Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A 425 éves tordai ediktum

 

A 425 ÉVES TORDAI EDIKTUM*

 

Az igazi tolerancia és vallásszabadság előkészítője volt...”

 

 

TÖRTÉNELEM NAGY PILLANATAI, mint gyönyörűen csillogó ékszerek, nemcsak a gazdagság, hanem a magabiztosság érzetét is keltik. Ilyen pillanat volt Erdélyé 425 esztendeje — több szabadság, mint Európa más tájain és jóval kevesebb áldozat, kevesebb vér árán. Ez a kis ország a tordai főtéri templomban 1568-ban fellobbant briliáns fényességű pillanatával 200 évvel előzte meg Európát.

Kötelességünk tehát mai magyaroknak, különösen a többségünkben szegénységben vergődő és magabiztosságunkat vesztett erdélyi magyaroknak emlékeznünk és emlékeztetnünk történelmünknek erre a ma is erőt adó pillanatára, noha tudjuk, hogy fényét utóbb nemcsak a felejtés, hanem a vele ellentétes társadalmi gyakorlat is el-elhomályosította. Azért is kötelességünk emlékeztetni rá, mert még a tudományos köztudatból is igyekezett kitörölni az ún. marxista történetírás.

A XV. század derekától állandósult az európai társadalom bomlása: ez jelezte, ez jellemezte a középkor végét. LUTHER 1517-es wittenbergi föllépéséig, sőt a XVI. század derekáig Európa népei még hittek a különböző vallásos felfogások kibékíthetőségében, a különbözőségek határai még egybemosódni látszottak. Ezután vált nyilvánvalóvá, hogy olyan, a társadalom egészét meghatározó átalakulások történtek Nyugat- meg Közép-Európában, amelyek engesztelhetetlenül kibékíthetetlenek, és darabokra szabdalták kontinensünk, különösen az Alpoktól északra elterülő országok társadalmát. A történelemnek ebben a szakaszában a hitviták létfontosságú társadalmi eseményeknek számítottak, a hitvitázók kölcsönösen türelmetlenek, egymáshoz könyörtelenül szigorúak voltak. A politikai érdekekkel eggyé fonódott vallási nézetek alaktalanul vad — helyenként véres — türelmetlenséggel gomolyogtak kontinensünkön.

Nyugat-Európában, így a spanyol világbirodalomban II. Fülöp alatt hatalmas erőre kapott a katolikus megújulás, amelynek útját Európa egésze számára a Jézus Társaság (1540), illetve a tridenti zsinat (1545-63) hatékonyan egyengette a továbbélés felé, de tartós európai egyensúly a régi és az új vallások között majd csak óriási véráldozatok, az ún. vallásháborúk után alakulhatott ki: évtizedeken át hatalmas angol, német, németalföldi, svájci protestáns seregek küzdöttek kontinensünkön a spanyol meg francia katolicizmus ellen. Új erőre kaptak az inkvizítorok, áldozataik száma Spanyolországban mintegy négyezer, de tűzzel-vassal irtotta az „eretnekek”-et Genf is...

IMERETES, HOGY MAGYARORSZÁG tulajdonképpeni középkora Moháccsal, 1526-ban végződött, utána a magyar nemzet történetét másfélszáz évig három eseménysor határozta meg: a török hódítás állandósulása, az erdélyi nemzeti fejedelemség léte és a reformáció kibontakozása.

Nyugat közönye közepette 1541-ben összeomlott a félezer éves Magyar Királyság, pedig tudták Nyugaton, hogy „Magyarország a kereszténységnek legerősebb előbástyája, amelynek bukása kimondhatatlan károkat okozna a keresztény világnak”. (VI. Károly német-római császár 1540-ben kelt követi leveléből.)

II. Szulejmán akaratából tehát 1541-ben megszületett az Erdélyi Fejedelemség, amely egyfajta török protektorátusból 1566-ban vált sajátságos állami szuverenitással bíró függőséggé. Belső berendezkedése korszerű és emberségesen vonzó volt a szabadságot keresők számára: alkotmányos állam, választott fejdelemmel, fejedelmi tanáccsal és „a három nemzet” (magyar, szász és székely) követeiből alakult országgyűléssel. — Az erdélyi románság ekkor még nem számított társadalmi-politikai tényezőnek. — A hódoltsági területtel és a királyi Magyarországgal az Erdélyi Fejedelemséget a közös állami múlt és közös nemzeti kultúra mellett már csupán a közös törvény, WERBŐCZI Tripartituma kötötte össze. (Az ún. transzilvanizmus majd csak a XVII. század közepétől jelentkezik az erdélyi közgondolkodásban.)

A reformáció zűrzavaros első emberöltői után a keresztény egység gondolata vált újra uralkodóvá: olyannyira, hogy csaknem valamennyi nyugat-európai protestánssá lett ország társadalma is a további bomlás, bomlasztás ellen lépett föl. Egyes vidékeken azonban nem volt megtorpanás a reformok útján. A szinte állandó változások, a kálvinizmust is megreformálok izgatott újat akarása a szellemi szféra eme sajátos forradalmát eszmeiségében és térben egyre távolibb nyugati meg keleti tájakra vezette, Hollandián át Angliába, majd Amerikába, illetve hozzánk, Erdély hegyei közé.

A legmerészebb újítók, a Szentháromság-tagadók fészke Itália meg Svájc határterülete volt. E táj „eretnekei” közé tartozott Francesco Spira, Miguel Servet, a két Socino (Laelio és Fausto), valamint az Erdélyben különösen nagy szerepet játszó FRANCESCO Stancaro és Giorgio Blandrata. Többségük előbb Svájcba, majd Morva- és Lengyelországba, az utóbbiak pedig hozzánk menekültek. Több-kevesebb sikerrel mindenütt terjesztették tanaikat, amelyeket a humanista Erasmus hatalmas tekintélye iá támogatott: tagadták Jézusnak az Úristennel és a Szentlélekkel egyenrangú voltát.

A reformáció Erdélyben viharos gyorsasággal terjedt. Mert ZÁPOLYA JÁNOS, bár katolikus volt, hatalmi érdekből nem állt útjába; mert Fráter György kénytelen volt a politikai válság leküzdésére koncentrálni; mert Izabella királynét a nagyhatalmú és erősen protestáns Petrovics Péter kísérte Erdélybe; mert Izabella majd JÁNOS ZSIG- MOND udvara megtelt olasz lengyel humanista értelmiségiekkel, köztük számos „másként gondolkodóval”. Az utóreneszánsz kultúrával telített gyulafehérvári fejedelmi udvar mellett egyes városok szerepe, Kolozsváré, Désé, Tordáé, az elmagyarosodott német polgárságé is meghatározó erejű volt az erdélyi reformáció kiteljesedésében! Az erdélyi magyarság fogékonyságát az új és még újabb vallási nézetek iránt erőteljesen fokozta válaszkeresésük katasztrófaélményükre: kortársai voltak nemzeti történelmünk tragikus sorsfordító eseményeinek, az 1526-os, illetve az 1541-es esztendőknek.

Az eredmény: már az 1548-as tordai diéta (országgyűlés) törvényben mondta ki, hogy Erdély valamennyi lakosát meg kell hagyni elfogadott római (katolikus) vagy ágostai (lutheránus, evangélikus) vallásában! — Lengyelország is hasonló úton járt: a vallásszabadság törvényerőre emelésének éve náluk: 1556. — Bár újból biztosította az 1550-es és az 1557-es tordai diéta mind a katolikus, mind a lutheránus vallás szabadságát, az erdélyi katolicizmus nagyon meggyöngült. János Zsigmond uralkodása (1559-71) különösen kedvezett a lelkiismeret-szabadság kiszélesítése folyamatának: 1564-ben — harmadikként — a helvét (kálvinista, református) irányt is a „recepta religio”, „bevett vallás rangjára emelték, ezt követte aztán az 1568. évi tordai ediktum (uralkodótól kibocsátott rendelet), mellyel az unitárius vallás szabad igehirdetése is „elfogadtatott”.

EGY IDEIG ÚGY TŰNT FÖL, hogy az ágostai meg a helvét hitvallás között dúló háborúskodásban a harmadik lesz a győztes, „a humanista-racionalista teológiai kritikát és fantasztikus rajongását sajátságos módon egyesítő, több-kevesebb kapcsolatot az anabaptizmussal is fenntartó Szentháromság-tagadás (antitrinitarizmus, socianizmus, későbbi és mai nevén: unitarizmus) — állapítja meg RÉVÉSZ Imre, a Reformáció és ellenreformáció című tanulmányában. — Hatalmas tehetségű ember került e mozgalom élére a hatvanas évek közepén: Dávid FERENC, a szászból magyarrá, az ágostai majd helvét hitvallású püspökből Szentháromság-ostromló, vallásújító vezérré lett kitűnő szónok és író. Tömegsikereket aratott, de csak addig, amíg nyíltan támogató rokonszenvével mögötte állott a fiatal uralkodó, János Zsigmond is.” ([Magyar Művelődéstörténet III. Bp. 1939., 422.)

A rendkívül nyitott szellemiségű Kolozsvár szellemi vezérei Heltai GÁSPÁR és Dávid Ferenc voltak. A fiatal fejedelem Erdély legnagyobb hatású lelkipásztorát, Kolozsvár magyar püspökét, Dávid Ferencet tette meg udvari papjává. János Zsigmondot a vallás ügyei erősen érdekelték: több hitvitán megjelent, olykor bele is szólt. Dávid a fejedelmi udvarban ismerkedett meg — az udvari orvos és belső tanácsos Blandrata révén — a reformáció legújabb hullámával, a Szentháromság-tagadással. Csakhamar maga is megtagadta Jézusnak Istennel való egyenrangúságát. Kolozsvár, majd a fejedelem is követték ezen az úton. Sőt Erdély magyar polgárságának többsége is unitáriussá lett. Azoknak az éveknek legfontosabb magyar kulturális központja volt a kincses város: Heltai nyomdája ontotta a magyar könyveket, közöttük a maga meg a Dávid nagy hatású munkáit. Ekkortájt keletkezett a magyar drámaírás egyik legrégibb emléke, a hitvitázó irodalom gyöngyszeme, a Válaszúti komédia. Kolozsvár rövid idő alatt a Szentháromság-tagadók gyülekezőhelyévé is vált, európai jelentőségű szellemi központtá, ahol megfordultak a tanítás előfutárai, így a német Johannes Sommer és Christian Francken vagy a görög JOCOBUS PALAEOLÓGUS is. A Szentháromság-tagadó felekezet legfelsőbb, fejedelmi, országgyűlési elismerése sehol Európában nem ismétlődött meg.

TEHÁT 425 ÉVE, 1568. JANUÁR 6. és 13. KÖZÖTT diétára gyűltek össze Tordán, a főtéri nagytemplomban az erdélyi rendek, és törvényt tettek arról, hogy „ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől... mert az hit Istennek ajándéka”. (Erdélyi országgyűlési emlékek II. Bp., 1876. 374.) Továbbá „az adó megszavazása mellett kimondatott, hogy a papok szabadon, meggyőződésük szerint hirdessék az igét, azért senki ne üldözhesse őket; a községek oly papot tartsanak, aminő nekik tetszik. Szóval a teljes lelkiismeret-szabadság törvénybe iktattatott” — foglalja össze a történteket Orbán Balázs. (Torda város és környéke, Bp. 1889. 239.)

A kortársak számára úgy tűnhetett föl, hogy az erdélyi katolicizmusnak, mint államvallásnak végleg bealkonyult. A gyulafehérvári püspökség javadalmait állami célokra lefoglalták, és Báthori Zsigmondig püspöke sem volt a katolikusoknak Erdélyben, a gyulafehérvári püspökséget pedig csak 1715-ben állították vissza. Elsősorban a jezsuiták és a ferencesek lankadatlan buzgalma azonban sokat javított az erdélyi katolicizmus állapotán.

Századunk legnagyobb magyar irodalomtörténésze, HORVÁTH JÁNOS szerint: „Erdély ekkor, 1568-ban, egyedül állt egész Európában, s bár e helyzet sem modern értelemben vett vallásszabadságot, sem felekezeti békét és egyenjogúságot nem jelentett — 'négy különböző egyháznak területileg összekevert fennállása', és 'a vallásilag zárt területek elvi egységének' megbontása úttörő kezdemény, s az igazi tolerancia és vallásszabadság előkészítője volt.” (A reformáció jegyében. Bp. 1953. 340-341.)

425 esztendővel az igazi erdélyi szellemiséget, a toleranciát jelképező nevezetes tordai ediktum születése után, a mai intoleranciatói fűtött világunkban különösen időszerű felekezeti különbség nélkül büszkén emlékeznünk és emlékeztetnünk nemzeti történelmünknek erre, a gyönyörű ékszerként ragyogó pillanatára.

Az istentagadó kommunista uralom ugyan világszerte vereséget szenvedett, de emberséget, lelket romboló hatása még él és meg hat. A nyugati világból is először a legjobb hagyományainkat, kultúránk értékeit kiszorító, nemzeti és vallási hagyományainkat romboló hatások értek el hozzánk. A legmesszebbre látó egyházi vezetők fölismerték az új ateizmus veszélyét, és meghirdették a legkülönbözőbb vallásfelekezetek közös föllépését ellene. TŐKÉS LÁSZLÓ református püspök a Vatikánba látogatott, áldást kért — és kapott — a római katolikus egyház fejétől, II. János Pál pápától. És ugyancsak jelképes, az igazi vallási toleranciához méltó, példaadó módon a Szentatya Assisiben, SZENT Ferenc szülővárosában nem csak a különböző keresztény felekezetek papjaival imádkozott együtt, hanem a zsidó rabbikkal, mohamedán imámokkal, buddhista boncokkal, konfuciánus, taoista papokkal és a dalai lámával is. Az erdélyi Torda és az itáliai Assisi ily módon került egymás mellé az egyetemes történelem lapjain messzire ragyogó, világító történelmi pillanataikkal.

 

* Erdélyben, Torda után Székelyudvarhelyen is megünnepelték a tordai ediktum 425. évfordulóját. Az egykori „székely anyavárosában az Orbán Balázs Művelődési Hét keretében, április 24-25-én a Lelkiismeret-szabadság 425 éve Erdélyben című nemzetközi tudományos ülésszakra került sor, erre készült a fenti megemlékezés.



« vissza