Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

"Magyarország a kereszténység védőpajzsa"

A szállóige történetének egy évszázada XV. ÉS KÜLÖNÖSEN A XVI. SZÁZAD PÁPÁI — reneszánsz uralkodókhoz illő módon — bőkezűen szórták kitüntető jelzőiket Nyugat és Kelet keresztény uralkodóira egyaránt. Közelebbről megvizsgálván ezeket a címeket, meglepő cezúrát állapíthatunk meg: Magyarországtól az Alpok irányába csak a princeps catholicus, a rex christianissimus s ehhez hasonló absztrakt epitetonok illették az orleans-i, a Habsburg, az aragóniai, stb. királyi házakat, míg a magyar uralkodók a mindenkori pápától a kevésbé elegáns, de annál inkább valódi megtiszteltetést és hivatást kifejező athleta Christi, defensor fidei elnevezést kapták.

Mielőtt elöntene a nemzeti önelégültség bennünket, nézzük meg, hogy kik kaphatták még ugyanezt az elismerő gesztust a kereszténység hierarchikus csúcsán álló pápától — rajtunk kívül!

III. Kalixtus pápa Kasztrióta Györgyhöz írt levelében a pogányság, azaz a török birodalom terjeszkedésének első nagyhatású megfékezőjét „KRISZTUS legyőzhetetlen lovagja és bajnokáénak nevezi. Ám a címadományozó központ, a pápai székhely nemcsak személyes bátorsággal, katonai erényekkel kiváló lovagokat, fegyverforgatókat és államférfiakat halmozott el a kereszténység virtuális központjához illő módon, hanem a Balkán-félszigetet és Itáliát, főképpen a Szent Várost, Rómát védelmező Rhodos szigetét, Málta és Ciprus hősi lovagrendjeit s esetenként a hadiszolgálatot vállaló Velencét is.

Ha e metafora értelmezési tartományát, körét be szeretnők járni, úgy a legelső helyen a miles alapfelszerelése: a scutum – hosszúkás pajzs –, valamint a clypeus — kerek lovagi pajzs — átvitt értelmű, költői, még pontosabban: retorikai felhasználása tűnik fel. Jóllehet a „scutum fidei” kifejezés előfordul már SZENT ISTVÁN király 1038 előtt keletkezett Intelmeiben is. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a „scutum fidei” (hit pajzsa) szókapcsolat jelentése nem a „hit védője”, hanem a „hit mint védekező fegyver” értelemben használatos. Ez a kifejezés ugyan alakilag azonos, de értelme annyira különböző, hogy meg csak nem is rokon vele. Az első magyar király számára a hit még védőpajzs volt, utódai váltak a hit védőpajzsává: nem a hit védte őket, hanem ők védték a hitet.

A török terjeszkedésével először komolyan szembekerülő magyar uralkodó: ZSIGMOND király, 1410-ben XXIII. JÁNOS (ellen)pápától hatalmas ívű, félezer szavas mondat testébe építve kapja meg a hitet védőket megillető hosszúkás védőpajzs metaforáját. A megtisztelő és a virtuális keresztény egység védelmezésére ösztönző birtokos szerkezet az olasz humanisták, közülük is kétségtelenül Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, ÜL Frigyes egykori kancellárja használta először. S a tetszetős humanista jelszó Itáliaszerte elterjedt. Ám a jelszavak hatásmechanizmusához hozzátartozik az is, amire irányul. Szállóigénkkel is így „bánt el” az itáliai közvélemény. FRANCISCUS PHILELPHUS, Aeneas Sylvius Piccolimini barátja PETRUS THOMASTIUS orvosnak és filozófusnak írja 1456. június 9-én, Milánóba: „Amíg alszunk, addig a törökök vigyáznak ránk”. Amíg tehát Itália, s a kereszténység Konstantinápoly eleste ellenére (1453) nem fordít kellő figyelmet az oszmán-török terjeszkedő hadjáratokra, addig a magyar nép, mely földrajzi értelemben „Európa szívében” — „in viscera nostra” — elhelyezkedve, HUNYADI JÁNOS vezetésével a kereszténység figyelmét magára irányító sikereket ér el — feledtetve a keresztény szemlélethez méltatlan hitszegés, a szegedi béke egyoldalú felmondásának „isteni” büntetését: a várnai csatavesztést.

A török vész állandósulása fokozatosan létrehozza az ország védelmi erejét alapvetően meghatározó védelmi — a XVI. század közepétől végvárinak nevezett — rendszert. Ez a tény egyben azt is jelenti, hogy a pogányság-kereszténység antinómia metaforakincse is gazdagodik: az arx (a vár), a propugnaculum (az előcsatározás), a presidium (az erődítmény), a murus (a fal), az antemurale (az elővár), obex (védőgát) hasonlatokkal. III. Kalixtus nemcsak MÁTYÁST nevezte a kereszténység védőbástyájának, hanem Szilágyi Mihályt és Hunyadi JÁNOST, a nándorfehérvári hősöket is. 1458-ban SZILÁGYI ERZSÉBETHEZ írt levelében „a hit kettős védői” jelzővel illeti őket.

MAGYARORSZÁGBAN A NYUGATI NÉPEK nemcsak kőfalat láttak, amely megvédi őket a barbár betörésektől, hanem nyílt kaput is: Európa kapuját, amelyen keresztül Kelet „barbárai” beözönölve szabad utat találnak Nyugat-Európa minden irányába. A „Magyarország (védő)fal” szállóige kiegészítőpárja a „Magyarország kapu”, amely a középkorban csaknem olyan elterjedt volt, mint a védőfal elnevezés. Európa kapujába — BONFINI szerint — Isten azért rendelte a szilaj szittya fajt, hogy az igaz vallás birtokában makacs védője legyen a keresztény hitnek — minden hitetlenség ellen. Az obszerváns ferences Laskai Osvát is hangsúlyozza, hogy a magyarságot Isten rendelé pajzsul a Nagy Török ellen.

Ha nem is a pajzs, de a bástya-hasonlatot a szekuláris elveket valló politikaelmélet író s történész N. Macchiavelli is használta a magyarokra, mondván „Németország és Magyarország lakosai fölötte harciasok lévén, mintegy bástya gyanánt szolgálnak, úgyhogy a szkíták, akik velük határosak, nem merészelik hinni, hogy őket legyőzzék és áttörhessenek rajtuk.” Bizonyos distanciával vissza tekintve a XV. század második felének sikeres törökellenes csatározásaira, megállapíthatjuk, hogy e korszak egyértelmű győzelmei joggal alakíthatták ki a szigeti hős unokája által is megfogalmazott szemléletet: „Mint DIOMEDES Aiax pajzsa alatt, úgy bújik meg az egész kereszténység a mi hátunk megett, s hogy biztonságban élhet, nekünk köszönheti.”

HÍRÜNK AZ ANGOL ÉS FRANCIA KÖZVÉLEMÉNYBEN HUNYADIAK KORA AZONOS a törökellenes harcok sikeres korszakával. Éppen ez a tény Európa, a Respublica Christiana virtuális egységében élő közvéleményét mélyen áthatotta. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, hogy a Hunyadi név a XVI. századi angol nyelvben köznevesült: vezér, hódító jelentéssel. Mc Kerrow, adatunk feltárója arra is utal, hogy a „Huniades” forma megvan a XVI. századi bizánci történetíró: Laonikus Chalkondylas Apoteozisz hisztoriotéka című művének CLAUSERUS-féle fordításában is. A görög szövegben mindenütt a „Ho Khoniatesz” forma áll (Hunyadi nevének görögre átírt alakja) — a latin fordításban a „Khoniatesz” mellett megtaláljuk a „Huniades” alakot is.

A Hunyadi-mítosz eltűnése és az antemurale funkció kialakítása között átmeneti forma jelzi a Mohács utáni Magyarország közvetlen megítélését. Míg Hunyadi János és Mátyás a kereszténység győzelmet győzelemre halmozó védője, addig II. LAJOS, a szerencsétlen sorsú király a keresztény hit szenvedő vértanúja. S hogy mennyire áthatja Európát, s benne a VIII. Henrik vezette Angliát is ez az új keletű ítélet, arra nem kisebb humanista, mint MORUS Tamás a példa. 1535-ben katolikus meggyőződéséért a „hit oltalmazója” cím első viselőjétől kivégeztetett lordkancellár saját halálának erős hittel történő vállalására a mohácsi csatatéren a kereszténység védelmében vértanúhalált halt magyar vitézek hősies helytállása is motiválta. Kivégzése előtt a Towerben írt művének kerete magyar tárgyú. Egy Vince nevű fiatal magyar nemes tanácsot kér bátyjától, Antaltól, mit tegyen, ha itt lesznek a törökök: megtagadja-e hitét, vagy pedig a halált válassza. A felelet Morus belső döntését fogalmazza meg: a halált kell választani, mert csak így élhetünk lelkiismeretünknek megfelelően, így nézhetünk tiszta tekintettel Isten szemébe, csak így nyerhetjük el az örökkévalóság jutalmát.

Szigetvár ostromakor Erzsébet királynő heti háromszori imát rendelt el az angol templomokban Magyarországért.

Szállóigénk történetének drámáját az a konfliktus adta, amely használatának formai és tartalmi aszinkronjában rejlik.

A Hunyadiak korában az itáliai humanistáktól propagált, félreérthetetlenül keresztény jelentésű metaforát, nemzeti erőink összefogottságából származó helytállásunk jogosan érdemelte ki. A JAGELLÓ-ház uralkodása idején széthulló magyar királyság megítélése a nyugati közvéleményben — még mindig az előző idők dicsőségének hatása alatt keletkezett. Ugyanakkor a török kétségtelen térhódítását sem hagyhatták figyelmen kívül. A kereszténység-pogányság antinómia már Európa kora keresztény századai óta belefoglaltatott az ANTIKRISZTUS fogalmába. Az Antikrisztus volt a keresztény világkép leginkább rettegett ellensége, melynek képzete a középkor emberének tudatában mindig valamely pogány néppel — minden esetben más és más nációhoz — társult. PASTOR szerint a XV. század közvéleménye gyakran azonosította II. MOHAMEDET az Antikrisztussal, aki viszont saját magát Nagy SÁNDORRAL; és nemcsak példaképül választotta a makedónt, hanem túl is akarta szárnyalni hódításait. A francia Jean Le Maire de Belges viszont EL Mohamed ádáz ellenfelét, a perzsa uralkodót tartja az Antikrisztus előfutárának. Ez az azonosítás hosszú életűnek bizonyult, mivel a XVII. században Antoinette Bourignon, aki jó viszonyban van a perzsa uralkodóval, s az fogadja látogatásait s ő is szívesen felkeresi, mert az Antikrisztus — szerinte — elég jó vágású gavallér. A kereszténység-pogányság antinómia konkrét XVI. század eleji színtere Magyarország, tehát a Krisztus nevében harcolók is itt ütközhetnek meg elsősorban a megtestesült Antikrisztussal, a török szultánnal.

EZ A KONKRÉT TÖRTÉNELMI SZITUÁCIÓ — a kontinentális hegemóniára törő francia udvar szemében, I. FERENC francia király 1 J török szövetsége ellenére — egyéni karaktert ad Magyarország irodalmi megítélésében. Számunkra a legnevezetesebb AUSZTRIAI MARGIT egykori könyvtárosának: Le MAIRE-nek (1473-1525) a könyve, melyben végigtekint a kereszténység századain s azt a következtetést vonja le, hogy a skizmák csaknem mindig a pápáktól eredtek, míg a szakadásokat követő zsinatok a világi uralkodók jóvoltából ültek össze. A tehetetlen pápánál még a pogány perzsa uralkodó is különb. Mert amíg az előbbi megígérte, hogy hadat fog viselni a török ellen, de azt be nem tartva, még szét is züllesztette a kereszténységet, addig a pogány sah nemcsak, hogy leverni igyekszik a törököket, hanem még buzdítja is a keresztény fejedelmeket, hogy ugyanazt tegyék. Ám Le Maire még ennél is tovább megy, s azt sem rest bizonygatni, hogy a pápánál még a kereszténység legnagyobb ellenfele: a török szultán is magasabbrendű. Ugyanis, amikor a rhodoszi johanniták győzelmet arattak a török hadakon, a szultán salvus conductust (menlevelet) adott a fogságban tartott francia keresztény foglyoknak. A pápa ellenben — a kereszténység árulóinak tartván a fogságba esetteket — kiátkozta őket. Le Maire, hogy fokozza pápaellenes indulatait, még azt is Róma püspöke szemébe vágja, hogy — miközben még a vérengző szultán is békét akar — a pápa minden igyekezetével a vérontást készíti elő. Le Maire tehát elfordul a pápától, kiveszi kezéből a keresztes hadjárat világító fáklyáját s így a középkor legszebb eszméjét szakítja ki az egyház szívéből. Vajon hová jut el érvelésének menete? Le Maire a római Szent Péter templom főoltára előtt fogadalmat tett, hogy oly művet fog írni, amely majd útmutatóul szolgál a török ellen induló kereszteseknek — s a homéroszi Tróját tűzi ki díj gyanánt a török ellen készülő keresztes hadjárat résztvevői számára. A kivirágzó reneszánsz gondolkodás egyik legjellemzőbb vonása rejlik ebben a képben: a középkor legnemesebb értékének deszakralizálásában. Egyben igen mély problémát is takar az a szinte titokzatos erő, amely Le Maire-t arra készteti, hogy a Szent Széket megvetvén egyúttal a Szent Sírtól is elforduljon, hogy Hektor sírját keresse. E vágytól hajtva az első ország, amelyen áthalad hőn óhajtott célja felé, a törökök elleni küzdelemben dicsőséget dicsőségre halmozó Magyarország. Ehhez a szimpátiához járul még a magyarság Le Maire által a franciákhoz hitt közelsége, s ez a vélekedés a Sicambria mondában ölt költőnknél emelkedett nyelvi formát. „Magyarország a kereszténység védőbástyája”, ezt a fülünknek szép frázist a francia irodalomban — GyőRY JÁNOS kutatása alapján tudjuk — ő mondja ki először. S ha igaz az, hogy csak a dolgok megnevezése adja azok realitását, akkor a középkori franciák által elképzelt Magyarország Jean Le Maire de Belges művében foszlik köddé. A szubjektív megközelítés különleges szerepet juttat szemléletében a magyarságnak. Magyarország Le Maire műveiben rehabilitálódik, vagyis végleg kereszténnyé válik, hogy később mint realitás, belekapcsolódjék Európa színképébe. Ha összefoglalnánk Győry János nyomán a francia irodalom érdeklődésének motívumait, úgy azt a török — Antikrisztus komplexustól való misztikus rettegésben, Magyarország hősi tettek színteréül történő kijelölésében, s a védőbástya-gondolat megfogalmazásában tehetjük.

 

HÍRÜNK A NÉMET KÖZVÉLEMÉNYBEN

 

A FRANCIA KÖZFELFOGÁSSAL ELLENTÉTBEN a németeknek Magyarországról nagyon is határozott véleménye volt, mondhatni időtlenített előítélete. A németek — a korai középkorban — a magyarságról azt tartották, hogy az ATTILÁNAK, „Isten ostorának” a népe, amely barbár erőszakkal és hódítási vággyal támadt a békés keresztény népekre. Ezt a szemléletet megerősítették a kalandozó pogány magyarok betörései. A magyarokat a német közvélemény a X. században úgy látta, mint évszázadokkal később a törököket: a magyarok (hunok) a kereszténység ellenségei, Isten eszközei a kereszténység vétkeinek büntetésére, s könyörögve imádkoztak nyilaik veszedelmének elhárításáért: (Az egyik bajor litánia mindmáig — immár diszfunkcionálisan — megőrizte liturgikus nyelvében az egykori történelmi tapasztalatot.)

Később Magyarország varázslatokkal és csodákkal teli ismeretlen országként, KLINGSOR varázsló hazájaként élt a német közvéleményben. Ellenszenv és idegenkedés, gyűlölet és megvetés érvényesül a magyarság megítélésében a Nyugat és Németország részéről hosszú időn keresztül. Európa nem fogadta be a magyarságot a keresztény népek közösségbe — írja Benda KÁLMÁN.

Az első német, aki rokonszenvvel emlékezik a magyarokról: Peter Suchenwirt, aki — Bleyer Jakab szerint — „bár dadogó ajakkal, de őszinte szívvel oly dicsőséget hirdetett a magyarságnak, mint idegen soha előtte, sem utána.” Rosenblütt homályos allegóriákkal túlzsúfolt török elleni buzdításának egyik versszakában figyelmezteti Nyugatot: „vigyázzanak, Európa védőbástyája Magyarország, mely ha ledől, egész Európa nyitva áll a török számára”. A magyar nemzet Hunyadi János és Mátyás király dicsőséges harcai által szerzett Nyugat-védő hírnevére jellemző, hogy a XV. századvégi sejtelmes — a rettegett törökről szóló — jóslatok mind-mind a magyar királyba helyezik reményüket. 1474-ben METHODIUSNAK a török veszedelemre átértelmezett, jövendöléseket tartalmazó könyvecskéje Magyarországban, a magyarok királyában látja a kiválasztottat, aki a kereszténységet megpróbáltatásaitól meg fogja szabadítani. Mátyás sikereinek híre még 1499-ben, halála után is oly nagy volt, hogy vitézi tekintélyére épülő reménységek utódára: II. ULÁSZLÓRA is átszálltak.

A MAGYARSÁG HELYTÁLLÁSA a XV. század második felében a humanista Európa törökellenes irodalmában nagy tekintélyt szerzett az országnak, mint a kereszténység hivatott védőjének. Ezek a motívumok a németek magyarságról alkotott véleményére is radikális hatást gyakoroltak. Nyugat ellenségeiből a keresztény Nyugat védői lettek, élet-halál harcukat visszafojtott lélegzettel figyelte a keresztény közvélemény — s köztük a németség is —, mert ennek a harcnak a kimenetelétől függött saját sorsa is. Jóllehet a XV. században a németség törökfélelme nem válik még ki az általános törökellenes hangulatból. Ekkor ugyanis a pápák, az olasz és görög humanisták látják át legmélyebben és a török veszedelem nagyságát. S mivel nem a német a leginkább fenyegetett nemzet, ezért nem is hatja át a német közvéleményt az a pánikszerű, halálos rettegés, mint a következő századokban. A magyarság védekezésének átértékelése, amelyre csak saját fenyegetettségük bírja rá a németeket, a XVI. században történik meg. Azok a német nyilatkozatok, amelyek már a XVI. században a kereszténység védőjének nevezik a magyarságot, az általános humanista irodalom hatása alatt születnek meg. A különben magyargyűlölő MICHAEL BEHEIM nyilatkozata, amelyben Magyarországot a „kereszténység falának” nevezi, kifejezi a politikai helyzet irányváltozását és a védőbástya-gondolat hatását, melyet különösen Aeneas Sylvius Piccolimini propagált, és az ő népszerűsége folytán terjedt el az olasz-görög-lengyel humanista irodalomban. Általánosan uralkodónak tekinthető az a felfogás, hogy a magyarsággal a török harcok alatt szorosan együttműködő német nép megvetést, gyűlöletet érzett Hungária lakói iránt. Voltak azonban német humanisták (pl. Sebestianus Bunderlius és Andreas MISBEGIUS), újságok írói, költők..., akik elfogulatlanul, rokonszenvvel viseltetve irántunk, meg kellett hogy lássák — és meg is látták — a magyarság hivatásteljesítésének döntő fontosságát az egész kereszténységre, s különösen Németországra nézve.

A XVI. században, Mohács után a magyarságról, mint a „kereszténység védőbástyájáról” már csak múlt időben, preasensből preateritumba váltva, szorongva állapítják meg ennek a hajdan oly hatalmas elővédnek végzetes összeomlását. Sőt, a magyarságban már a század eleje óta szerencsétlen, halódó nemzetet látnak. HIERONYMUS Balbus, FERDINÁND ausztriai főherceg követeként részvétét fejezi ki VI. ADORJÁN (egyébként német származású) pápa előtt 1523-ban, az egykoron erős, ma romjain vegetáló Magyarország iránt, mely a keresztény köztársaságnak érdemekben gazdag tagja, de most szerencsétlen. CUSPINIANUS, a neves német humanista aggodalommal eltelve, nemcsak saját hazájáért: Németországért, hanem a szívéhez oly közeli Magyarországért is, kétségbeesve látja és kemény szavakkal ostorozza a magyarság mohácsi nemzedékének könnyelműségét, pártoskodását — halálba rohanását. Annak a nemzetnek a pusztulását, melyet a „kereszténység elővárának, vagy ahogy széltében-hosszában nevezik: védőpajzsának” tart.

JOSEPH Gruenpeck balsejtelmekkel teli jóslatában, 1523-ban nemcsak erősségét, várát, kemény — a töröknek ellenálló — szikláját látja Magyarországban, hanem a gondolat nagyon szép, költői átértelmezésével a „kereszténység szívét és Krisztus Urunk quasi vérét”.

Ahogyan Gruenpeck élő, dobbanó életet érez Magyarország feladatvállalásában, s nem éri be a megszokott és megmerevedett frázis puszta ismétlésével, úgy hozzá hasonló átéléssel, személyességgel beszél a magyarság kereszténységvédő szolgálatairól URSINUS Velius Székesfehérvárott, Ferdinánd előtt, a királyi koronázáson mondott beszédében. A magyarság élő elővédje, lélegző fala egész Európának, az oly hatalmas ellenséggel, a törökkel szemben.

A reformáció fundamentális alakja: Luther Márton a török támadások sikerét Isten méltó büntetésének tekinti, ami ellen védekezni, s amit elkerülni Isten elleni merény, majdhogynem istenkáromlás. A büntetést alázattal kell fogadni, mert megtérve Istenhez, az úgy is elfordítja tőlünk haragvó arcát: a törököt. COCHLAEUS Lutherrel szemben viszont kifejti, hogy nem tekinthető istenkáromlásnak e küzdelem, sőt jogosan történik, ha oly nép, mint a magyar, Isten, az egyház, a hit és kereszténység védőjének neveztetik.

Luther felfogásának hatása érvényesül a magyarországi reformáció első fázisában Batizi András „Meglőtt és megleendő dolgokról” írt históriájában (1544), Dézsi András „Világ kezdetitől lőtt dolgokról” szóló ószövetségi prófécia parafrázisában, Nagybánkai Mátyás, Szkhárosi Horvát András, Battyáni Orbán, Szegedi Gergely, Székely István, sőt Károli Gáspár munkáiban is.

A német nép a XVI. századtól kezdve a maga ellenségét látta a törökben. Ebből fakad a „Magyarország a kereszténység védőbástyája gondolatnak állandó német formamódosítása. Paul Anderbach mindjárt a mohácsi csata következményének tudatos értékelésével a német népet sújtó büntetést lát a magyarság bukásában. A mohácsi katasztrófa után a német közvéleményben új értelmezést kap a XV. századbéli humanista gondolat, szállóigénk közismert formája, mert a hazáját féltő germán közvélemény Magyarországot Németország védőbástyájává tette. A németek már — teljesen kifejlődött nacionalizmusuk önzésével — szűkebbre fogják e gondolat eredeti hatókörét: az egész kereszténység helyét Németország foglalja el

Magyarország védőbástya-hivatástudatában. A német köztudatban Bécs 1529-i ostroma óta Németország előfala, s ez ettől fogva a XVI. században Magyarország állandó állítmánya a német rendi és császári iratokban.

Ugyanakkor ez a megszorítás igen leszállítja a gondolat erkölcsi magasztosságát, mivel a magyarság az egész kereszténység helyett egyetlen ország védője lett. Jóllehet konkretizálja is, s ez menti meg attól, hogy a halálra szánt egyetemes keresztény szolidaritás gondolatával együtt, amely a „Magyarország a kereszténység védőbástyája” szállóigét éltette, kiszikkadjon. A történész kellő idő elteltével viszont azt is állíthatja, hogy az ország anarchikus viszonyainak következtében a törökellenes harcokban mindinkább német segítségre szorult a magyarság. Ferdinánd magyar királysága okán ez viszont egyre kevésbé segítségként, hanem kötelezettségként jelentkezett. A SZAPOLYAI ellenzékében lévő magyarság is érezte — belső erői fogyatkozván —, hogy védekezésében főként a német nemzetre támaszkodhat, s védekezése elsősorban a német népet óvja, ezt a német birodalmi gyűléseken segítségért könyörgő követek unos-untalan ismételték.

A mohácsi csata után szinte akadálytalanul grasszál a török szerteszét az országban. A német újságok, röpiratok, s röplapok (melyekből több ezer maradt fenn) vérfagyasztó naturalizmussal ecsetelik a törökök kegyetlenkedését. Jóllehet legfőbb aggodalmuk nem féltésünkből származik, hanem abból, hogy ez a veszedelem könnyen átterjedhet német földre is. Buda bevétele különösen nagy rémületet keltett az egész birodalomban, sőt határain is túl, főként a lengyeleknél.

 

A MAGYAR-LENGYEL SORSKÖZÖSSÉG TUDATA

 

HOPP LAJOS kutatásai a korábbi esetleges észrevételeket a lengyel-magyar sorsközösségről rendszerezetté tették. Szintetikus tanulmányai érdemileg Nándorfehérvár 1521-es bevételével kezdik elemezni e kapcsolatot. A ZSIGMOND lengyel királlyal állandó levelezésben álló II. Lajos feltárja a Magyarország déli határövezetében bekövetkezett, Lengyelországra is veszélyes fordulat új katonai és történelmi perspektíváját: „Országunk most már nyitva áll a török előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet boldog és nyugodt, amíg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad.” KRZYSZTOF SZYDLOWIECKI lengyel főkancellár 1523 őszén Bécsújhelyben összehívott tanácskozáson szólt Zsigmond király tenniakarásáról, a tatár és török veszélyről. A szónok a moldvai övezet iránt tanúsított évszázados lengyel politikai megfontolás kívánalmai szerint variálja a szállóige földrajzi határait, mondván, hogy a lengyelek szükség esetén Moldvában nyújtanak segítséget a török ellen, mivel „Moldva Lengyel- és Magyarország előfala”.

Szapolyai János és Zsigmond lengyel király leányának, Izabellának házassága (1539) az, ami újólag Magyarország felé vonja a lengyel közvélemény figyelmét. Buda várának elestével „Lengyelország legerősebb védőbástyája omlott le” CLEMENS JANICIUS fogalmazásában. Felerősödik a lengyel irodalom törökellenes hangja. Ekkor jelennek meg STANISLAW ORZECHOWSKI harcba szólító Turcica-i. A humanista fogantatású „antemurale” eszme azonos szereppel ruházta fel a hasonló nemesi berendezkedésű, földrajzi helyzetüknél fogva állandóan töröktől, tatártól szorongatott Lengyel- és Magyarországot. A „kereszténység védőbástyája” hatásos metaforája kimutathatóan hozzájárult a rendi nemesi lengyel-magyar közösségtudat megerősödéséhez, a „közös vonások” fölfedezéséhez, az egymásrautaltság gondolatának újbóli meggyökeresedéséhez. Ugyanakkor az is igaz, hogy az „antemurale” szemlélet tartalmi változása nagymértékben a francia—Habsburg nagyhatalmi politika függvényévé vált. Éppen ezért különösképpen érthető, hogy a török közép- s dél-kelet-európai területekről való kiszorításának reménye csak az egyesült velencei—spanyol hajóhad lepantói tengeri győzelmekor (1571) csillant föl a keresztény világban — ami csak egy évszázad elteltével fog megvalósulni. Addig a tevékeny szolidaritás csak a „bona vicinitas” („a jószomszédság”) talaján foganhat meg. Az 1575 novemberében megtartott királyválasztó diéta BÁTHORY ISTVÁNT helyezte a lengyel trónra, s a két ország humanistái lázasan keresik azokat az „aktuáldivattal” bíró szállóigéket, jelszavakat melyek a két ország közötti hasonlóságot különösen kiemelik. Az erdélyi fejedelmi udvar által gondosan kidolgozott üdvözlés különösen hangsúlyozza: „Mindkét nemzet szokásai, törvényei, élet- s viseletmódja hasonlóak”, s a rendek üdvözlését követően a dicső Sarmatiat (Lengyelországot), a keresztény Európa védfalának nevezi. Jóllehet Erdély Báthory idejében is adófizetője a töröknek, de egyben a lengyel király patronátusa alatt áll. Báthory halála utáni években szaporodott a lengyelországi vitézek száma a törökellenes küzdelem szaggatott frontvonalán. Adam CZARCHOWSKI, aki BALASSI Bálint fegyvertársa volt, a Báthory alakját is megörökítő Jan KOCHANOWSKI a fentiekben említett gondolatkör folytatói. A Balassi örökébe lépő RIMAY JÁNOS Epicediumában Egert Európa bástyájának nevezi, mert Eger volt Lengyelország felé a legerősebb kapu. Sőt a Nemesi Köztársaság is magáévá teszi a Báthory-időkben virágzó humanista szállóigét: Magyarország és Erdély a Nemesi Köztársaság védőbástyája.

 

HORVÁTORSZÁG „AUSZTRIA VÉDŐPAJZSA”

 

A TENGERMELLÉKEN, A KÖZÉPKOR ÁLTAL „magyarnak” tartott Vulgata-fordító Szent Jeromos szülőföldjén élő horvátok már a XIV. századtól kezdve rendszeresen állták a török csapatok becsapásait, s apró hegyi váraikból elüldözve kizárólag a magyarság védelmében bízhattak. Jóllehet számos horvát renegáttá vált, ám nagyobb részük vállalta a küzdelmet, s felhúzódott a Dráva-Száva közere, sőt a Muraközbe is. A hősies ellenállás — amely különösen az első időkben a magyarságénál jóval nagyobb véráldozattal járult — a horvátságban is kifejlesztette a missziós érzést: az ő helytállásukon múlik a respublica christiana egységének fennmaradása. II. Ulászló már 1496-ban említi „nem méltatlanul mondják, hogy Horvátország ennek a mi Magyarországunknak pajzsa és bástyája”. A Frangepánok, ZRÍNYIEK levelei méltó párjai akármelyik magyar arisztokrata törökellenes írásának, ugyanaz az elkeseredés, elszántság, ugyanaz a reménytelen szolidaritás. „El kell vesznünk a hitért(I), sehonnan sem kapunk segítséget” — írja Frangepán. A Jagellók alatti káosz, az intézményes rend megrendülése végképp saját erejükre utalja őket, s végső kétségbeesésükben eddigi védőjüktől, Magyarországtól elfordulva, Ausztriához járatják követeiket. „Naponkénti vérzéssel mint bástya és fal védtük a kereszténységet, amennyire az emberileg lehetséges volt” — de segítséget nem kaptunk sehonnan. A magányos helytállás hangja rokon a XVI. századi végvári védők keserű számvetésével: „több, mint nyolcvan éve, hogy védjük magunkat és harcolunk a kereszténységért, és mostan mégis magunkra hagy.” Szerintük ők voltak mindig „Ausztria védőpajzsa” s Konstantinápoly eleste óta egyedül Horvátország teljesítette a pogány elleni kötelességét.” írásos emlékeikben állandósul a panasz a magyarsággal szemben, amely már nem tudja őket megvédeni, s amelyről még sokáig nem veszik észre, hogy sorsuk egyazon érdekszférában formálódik.

Történelmi tény, a Kárpát-medencében lakó és körülötte élő népek közül egyedül a horvát segítségére számíthatott a magyarság. Ugyanakkor az is szem előtt tartandó, a horvátok által lakott területek nem tartoztak a török hadsereg felvonulási útvonalának közvetlen hatókörébe. így hivatástudatuk is viszonylag későn bontakozik ki, a XV. század utolsó évtizedeitől kezdődően. De e meglévő hivatás-küldetéstudat az, ami JURISICHOKAT, Zrínyieket állít a megmaradás reménytelennek tűnő századába.

 

A REFORMÁCIÓ LUTHERI IRÁNYÁNAK ÍTÉLETE MAGYARORSZÁG „TÖRÖKCSAPÁSÁRÓL”

 

LUTHERT MINT TEOLÓGUST érdekli a török vész, s csak kizárólag vallási okból adódóan foglal állást. A magyarság sorsa, mint népnek a sorsa indifferens számára. Luther elvi alapon veti el a „hit védője” kifejezést, illetve annak alkalmazását akár a császárra, akár egy népre, úgy is, mint a magyarságra. A hit mindennél erősebb és legyőzhetetlen, halandó ember tehát nem lehet a védelmezője. Maró gúnnyal említi a magyarok kereszténységvédő hivatástudatát.

Aki a közvéleményt a maga számára meg akarja nyerni, annak rikító színekkel, lázas képekkel kell izgatnia a tömeg képzeletét. Ezért is ingadozik a tömegek állásfoglalása oly szélsőségek között. Luther nyelvén a pápa nem kevesebb mint 'Erzkirchendieb', 'Stiftrauber', 'Klosterfesser', 'Seelenmörder'. A reformátoroknál hemzsegnek az ily elnevezések: 'Tempelknechte', 'Klosteresel', 'Laffenprediger'. Róma részéről viszont 'Heiligenmörder', 'Fleischprediger', 'Schriftdiebe', 'Papstschander' s hasonló gúnynevek jutnak ki az újítónak. E kifejezések magyarul meglehetősen szalonképtelenek.

A reformáció döntésre kényszerítette a kor minden egyes emberét, s valamennyi tollforgatója mintegy kötelezve érezte magát, hogy Luther mellett vagy ellen, de mindenképpen állást foglaljon, s ezt a pozícióját meg is indokolja. A parasztlázadás, a PACK-féle szerződés, a külpolitika eseményei mind megannyi kiváló alkalom az események vallási alapon való megokolására s egyben párthívek szerzésére is. A publicisztikai írások, dialógusok, próféciák, gúnyiratok színes tömege virágzik ki ebből az alkalmas talajból.

Az érvelés legtermészetesebb módja a tekintélyekre hivatkozás. A keresztény gondolkodók közül a Biblián kívül senkit sem idéztek oly gyakran, szinte pártállástól, pontosabban egyházi hovatartozástól függetlenül, mint SZENT ÁGOSTON nyugati egyházatyát.

Augustinus történelemvíziójának motívumai meghatározó elemei voltak a későközépkori, újkor-eleji világképnek is. Sőt a katolikusok és a reformáció hívei egyként katolikus forrásnak tekintve őt, a XI. század után a XVI. század az, amely Szent Ágoston recepcióját tekintve kiemelkedik. Az, ami a XV. században még valóságos virtualizmusában létezett, a civitas Dei aktualizált formája: a respublica christiana, illetve annak eszmekörében fogant keresztény szolidaritás gondolata, az a XVI. századra — kohéziós erejét veszítve — birodalmi, nemzeti érdekek védelmére degradálódott. Kelet-Európa államai, így Magyarország is, e folyamathoz csak asszisztáltak, mivel a török jelenléte megbénította az egységre törekvés belső feltételeit.

Magyarország a XVI. századtól, s különösen a mohácsi csatavesztéstől kezdve a környező nyugati államok közvéleménye, s itt is elsősorban a német felfogás és átértékelés szerint, már nem a kereszténység, a keresztény egység védelmezője, hanem Németország megtámadójának, Európa leghatalmasabb uralkodóját érhető török támadások felfogója és megszűrője.

Másrészt a török vész felidézője a bűnös ember, aki Isten haragját hívta ki maga ellen. Ám a hanyatlásnak indult emberiség számára „fénycsóva gyúlt ki” Wittenbergben — hirdetik a reformátorok —, mintegy isteni figyelmeztetésként. A bűneibe fulladt ember azonban viaskodik az igazság ellen és visszautasítja azt. Azaz a római pápa s a római egyház idézi fel most már régi bűneivel és az új tanok visszautasításával az emberiségre szakadó súlyos csapásokat. Elhárítására egyetlen mód van: Isten igaz szavának, az Evangélium hirdetőinek követése. Katolikus részről ugyanakkor minden baj okát a következményben, az egyházszakadásban látják. A szakadás már-már a végítéletet elővételezi, a „dies irae” gondolata protestánsoknak és katolikusoknak egyaránt szívügye.

Maga Luther Márton oly erősen hiszi a bűn és bűnhődés fogalmának az emberi történelemben megvalósuló igazságát, hogy egy-egy — a másik felet sújtó — csapásban isteni kegyelmet lát, saját hitigazsága megerősítését és az „eretnekség” büntetését. A parasztlázadás Isten csapása: „Gottes Strafe”, a mohácsi csatavesztésben is a katolikus papság hívta ki Isten haragját, azaz az isteni büntetést oly természetesnek tartja, hogy annak elhárítása nem is lehet keresztény gondolat. Thomas Münzer, s később majd Karácsony György Magyarországon, ótestamentumi kifejezésekkel könyörög Istenhez, ne tűrje tovább az új babiloni fogságot, tegye a felkelő parasztságot Isten katonáivá, akik véget vetnek az Evangélium üldözésének.

AVENTINUS, a formailag katolikus történész, a protestáns prédikátorok keménységével ítélkezik: számára török és pápa egyazon ősellensége a kereszténységnek. Lutherhez hasonlóan elégtételt érez a magyarság szerencsétlenségében, ugyanakkor sötét színekkel festi le a jövőt, s az isteni harag szörnyű pusztításait helyezi kilátásba.

SAJÁTOS HANGON VÉDI COCHLAEUS a protestáns állásponttal szemben egyháza igazát. SZÓKRATÉSZ módszerével Luthert beszélteti, hogy saját maga fedezze fel ellentmondásait és ismerje be: az új felfogás idézi föl a törökök támadásait. A protestáns történetírás nevezetes alakja, CARION is történelmi morált keres az eseményekben, hisz' — szerinte — a történelemből levont tanulságok elvezethetnek Istenhez, istenfélelemet és hitet keltve a múlt eseményeinek okulásából. Cárion németül írt munkája MELANCHTON és CASPAR PEUCER latin nyelvű átdolgozásában számos kiadást ért meg, s így Európa humanista köreiben a legismertebb történelmi víziók közé tartozott — hatással volt Magyarországon Székely Istvánra és Károli Gáspárra egyaránt. Philipp Melanchton, mint Cárion művének folytatója, apologetikus (hitvédelmi) célok szolgálatába állítja protestáns meggyőződését, hitét oly mértékben tartva őskeresztényinek, hogy annak megingatásért büntetés jár magától Istentől.

Szent Ágoston világképét tükrözi a magdeburgi Centuriák szemlélete: a világtörténelem ismét Isten és a Sátán harcának küzdőtere, s a titokzatos isteni közbeavatkozás az embernek szánt utolsó figyelmeztetés (ultima ratio). A vallási szakadás éles, támadó hangja a század vége felé, legalábbis német területen, veszít erejéből. Nagyobb helyet kap a felekezeti különbség nélkül fellépő erős bűntudat. A reformáció százada újra jogerőre emeli a bűn és bűnhődés okozati összefüggésének gondolatát, s azt saját belső feltételeihez idomítva, az eseményekben mindig újból és újból az isteni harag jeleit keresi. Ez a felfogás hatja át históriás énekeinket, protestáns és katolikus prédikátoraink beszédeit egyaránt: BORNEMISSZA PÉTER, MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER, Félegyházi Tamás, illetve TELEGDI Miklós polémiái erre a gondolatra épülnek.

A német és a magyar reformációt egyaránt aggasztotta a római katolikus egyház sorainak rendező fóruma, a majd két évtizeden keresztül ülésező tridenti zsinat — melyre a protestánsok is meghívást kaptak. Az offenzívára felkészülő egyház belső megújulását elősegítő határozatok, végzések hosszú sorát hozta. Növelte a protestánsok félelmét az is, hogy az „Antikrisztus” (= a pápa) harcos és humanista műveltségű élcsapata, a jezsuita rend, „a sátán fattyai” segítségével visszaszorítja állásaiból az igazi hit, azaz az evangéliumi hit képviselőit és tanúságtevőit. A magyarországi katolikus egyház is, OLÁH MIKLÓS, de főleg Telegdi Miklós szervező munkája eredményeként kezd magához térni: egyházmegyei és a tartományi zsinatok sorozatos tartásával rendezi sorait.

Hogy ez nem megy oly könnyen, arra példa Miksa intézkedése: a Luther tanaival szimpatizáló Habsburg trónörökös még I. Ferdinánd életében megtiltja az esztergomi érseknek, hogy az a bányavárosok lutheránus lelkészeit a tridenti zsinat végzéseinek elfogadására bírja, s uralkodása alatt megakadályozza, hogy azokat ünnepélyesen kihirdessék. A tridentinum katolikus hatása már az 1560-as években mérhető: zsinataik pontosan el tudják magukat határolni a deviáns keresztény felfogásoktól, tudják, mi hitük tárgya és határa.

A magyar katolikus egyházban elkezdődő „rendcsináláshoz” kedvező hátteret teremtett a drinápolyi béke megkötése (1568) s a protestáns irányzatok egymás elleni harca, mely megosztotta erőiket. A béke megkötése két tendenciát jelzett: a török birodalom belső válságát s éppen ezért a hódítók azon szándékát, amely a kialakult helyzet megőrzésére törekedett. De egyben a kereszténység virtuális egységének feladását is — a török elleni háború birodalmi üggyé és érdekké alakult át. A drinápolyi béke így éppen a török elleni offenzíva politikai és katonai felkészülési időszakává válik. E célt szolgáló üj jelszavak, szállóigék azonban nem születtek meg, a régi formát új tartalommal nem sikerült megtölteni, ezért annak ismétlése, irodalmi frázissá — toposszá szürkült.

 

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Aeneas Sylvius Piccolomini: Opera Omnia, Tymaviae, 1729 Apponyi Sándor: Hungarica, I., h.n., 1903

Aventinus: Ursachen des Türkerkrieges, München, 1529; Samtliche Werke, München, 1895

G. Bauch: C. U. Vellius. Ungarische Revue, 1878

Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története (A XV-XVII. században), Budapest, 1937

Borzsák István: Nagy Sándor és Bizánc. Antik Tanulmányok XXX. (1983)

Botta István: Luther Antikrisztus-fogalmának hatása a magyar reformátorok társadalomszemléletére, in: Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Szerk.: Fabiny Tibor, Budapest, 1984

C. Chmel: Actenstücke und Briefe zur Geschichte des Hauses Habsburg im zeitalter Maximilian I. Wien, 1854

Deér József: Pogány magyarság — keresztény magyarság. Budapest, 1938

Dankanits Ádám: XVI. századi olvasmányok. Bukarest, 1974

Eckhardt Sándor: A magyarság külföldi arcképei, in: Mi a magyar? szerk: Szekfü Gyula, Budapest, 1939

Engel.Pál: A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. évi eseménytörténetéhez. in. Mályusz Emlékkönyv, Budapest, 1984 Gollner, C.: Turcica. Berlin, 1961

Gömöri György: Adalékok Balassi utolsó lengyel útjához és kapcsolataihoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1976

Gross Mirjana: A horvát nemzeti integrációjáról. Egy nemzetépítési esettanulmány. Világtörténet, 1984/4.

Győry János: A kereszténység védőbástyája. Magyarország képe a XVI. századi francia irodalomban. Budapest, 1933

Harsányi András: Két könyv, in: Károlyi-emlékkönyv. Szerk.: Vasady Béla, Budapest, 1940

Hermann Egyed: Magyar egyháztörténet. München, 1970

Hermann Zsuzsa: Egy humanista karrierje (Balbi Jeromos), in: Egyetemi

Könyvtár Évkönyve II. (1964)

Hopp Lajos: Az „antemurale” és a „conformitas” eszméje a Báthory előtti magyar-lengyel hagyományban. Literatura, 1983/1-4.

u. ő.: Sobieski és a „magyar malkontentusok” a barokk politikai irodalmi hagyományban (Bécs, 1683). Filológiai Közlöny XXX. (1984)

u. ő.: Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar-lengyel hagyományban. Budapest, 1992

Horváth Magda: Török veszedelem a német közvéleményben. Minerva, 1937

Kerrow, Mac B.: The Works of T. Nashe. V. t., London, 1905

Kovács Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában. Budapest, 1973

Kukuljevic, J.: Privilegia et libertates regni Croatiae! Zágráb, 1863

Le Maire: La legende des Venitiens. Ouvres, III. t.

Luther, M.: GW 15. Bd.

Macchiavelli, N.: Összes művei. Budapest, 1980

Morf, H.: Geschichte der französische Literatur im Zeitalter der Renaissance, Strassburg, 1914

Münzer, Th.: An die Versammlung gemeiner Bauerschaft so in hochdeutscher Nation und viel anderer Art mit Empörung und Aufruht entstanden. München, 1895

Pastor, L.: Histoire des papes depuis la fin du moyen age. Paris, é.n.

Péterfy Carolus S. J.: Sacra Concilia Ecclesiae Romano-Catholicae, in Regno Hungariae. Poson, 1741

Pukánszky Béla: Mohács és az egykorú német közvélemény, in: Mohács Emlékkönyv. Budapest, 1927

Rimay János Összes Művei. Szerk.: Eckhardt Sándor, Budapest, 1955

Sólyom Jenő: Luther és Magyarország. Budapest, 1935

Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, 1978

Székely István: Cronica az vilagnac jeles dolgairól. Krakkó, 1559; Facsimile kiadásához Gerézdi Rábán írt — Bp., 1961. — kísérő tanulmányt.

Tennyson, L.: English prayers for Hungary 1566. Budapest, 1942

Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza. EPhK, 1936

Ullmann István: Hunyadi mint köznév egy XVI. századi szatírában. EPhK, 1937

Zrínyi Miklós Összes Művei. Budapest, 1958.



« vissza