Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer története

1963-1977: A TERVEZÉS IDŐSZAKA

 
A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köz­társaság kormánybizottságai 1963. áprilisában megállapod­tak, hogy közös beruházási programot dolgoznak ki a Bős- Nagymarosi Vízlépcsőrendszer létesítésére. A program végleges ter­vezete 1973-ban készült el. A beruházási programot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya 1974. januári határozatával, a Ma­gyar Népköztársaság kormánya 1974. februári határozatával fogadta el. A felek a megvalósítás érdekében ún. Közös Egyezményes Terv kidolgozásához kezdtek, ezt 1976. május 6-án kormányközi egyez­mény rangjára emelték. A Közös Egyezményes Terv szerint a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításának célja az érintett Duna-szakasz komplex hasznosítása villamosenergia termelés, a nemzetközi hajózás, a vízgazdálkodás, a kapcsolódó területek gaz­dasági fejlődése érdekében.
A műszaki koncepció lényege a következő: Dunakilitinél duzzasztómű rekeszti el a Duna folyását, felette létrejön a Dunakiliti tározó. A tározóból ágazik ki az ún. üzemvízcsatorna, rajta a bősi (gabcikovoi) vízlépcsővel, majd Szapnál (Palkovicovo) tér vissza a Duna a jelenlegi medrébe.
A rendszer alsó eleme a nagymarosi vízlépcső, hidraulikailag és energetikailag egységben a felső létesítményekkel. Csehszlo­vák területen a bősi vízlépcső, az üzemvízcsatorna, a dunakiliti táro­zó nagyobb része, magyar területen a dunakiliti duzzasztómű, a tá­rozó kisebb része, valamint a nagymarosi vízlépcső épül.
A dunakiliti tározó a Pozsonyig (Bratislava) terjedő árteret, a meglévő árvédelmi töltések által határolt területet foglalja el. Rendel­tetése, hogy a Duna vízhozamát összegyűjtse és raktározza. Teljes térfogata 200 millió m3, hasznos térfogata 60 millió m3. A dunakiliti duzzasztómű szabályozza a tározó vízszintjét, az üzemvízcsatorná­ba, illetve a Duna medrébe lebocsájtott vízhozamokat.
A 25 km hosszú üzem vízcsatorna két részből áll. A 17 km hosszúságú felvízi szakasz töltések között a bősi vízlépcsőig tart, innen a 8 km hosszúságú alvízi szakasz vezeti vissza a vizet Szap (Palkovico­vo) közelében a Dunába. A fő hajóút az üzemvízcsatoma lesz.
A bősi vízlépcsőbe 8 darab, összesen 720 MW teljesítményű turbinát építenek. Ugyanitt hajózsilip is épül. A vízlépcsőrendszer
3,5 méter mély hajóútmélységet hoz létre. A Dunakiliti és Szap közti Duna-meder állandó vízfolyás marad (50 m3/sec vízhozammal, ami a jelen­legi átlagos hozam 3 %-a), részt vesz az árvizek és a jég elvezetésében.
A nagymarosi vízlépcső kiegyenlíti a bősi vízlépcső csúcs­üzemét, visszaduzzasztása Gönyüig biztosítja a hajózóút vízmélysé­gét. Az alaperőműként működő vízlépcső 6 darab, összesen 160 MW teljesítményű turbinából áll, a duzzasztómű 7, egyenként 24 méter nyílású kapuból. A hajózást hajózsilipek biztosítják.

 
1977. SZEPTEMBER 16.: AZ ÁLLAMKÖZI SZERZŐDÉS KELETKEZÉSE

 
A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság mi­niszterelnökei 1977. szeptember hó 16-án Budapesten írták alá az állam­közi szerződést a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről. A megerősítő okiratokat 1978. június hó 30. napján Prá­gában cserélték ki. A szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az energiatermelő berendezéseket 1986-1990. között helyezik üzembe.

 
1978-1983: AZ ÁLLAMKÖZI SZERZŐDÉS MÓDOSÍTÁSA

 
Az 1977. évi államközi szerződés megkötését követően — a mindkét országban jelentkező gazdasági nehézségek hatására — 1981-ben a két fél között kormányközi tárgyalások kezdődtek a közös beruházás jelentős időbeli elhalasztásáról, esetleges elhagyásáról. A szerződő felek végül — a Prágában 1983. év október hó 10. napján aláírt Jegyzőkönyvvel — mó­dosították az 1977. évi államközi szerződést; az energiatermelő berende­zések üzembehelyezésének öt évvel történő elhalasztásáról döntöttek.

 
1983-1989: AZ ÉPÍTKEZÉS IDŐSZAKA
A vízlépcsők koncepciója és a környezeti-természeti értékek ellentétének kiéleződése

 
A program és a tervek készítésének évei alatt a világban egyre in­kább a figyelem középpontjába került a környezeti-természeti érté­kek megóvásának szükségessége. Ezzel párhuzamosan csökkent az alacsony energiahatékonyságú, nyersanyagpazarló termelési eljárá­sok presztízse, maga után vonva az energiatermelési koncepciók át­értékelését is. A szemléletváltozás a magyar társadalomban — az érlelődő rendszerváltoztatás korszakában — a környezettudat általá­nossá válásával, a tág értelemben vett ökológia elsődlegességének elismerésével járt. Ez vezetett a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer­rel megvalósítandó célok átértékeléséhez is.
A 80-as évek közepére véglegessé vált, hogy a nagymarosi víz­lépcső megépítése gazdasági és műszaki okokból meghaladja a magyar beruházók lehetőségeit. Ezért 1986-ban a magyar központi beruházó speciális hitelkonstrukcióban magánjogi megállapodást kötött egy oszt­rák vállalattal az építkezés kivitelezésére. Túlnyomórészt osztrák vállal­kozók építették — osztrák bankkölcsönből — a dunakiliti duzzasztó­művet, míg az alvízcsatoma kotrási munkáira egy jugoszláv céggel kötött magánjogi szerződést a magyar központi beruházó.
Az 1985-től kezdődően fokozatosan felgyorsuló építési mun­ka az ellene való tiltakozást is felerősítette. Szakértők és laikusok éles hangú cikkekben, konferenciákon tiltakoztak a prognosztizált káros és visszafordíthatatlan folyamatok miatt. A nép utcai tüntetéseken utasította el a dunai vízlépcsőket.
A magyar Országgyűlés 1988. október 7-i ülésén — bár a nagymarosi építkezés folytatása mellett döntött —, a továbbépítést szigorú környezetvédelmi feltételekhez kötötte. Ezt követően, illetve ennek kapcsán merült fel az általános igény most már az értékek tudományos alaposságú feltárása, értékelése iránt, ide értve az érté­kek nagyságrendjét, és a várható károsodások mértékét is.
IDÉZET A DÖNTÉS FELÜLVIZSGÁLATÁT KÉRŐ, 1989. februári kép­viselői indítványból: „A nagymarosi vízi erőmű legalább húsz éven keresztül nem szolgáltat számunkra elektromos energiát, és olyan járulékos beruházások, szennyvíztisztítók, utak, védőművek stb. építé­sét kívánja meg, amelyre nincs fedezetünk. Semmiféle garanciával nem ren­delkezünk arra nézve, hogy a szintén válsággal küszködő Csehszlovákiában a miénknél nagyságrendekkel költségesebb járulékos beruházásokat képesek- e egyáltalán elkezdeni. A tisztítóművek elhagyása pedig ökológiai katasztró­fához, ivóvízkészleteink és ivóvízellátásunk tönkretételéhez vezetne. A kép­viselőket nem tájékoztatták megfelelően a vízlépcsőrendszer várható kihatá­sairól, különösen nem az ellenvéleményekről. így például a Magyar Tudo­mányos Akadémia 1983-ban és 1985-ben hozott állásfoglalását csak a sza­vazás előestéjén kapták meg, s ez lehetetlenné tette a felelősségteljes döntést. .... Ilyen körülmények között szükségesnek tartjuk a mgymarosi építkezés kérdésének politikai indulatoktól mentes, minden tudományos érvet és indokot figyelembe vevő értékelését, hogy ezt követően az Országgyűlés valóban felelős­ségteljes döntést hozhasson. Addig viszont feltétlenül szükség van a munkála­tok azonnali hatályú felfüggesztésére. Ezt követeli tőlünk a józan ész...”

 
1989-1990: AZ ÉPÍTKEZÉS FELFÜGGESZTÉSE
Magyar kísérletek a közös megegyezésre a szabad választásokat megelőző időszakban

 
A magyar kormány 1989. május 13-án felfüggesztette a nagymarosi építkezést. A Magyar Országgyűlés 1989. június 2-án jóváhagyta a kor­mány május 13-i határozatát, és kimondta, hogy a beruházás feltételei­ről és következményeiről újabb vizsgálatokat tart szükségesnek.
1989. július 17-19-én magyar-csehszlovák szakértői tanácsko­zást tartottak Budapesten ökológia-hidrológia, földtan-szeizmológia és talajismeret-mezőgazdasági termesztés témakörökben. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a résztvevők egyetértettek abban, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer nagy jelentőségű beavatkozás a természetbe, amely felbecsülhetetlen ökológiai értékeket is érint. Egyetértés volt az ivóvízkészletek megőrzésének fontosságában is: „Az érintett Duna-teraszból a zavartalan ivóvízellátás létfontosságú; Ma­gyarországon már ma 3 millió (távlatilag 5 millió), Csehszlovákiában a későbbiekben 5 millió ember vízellátásáról van szó.”
A két ország szakértői közötti különbség az értékek megőrzésének módjában mutatkozott: a csehszlovák szakértők szerint eh­hez utólagos műszaki beavatkozások elegendőek, míg a magyar szakértők szerint nem. A magyar szakértők különvéleményben rög­zítették: „Nem értünk egyet a csehszlovák delegációnak azzal a véle­ményével, hogy a felvetett problémák többsége a vízlépcső-rendszer megépítése és különösen a dunakiliti-hrusovi tározó feltöltése után vizsgálható és megoldható. Számos esetben még a megoldási alter­natívák köre sem határozható meg, és ezért rendkívül kockázatos­nak ítéljük meg a természetben végzendő 1:1 léptékű 'kísérletezést'.”
'989. JÚLIUS 20-ÁN BUDAPESTEN kormányfői találkozót tartottak. Ezen a magyar miniszterelnök bejelentette a nagymarosi építkezés felfüggesztésének meghosszabbítását 1989. október 31-ig, valamint ugyaneddig az időpontig a dunakiliti építkezés fel­függesztését is. A magyar miniszterelnök a közös felülvizsgálatra alternatívákat terjesztett elő: a munkálatok közös felfüggesztését 1 évre, illetve 3-5 év időtartamra javasolta. A lehetséges megoldások között már szerepelt a vízlépcsőrendszer végleges elhagyása is.
A csehszlovák fél 1989. július 25-én aide memoire-ban, majd augusztus 18-án diplomáciai jegyzékben elutasította a magyar javas­latokat. Ugyanezt tartalmazta a csehszlovák kormányfő 1989. augusz­tus 31-én kelt levele is, amelyben jelezte az ún. pótlólagos, ideiglenes műszaki megoldás megvalósításának — azaz a Duna egyoldalú eltere­lésének — szándékát, amennyiben a magyar fél véglegesen vagy hosszabb időre felfüggeszti a vízlépcsőrendszer építési munkálatait.
A Magyar Országgyűlés — a felfüggesztés ideje alatt végzett szakmai-tudományos vizsgálatok eredményeivel foglalkozó kor­mánybeszámoló alapján —1989. október 31-én a csúcsrajáratás, következésképpen a nagymarosi erőmű végleges elhagyása mellett foglalt állást. A bősi erőmű üzembehelyezését megelőzően az ökológiai kockázatok további vizsgálatát és ökológiai garanciarendszerről szóló kormányközi egyezmény megkötését tartotta szükségesnek. Felhatalmazta a kormányt, hogy ilyen értelmű szerződésmódosító javaslatot tegyen a csehszlovák félnek. A javaslatot 1989. november 30-án diplomáciai jegyzék melléklete­ként adta át a magyar fél. A szerződésmódosító ajánlatra a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Kormánya soha nem válaszolt.
Ami az osztrák és a jugoszláv vállalatok által végzett munká­kat illeti, az ezekre vonatkozó magánjogi szerződéseket 1989. no­vemberében, illetve 1990 júniusában felbontották, s a felek utóbb megállapodtak a felbontás anyagi következményei felől is.

 
1991-1992: TOVÁBBI MAGYAR KÍSÉRLETEK A MEGEGYEZÉSRE A SZABAD VÁLASZTÁSOK UTÁN
Az 1977. évi államközi szerződésről folytatott kormányközi tárgyalások

 
A rendszerváltozást követően, az 1990. május 22-én nyilvánosságra hozott kormányprogram szerint „a kormány — tekintettel a szak­elemzésekre — a Dunai Vízlépcső felépítését nem tartja helyesnek. Mielőbb tárgyalást kezdeményez az újonnan megválasztandó csehszlovák
kormánnyal a helyreállításról és az okozott károk közös viseléséről." A kormánymeghatalmazottak 1990. május 31-én Győrben tartott találko­zóján a magyar kormánymeghatalmazott átadta a kormányprogram Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel foglalkozó részeit partnerének.
A Magyar Országgyűlés 1991. április 16-án hozott határoza­tában felhatalmazta a kormányt, hogy a cseh-szlovák kor­mánnyal folytasson tárgyalásokat az 1977. évi államközi szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetéséről, valamint a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer meg nem építéséből származó következmények rendezése céljából — az ökológiai szempontok el­sődlegességének érvényrejuttatásával — új szerződés megkötéséről.

 
Budapest, 1991. április 22.

 
1991. április 22-én a felek kormányközi tárgyalást folytattak, ame­lyen kölcsönösen ismertették kormányaik hivatalos álláspontját. Ezek jelentősen eltértek egymástól. A magyar fél az emberek és közösségeik természeti életfeltételeinek védelméből és a két nép termé­szetes kapcsolatainak, barátságának és együttműködésének őrzésé­ből indult ki. Kifejtette, hogy az építkezések felfüggesztése óta eltelt időben nagyfokú bizonyosságot nyert: a Bős-Nagymarosi Vízlépcső- rendszer üzemeltetése visszafordíthatatlan, káros ökológiai folyama­tokat indítana el, amelyek mindkét ország területén súlyos környe­zeti következményekkel járnának. Mindkét nép érdekét szolgálná az 1977. évi szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetése. A magyar fél új szerződés megkötésére tett javaslatot a térség ökológiai rehabilitációja, az ivóvíz védelme, valamint az árvízvédelem és a hajózás fejlesztése érdekében.
A magyar fél kérte, hogy az új szerződés létrehozásáig min­den további építkezést közös elhatározással függesszenek fel. Írás­ban átadta a Magyar Tudományos Akadémiának a bősi erőmű öko­lógiai-környezeti hatásait összegző véleményét, valamint az új szer­ződés főbb elemeit rögzítő tervezetet és egy környezetbarát energeti­kai együttműködésre irányuló javaslatot.
A cseh-szlovák fél — elismerve az ökológiai szempontok fon­tosságát — hangsúlyozta elszántságát az építkezés eredeti szerződés szerinti befejezésére. A környezeti hatásokat pótlólagos műszaki beavatkozásokkal elháríthatónak ítélve, közös munkacsoportok létreho­zását javasolta az eltérően megítélt kérdések vizsgálatára. Nem látott azonban lehetőséget a munkálatok felfüggesztésére, indokként hozva fel a bősi erőmű magas fokú, 90 %-osnak ítélt készültségét. A cseh-szlo­vák fél írásos dokumentumot nem terjesztett elő.

 
Pozsony, 1991. július 15.

 
A következő tárgyalásra 1991. július 15-én Pozsonyban került sor. Itt a magyar fél megismételte az ökológiai-környezeti szempontok elsődlegességén alapuló álláspontját. A cseh-szlovák fél ezúttal is kifejezte a bősi erőmű üzembehelyezéséhez való ragaszkodását. Jelezte, hogy elegendőnek tartja a meglévő vizsgálati eredménye-
két a bősi erőmű különféle variánsok szerinti üzembehelyezése ese­tén a hatások megítélésére.

 
Budapest, 1991. december 2.

 
Az 1991. december hó 2-án Budapesten tartott kormányközi tárgya­láson a delegációk egyetértettek abban, hogy a Bős-Nagymarosi Víz­lépcsőrendszer ügye összetett szakmai-tudományos kérdés, és a prob­lémakör áttekintésére indokolt közös szakmai bizottság alakítása.
A magyar fél elfogadta azt a cseh-szlovák javaslatot, hogy a szakmai bizottság egészüljön ki egy harmadik fél, az Európai Közösségek szakértőivel. Kijelentette ugyanakkor, hogy a szakmai bizottság munkájának az volna a célja, hogy megalapozott közös döntés szü­lessen, így a szakmai bizottság tevékenységének csak akkor van ér­telme, ha a vizsgálatok végzése közben a cseh-szlovák fél nem végez olyan munkálatokat, amelyek a Duna elterelését is magába foglaló ún. ideiglenes megoldásra irányulnak. A cseh-szlovák delegáció ve­zetője azonban közölte, hogy a munkálatoknak még csak ideiglenes felfüggesztésére sem kerülhet sor.

 
A MINISZTERELNÖKÖK LEVÉLVÁLTÁSAI

 
A cseh-szlovák delegáció vezetője 1991. december 18-án kelt, a ma­gyar tárgyalódelegáció vezetőjéhez írt levelében megerősítette a cseh-szlovák félnek a tárgyalásokon kifejtett álláspontját. Kijelentet­te, hogy csak olyan megoldást tart elfogadhatónak, amely a bősi vízlépcső üzembehelyezésével számol.
December 19-én a magyar miniszterelnök levelet intézett a cseh-szlovák kormányfőhöz amelyben sajnálattal állapította meg, hogy a tervezett közös szakmai bizottság létrehozására egyre kevesebb az esély. A cseh-szlovák miniszterelnök 1992. január 23-án kelt válaszában kifejtette, hogy a cseh-szlovák fél kész figye­lembe venni a közös szakmai bizottság következtetéseit, de nem haj­landó az ideiglenes megoldás munkálatait felfüggeszteni.
A magyar miniszterelnök 1992. február 26-án újabb levelet küldött a cseh-szlovák kormányfőnek. Ebben kifejtette, hogy cseh­szlovák oldalról mindeddig nem adtak át olyan összeállítást, amely bizonyította volna, hogy a magyar fél által ismertetett vár­ható károk, kockázatok nem valósak. A miniszterelnöki levélben foglaltaknak megfelelően a magyar kormány felvette a kapcsola­tot az Európai Közösségek Bizottságával. A Bizottság alelnöke 1992. április 13-án a két ország külügyminisztereinek írt levelében készségét fejezte ki arra nézve, hogy a Bizottság részt vegyen a két ország közötti vita megoldásában. Feltételül szabta azonban egyebek mellett, hogy egyik kormány se tegyen olyan lépést, amely befolyásolná, illetve megelőlegezné a három oldalú bizott­ság majdani következtetéseit.
A cseh-szlovák kormányfő azonban 1992. április 23-án kelt válaszlevelében — „ultimátum”-nak nevezve az egyoldalú lépések leállítására vonatkozó magyar kérést — közölte, hogy a cseh-szlovák fél nem hagyhatja félbe az ideiglenes megoldással összefüggő mun­kálatokat, és folytatni kívánja azokat. A Duna elterelésének, tehát az ideiglenes megoldás építése utolsó mozzanatának időpontját 1992. október 31-ben jelölte meg. Ezzel a cseh-szlovák fél lehetetlenné tette a három oldalú bizottság megalakítását.

 
1992. MÁJUS 25.: AZ ÁLLAMKÖZI SZERZŐDÉS MEGSZŰNÉSE

 
A fentiekből kitűnik, hogy a magyar fél 1989 óta, több mint három éven keresztül újólag és újólag kísérletet tett a közös megegyezés elérésére, amelyet a cseh-szlovák fél — aggodalomra okot adó következetességgel — minden esetben elutasított. A magyar fél számos szakvéleményben hozta a másik fél tudomására a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer súlyos környezeti kockázatait, a működésével együtt járó visszafordíthatatlan károkat. A cseh-szlovák fél ezeket érdemi elemzés nélkül megalapozatlannak tartotta, ugyanakkor a veszélytelenséget bizonyító vizsgálati anyagot nem terjesztett elő.
A magyar fél végül teljesen eredménytelenül kísérelte meg felhívni a cseh és szlovák fél figyelmét arra, hogy a Duna elterelése súlyosan sérti a nemzetközi jog általános és szerződéses normáit, jogi érvei éppúgy elutasításra találtak, mint az ökológiai kockáza­tok elismertetésére irányuló törekvései. A magyar kormány az Or­szággyűlés 1992. március 24-én hozott határozatának megfelelően az 1977. évi államközi szerződést egyoldalú nyilatkozattal meg­szüntette. A nyilatkozatot 1992. május 19-én diplomáciai jegyzék kíséretében adták át a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetének.

 
A BŐS-NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER ÖKOLÓGIAI-KÖRNYEZETI KOCKÁZATAI

 
A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezésének hosszú évei alatt alapvető kutatások és vizsgálatok maradtak el, a beruházó számos — a megoldandó feladatokban illetékes — szakterület bevonása és közreműködése nélkül készíttette a programokat és a terveket.
Mikor egyre közelebb került a Bős-Nagymarosi vízlépcső- rendszer építésének a természeti-környezeti rendszer alapvető változtatásaival járó fázisa, a környezeti kérdések szakértői több vázlatos prognózist, környezeti hatásbecslést készítettek, bár erre hivatalos igény a 80-as évek vége előtt nem volt. Ezek elegendő pontosságúak voltak az itteni értékek nagyságrendjének felmuta­tásához, egyúttal felhívták a figyelmet az építéssel járó súlyos ve­szélyekre. A kockázatok pontosabb feltárása azonban — a terve­zés és az építés korszakában elmaradt — alapvető kutatások hiá­nyában nem volt lehetséges.
Az építkezés felfüggesztése óta eltelt időben a magyar fél három ízben is átadta a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerhez kötő­dő súlyos környezeti kockázatok feltárásával foglalkozó testületek összegző értékelését, közös kutatásokat, vizsgálatokat sürgetve. Ugyanakkor mind a mai napig nem ismeretesek olyan cseh-szlovák vizsgálati eredmények, amelyek társadalmilag elfogadható mértékű kockázatokat prognosztizáltak volna.
Sajnálatos, hogy a két fél hivatalosnak minősülő értékelésé­ben megjelenő alapvető szemléletbeli különbség miatt a szakmai párbeszéd még mindig nem indulhatott meg. A térség problémái enélkül aligha lesznek megoldhatók.

 
GEOLÓGIAI-GEOFIZIKAI KOCKÁZATOK

 
A dunai vízlépcsők tervezését nem előzte meg a térség szükséges mértékű földtani kutatása, az alapvető feltáró létesítmények hiányán túl (súlyos hiányosság például, hogy a vízlépcsők hatásterületén egyetlen szerkezetkutató mélyfúrást sem mélyítettek), ezt az is jelzi, hogy az építők nem rendelkeztek a földtani szakhatóság engedélyével.
További problémát jelent, hogy mindezidáig nem történt meg a magyar és csehszlovák oldalon végzett kutatások eredményeinek összesítése. Például magyar területen feltá­ratlan a szlovák oldalon ismeretessé vált nevezetes bősi törésvonal. Emiatt változtatták meg a 70-es évek elején a bősi gát helyét, az eredeti tervhez képest azonban csak mintegy 600 m-rel. A gát így — szlovák szakvélemény szerint — egy földtani értelemben fiatal törés­vonal térségében épült.
Külön problémakört alkotnak a Bős-Nagymarosi Vízlépcső- rendszer területének szeizmológiai kérdései. A Közös Egyezményes Tervben rögzített szeizmicitás-értékek nem fogadhatóak el; a szükséges vizsgálatok hiánya miatt a szeizmicitás kérdésében a nemzetközi normáknak megfelelő szintű válasz nem is adható. A probléma komolyságát mutatja, hogy a historikus rengések alapján a dunakiliti térségre számolt várható intenzitás értéke a szokásos biztonsági szin­teken 8.7-9.0 MSK, míg a tervezés során 6.0 MCS értékkel számoltak.
A kutatási hiányosságokból fakadó tervezési bizonytalansá­gok sorában hangsúlyos probléma a földgátak méretezésének kér­désköre. A dunakiliti tározó töltésrendszerének magyar szakaszán az 1991. évben végzett geofizikai mérések egyik lényeges informáci­ója, hogy több helyen olyan — korábban nem vizsgált — nagy ellenál­lású, kavicsos mederszerkezeteket jeleznek a töltések alatt, amelyekhez hasonlóak más folyóknál gátszakadás és ezt követő árvizek kiinduló­pontjai voltak. A töltésrendszer egyes szakaszainak állékonysága a vár­ható földrengések hatására nem tekinthető biztosítottnak. A tározó megbízhatóságára irányuló vizsgálatok egyértelműen igazolták, hogy a dunakiliti tározót övező töltések biztonsági és megbízhatósági jellemzői nincsenek összehangolva a nemzetközi előírások követelményeivel.
A tervezés során számításba vett kockázati szint ugyanis csak a lakó- és középületekre vonatkozik, ahol környezeti hatásokkal nem kell számolni.

 
A felszín alatti vizeket érő hatások

 
A bősi vízlépcső környezeti és ökológiai következményeit elsősorban a hidrológiai, hidraulikai változások és a víz szennyezettsége fogja előidézni. A ténylegesen bekövetkező károsodások prognosztizálásához számításba kell venni, hogy az állapotváltozások egymást indukáló hatása az ökológiai rendszerek változásainak né­mely vonatkozásában csak lassan és — részben — rejtve érvényesül; így a rövid időléptékű vizsgálati modellekből levont nagy bizonytalanságú következtetések a valóságtól eltérő következtetésekre vezethetnek.
A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer által érintett Duna-szakaszok térségében találhatók mind Magyarország, mind Szlová­kia legjelentősebb ivóvízbázisai. Magyarország ivóvíztermelésének csaknem 45 %-a a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer által érintett térség partiszűrésű vizeiből származik. Ilyen rendszerből látják el ivó és ipari vízzel Budapestet több mint száz éve, és Pozsony vízel­látásának alapjául is hasonló rendszer szolgál. A természetes szűrési folyamat nagy része a meder felső, néhány centiméteres rétegében zajlik. Kulcsfontosságú tehát azoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek ezt a biológiailag aktív, fizikai-kémiai szűrést biztosító réte­get eredeti állapotában megőrzik.
A Csallóköz-Szigetköz többszáz méter vastagságú kavics hordalékkúpjában tárolt víz mennyiségét és minőségét szintén a Duna-meder szűrési tulajdonságai határozzák meg. A vízlépcsőrend­szerrel kapcsolatos eddigi beavatkozások még nem érintették ezt a folyamatosan utánpótlódó készletet. Ez a lehetőség a magyar olda­lon — a főváros jelenlegi átlagos vízfelhasználásával egyezően — nagyjából 1 millió m3/nap, Szlovákiában pedig több mint 2 millió m /nap ivóvízminőségű víz tartós termelését biztosíthatja majd.
A meder szervesanyag-lebontó és szűrő funkciójának megőr­zéséhez a Duna jelenlegi dinamikájának fenntartása szükséges. Enél­kül nem biztosítható egyidejűleg a kedvező oxigén ellátottság, a Duna-víz öntisztulóképessége és a szűrőként működő mederfelület rendszeres megújulása.
A vízlépcső működésének hatására alapvető változások követ­keznek be a dunakiliti tározó területén. A legjelentősebb problémát a kiülepedő szennyezett iszap okozza, anaerob dinamikájával, a vas és a mangán mobilizációjával, bizonyos toxikus szerves anyagok infiltrádójával. Az iszap egyúttal állandó vírusfertőzési forrást jelent.
Néhány évtized alatt a talajvízbe jutó káros anyagok — a szigetközi sajátos hidrogeológiai helyzet miatt — a teljes felszín alatti vízkincset elszennyezik. Ráadásul a felhalmozó­dott iszap tervezett időnkénti kotrásai nemcsak a felszíni víz minő­ségére lesznek káros hatással, a szűrőréteg teljes elbontásával lehető­vé válik szerves mikroszennyezők és mikrobák talajvízbe jutása is.
Megjegyzendő, hogy magyar kutatók felszín alatti vizekkel összefüggésben tett megállapításai megegyeznek a szlovák szakér­tők 1990. februári zárójelentésében rögzítettekkel. Ugyancsak ha­sonló következtetésekre jutott — a vizsgálati hiányok vonatkozásá­ban — a szlovák kormány által 1990. őszén vélemény adására felkért kanadai Hydroquebec cég.
A duzzasztás és mederváltozás miatt a duzzasztott terület környékén emelkedik, a mederelterelés környékén (Öreg-Duna és üzemvízcsatorna, alvízcsatoma) az élő mederből történő természetes szivárgás csökkenése miatt süllyed a talajvíz szintje. Azokon a terü­leteken, ahol a talajvízszint süllyed, meggyorsul a növényi maradvá­nyok ásványosodása, csökken a talajok szervesanyag-tartalma, foko­zódik a talajszerkezet leromlása és a tápanyagok kilúgozódásának veszélye. Ahol a talajvízszint a finom fedőrétegből a vízlépcső hatá­sára a kavics fekübe süllyed, ott megszűnik a gyökérzóna kapilláris vízellátása. Ennek következtében a termesztett növényeknél jelentős mértékben csökken a termés, és elsősorban a termés-biztonság, nö­vekszik a terület aszályérzékenysége, megváltozik az ártéri erdők kedvező vízellátása, a jelenleg még összefüggő ártéri életközösségek is foltokká izolálódnak, csökken a növényi életközösségek szerves- anyagtermelése. (A felső-rajnai vízlépcsőknél szerzett tapasztalatok szerint mintegy fél méteres talajvízszint-csökkenés a termőképesség 50 %-os csökkenését eredményezte.)
Azokon a területeken, ahol a talajvíz szintje emelkedik, a talaj levegőtlenné válik, és ezért uralkodóvá válnak benne az anae­rob folyamatok, nő a belvízveszély, a rossz természetes drén-viszo­nyokkal rendelkező területeken (elsősorban a Duna bal partján, a Vág torkolattól keletre) másodlagos szikesedés is bekövetkezhet. (A magyar Tisza II. vízlépcső duzzasztása után néhány évvel a környe­ző mezőgazdasági területek elmocsarasodása több ezer hektár ter­mőföldön okozott terméscsökkenést. Mivel a káros hatásokat nem sikerült elhárítani, a termőföldek aranykorona-értékét a nagy ter­mésbizonytalanság miatt hatósági döntéssel a felére csökkentették.)

 
A felszíni vizeket érő hatások

 
Feltöltés után a dunakiliti tározó a vízminőség romlásá­nak egyértelmű színtere lesz. A vízi anyagforgalom kulcspo­zícióját elfoglaló fitoplankton szaporodását itt most két té­nyező gátolja: az áramlási sebesség és a fénymennyiség. (A tápanyag túlkínálat már most is jelentős.) A duzzasztás következményeként a tározóban a víz sebessége csökken, pangó területek alakulnak ki, erőteljes üledékfelhalmozódás indul meg (3-5 millió m3/év szuszpendált anyag ülepedésével számolhatunk becslések szerint), a talaj­vízszint a kezdeti többlet-infiltráció eredményeként emelkedik. Az áramlási sebesség csökkenése és az átlátszóság növekedése miatt az algaszaporodást korlátozó tényezők hatékonysága csökken, az eutrofizálódás egyértelműen fel fog lépni. A Rajka és Nagymaros közöt­ti Duna-szakaszon már most napi 100 tonna szárazsúlyú szerves­anyagot produkálnak az algák, ez az érték a tározó üzembehelyezése után a többszörösére növekedik. Az alga szervesanyag tömeg le­bomlásának minden következményével jórészt a magyar folyósza­kaszt érinti. A higiénés bakteriológiai mutatók alapján a víz már ma szennyezett, a tározás hatására ennek fokozódása lehetséges. A táro­zó rézsűinek egyes szakaszain alkalmazott bitumenes szigetelés hu­mán és nem-humán biológiai hatásai a mai napig tisztázatlanok. A 17 km hosszú üzemvízcsatorna teljes hosszában a rézsűn alkalma­zott aszfaltszigetelés vízminőségi hatásai ugyancsak tisztázatlanok. Az üzemvízcsatorna halászati hasznosításának lehetősége töredéke az Öreg-Dunáénak, tehát a jelenlegi főágnak. Mindezen negatív ha­tások következményei nagy valószínűséggel az év jelentős részében az alsóbb Duna-szakaszon akár 150-200 km hosszúságban (tehát a budapesti szakaszon is) érezhetők lehetnek.

 
Ökológiai-genetikai problémák

 
A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével két kiemelkedő ér­tékű természeti táj károsult: a Szigetköz és a Dunakanyar. Bár mind­két területen az okozott természetvédelmi, tájesztétikai kár jelentős, azonban még jórészt helyrehozható.
A Szigetköz növény- és állattársulásai (biocönózisai) termé­szetes vagy közel természetes állapotban ma is jelentős területet fog­lalnak el, főleg a hullámtérben. Az egyes társulások a víz évszakos dinamikájához alkalmazkodtak. Az állandóan változó szigetközi ág­rendszerben a társulások lassú mozgásban követni képesek e folya­matot (cönológiai szukcesszió). Erdőtársulások esetén e folyamat már lassúbb, csupán évszázados skálán mérhető. A gyors, drasztikus vál­tozásokra degradálódás és pusztulás a válasz. A természeteshez kö­zeli erdőtársulások regenerálódására kedvező feltételek mellett is több évszázadra lenne szükség.
Erdői ma Magyarország legnagyobb hozamú faállományai, me­lyek zömét (több mint kétharmadát) az 1930-as évektől fokozatosan téihódító „nemes-nyárasok” teszik ki (30 m3/ha/év). Ezek az állomá­nyok optimálisan hasznosítják a Duna vízjárását. A folyamszabályozási munkák nyomán már eddig is jelentősen csökkent az állomá­nyok termőképessége, a talajvízszint további csökkenésével a kiváló termőterületek azonban végleg elvesznek, a későbbi újratelepítéssel csak ala­csonyabb fa termőképességű erdők létesíthetők.
A Szigetköz kiemelkedően gazdag fajokban, csupán virágos növényekből 60 védett faj található a területen. A virágtalan növé­nyek és mikroszervezetek jelentős része még ismeretlen. Csak az utóbbi évben 11 új, az országban eddig másutt ismeretlen gombafajt találtak itt. Hasonlóan gazdag a Szigetköz faunája is. A 80 féle Ma­gyarországon előforduló halfajból 63 itteni előfordulásáról van adat. Számos állatcsoport feldolgozása még korántsem teljes. Minden év­ben újabb és újabb fajok kerülnek elő. Mindez nemzeti érték, megőr­zésük a jövő generáció számára erkölcsi kötelességünk.
Az eddigi beavatkozások alapján nyilvánvaló, hogy a bősi vízlépcső legkörültekintőbb beindításával is bekövetkezik az ismer­tetett biológiai értékek nagymérvű pusztulása. A közvetett hatások e téren messze meghaladják a közvetlen pusztítást. A talajvízszint- változások, az évszakos fluktuáció elmaradása, a víz oxigén-ellátottsá­gának módosulása a társulássá szerveződött fajokra felerősödve hat. Az új környezetben a kompetídó, a predádó és más kölcsönhatások változása vezet a fajok helyi kipusztulásához, az élővilág degradálódásához
Minden nagyobb környezeti változás esetén a túlélési való­színűség a genetikai diverzitás nagyságától függ. Csak a nagylétszá­mú, genetikailag változatos populációknak van esélyük az alkalmaz­kodásra. Még aggasztóbb, hogy az eltűnt genetikai változatosság (s ezzel az alkalmazkodóképesség hiánya) egy további kipusztulást okozhat, amely végül a terület teljes degradáltságához, eredeti faj- gazdagságának 80-90 %-os csökkenéséhez vezethet.

 
A SZERZŐDÉS MEGSZÜNTETÉSÉNEK NEMZETKÖZI JOGI INDOKAI

 
AZ 1977. ÉVI ÁLLAMKÖZI SZERZŐDÉS — miként a nemzetközi szerződések túlnyomó többsége — nem tartalmaz előírást megszüntetésének lehetőségére nézve. Erre hivatkozva a cseh-szlovák fél számos alkalommal azt hangoztatta, hogy a szerző­dést egyoldalúan nem lehet megszüntetni. Valójában azonban min­den olyan esetben, amelyben egy szerződés hallgat a megszüntetés lehetőségéről, az általános nemzetközi jog mögöttes szabályai irány­adóak, amelyek — indokolt esetben a felek megegyezésének hiányá­ban is — lehetővé teszik az egyoldalú megszüntetést. A magyar fél megítélése szerint az 1977. évi államközi szerződés jogszerűen meg­szüntethető, mégpedig az alábbi okok miatt:

 
1. A vízlépcső felépítésével és üzembehelyezésével ökológiai szükséghelyzet jön létre, amely kizárja a megszüntetés jogellenességét. (Az általános nemzetközi jog e normája mindenekelőtt az állam felelősségéről szóló, az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága gondozásában készülő szer­ződéstervezet 33. cikkében jelenik meg.) A magyar állam számára a súlyos veszély akkor következne be, ha a víz­lépcsőrendszert üzembehelyeznék. Mivel a cseh-szlovák miniszterelnök 1992. április 23-án kelt levelében a Duna egyoldalú elterelésének időpontját 1992. október 31-ében határozata meg, a veszély küszöbönállónak mondható.

 
2. Az 1977. évi államközi szerződés megkötése óta alapvetően megváltoztak azok a körülmények, amelyek a szerződés alapját képezték. A körülmények alapvető megváltozásá­nak az elvét (clausula rebus sic stantibus) a nemzetközi jog régóta ismeri, a Bécsi Egyezmény is tartalmazza. Az 1977. évi államközi szerződés preambuluma kifejezetten megál­lapította, hogy a vízlépcsőrendszer megépítése „jelentő­sen hozzájárul a KGST tagállamai szocialista integrációjá­nak elmélyítéséhez”. Nyilvánvaló, hogy a két országban 1989-ben végbement történelmi jelentőségű változások nem voltak előre láthatók, ezek mind a belpolitikai, mind a nemzetközi helyzet teljes megváltozását eredményezték, ideértve a KGST és a „szocialista integráció” megszűnését is. Nyilvánvaló az is, hogy mindez a körülmények alapve­tő megváltozásával járt, teljesen más megvilágításba helyezve a hasonló jellegű gigantomániás alkotások létesíté­sét is. Ezek a változások — legalábbis Magyarországon — lehetővé tették a környezetvédelmi megfontolások előtér­be kerülését. Végül a körülmények alapvetően megváltoz­tak abból a szempontból is, hogy a szerződés megkötése óta a környezeti értékek fontossága nemcsak Magyaror­szágon, hanem az egész világon jelentősen megnőtt.

 
3. A cseh-szlovák fél nem tett eleget az 1977. évi államközi szerző­désben foglalt vízminőségi és természetvédelmi kötele­zettségének. Ezért elmarasztalható a szerződés lényeges megszegésében. A nemzetközi jog általános szabályai sze­rint a szerződésszegő állammal szemben a szerződés egyoldalúan megszüntethető.

 
4. Az említettnél súlyosabb szerződésszegésnek tekinthető, az ún. ideiglenes megoldás építése. A felek 1977-ben az államkö­zi szerződésben és az ahhoz kapcsolódó megállapodások­ban igen pontosan meghatározták az elvégzendő munkák körét, amelyek között természetesen semmilyen formában nem szerepelt a Duna Pozsony alatt történő elterelése. Egyik fél sem jogosult a szerződés teljesítése során olyan tevékenység folytatására, amelyre a szerződés nem ad felha­talmazást, az ilyen magatartás szerződésszegésnek minősül.

 
5. Az ideiglenes megoldás súlyosan sért más nemzetközi jogi normákat is. Ez a tény az általános nemzetközi jog szabá­lyai értelmében feljogosítja a sértett államot, hogy jogsze­rű ellenintézkedéssel (represszáliával) éljen. Az ellenintéz­kedés a két fél között érvényben lévő kétoldalú szerződés megszüntetésében is állhat. Az ideiglenes megoldás — a Duna elterelése — a következő nemzetközi jogi normákat, illetve egyezményeket sérti:
a) A Magyar Köztársaság szuverenitását és területi integritását, amelyet a nemzetközi jog cogens szabályai védenek. A Duna Pozsonyt elhagyva nemzetközi határfolyóvá vá­lik, tehát részben magyar, részben cseh-szlovák főhata­lom alá kerül. Egyik fél sem rendelkezhet egyoldalúan a folyó sorsáról, így különösen nem terelheti a vizét saját területére, hogy azzal utóbb úgy bánjon, mintha saját nemzeti folyója lenne.
b) A Magyar Köztársaság államhatárának sérthetetlenségét, amelyet ugyancsak a nemzetközi jog cogens normái vé­denek. A folyó elterelése ugyanis a közös szakaszról cseh-szlovák területre vinné át az ún. hajózási fővona­lat, amelyet először a Trianoni Békeszerződés 27. cikkének 4. pontja, majd a Párizsi Békeszerződés 1. cikke 4. a) pontja, később pedig az államhatár rendjéről 1956-ban kötött kétoldalú szerződés 2. cikkének (3) bekezdé­se jelölt ki a két ország közötti határvonalként.
c) A határvizek vízgazdálkodási kérdéseiről a két ország között 1976-ban kötött egyezményt, amely bármilyen vízgazdálkodási tevékenység megvalósítását a felek egyetértéséhez köti.
d) A nemzetközi erőforrások használatának az általános nemzetközi jogban kialakult szabályait, elveit. Az ide­iglenes megoldás megfosztaná Magyarországot a neki járó vízmennyiségtől, vízierő-potenciáltól és vízminő­ségtől.
e) A szomszédos állam joghatósága alatt bekövetkező károko­zás tilalmának elvét.
f) Az ideiglenes pótmegoldás ellentétes az 1948. évi Belgrádi Duna Egyezmény szellemével. Az egyezmény aláírói­ban ugyan annak idején fel sem merült annak a veszé­lye, hogy az egyik részes állam egyszer majd el akarja terelni a folyó természetes medréből, ezért az egyez­mény erre vonatkozó tilalmat nem is tartalmaz. Az egyezmény többi rendelkezéséből — így például a saját határokon belül végzett, előre nem látható körülmé­nyek miatt szükségessé váló munkákról szóló 3. cikk­ből — azonban kitűnik, hogy csak a parti államok kö­zös elhatározásával végrehajtott munkálatokat tartot­ták jogszerűnek.

 
6. Visszatérve az 1977. évi államközi szerződés megszüntetésének indokaihoz, a vízlépcsőrendszer terveinek elfogadása óta keletkezett általános nemzetközi környezetvédelmi nor­mák elsőbbséget élveznek a korábban keletkezett vagy azokkal ellentétes szerződés rendelkezéseivel szemben (lex posterior derogat légi priori, lex speciális derogat légi gene­ráli). Ezek a normák több nemzetközi dokumentumban fogalmazódtak meg az elmúlt időszakban.
A természeti és emberi környezet megóvását, a környezet elsőbbségét, az ökoszisztémák megóvásának szükségessé­gét, az ezekkel a célokkal ellentétes gazdasági tevékenysé­gek elhagyását előíró szabályok közül a fontosabbak a következők:
A Stockholmi Nyilatkozat 4. elve előírta, hogy „a termé­szet megőrzésének jelentős helyet kell kapnia a gazdasági fejlődés tervezésében." Az ENSZ Közgyűlésén 1982-ben elfogadott Természeti Világkarta 3. elvében kimondta, hogy speciális védelmet kell nyújtani a különböző öko­szisztémák reprezentatív előfordulási formáinak, vala­mint a ritka vagy veszélyeztetett fajok élőhelyeinek, to­vábbá megállapította, hogy az ember szükségleteinek ki­elégítése csak a természeti rendszerek megfelelő működé­sének biztosítása közepette valósulhat meg, és a tervezés­nek integrálnia kell a természet megóvását. A Bruntland jelentés környezetvédelmi jogi ajánlásai közül a „megőr­zés és fenntartható használat" elve kimondja, hogy az „ál­lamoknak fenn kell tartaniuk a bioszféra működése szempontjából alapvető ökoszisztémákat és ökológiai folyama­tokat, meg kell őrizniük a biológiai változatosságot, be kell tartaniuk az optimális fenntartható hozam elvét, az élő ter­mészeti erőforrások és ökoszisztémák használata során”.
A környezeti együttműködés fontosságát és elsődlegessé­gét hangsúlyozta a Helsinki Záróokmány és a bécsi utóta­lálkozó Záródokumentuma is.

 
7. Az előző pontokban foglaltak a magyar kormánynak, illetve az országgyűlésnek azokat a döntéseit is indokolják, ame­lyek először a nagymarosi, majd a Duna felső szakaszán folyó építési munkák egyoldalú felfüggesztésére vezettek. Megállapítható ugyanakkor, hogy a magyar fél a felfüg­gesztést követően minden tekintetben eleget tett a nem­zetközi jog előírásainak. A cseh-szlovák felet nem állította kész helyzet elé; a már idézett országgyűlési határozatnak megfelelően folyamatos erőfeszítéseket tett az 1977. évi szer­ződés közös megegyezéssel történő megszüntetésére, ezzel teljesítve a Bécsi Egyezmény 65. cikkéből fakadó kötelezett­ségét is a szerződésből fakadó viták békés megoldására.

 
Az összeállítást Mádl Ferenc kormánymeghatalmazott munkabizottsága készítette

 
ÉS VÉGÜL: MIT AKAR AZ ÉRINTETT NÉPESSÉG?

 
Állásfoglalás a Duna-menti régiók polgármestereinek konferenciáján a Duna ügyében Dunaszerdahelyen 1992. április 25-én:
A környezet, a természet védelme, az emberi életkörülmények megóvása minden társadalom elsőrendű érdeke, ennek érvényt szerezni a mindenkori politi­kai hatalom alapvető feladata. A Duna menti régiók népei jogosan aggódnak az életadó folyó sorsáért, ivóvizükért, létfeltételeikért, a csodálatos szépségű tájért. A térség népeinek megkérdezése nélkül Bősná hatalmas vízlépcső épül, kiirtottak 5800 hektár erdőt, tönkretettek több ezer hektár szántóföldet, több millió ember ivóvizét veszélyeztetik, nem számolnak a visszafordíthatatlanul jelentkező környe­zeti károkkal, nem is xnzsgálják ezeket. Az elmúlt időszakban a térség lakossága mar sokszor tiltakozott a környezet rombolása ellen, ezt a döntések meghozatala­kor nem vették figyelembe. A mai konferencián együttesen emeljük fel szavunkat magunk és a jövő generációk életkörülményei, szülőföldünk megóvásáért, és

1. Felszólítjuk a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság kormányát, hogy azonnal állítsa le a ’C variáns építési munkáit és a műsza­ki pótmegoldás munkálatait.

2. Kérjük a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság kormányát, a Szlovák Köztársaság Kormányát és a Magyar Köztársaság kor­mányát, hogy tegyék végre lehetővé a szakmai vizsgálatok meg­kezdését a vízlépcsőrendszer tervei által érintett Duna-szakasz helyreállításához. Kezdjék meg az évtizedekig elhanyagolt árvíz- védelmi és hajózási problémák megoldását úgy, hogy a Duna maradjon a medrében.

3. Követeljük az ökológiai-környezeti értékek megóvása elsődlegességének érvényesülését a folyóval és a térséggel kapcsolatos tervek készí­tésekor. Követeljük, hogy a Duna Bizottság a természeti értékek­hez illessze a hajózás lehetőségeit.

4. Követeljük, hogy folyamatos és hiteles tájékoztatást kapjunk a Duna ügyéről, a jövőt meghatározó tervekről, a valamennyiünket ter­helő pénzügyi következményekről, amelyeknek alapján érvénye­síthetjük jogunkat, hogy dönthessünk térségünk sorsáról.

5. Kérjük országaink parlamentjeit, szerezzenek érvényt kéréseinknek, köve­teléseinknek.

6. Amennyiben a parlamentek és a kormányok nem veszik figyelembe a fenti öt pontban megfogalmazott kéréseinket és követeléseinket, a helyi önkormányzatok képviselői követelni fogják, hogy helyi népszavazás döntsön ezekről a kérdésekről. Mivel a környezetvé­delem nem ismer országhatárokat, a Duna-menti régiók önkor­mányzatai — a fejlett országban meghonosodott szokásokat kö­vetve — együtt fognak működni a közös problémák közös meg­oldásáért. Ennek érdekében Előkészítő Bizottságot alakítunk, amelynek feladata lesz kidolgozni a regionális együttműködés szervezeti kereteit. Ez az Európába vezető út fontos mérföldköve.

 
(Magyarország, több európai külügyminiszter, magyar és nemzet­közi környezetvédők tiltakozása ellenére a cseh és szlovák hatósá­gok 1992. október 22-én megkezdték és 1992. november 1-én befejezték a Duna elterelését Dunacsunynál (Cunovo). Az elterelési munkálatok annak ellenére is folynak, hogy a két ország között megkezdődtek a tárgyalások az ügy tisztázása érdekében, különbö­ző európai szervezetek bevonásával. Folyóiratunk a későbbiek so­rán is foglalkozni kíván a kérdéssel. — A szerkesztő)


« vissza