A túlzott társadalmi igényeket piacgazdaságban a rászorultsági vizsgálat vagy/és a fizetőképesség tudja megszűrni. Ma komoly rászorultsági szűrő nem működik nálunk, ugyanakkor a legtöbb jóléti szolgáltatás költségeinek zömét az államháztartás állja. Mindez nem konform a piacgazdasági modellel, de az is igaz, hogy nem a gazdasági átállás és recesszió a legalkalmasabb időszak az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a családi támogatás rendszerének piacivá tétele számára.
Kimondható: míg fogyasztóként igen gyorsan, termelőként meglehetősen gyorsan, addig eltartottként (szociális támogatásban részesülőként) igen lassan alkalmazkodik a magyar polgár az új, piaci logikához. Ugyanaz a személy, aki a fogyasztói mintákat szinte azonnal átvette, már nehezebben fogadja el a piacgazdaságban szokásos üzleti etikát, munkakultúrát, de végképp nem kívánja feladni a „szociális vívmányokat”. Ugyanakkor az állami költségvetés vagy a társadalombiztosítási alapok bevételi oldala bizonytalanná vált a gyenge adófizetési morál következtében (és természetesen más okok miatt is).
Ezek a jelenségek minden hasonló történelmi helyzetű országban megtalálhatók. Sőt a kialakult demokráciákban sem ismeretlenek, noha a legtöbbjükben devianciának számít, és szigorú formális és informális társadalmi büntetést vált ki az adóelkerülés, a rászorultsági normákkal való visszaélés. Nálunk a kádári reformkorszak a maga erkölcsi kettősségével, a nem értékalapú individualizmusával e vonatkozásban inkább nehezíti, semmint elősegíti a piacgazdasági erkölcsi és viselkedési normák kialakulását.
KÖVETKEZTETÉSÜNK MÉGSEM LEHET PESSZIMISTA. A régió más országaihoz viszonyított legkisebb átállási visszaesés annak a jele, hogy a magyar társadalom a piacgazdaság intézményeinek kialakításában, elfogadásában, felhasználásában viszonylag sikeresnek bizonyult. Az új normák és szokások terjedése elég gyors, noha egyenetlen. A termelés és forgalom mikroszerkezeteiben már érezhető változások zajlottak le. Az új készségek társadalmi és térségbeli diffúziója azonban időigényes, és számos társadalmi összefüggésben (pl. a jóléti rendszerek igénybevevőjeként) a magyar polgár piacgazdasági normáinak kialakulása kezdetleges. A gazdasági döntéshozók eleve csupán közvetett módon tudnak hatni a szokásokra és viselkedési mintákra, ám a piacgazdasághoz szükséges intézmények létrehozásában van teendője az államnak.


« vissza