Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Balladur-terv, és ami utána következett

 

I. A TERV BELSŐ LOGIKÁJA

 

A FRANCIAORSZÁGI RADIKÁLIS BELPOLITIKAI VÁLTOZÁSOK — amint az várható volt — előidézték a francia külpolitika bizonyos fokú irányváltását is. A külpolitika prioritásai nem változtak meg, ám az új konzervatív vezetés rögtön kormányzása kezdetén megkísérelte aktív külpolitikai lépésekkel bizonyítani, hogy Franciaország ma is vezető szerepet játszhat az európai és a világpolitikában. A másfél évtizedes szocialista uralom után természetes, hogy a hatalmas parlamenti többséggel rendelkező konzervatív-liberális koalíció friss szellemet próbált és próbál belevinni a külpolitikába is. A francia politikai gondolkodás számára a diplomáciai aktivitás az egyik fontos eszköze volt az érdekek érvényesítésének. A franciák ma is tudván tudják, hogy gazdasági szempontból Németország befolyásosabb hatalom marad Európában, katonai szempontból mind Nagy-Britannia, mind az Egyesült Államok erősebb marad, viszont a hagyományos francia diplomáciai aktivitás által a mai francia kormány elérheti azt, hogy a XX. század végi Európa alakításának ismét az élére állhat. Nem idegen ez a II. világháború utáni francia politikától, ezt tette SCHUMAN, DE GAULLE, lényegében DELORS, az EK vezető politikusa is ezen munkálkodik évek óta, akárcsak Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkár asszonya, és még idézhetnénk számos francia politikust, akik az európai integrálódás élén álltak. Nyilvánvaló, hogy e politikusok nyomdokaiba szándékozott lépni Balladur miniszterelnök és kormánya, illetve tanácsadói testületé, amikor nyilvánosság elé léptek az úgynevezett Balladur-tervvel. Ugyan csak vázlatosan létezik még, az azonban mar világos, hogy olyan tervről van szó, amely úgy próbál új impulzusokat adni az ismét átmeneti korszakát élő Közép- és Kelet-Európának , hogy közben ne zavarja meg a nyugat-európai integrációs folyamatokat, és ne vállalja el a Szovjetunió szétesése nyomán Kelet-Európában kialakult egész problémakomplexum megoldásának felelősségét. A Balladur-terv olyan ötletgyűjtemény tehát, amely elsősorban a Kárpát-medence és a Balkán problémáit próbálja megoldani a diplomácia és a politika eszközeivel, katonai és gazdasági elemeket eleve be nem kalkulálva, és lényege a következő:

A közép-európai és balkáni országok kétoldalú tárgyalások során kössenek egymással barátsági, jószomszédi szerződéseket. E szerződésekben garantálják a határok stabilitását és a saját területükön élő etnikai, nemzeti kisebbségek jogait. Ezáltal hozzanak létre egy olyan stabil kétoldalú szerződéseken alapuló hálót a térségben, amely kiiktatja a háborús konfliktus veszélyét és azokat az okokat is, amelyek miatt konvencionális háborúra, vagyis fegyveres összecsapásokra kerülhetne sor. Vagyis kizárja a két közismert háborús okot, a területi követelést és az etnikai konfliktusokat, nevezetesen a kisebbségi népcsoportok jogsérelme miatti államközi feszültségeket, amelyek fegyveres összecsapásokhoz, netán hagyományos háborúhoz vezethetnek. A Balladur-tervnek ezek a pillérei lényegükben megegyeznek azokkal az elemekkel, amelyeket az I. világháború utáni békerend próbált létrehozni, és amiből a II. világháború utáni békerend a kisebbségek védelmét kihagyta. A XX. század 3. békerendje lenne az a rendszer, amely az I. világháború utánihoz hasonlóan a kisebbségek jogainak védelmét valamiféle nemzetközi felügyelet alá helyezné, és ezáltal lehetővé tenné, hogy a kisebbségek nemzetközi szervezethez, nemzetközi bírósághoz forduljanak, amikor úgy érzik, hogy jogaikban sérelem érte őket. A nemzetközi közösség pedig vállalná, hogy jogsérelem esetén eljár, illetve elősegíti a jogsérelem megszűnését.

 

II. A BALLADUR-TERV SIKERÉNEK FELTÉTELEI

 

A JELENLEGI EURÓPAI ÉS EUROATLANTi politikai konstellációban, a Varsói Szerződés és a KGST szétesése után éppen a nemzetközi szervezetek paralizálódásának vagyunk szemtanúi. A volt Jugoszlávia területén dúló háború, a szerb katonai agresszió, Horvátország egyharmadának elfoglalása, jelentős részének lerombolása, a bosnyákok egy részének kiirtása, illetve földönfutóvá tétele azt bizonyítja, hogy a nemzetközi szervezetek nem képesek, de nem is akarnak hatékonyan beleavatkozni a legsúlyosabb európai válságba. Nevezetesen: érvényesül az a tétel, hogy minden nemzetközi szervezetnek a hatékonysága, a hatóereje annyi, amennyit a benne lévő tagállamok adni kívánnak neki. A fentiekből következően az EBEÉ, az ENSZ mind olyan szervezetek, amelyeknek a tagállamok nem kívánnak igazi békefenntartó, illetve béketeremtő funkciót adni, preventív funkciót is csak alig-alig, és ezek a szervezetek, illetve a szervezeteket alkotó tagállamok nem készültek fel arra, hogy egy európai, közép-európai, illetve a volt szocialista világban bárhol kirobbanó fegyveres konfliktus esetén hatékonyan beavatkozzanak, a konfliktust lefékezzék, leállítsák — akár fegyveres erővel is — és az euroatlanti társadalmi, politikai, gazdasági, emberjogi normáknak megfelelően megpróbáljanak valamiféle rendet teremtem a térség bármelyik részén. Márpedig amennyiben erre nem hajlandóak és főként készek, úgy a térséget a dzsungel törvényeinek elhatalmasodása veszélyezteti. Azok az államok, amelyek jelentős konvencionális fegyveres erővel rendelkeznek (mert nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek alkalmazására, illetőleg belátható időn belül nem kerül sor a térségben), pozíciót nyerhetnek. A hagyományos fegyverek ereje — mint a jugoszláviai példa is bizonyítja —, igen sok mindent befolyásolhat, illetve dönthet, s a nemzetközi közösség legfeljebb politikai, morális, illetve gazdasági szankciókra lesz hajlandó, s még erre is csak ambivalens módon.

MI IS TÖRTÉNT JUGOSZLÁVIÁBAN? A közvetítők, LORD CARRINGTON, illetve LORD Owen, Vance amerikai külügyminiszter sikerrel emelték MILOSEVICSET és TUDJMANT egy szintre, sikerrel érték el azt, hogy az agresszor és az áldozat egy szintre kerüljön. Elérték azt, hogy a Boszniában egyértelműen áldozattá vált IZETBEGOVICS bosnyák elnök, egész Bosznia legitim elnöke és Radovan KaraDZSICS, a boszniai szerbek katonai vezetője egy szintre került a tárgyalóasztalnál, és diplomáciai eszközökkel elérték azt is, hogy az agresszor és az áldozat egy kategóriába került, most már lassan ki-ki elfelejti, hogy hol és hogyan kezdődött ez a háború. Most már nem amiatt tiltakoznak, hogy Horvátországban szerb erők vannak megszállóként jelen, hanem amiatt, hogy a horvátok megpróbálják megnyitni azt a maszlenyicai hidat, amelyet egy évvel ezelőtt a szerbek szétlőttek. A helyzetnek ez az abszurditása modellértékű.

E kitérő után kell visszatérnünk a Balladur-tervre, illetve annak esélyeire. A Balladur-terv alapgondolata az — mint már jeleztük —, hogy a térségben a szomszédos államoknak kell egymással kétoldalú alapon szerződéseket kötniük, és e szerződések hálózatával kell stabilizálni a térséget, mind határait, mind az emberi és kisebbségi jogait illetően. E folyamat azonban csak akkor lehet sikeres, ha mindkét fél hajlandó a kompromisszumra, azaz kész mind a határok stabilitását, mind a kisebbségek megfelelő jogait illetően toleránsán, hosszú távra előre tekintve, az európai politikai, erkölcsi, emberjogi, kisebbségi normákat figyelembe véve, a térség sajátosságait szem előtt tartva viselkedni. Ha az egyik fél erre nem képes, akkor a másik törekvései is eleve kudarcra vannak ítélve. Nevezetesen: például egy ukrán-román szerződés, tárgyalássorozat esetén, amennyiben a román fél az eddigi magatartásának megfelelően nem hajlandó lemondani területi igényeiről Észak-Bukovinát és más mai ukrán területeken, és nem hajlandó kinyilvánítani, hogy nem törekszik saját határainak megváltoztatására — beleértve ebbe a Moldováról való hosszabb időtávlatú lemondást is —, úgy az ukrán fél bármennyire garantálja is az Ukrajnában élő románok kisebbségi jogait, a szerződés nem jöhet létre a román fél hajthatatlan magatartása miatt. Ugyanakkor viszont a nemzetközi közvélemény előtt ez — a jelenlegi elképzelések szerint — nem úgy jelenik meg, mint az egyik fél hajthatatlansága, hanem úgy, mint egy sikertelen tárgyalássorozat, a végeredményért közvetve elmarasztaltatik mindkét fél. Az ilyen tárgyalássorozatokba a magyar diplomáciának csak akkor szabad belemennie, ha egyértelművé válik, hogy a nemzetközi szervezetek — az Európai Közösség, illetve annak vezető tagállamai — hajlandóak a jelenleginél lényegesen aktívabb normatív, közvetítő, kényszerítő szerepet vállalni, vagyis azt a felet, amelyik bizonyos helyzetekben nem hajlandó előrelépni, illetve engedni, bizonyos eszközökkel megpróbálják rákényszeríteni a kötelezettségek elvállalására, illetve megfelelő módon szankcionálni a rugalmatlanságukat. Amennyiben ezt a nemzetközi közösség nem vállalja, úgy a Balladur-terv szép álom marad, és áldozatául esik a nemzetközi szervezetek már említett jelenkori paralízisének.

 

III. A MAGYAR ÉRDEKEK ÉS A BALLADUR-TERV

 

NEM LEHET FIGYELMEN KÍVÜL HAGYNUNK a terv egyik implicit elemét. Az Európai Közösség tagállamaiban, főként Franciaországban, erősödik az a gondolat, hogy Közép-Európa államait csak azután lehet felvenni az Európai Közösség teljes jogú tagjainak sorába, ha ezek az államok legfontosabb és legsúlyosabb problémáikat egymás között megoldották, mert ezeket a konfliktusokat az Európai Közösségen belülre vinni nem lehet, az EK ezekkel a problémákkal (a határok, kisebbségek kérdésével) nem kíván foglalkozni. Nyugat-Európában a határok kérdése nem tétetik fel, hiszen az integráció irányába halad az egész térség. Az etnikai csoportok és kisebbségek kérdése pedig vagy nincs napirenden, vagy egy- egy ország belügyének számít, vagy olyan kérdés, amit az államok egymás között többé-kevésbé sikeresen, kölcsönös megelégedésre megoldottak. Ma Nyugat-Európában a legtöbb helyen az etnikai kérdés nem jelentősebb, mint a szociális problémák.

Ha ez a tagsági feltételként most kirajzolódó gondolat valóban teret nyer a nyugati politikai gondolkodásban, akkor Magyarország rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Egyértelmű ugyanis, hogy bár gazdasági, társadalmi, politikai, jogalkotási szempontból az ország belátható időn belül képes lesz az Európai Közösség integrációs normáinak megfelelni, illetve képes lesz arra, hogy egy meghatározott adaptációs folyamat után teljes jogú tagja legyen az Európai Közösségnek, amennyiben a kisebbségi kérdés megoldását is a felvételi kritériumok közé sorolják, helyzetünk igen megnehezedik, ugyanis ezzel olyan felvételi kritériumot iktatnak be az eddigiek közé, amelynek teljesítése nem kizárólag, illetve nem elsősorban a magyar kormányon, a magyar parlamenten, a magyar társadalmon fog múlni. Ebből következően elengedhetetlen annak a magyar igénynek az érvényesítése, hogy a közép-európai térség sokoldalú stabilizálása az EK-integráció feltételévé válik, akkor az Európai Közösség tagállamai és a közösség intézményei aktívan kapcsolódjanak be e stabilizációs diplomáciai folyamatba is.

Ügyelnünk kell azonban egy buktatóra! Mind a szlovák, mind a román diplomácia, sőt a szerb is nagyon szívesen emlegeti, hogy kisebbségi politikájuk az európai normáknak megfelel. De mely európai normáknak? Tudjuk, hogy kodifikált európai kisebbségi normarendszer nem létezik. A nemzetközi szervezetek, az EBEÉ, az P rópa Tanács, az ENSZ egyrészt emberjogi vonatkozású kodifikált dokumentumokkal rendelkezik, másrészt az Európa Tanácsban most folyik a kisebbségi charta kidolgozása, az EBEÉ-ben pedig csak ajánlásszerű politikai tartalmú dokumentumok léteznek, jogi értelemben kötelező érvényű, normatív erejű anyagok nem. Amikor tehát szlovák, illetve román politikusok az európai nemzetközi normákra hivatkoznak, pontosan tudják, hogy nem lehet őket rajtakap- i hiszen nem mutathatóak fel olyan dokumentumok, amelyek alapján számon lehetne kérni a Szlovákiában, illetve Romániában élő kisebbségek jogait. Az európai normák csak eseti módon léteznek, konkrét esetek hol jó, hol rosszabb egyedi megoldásaiként. Viszonylag sikeresnek nevezhető Spanyolország föderatív átrendezése, például a katalán vagy egyéb autonómiák biztosítása, Dél-Tirol helyzetének megoldása Olaszország és Ausztria között, a finnországi svédek ügye, Németország és Dánia között a német, illetve a dán kisebbség problémáinak megoldása stb. Ugyanakkor sikertelen Észak-Írország, sikertelen a baszk kérdés, és bizonyára sok problémát hordoz magában a kétnemzetiségű Belgium, ugyanakkor sikeresnek nevezhető például a svájci modell. Tehát nincs úgymond egységes európai normarendszer, viszont léteznek jól-rosszul működő modellek. Ezek Európában a kisebbségek jogait és problémáit esetenként, alkalmanként oldották meg, egy-egy ország keretein belül vagy az államok egymás között, ahol erre szükség volt.

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPÁBAN is csak ezt az eljárást lehet követni. Tudomásul kell venni, hogy jelenleg nincs olyan európai normarendszer, amelyre hivatkozva egyértelműen meg lehetne határozni, milyenek legyenek a kisebbségek jogai Magyarországon, Romániában vagy Szlovákiában. A magyarországi népcsoportok, etnikai kisebbségek problémája nyilvánvalóan más, mint a szlovákiai vagy romániai magyaroké, hiszen Magyarországon nincs olyan etnikai csoport, amely az ország egy bizonyos területén viszonylag homogén módon élne. Vannak egymáshoz közel fekvő falvak vagy települések, amelyeken egyes népcsoportok, nemzeti kisebbségek sűrűbben élnek, de a legutóbbi statisztikai adatok alapján például nem alakítható ki olyan parlamenti választási körzet az országban, ahol bármelyik népcsoportnak is valós esélye lenne arra, hogy közvetlen választás útján — többségi szavazással — képviselőt juttasson be a Parlamentbe. Ebből következően tehát a magyarországi nemzeti kisebbségek kérdése esetről-esetre, népcsoportról népcsoportra változik, mást jelent a több százezres cigányság, és mást a néhány ezres románság kérdése — hogy csak a két szélsőséget említsem.

Ugyanakkor egészen más helyzetben vannak a romániai magyarok, akiknek a száma kétmillió körül lehet, és akiknek a fele kisebbségben, a másik fele viszont kompakt, zárt területen él, Erdély keleti részén, a Székelyföldön. Ez a kétmilliós népesség a szó hagyományos értelmében aligha nevezhető kisebbségnek. Helyzete leginkább a svájcihoz hasonlítható, ahol az ötszázezernyire tehető ticinói olasz kanton ugyanúgy egyenrangú államalkotó népcsoportja, népe Svájcnak, mint a francia, a német és a néhány ezres rétoromán.

Ha tehát például a romániai magyarság jogairól van szó, az nem hasonlítható, s nem fogalmazható meg csak kisebbségi jogként. A romániai magyarságnak államalkotó elemként kell megjelennie mind a román alkotmányos berendezkedésben, mind az államigazgatásban, mind a politikai, kulturális, gazdasági életben, és a magyar politikai és közgondolkodás számára csak az a változat képzelhető el, amelyben szerződéses alapon a két állam — Románia és Magyarország — megállapodik abban, hogy a határok kölcsönös garantálása mellett a két ország területén élő kisebbségi népcsoportok (nevezetesen a romániai magyarok és a magyarországi románok) bizonyos téren teljes jogú autonómiát kapnak (például kultúrájuk ápolásában), és mindkét népcsoport megkapja azt a jogot és azokat a feltételeket, amelyek számából, számarányából és társadalmi szerkezetéből következően megilletik. Ez természetesen nem lehet ugyanolyan a néhány ezres magyarországi románság esetében, viszont a magyarországi románság is megkaphatja azokat a protektív gesztusokat a magyar kormánytól, amelyek által fennmaradása, léte, élete továbbra is biztosítható, és ebből a létből, életből számára kétnyelvűsége és összekötő helyzete kapcsán előnyök is származhatnak. Más a helyzet viszont a romániai magyarság esetében, amelynek szabályos integrált létet kell biztosítani Románia társadalmi és politikai életében, beleértve a teljes körű iskolarendszert az óvodától az egyetemekig, a teljes jogú kulturális autonómiát a könyv- és lapkiadástól a filmkészítésig, a tv- és rádióműsorig, a teljes jogú helyi önigazgatási autonómiát, a magyar egyházak autonómiáját, egyenjogúságát Románia más egyházaival, beleértve a privatizációban való szabályos részvételt, a kárpótlásból való arányos részesedést stb. Ezek azok a feltételek, amelyek révén Magyarország és Románia között egyáltalán bárminemű komoly megállapodás és előrelépés elképzelhető.

SZLOVÁKIÁVAL A HELYZET HASONLÓ, MÉGIS MÁS. A szlovákiai magyarság száma abszolút mértékben kisebb, mint a romániai magyarságé, arányaiban azonban Szlovákia összlakosságához mérten nagyobb, mivel a szlovákiai magyarság Szlovákia lakosságának 12-13%-át teszi ki. Ez a népesség is csak úgy találhatja meg helyét, ha alkotmányos alapon Szlovákia államalkotó népcsoportjának ismertetik el. Államalkotó, a szónak minden értelmében, vagyis megkapja például a svájci franciákat megillető státuszt. (Köztudottan Svájc lakosságának jelentős része német, de egy kisebbik része francia, négy kantonnal, és ezek a területek integráns részét alkotják Svájcnak, saját identitásuk van úgy, hogy közben fennáll a szerves és normális kapcsolat Franciaországgal.) A szlovákiai magyarságnak is olyan feltételrendszert kell biztosítani, amelyben a szlovák államban a helye nyilvánvaló, egyenjogúságához nem férhet kétség, ebből következően joga van a teljes magyar iskolahálózathoz, a területi ön- kormányzati rendszerhez, a politikai képviseleti rendszerhez, a kulturális autonómiához. Mindene biztosíttatik úgy, hogy mind a szlovákiai magyarok, egyenként, állampolgárként, mind a szlovákiai magyarság kollektívumként, közösségként teljes mértékben integrálódhat Szlovákia társadalmába, és ott teljes jogú tagként, egyenjogú partnerként vehet részt az ország politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális életében.

Erre ma van is esély Szlovákiában, hiszen a szlovákság jelentős része felismerte a magyarokkal való békés, konstruktív együttélés szükségességét, és bár vannak olyan szlovák politikai erők, amelyek nem az egyenjogúság alapján képzelik el Szlovákia jövőjét, hanem valamilyen értelemben a szlovákiai magyaroktól való megszabadulás víziója lebeg a szemük előtt, akár valamiféle erőszakos kitelepítés, akár egy gyorsított asszimiláció útján, ezek a törekvések ma már nem dominánsak Szlovákiában, és egyre nő azoknak a száma, akik tudják, hogy a magyarok léte nem fenyegeti a szlovákságot, ugyanakkor viszont a magyarokkal való konstruktív együttélés hasznára válhat a szlovákságnak.

Jugoszlávia jelenleg diplomáciai és gazdasági értelemben bojkott alatt lévő állam, amelyet a nemzetközi közösség nem ismert el, amelynek jövője még bizonytalan, nemzetközi státuszának meghatározása még várat magára. Ugyanakkor a jugoszláv kérdés megoldása nélkül nem képzelhető el a térség stabilizálódása.

A MÁSIK KÉT JUGOSZLÁV UTÓDÁLLAMMAL — Szlovéniával és Horvátországgal — Magyarországnak normális, sőt baráti viszonya alakult ki. Szlovéniával a kapcsolataink normalizálódtak, törekvéseink egyek; jól működő, szerződéses viszonyban vagyunk, mind politikai, mind gazdasági, mind kisebbségi kérdésekben együttműködésünk a két szomszéd ország között kívánatos, normálisnak nevezhető szinten van, bizonyos kérdésekben ezen is túlmutat. Horvátország jelenleg egy háborútól szenvedő ország, ebből következően a horvát-magyar viszony e pillanatban bizonyos értelemben abnormális. Nevezetesen: Horvátország egy olyan szomszédnak tekinthető és tekintendő, amely segítséget és támogatást igényel, és ezt a segítséget és támogatást meg is kell adnunk a horvát népnek, a horvát kormánynak, hogy történelmének e nehéz időszakát átvészelje. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy Horvátország újjáépítésé és a horvátországi problémák megoldása során lesz még egy következő időszak. Hogy akkor milyen kérdések fognak felmerülni, azt előre látni még nem lehet. Minden esélyünk megvan azonban arra, hogy ebben a nehéz helyzetben létrejöjjön az új horvát-magyar legyezés, amely alapja lehet a további rendkívül szoros együttműködésnek, ami évszázadokig megvolt, ám az elmúlt másfélszáz éven megromlott, de amit ismét helyre lehet állítani.

Szerbia a térség legnagyobb gondja, ám a szerb kérdés megoldása nélkül nem képzelhető el a térség stabilizálása. Szerbia rendezik jelenleg a térség legerősebb konvencionális hadseregével, és az elmúlt két év eseményei bizonyítják, a szerb politikai vezetés érdekeinek érvényesítése érdekében nem habozott bevetni e jelentős hadsereget más államok hadserege, sőt civil lakossága ellen sem. Ez rendkívül komoly figyelmeztetés a térség, Európa és a világ politikusai számára. A szerb hagyományos fegyveres erő csökkentése, a térség fegyveres erőinek színvonalára való leszállítása elengedhetetlen feltétele a térség stabilizálódásának. Ha ez nem történik meg, akkor a Balkánon megmarad egy olyan állam, amelyre nem vonatkozik az európai konvencionális fegyveres erőkről szóló megállapodás, és amely lényegében korlátlanul fejlesztheti saját fegyverzetét úgy, hogy ezzel veszélyeztetheti a térséget, amelynek többi államára vonatkoznak a szerződés korlátai. Ha Szerbia lefegyverzése, illetve fegyverzetének csökkentése nem történik meg, akkor ez az állam, veszélybe sodorhatja a konvencionális fegyverekről szóló egész szerződéses rendszert (CFE), hiszen veszélyeztetni képes olyan szomszédait, mint Bulgária, Románia vagy Magyarország és Görögország, amelyek ugyanakkor a CFE-szerződés hatálya alá eső fegyveres erővel rendelkezhetnek csupán. Az európai politikai gondolkodás számára e kérdés megoldása nélkül nem képzelhető el új békerend Közép-Európában, illetve a Balkánon.

A magyar-szerb viszony alakulása nagy mértékben függ a jelenlegi háború kimenetelétől. Ha a nemzetközi közvélemény el tudja érni, hogy a kérdéseket a szerb fegyveres erők kivonása után tárgyalásos úton oldják meg, és hogy az agresszió által elfoglalt területeket a belgrádi kormány kénytelen legyen visszaadni a horvát illetve a bosnyák szuverén kormányoknak, akkor ez pozitív precedens lehet a térségben a nemzetközi szervezetek hatékonyságát illetően. Amennyiben ez nem történik meg, és a fegyverrel megszerzett területeket, illetve a kialakult erőviszonyokat a nemzetközi közvélemény elfogadja, és nem képes visszatérni a status quo ante állapotába, úgy ez rossz precedensként szolgál, és jelentős mértékben meg fogja határozni Szerbia szerepét a térségben. Ez esetben ugyanis Szerbia győztesként kerül ki ebből a konfliktusból, bizonyítva, hogy a XX. század végi Európában el lehet érni politikai célokat fegyveres erővel, tehát érdemes azt bevetni politikai célok érdekében. Ez esetben a magyar-szerb tárgyalási helyzet is más lesz, hiszen Szerbia nem vesztes, hanem győztes állam pozíciójából tárgyal majd. Szerbiában nem nagyon látszik az a politikai erő, amely a mai MILOSEVICS-kormányt fel tudná váltani, nem látszik olyan ellenzéki szerveződés, amely komoly társadalmi bázissal rendelkezne, és alternatívája tudna lenni Milosevics kormányának. Ebből következően Miloseviccsel és vezetésével kell még együtt élni.

A VAJDASÁGI MAGYARSÁG SORSA ebből következően jelentős mértékben függ a háború utáni „jugoszláviai” rendeződéstől. Ha a belgrádi kormányra rákényszerítik valamiféle kisebbségi jogrend kialakítását, részben a koszovói albánok, részben a Szandzsákban élő albánok, macedónok és mások számára, s ebből következően természetesen a Vajdaságban élő magyarok számára is, akkor van esély arra, hogy a vajdasági magyarság nemzetközi felügyelet alatt jogokat kapjon saját létéhez. A vajdasági magyarság a Vajdaság lakosságának 35-36%-át alkotja, a mai Szerbia néhány százalékát. Egyértelmű, hogy a Vajdaság északi területén a magyarság túlnyomó többségben él, ebből következően ezen a területen a magyarságnak a VMDK koncepciója szerint autonómiát kell kapnia, mégpedig a kombinált autonómiát, ami a területi és személyi elvű és a kulturális autonómiának a különböző egységeiből épül fel. Ezen az áron léte és jövője biztosítható úgy, hogy közben integráns részét alkossa az újjászerveződő Szerbiának, illetve Jugoszláviának, és ugyanakkor normális természetes kapcsolatot alakíthasson ki Magyarországgal, a magyar anyaállammal úgy, hogy vajdasági léte és identitása megmaradjon, illetve fejlődhessen. Ebben a törekvéssorozatban természetes kívánság, hogy a vajdasági magyarságnak teljes iskolarendszere legyen, gazdasági létfeltételei, politikai, államigazgatási képviselete biztosítva legyen, ugyanakkor meglegyenek azok a kisebbségvédelmi jogok is, amelyek megakadályozzák, hogy bármiféle többségi szavazással megfosszák ezektől az alapvető feltételeitől a vajdasági magyarságot. Ennek a viszonyrendszernek a megteremtése azonban nem képzelhető el kizárólag szerb-magyar tárgyalások útján, ehhez — mint az egész jugoszláviai kérdéskör megoldásához — szükség van a komoly és hatékony nemzetközi közreműködésre.

 

IV. ... ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZHET

 

Az új francia vezetés remek érzékkel érezte meg, hogy a XX. században most adatik meg harmadszor a kollektív békerendszer megteremtésének lehetősége, mert lényegében most ért véget a hidegháború. Az is vitathatatlan tény, hogy az elmúlt három évben a nemzetközi szervezetek nem voltak képesek stabil és egyértelmű viszonyokat teremteni Közép- és Kelet-Európában. A térségben ismét teret nyerni látszik az erőszak és az intolerancia, egyes kormányok bal- és jobboldali vagy ezek kombinációjából összeálló szélsőséges pártok és parlamenti frakciók foglyai, és e folyamat megerősödni látszik. Most még talán nem késő kívülről, felülről beleszólni e folyamatokba, és megkísérelni a Nyugaton bevált módszerek alkalmazását térségünk gondjainak megoldásában.

N-hm vezethet azonban sikerre egy ilyen kísérlet, ha a nyugati sikeres öntudat alapállása mellé nem illeszti oda a térség gondjai iránti érzékenységet is. Ha a Balladur-terv valóra váltását megkísérlő diplomaták szike helyett baltával próbálkozik, a csomók kioldása helyett azok szétvágásával kísérleteznek, akkor többet árthatnak, mind amennyit használni tudnak a legjobb szándékok is. A Terv végrehajtása akkor vezethet sikerre, ha a nyugati politikában érvényesülő racionalitás felismeri a térség politikai, gazdasági, emocionális és identitásbeli gondjait, és ezek legalább részleges megölni is vállalkozik. E folyamatban van esély arra, hogy partnerkapcsolatot talál a térség jószándékú politikusaiban és értelmiségében.

Nekünk egyértelműen az lenne az érdekünk, hogy e stabilizáló béketerv, ha nem is a tervezett néhány hónap alatt, végül is sikert és biztonságot hozzon Magyarország és környezete számára.



« vissza