Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Látlelet az európai és a magyar gazdaságpolitikáról

A pénzügyi válság, amely a fenyegető előjelek ellenére váratlanul érte a fejlett világot és a szorosan csatlakozó térségeket, öt éve már velünk élő realitás. A Lehman Brothers 2008. szeptemberi csődjét követően visszavonhatatlanul új szakasz nyílt a pénzügyi életben. Ami a mi magyar világunkat illeti, nálunk már két évvel korábban, 2006 nyarán-őszén beütött egyfajta előkrach, amikor több év esztelen állami költekezést követően az európai integrációs intézményrendtől érkező fenyegetés hatására a választásokon győztes baloldali koalíciós kormány azonnali megszorító-kiigazító intézkedésekre kényszerült. Ezek következményeként megtört az addigi gazdasági növekedés (ezen felül a gazdasági helyzet romlása és a botrányos politizálás hamarosan politikai legitimációs válságot idézett elő, amitől egyenes út vezetett el a 2010-es politikai fordulatig).
Öt, illetve hét év kellően hosszú idő ahhoz, hogy a gazdaság mélyrétegeiben komoly, mérhető változások álljanak be. A gazdaságpolitikában ezen idő alatt nem is egy irányváltásnak lehettünk tanúi. Még azt is mondhatnánk, hogy az addigi trendek és irányzatok helyébe újak léptek, a korábbi bizonyosságok új igazságoknak adták át a helyüket – de ez mégsem lenne igaz. Van, ami valóban megváltozott, ám létezik egy sor tényező, amely változatlanul jelen van és hat az európai és a magyar gazdasági életben.
A közgazdasági kutatás természetesen élénken reagált az ügyekre, hiszen a gazdaságelméleti vizsgálat tárgyában, vagyis az élő gazdaságban hirtelen rengeteg változás állt be. Másfelől a közgazdasági szakma önvizsgálatra és a kritikák hatására önreflexióra is kényszerült. A gazdaság és a gazdaságtan válságával ezeken a hasábokon rendszeresen foglalkoztunk; most egy új és tanulságos könyv kapcsán tekintsünk rá ismét a gazdasági és gazdaságpolitikai tanulságokra. Az Akadémiai Kiadó a Gazdaságpolitikai kerekasztal sorozatában immár hatodik könyvként Muraközy László szerkesztésében újabb fontos tanulmánykötetet tett közzé. A szerkesztő Ady Endrétől választott címet: Minden Egész eltörött. A könyv a magyar gazdaságpolitikáról, annak külső és hazai körülményeiről, gazdasági következményeiről szól. Valóban komor olvasmány.
Amikor 2007-ben megjelent a sorozat első kötete, részben az itteni, részben más szerzőktől, alapvetően belső bajainkkal, a már akkor sűrűsödő viharfelhőkkel foglalkoztak a szerzők. A mostani kötet felének a magyar nemzetgazdaság, hazánk másokhoz viszonyított teljesítménye ad témát, míg a másik felében az európai viszonyokról olvashatunk. Ez teljesen érthető. 2007-ben a számunkra releváns világban kedvező külső konjunkturális viszonyok álltak fent, bár már nem sokáig. Ám addigra a magyar gazdaság a térség országai között egyedüliként nagy ütemvesztést szenvedett el az évtized kezdetétől folytatott felelőtlen állami költekezés, a magyar politika világát elöntő populista hullám egyenes következményeként. Már akkor, a 2006-os tényadatok alapján készített elemzésekben feltűnt relatív (azaz másokhoz, nevezetesen a hozzánk mérhető és velünk egy geopolitikai térségbe tartozó volt tervgazdaságokhoz viszonyított) lemaradásunk számos jegye és bizonyítéka. E mostani kötet több tanulmánya kemény teljesítményadatokkal és az intézmények nemzetközi összehasonlításának talán kevésbé egzakt, de mégis figyelemre érdemes mutatóival azt tárja elénk, hogy a magyar ütemvesztés és versenyképességi, intézményi lemaradás a lengyel, cseh, szlovák, szlovén térséghez képest a legtöbb vonatkozásban folytatódott. Ugyanitt azt a nem kevésbé lényeges megállapítást is olvashatjuk szerzőinktől, hogy mai gondjaink tartós természetűek, gyökereik korábbra nyúlnak vissza, azaz nemcsak átmeneti bajok gyötörnek minket.
2007 e vonatkozásban közel van, ám a világ állapotát tekintve az még egy korábbi korszak záróéve. Időközben ugyanis az európai gazdaság egésze nehéz szakaszba került, a tagállamok kormányai és az unió döntéshozói a válságmenedzselés feladataival találták magukat szemben. Így érthető, hogy a jelenlegi írások leginkább az európai ügyekkel foglalkoznak, a hazai vonatkozásokkal is leginkább annak szemszögéből, hogy Magyarország részese az európai gazdasági és pénzügyi folyamatoknak.
Talán meghökkentik az itt bemutatott adatok és a hozzájuk fűzött magyarázatok a világ dolgai és a nemzetgazdaság iránt érdeklődő olvasóinkat. Ők látják, tapasztalják ugyan a magyar társadalom gazdasági gondjait, de ugyanakkor azt hallják, hogy immár jobban teljesít az ország, valamint azt, hogy a mély válságba került európai országokhoz képest mi már kikeveredtünk a veszélyzónából. E kötet szerzőinek a helyzetünkre és gazdasági kilátásainkra vonatkozó elemzése ennél sokkal kritikusabb. Vajon a közgazdászokra gyakorta jellemző aggodalmasság az oka a kötet helyenként drámai hangvételének? Nos, a különféle felfogást, nézetrendet képviselő szerzők sem riogatják az olvasót közelgő krízissel, és nyíltan nem is vitáznak politikai állításokkal, hivatalos gazdaságpolitikai megnyilvánulásokkal. Ám interpretációjukban az ütemvesztés, lendületvesztés adatai leszakadási trenddé állnak össze. Magam pedig azt gondolom, hogy a tartós stagnálás rosszabb, mint a potenciálisan tisztító erejű krízis.
A korábbi évek magyar viszonyait elemző írásokhoz képest most a nagy különbséget az a körülmény adja, hogy a kedvező külső konjunktúrának hirtelen vége lett. 2009-ben és azután bajba került néhány nálunk tehetősebb ország, amely az Uniónak sokkal régebben tagja, sőt bekerült a közös európai valutát használó nemzetek klubjába. Ezért lényeges kérdés, és nem csupán a világgazdasággal és a nemzetközi komparatisztikával foglalkozó szakember számára: a görögök, írek miként is jutottak el mai állapotukig, és megpróbáltatásaikból mi következik mireánk nézve?
A másik, amin olvasóink fennakadhatnak, a többször is visszatérő megállapítás, miszerint makacsul folytatódnak minálunk bizonyos káros trendek, hibás gazdaságpolitikai gyakorlatok. De hisz a közgazdász-társadalom egy jelentős része – és nem kizárólag a mai kormányzattal szemben kritikus fele – nem éppen azt nehezményezi, hogy 2010 óta túlontúl más a gazdaságpolitika? Hogy túlságosan egyéni és kísérletező? Miként is lehetne folytonosságról beszélni ott, ahol a kormány önértékelése és külső kritikai megítélése éppen abban találkozik, hogy nyolc év szocialista-szabaddemokrata kormányzást követően 2010 nyarától minden jelentős (és néha nem is annyira jelentős) intézmény másként működik minálunk, mint korábban. Más szabályok és elvek élnek most, mint korábban, alkotmányos törvények sorát alkotta meg az új hatalom. Nos, a kötet bevezető írásában Muraközy László nem kevesebbet állít, mint hogy az új évszázad első évtizede „összességében elvesztegetett, kudarcos időszak volt a magyar gazdaságtörténetben”, majd A „magyar út” címet viselő saját tanulmányában azzal szembe­síti az olvasót, hogy a 2008/2009-es válságéveket követően folytatódik a magyar lemaradás a térség országaival szemben.
Visszacsúszás vagy sikeres válságkezelés? Palócz Éva a kötet nemzetgazdasági adatokban gazdag tanulmá­nyának már a címével állás foglal: A magyar gazdaság lemaradásának néhány reálgazdasági összetevője. A tények valóban kellemetlenek: 2012 végén a magyar nemzeti jövedelem (GDP) mindössze 25%-kal magasabb, mint 2000-ben, az évszázad kezdetén, amikorra hazánk egy évtized intenzív és jórészt fájdalmas átalakulás után végleg ismét piacgazdasággá vált, és még csupán készült az uniós tagságra. Ehhez képest a nemzeti jövedelem emelkedése túl szerény a 2000-et követő egy tucat esztendő alatt, évi 2 százalék körüli átlaggal. Hogy ez lemaradás-e, az csak akkor értelmezhető, ha a térség többi nemzetét és az unió egészét is tekintjük. Nos, az EU gazdag fele (EU15) ezen idő alatt ennél némileg kisebb növekedési teljesítményt nyújtott, ám régiós versenytársaink növekedési eredményei tekintélyesek: jelenleg a 40 és 70 százalék között sávban állnak teljesítményben a 2000-es év szintje felett. Ehhez kell hozzámérni a magyar 25 százalékot.
Ami még aggasztóbb: a mögöttünk hagyott legutóbbi fél évtizedben, 2007 és 2012 között, amikor tehát a külső körülmények valóban zordabbra fordultak, a magyar gazdasági teljesítmény 6 százalékkal zsugorodott. Ez az, amit az országot járva mindannyian megtapasztalunk, amikor kocsmárostól, kereskedőtől, angoltanártól ugyanazt azt halljuk: „uram, itt mifelénk már egy ideje nincs elég pénzük az embereknek”. Palócz Éva kimutatja, hogy a magyar családok fogyasztása a 2000-es évek elején még gyorsan bővült, az egész térségben a leggyorsabban 2001 és 2004 között, de a 2009-es válságévben nagyot zuhant, és azóta sem képes növekedni. „Az egykulcsos adó bevezetése ugyan összességében számottevő adóelengedést jelentett 2011-ben, ami csökkentette az államháztartás bevételeit, annak szerkezete azonban inkább a fogyasztás csökkentésének, mint növekedésének irányában hatott” – írja.
Ez azért figyelemre méltó, mert az új kormány 2010-ben azzal a meghirdetett szándékkal vezette be a Nyugat-Európában nem, csak Kelet- és Délkelet-Európában elterjedt egykulcsos személyi jövedelemadózási rendet, hogy lendületbe hozza a háztartások fogyasztási hajlandósága révén a gazdasági növekedést. Ez láthatóan nem sikerült, miközben a jövedelmi különbségek – teljesen előre jelezhetően – még szélesebbre nyíltak.
Mondhatná az olvasó, minek is annyira serkenteni a fogyasztást, ami a közgazdászok (és az anyagias értékrendű polgárok hangulatára érzékeny politikusok) vesszőparipája. Ebben lehetne is sok igazság, ha nem tudnánk, hogy a magyar családok sajnálatosan nagy hányada egyszerűen túlságosan szegény. A fogyasztási dinamika hiánya azt jelenti, hogy 2012-ben az anyagi életszínvonal országos átlagban a 2004-es szint alatti. Eközben a jövedelmi különbségek növekedése következtében még több családban élnek rosszabbul ma, mint akkor.
De valóban vehetne más irányt is a gazdaság: nem annyira a fogyasztás, mint a beruházás, a jövőt megalapozó fejlődés felé fordulva. E téren azonban még cudarabbul állunk. 2011–2012-ben a magyar beruházások jóval a 2000-es év szintje alatt álltak; teljesítményünk kirívóan alacsony az egész Európai Unióban, és fájdalmasan elszakadt a nálunk sokkal dinamikusabb térségtől. Az elmaradt beruházások kevés jót jeleznek előre a következő évekre nézve. A kötet szerkesztőjének saját tanulmányában azt mondja ki: az alacsony növekedési ütem jelenti Magyarország számára a legnagyobb gondot.
Török Ádám és Veres Anita, majd pedig a Benczes István–Rezesssy Gergely szerzőpáros nemzetközi összehasonlító adatok során mutatja be, hogy az intézmények minősége, az állami működés jellemzői is milyen erőteljesen meghatározzák egy ország fejlődési képességeit. Éppen a kormányzati hatékonyság, a jogrend minősége, a korrupció mértéke és hasonló intézményi változók jelezték már előre, jóval az európai válság előtt, hogy Görögország vagy Olaszország több vonatkozásban hátrébb áll a kelet-közép-európai térség erősebb tagországaihoz képest is, holott mindketten jóval korábban váltak a (nyugat-)európai közösség részévé. Sajnos a magyar adatok azt mutatják, hogy a kormányzati hatékonyság terén mi szintén pozíciót vesztettünk mára.
Az európai folyamatok szempontjából a magyar ügy természetesen nem mérhető az olasz vagy a francia gazdaság és társadalom versenyképességét érintő aggodalmak jelentőségéhez. Sőt magam úgy látom, hogy szemben a 2008 őszi állapotokkal, amikor a nemzetközi közvélekedés szerint a magyar fizetésképességet fenyegető veszélyek komoly térségi következményekkel járhattak volna, most éppen az időközben bekövetkező szétfejlődés miatt egy kis ország sikere vagy kudarca sokkal inkább megmarad nemzeti ügynek. Más a helyzet természetesen az eurót használó országok esetében, hiszen náluk a helyi gazdasági bajok közvetlenül kihatnak az eurózóna többi tagállamára, a közös pénzügyi csatornák és szabályozási keretek közvetítése révén, amint ebben a kötetben Jankovics László és Győrffy Dóra alapos tanulmányai kimutatják. Miránk nézve különösen annak van nagy jelentősége, hogy a magyar politikai vezetés irányvonala egy idő óta elfordult a korai (sőt immár: a valamikori) euróátvétel gondolatától, szemben a nemzeti érdeket másként definiáló és képviselő olyan nyitott gazdaságokkal, mint amilyen a szlovén, szlovák vagy észt. Így az esetleges magyar pénzügyi gondok immár csak másodlagosan számítanak az európai kontextusban. Ebből adódik bizonyos többlet szabadságfok a magyar gazdaságpolitika, politika számára, de az is következik mindebből, hogy ha baj lenne, az bizony a miénk marad.
Az euróövezet bajaitól volt hangos a pénzügyi világ a 2010-es évektől, holott valójában Görögország és más néhány peremország belső egyensúlytalanságai kerültek hirtelen felszínre, árnyékot vetve az euró mint közös európai valuta élet­képességére. Azóta talán már a nagyközönség előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy itt három ügyről van szó valójában. Más dolog az euró ügye; megint más az eurózóna dolga, főként pedig harmadikként az oda tartozó gyengébb versenyképességű tagországok belső problémája.
A kötet zárótanulmányában Csaba László alaposan, jól dokumentáltan mutatja be, hogy a közös európai valutát valójában lehet sikertörténetként tekinteni, amennyiben értékálló, nem inflációs, nemzetközileg elfogadott és széles körben használt fizetőeszköz jött létre. Az eurózóna bajai között pedig igazából nem a fejlettségbeli nagy különbségek állnak az élen, amint azt sokan tévesen állítják: tartósan nagy fejlettségi szintkülönbségek mellett használtak, használnak azonos pénzt Oroszországtól Kínán át az Egyesült Államokig. Az eurózónába való bekerülésnek és a „klubtagság” szabályainak a betartása sem fejlettségi szint kérdése, amint azt a jó (észt) és a rossz (görög) példák mutatják. Ám az ír vagy a spanyol fejlemények arra is rávilágítottak, hogy nem elég a közszektorban fenntartani a pénzügyi fegyelmet, ha a magángazdaságban szélsőséges folyamatok alakulnak ki. E vonatkozásban lehet ugyan bizonyos eredményeket várni a számszerű szabályok kiterjesztésétől és a fegyelmezettebb betartást szolgáló mechanizmusoktól, de számomra sokkal meggyőzőbb az, amivel Csaba László érvel: az olcsó pénz politikájától nem remélhető tartós megoldás, és külső szabályokkal is nehéz lenne kikényszeríteni bármit, amivel kapcsolatban nem áll fenn sem társadalmi, sem szakmai közmegegyezés. Következésképpen előbb kell létrehozni, kiizzadni a szakmai és politikai konszenzust országon belül, majd az integrációs kereteken belül, és csak akkor érdemes intézményt létrehozni annak érvényre jutására.
Közbevethetné az olvasó: válság idején erre nincs idő. Az időhiány érvével azonban csínján kell bánni. Öt év történelmi távot tekintve csupán egy pillanat, mégis milyen sok gazdaságpolitikai fordulatot láthattunk az európai színtéren, és még annál is több politikai-gazdaságpolitikai kanyart hazánkban. Csak éppen mintha néhány alapkérdés tisztázására nem jutott volna idő; ez így nyilván nincs rendjén. Az már a magam kommentárja, hogy a nagy stratégiai kérdések feltétele és a válaszok megalkotása, felmutatása nem várható a politika világától. A politikus időtávja túl szűk ehhez, fogalmi eszköztára leegyszerűsített, érvelése gyakran az egyszerűnél is egyszerűbb. Az elemzés és következtetés feladatát a szakmai, tudományos közösségek nem utalhatják át a politika világába: nekik maguknak kell a munkát elvégezni.
 
(Minden egész eltörött. Szerk. Muraközy László, Bp., Akadémiai Kiadó, 2012.)


« vissza