Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A bensőleg gazdag állampolgár - A népművelés és nemzetnevelés eszményei Németh László gondolkodásában


Kultúra”, „műveltség”, a „szellem embere”


A kultúra létének, minőségének és szerepének egy nép életében egész pályája során rendkívüli jelentőséget tulajdonított Németh László. Már a húszas évek végén kialakult felfogása szerint ugyanis a kultúra „nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”. (Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk, [1928]) Ez a kultúrafelfogás messze túlmutat a szűkebb értelemben vett „kulturális kérdések” körén, valójában „sorskérdéseinek” egyike lesz: egy nemzet azonosságtudatának meghatározója. Ehhez a kultúrához személyes akarattal és erőfeszítéssel, a műveltséggel lehet az egyénnek eljutnia, mintegy csatlakoznia. Az „általános”(később így nevezi: „közös”) műveltség nem „hátunkra vett teher”, hanem „aktív erőfeszítés”; az „általános” jelző pedig „nem sokfélét, hanem összefüggőt” jelent. (Új enciklopédia, [1931]) A műveltség – utal rá ismételten a későbbiekben is – „nem tudás, hanem szenvedély. Az ismeret belepi az agyat, mint a homok vagy a korom […] Az ismeret akkor lesz csak élet, ha a tájékozódás, az önalakítás szenvedélye nyúl ki érte, s tudásunk és magatartásunk egyet jelent.” Ugyanitt fogalmazza meg (máig ható frissességgel) a korszerű műveltségeszményt, valamint a nép művelődésének személyre szabott és lelkiekben is emelő alapvető „technikáját”, mondván, hogy a népművelésnek „nem lehet az a célja, hogy a népbe bizonyos ismeretet beleverjen, hanem, hogy ezt a szenvedélyt a tömegek kiválóbbjaiból kiváltsa”. (Rádió és népművelés, [1934]) A szellem emberének kritériuma nem az iskolai végzettség, hanem a teljesség iránti igény, a rendszerezés, az új jelenségek szelektálásának és integrálásának képessége és az egész iránti felelősség érzete.

 
Két sors közt”


A magyar föld népe két kultúra közt lebeg […] A nép nem akar többé nép maradni” – diagnosztizálja a magyar parasztság bomlásnak indult kultúrájának állapotát már 1929-ben. (Nép és író) Egyenes út vezet ettől a gondolattól a két sors közé szorult paraszttehetségek, továbbá a „sznobok és parasztok” kultúrája, valamint az „őstehetségek”, a nép Eötvös-kollégiuma gondolatai körül folyó vitasorozathoz, mely viták egyben a harmincas évek közepének jellegzetes – kultúrpolitikai, sőt társadalompolitikai jelentőségű – szellemi csatározásai voltak. Németh e hírlapi vitákban élesen szembefordul a „föld szelleme” kultusszal, elutasítja a parasztmítoszt, a parasztromantikát, s szembehelyezkedik a népi és urbánus kultúra egymás elleni kijátszásával, a népi–urbánus szellemi és politikai ellentét szítóival; s ezzel az egyértelmű – napjainkig mutató és érvényes – érveléssel a harmincas évek egyik igen fontos eszme- és politikatörténeti állásfoglalását fogalmazta meg. (Sznobok és parasztok, [1934]) Ezekben a sajtóvitákban ráirányítja a figyelmet a két kultúra között lebegő, sokasodó számú embertömegre, azzal a meggyőződéssel, hogy a két kultúra közelíthető egymáshoz, s azt a feladatot fogalmazza meg, hogy ezt a közeledést a parasztság műveltségi szintjének emelésével kell meggyorsítani. (Lásd: Őstehetségek és fogalomzavar, A nép Eötvös-kollégiuma, Rádió és népművelés, Két sors közt, A bűvös szandzsák, [1934])
1934 nyarától Németh László (rövid ideig) a rádió munkatársa, majd vezető munkatársa. Fő feladata az irodalmi műsorok szervezése és szerkesztése. Ezúttal is az egészben gondolkodik: a lehetőségek és feladatok teljességét veszi számba. (A Magyar Rádió feladatai [1934]) A magyar öntudat, a magyar önismeret, a magyarság – kulturális–nyelvi közösségként – együvé tartozása (ilyen vonatkozásban egysége) a domináló gondolati íve ennek a sokrétűen gazdag és színes tanulmánynak. A külső (országhatárok) és a belső (osztályhatárok) szétszakítottság következményeinek enyhítése, az állam- és osztályhatárokkal elválasztott magyarok egymás iránti felelősségének tudatosítása alapvető feladatként szerepel itt. Hangsúlyozottan a különböző osztályok közötti feszültség enyhítésével és az osztályérdekek egymáshoz közelítésével. A „népművelés” legteljesebb formája rajzolódik ki: a nemzetnevelésé, amely a magyarságtudat öntudattá szublimálásával egy közös, új magyar kultúra kialakítását jelenti. Méghozzá nem sterilen, önmagában képzeli el mindezt, hanem egy általános és mély lényegű, teljes értékű reformfolyamat részeként.
Erről szól terjedelmes és részletes esszéje, A reform 1935 tavaszán, melyben a népművelő és nemzetnevelő program konkrétan megtervezett és leírt  nagyszabású társadalmi, szociálpolitikai, gazdasági és közigazgatási háttér elé kerül. A lelkek forradalma nélkül nem győzhet minőségi színvonalon a gazdasági reform sem – hangoztatja ismét –, a gazdaság (és ennek az összes társadalmi, politikai, stb. vonzata) nem alakulhat át minőségileg az egész nemzet javára „egy új szellemi nemesség szabadságharca” nélkül. Anyagi és szellemi „forradalomegyidejűségére van szükség tehát, ám az osztályharc elkerülésével, a magyar társadalmon belüli tényleges harcok nélkül.

 
Magyar vidék”. „Az értelmiség hivatása”


A harmincas évek második felétől kezdve Németh László nem hisz már abban, hogy a magyar kormányok bármelyike végre tudna vagy akarna hajtani egy olyan reformprogramot, amely a magyar nép egységes és általános fölemelkedését jelentené. Úgy látja, hogy végképp kiapadtak a belső, ezt ösztönző szellemi energiák, s nincs politikai akarat sem. Következésképpen az ország sorsa a nagyhatalmak játszmáitól függ. A harmincas évek végétől (Kisebbségben, 1939; Szekfű Gyula, 1940; Második szárszói beszéd, 1943) megváltozik  stratégiai elképzelése is a magyar sorskérdéseket tekintve: immáron a nemzeti túlélés programja kerül előtérbe. Ez azt is jelenti, hogy tervezetei, ajánlatai megfogalmazásaira, a nemzeti túlélés esélyei, a nemzeti–történelmi értékeinkre való összpontosítás s ezzel párhuzamosan az idegen érdek és érdekképviselet elutasítása, másfelől a védekezés, a nemzeti önvédelem módjainak, lehetőségeinek a keresése és propagálása nyomják rá bélyegüket. A nemzetnevelő programja ekkor már nemzetvédő, nemzetmentő program is egyben, s a kultúrába, a magyar hagyományvilágba, a hiteles nemzeti értékekbe való visszahúzódás most egyet jelent a magyar sorskérdéseknek a történelmi magyar kultúra szférájába helyezett majdani megoldásával. „A magyar program ma: lenni […] vagyis az lenni, amik vagytok, hűnek maradni ahhoz, amiben születtetek” – üzeni az ifjúságnak. (Az ifjúság kérdez. 1940) Móricz „adjutánsaként” járja az országot, s minden „jó hírt” közzé is tesz azonnal, hiszen hite szerint „a vidékről hozott ’jó hír’ a magyarság titkos akaratát jelzi, hogy jobb szellemeit elakadt sorsába fogva – történelmi kátyújából végre kirántsa magát”. (Magyar vidék. 1940)
Azt is jól látja, hogy kiművelt parasztfiatalok sokasága nélkül nem keveredhet ki a történelmi kátyúból Magyarország. Népkollégiumok, parasztinternátusok sokaságát szeretné (maga is megpróbálkozik ilyennel, sikertelenül), működési terveket és tanterveket dolgoz ki számukra, a szervezett fiatal paraszti közösségeket a történelmi folytonosság egyetlen lehetőségének és garanciájának tartja. A parasztkollégiumok elsődleges célja és funkciója tehát a nemzeti öntudat védelme s a magyarság belső kohéziójának megteremtése s erősítése. Mégpedig azért, hogy „akármi talál átgázolni rajt, össze s ne szétnyomódjék”. (Parasztkollégium. 1940)
Nem stílusbeli, hanem tartalmi fordulat, hogy Németh László már nem (már régen nem) a középosztály, hanem az értelmiség felfrissítéséről beszél. Magyarország hadba lépésével egyre világosabb a számára is, hogy az ország jelene el fog tűnni, s 1943 nyarától–őszétől már az sem igen kétséges, hogy milyen irányból s irányban várható ez az átalakulás. Egyértelműen a jövőre készül. Hisz a megmaradásban, hisz a nemzet továbbélésének lehetőségében. Az osztálynélküli társadalmat értelmiségi társadalomként definiálja, s így készül a háború után várható megpróbáltatásokra. Az 1943-as Szárszói beszéd befejező passzusának hangütése szinte himnikus: „ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”

 
A tanügy rendezése”


Németh László – lényegesen megváltozott történelmi, politikai, társadalmi és személyes körülmények között – folytatja (s a hatvanas évek elején ki is teljesíti) a harmincas évek első felében meghirdetett népművelő és nemzetnevelő programját. Új ösztönzést kap a nemzetnevelő pedagógus ethosz, miközben – elsősorban a liberális és a szociáldemokrata sajtóban – folyamatosak ellene a politikai és ideológiai támadások.
Ideája kész, elhatározása szilárd. Egy Veres Péternek szóló levélfogalmazványában (1945 decemberében) arról ír többek között, hogy a hajdani Tanú, valamint a sokat bírált Kisebbségben valamilyen szintézisére készül: „ a Tanúban az európai lehetőségeit jártam meg – írja –, a Kisebbségben óta a gyarmati sors mélységeit, s most ez következik: a magyar sorsban (a gyarmati népek szabadságharcához) az európai művelődés távlatait kitágítani. Ez oly nagy feladat, hogy kitéríttetni belőle semmiért nem engedem.” 1945 szeptemberének elején írja meg – Illyés Gyula felkérésére – a Nemzeti Parasztpárt oktatási reformprogramjaként a legkorszerűbb pedagógiai igényeket támasztó s azokat szinte szuggeráló, A tanügy rendezése című tervezetét, amely voltaképpen kibővített, erősebben társadalmasított s operatívabb szemléletű változata az éppen húsz évvel korábban A reform címmel közzétett nagy esszéje egyik fejezetének. A két fő gondolati ív megegyezik: az anyagi és a szellemi fölemelkedés egyidejűségét hangsúlyozza itt is, ekkor is. A tanügyi reformnak a műveltség szférájában kell megszüntetnie az osztálykülönbségeket, ilyenformán tehát – nyomatékosítja – az oktatásügy forradalmasítása társa a földosztásnak, az ipar államosításának s a szövetkezeti mozgalomnak. Azaz: Németh László 1945-ben hitet tesz egy demokratikus, a népet fölemelő és erkölcsi igazságot is szolgáltató szocializmus mellett. Másfelől  A tanügy rendezése azért is fontos állásfoglalás, mivel ebben a tervezetében valójában az értelmiségi társadalom kialakításának első nagy lépését jelöli ki.
Számos gyakorlati programban is részt vesz ekkortájt (legfőképpen mint három éven át gimnáziumi tanár Hódmezővásárhelyen, melynek során bőven alkalmazza reformpedagógiájának, ezen belül új típusú didaktikájának – például a tantárgyösszevonásnak – alapgyakorlatait), ám programjairól és javaslatairól a politika nemigen vesz tudomást; Németh László művelődéspolitikai, oktatási, népművelői, nemzetnevelési eszményein – mint oly sok minden más nemes emberi erőfeszítésen – a negyvenes évek végétől ismét átgázol a történelem.

 
Tapasztalat- és álomátadás”


Az oktatás ügye, a két kultúra (ezúttal a természettudományos, illetve a humán kultúráról van szó) szerves egységének elve, az értelmiségi társadalom elmélete és gyakorlati teendői a hatvanas években is foglalkoztatják, s ismét bízik – néha túlságosan, illetve indokolatlanul – a műveltség egy magasabb szinten való társadalmi méretű kiegyenlítődésében. („Az ’értelmiségi társadalom’ nem utópia többé, s az új tanügyi reform már az ő iskoláját teremti meg” – írja például – megelőlegezve az eredményt – 1960-ban a Tapasztalat- és álomátadás című esszéjében.) Régi eszményeit nem változtatja meg, s örül a társadalom különböző rétegeiben kétségkívül meglevő és fel-felcsillanó igénynek, érdeklődésnek.
Sőt. A Németh Lászlóra más tekintetben egyáltalán nem jellemző derűlátás a nemzetnevelés lehetőségei vonatkozásában a hatvanas évek első felében szinte nem ismer korlátokat. Mint csaknem valamennyi kedves utópiájának fürkészése során, itt is, ezúttal is elvonatkoztat a konkrét (történelmi, társadalmi, gazdasági, személyes, tudati) helyzet ezzel ellentétes irányú működésétől. Az 1956 utáni „konszolidáció” s a hatvanas évek első felének oldottabb, reformváró hangulata és társadalmi bizakodása jó ideig – a hatvanas évek közepéig, második feléig – elfedi előle a ténylegesen létező magyar szocializmus súlyos, többek között a tudatban, az emberi mentalitásban, a lelkekben lapuló feszültségeit.
Mint jó pedagógus Németh László többször ismétel, rendszerez, összefoglal a hatvanas évek eleji megnyilatkozásaiban. Több cikkében tér vissza a tanítás, a népművelés és a nemzetnevelés tartalmának kulcsfogalmaihoz. Több helyen találkozunk írásaiban a természettudományos műveltség, valamint a humán tudományok és szakágak, tehát a „két kultúra” egészséges összetartozásának hangoztatásával; az iskolai tantárgyösszevonás, a történeti szempont, az áttekintés képessége, az új információ beépítése, a rendszerezés képessége, a fogékonnyá, nyitottá, érdeklődővé tevő iskola, az oktatás számos problémasorával, illetve személyes javaslataival. Kidolgozza a szervezett ismeretterjesztés három fokozatát, lépcsőfokát, többször hangoztatja a „törzsműveltség”, a „közös műveltség” érettségi szintű létrehozásának, kifejlesztésének fontosságát, valamint az „általános egyetem” gondolatát. Egyik legszebb vallomásában, a Koczogh Ákossal folytatott beszélgetésben például a zene hatalmas alakító erejéről való gondolatait foglalja össze. Mélylélektani összefüggéseket tár fel, s ezúttal is a teljes ember, a bensőleg gazdag állampolgár eszményének a vonzásában gondolkodik. „Az, hogy a zene milyen közérzethez szoktatja egy nemzet fiait s főként a fiatalt, nemcsak művészi kérdés” – figyelmeztet Platónra utalva. „Az, hogy ki milyen zenével öblíti a lelkét, eldöntheti a civilizatorikus hovatartozását.” (Beszélgetés a zenéről. 1963)
A jelzett korszak fontos és szép esszéje: a Ha most lennék fiatal című (1961), időben fordított utópia. Részben bölcs és szelíden ironikus önkritikája, részben összefoglaló és szintetizáló szellemi igénye miatt. A legdöntőbb humán kérdésről: az életminőség mibenlétéről értekezik (nem először, tegyük hozzá) mint olyan egyéni és társadalmi értékről, amely a tudással és a műveltséggel áll szoros kapcsolatban. A legnagyobb és legigazibb emberi siker „a szépen fejlett, arányos, másokat melegítő élet, amelynek a méltóságát a körülötte levők önkéntelen is elismerik, titkát keresik, receptjét átvenni igyekeznek”. Ebben az ontológiai igényű és etikai ihletettségű esszében nemcsak a teljes Németh László-i népművelési, ember- és nemzetnevelési életprogram lényege és célja összegeződik s tárul elénk újra, hanem benne van az e programokban való személyes szerep, a cselekvő részvétel vállalásának igénye is. Az értelmiségi társadalom ismeretelméleti axiómájának hangsúlyozásával („Tulajdonképpen mindegy: hol áll hozzá az ember, minden munkahelyről az egész élet felfejthető”) pedig – az eszmények természete szerint újra csak zárójelbe téve a szociológiai, politikai stb. típusú meggondolásokat – abbéli hitét nyilvánítja ki, amely szerint emberideálja tömeges valósággá válásának nincsenek elméleti–filozófiai természetű akadályai.
Egy évvel később (1962 végén) az akkori művelődési miniszterhelyettes Aczél György kérésére terjedelmes esszétanulmányban foglalja össze mindazon kulturális jellegű javaslatait, amelyek az alapjait, a lényegét jelentették egész élete egyik fő törekvésének: a magyar irodalom, a magyar kultúra európai szintre emelésének. (Ha én miniszter lennék) Az ebben foglalt egyik alapgondolat megegyezik a még 1919 tavaszán, tizennyolc éves korában elmondott önképzőköri előadásának fő vonalával: nekünk, magyaroknak készen kell állnunk arra, hogy ha Európa „szólít” minket, képesek legyünk kiteljesített kultúránk egészét megmutatni. A személyes, a lelki ráhangolódás magyarázata pedig az, hogy Németh László 1962-ben még úgy értékelte, hogy a kialakult magyar társadalmi állapotok alkalmasak arra, hogy a viszonylagos szélcsendben elérhető legyen egy „szép, egyenletes pallérozottság”. Ezen az említett két gondolati pilléren nyugszik a Ha én miniszter lennék szellemi hídja, egybefogva egyszersmind a népművelő és nemzetnevelő Németh László négy évtizednyi ideavilágát a nemesebb, a gazdagabb, a szebb szellemi magyarságról. (Azt is meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy az évtized közepétől már csalódásairól és megrendült hitéről is írt – többször is. (Lásd: Tihanyi certosa. 1964; Levél a nacionalizmusról. 1967)
A szóban forgó terjedelmes esszé (amely csak 24 évvel később, 1986-ban jelent meg nyomtatásban) sokoldalú, sokszínű, és olvasmánynak is élvezetes. Újra és újra föltűnnek a több évtizedes múltra visszatekintő kulturális és művelődési eszmények: a kulturális reformjavaslatok (például az „értelmiségi társadalom” modellje, az oktatási rendszer új szerkezete, a rádió feladatai stb.), de ezek mellett a hatvanas évek elejének reálisnak hitt vonzó aktualitásai (az írói szabadság és sokszínűség kérdései, a film és a televízió szerepe, az esztétikai nevelés rangja, az újságírás megreformálása, az ismeretterjesztés átalakítása stb.) is. Kiemeli, hogy az akkor létező szocialista országok eltérő történelmi és társadalmi hagyományaiból az ezen országok nemzeti sajátosságaiban jelentkező különbözőségek következnek. A fejlődés egyben verseny is, s a kis létszámú magyarságnak „a tétje és reménye ebben a versenyben […] a magasabb közműveltség lehet”. Összefügg ezzel a gondolattal annak hangoztatása – sajátos módon próbálva elébe menni a hatvanas évek végén kibontakozó magyar reformfolyamatnak (egyben messze túlértékelve annak esetleges, valódi értékeit) –, hogy a valóban szocialista viszonyok megvalósítása nem képzelhető el a minőség forradalma nélkül. (Márpedig – mint tudjuk – a valódi minőség értékeit a létező szocializmus nem mindenben engedte érvényre jutni, hiszen akkor önmaga sírásója lett volna.) Németh László éles kritikát fogalmaz meg ugyanitt, ám a rendszer helyett a vezető garnitúra egyes személyeit bírálja. A rendszert – próbaképpen – elfogadta. A személyi akadályokat viszont ekként közelíti meg: „A szocializmusnak kétségtelenül legnagyobb gyengéje, mondhatnám Achilles-sarka, hogy az irányítók azzal, hogy szocialistának vallják magukat, de nem azok vagy egyszerűen nem alkalmasak a betöltött szerepre: óriási hatalmat kapnak mások tönkretételére.” Azt is látja, hogy feszült helyzetet teremthet – miként teremtett is nem egyszer – a politikai hatalom és az író, az értelmiség tisztázatlan viszonya, különösen akkor, ha a politika napi szolgálatot vár el az íróktól, művészektől, alkotóktól. Ő maga a sokszínűség, a szellemi pluralizmus híve (mindig is az volt: szellemi kérdésekben a valódi liberalizmus elvei szerint gondolkodott): életben, művészetben, irodalomban is az egyéni változatok sokszínűségének létjogosultságát keresi és hirdeti. Hangoztatja (itt is), hogy „az irodalom messze hordó fegyver, s ha járőrcsatározásra akarják befogni, egyetlen védekezés: még messzebbre, még nagyobb célra irányítani”.
A Ha én miniszter lennék nemzetnevelő, a nemzetet kultúrájában és öntudatában is megemelő programja Németh László hite szerint „a világnak is többet mondó nemzeti jelleget” kölcsönözhet a magyarságnak. Mert csak a műveltségében és öntudatában felemelkedett nemzetnek adatik meg, hogy újra bekapcsolódjék Európa – és a világ – szellemi áramába: megbecsülést, szolidaritást termő erkölcsi közösségébe.


« vissza