Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Egyébként a magyar zsidók askenázik"

BETHESDA: EREDETILEG EGY JERUZSÁLEMI TÓ NEVE, melynek vize a hiedelem szerint csodatévő hatású. Ugyanezt a nevet viseli egy Washingtonnal szomszédos kis település, amely főleg középosztálybelieknek szolgál lakóhelyül, s ahol napközben hosszasan sétálhat az ember anélkül, hogy másik gyalogossal találkozna, vagy akár mozgásban lévő autót látna. Eva Ehrlich (született Hevesi Éva), akivel az alábbi beszélgetés készült, egy nagy magyar rabbidinasztia itt élő leszármazottja, aki életének elsőkét és fél évtizedét a Lipótvárosban és környékén töltötte. A kiegyezéstől a második világháború végéig a magyarországi zsidóság útja a befogadtatástól és a beilleszkedéstől a kitaszíttatásig és a tömeges pusztulásig vezet. A Hevesi rabbik sem 1933-ban, sem 1939-ben, sem 1944-ben nem voltak hajlandók elhagyni az országot, 1947-ben azonban Éva apja nem térhetett vissza Budapestre.
Hevesi Éva dédapja, Handler Márk siófoki, aszódi, hevesi, majd tatai rabbi volt. A zsidóság egyenjogúsítását kimondó 1867:17. törvénycikk szentesítését követően Aszódon is ünnepséget rendeztek, melyre a helybéli notabilitásokat is meghívták. Handler magyar nyelven tartott szónoklata nagy tetszést aratott a keresztény, hallgatóság körében is: a főszolgabíró meleg hangú levelében köszöntötte a rabbit, a helyi kaszinó pedig tiszteletbeli tagjává választotta.
Nagyapja, Hevesi Simon (1868-1943) a Ferenc József által 1877-ben alapított Országos Rabbiképző Intézetben végezte tanulmányait, s ezzel párhuzamosan — amint azt akkoriban a rabbinövendékektől elvárták — a budapesti tudományegyetemen nyelvészeti, történelmi és filozófiai stúdiumokat folytatott. 1892-ben bölcsészdoktorrá, 1894-ben rabbivá avatták. Előbb a kassai, majd 1897-től a lugosi hitközség élén állt. 1905-ben egy Palesztinái zarándok-tanulmányút résztvevőjeként megismerkedett a budapesti hitközség vezetőivel, akik felismerték képességeit, és meghívták rabbinak a fővárosba. 1927-ben budapesti vezető főrabbinak választották. Pályatársa, Groszmann Zsigmond „a magyar zsidóságnak elhivatottan legtöbb munkát végző rabbijának nevezte. A magyarországi zsidóság szellemi, kulturális és művészeti életének előmozdítása érdekében Hevesi Simon 1909-ben megalapította az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületet (OMIKE). Az Egyesület előadásokat, vitaköröket, kiállításokat rendezett; menzáján több száz egyetemi hallgató étkezhetett ingyen vagy jelképes térítésért, a tanulószobákban pedig rendelkezésükre álltak a szükséges könyvek és jegyzetek.
A Rabbiképző Intézetben évtizedeken keresztül a vallásbölcselet és a homiletika (egyházi szónoklattan) professzora volt. Harmincnál több könyve, ezernél is több tanulmánya jelent meg. Elsősorban Jób könyvét, a Talmud etikai üzenetét és Majmuni (Maimonidész) életművét kutatta. A vallásbölcseleti, történeti és szentírásmagyarázó munkák mellett azonban hagyott hátra filozófiai értekezéseket (nevezetesen egy Kant-monográfiát), sőt regényeket és versesköteteket is. Pályája során végig meghatározó szerepet játszott az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMTI) tevékenységében.
Fia, Hevesi Ferenc (1898-1952) viszonylag rövid pályafutása során nagyszámú teológiai és filozófiai munkát jelentetett meg. Megírta — egyebek között — Az ókor zsidó bölcseletét, és 1944-re elkészült A középkor zsidó bölcseletével is, ez utóbbi azonban már nem jelenhetett meg Magyarországon. Felütve például a Szuáadja gáon vallásbölcseleti eszméi arabs bibliafordításai és magyarázatai tükrében c. mintegy nyolcvan oldalas tanulmányát, nem kétséges előttünk, hogy munkásságát estik ritka felkészültségű emberek szűk köre értékelhette igazán. A laikus mindössze annyit állapíthatott meg, hogy a szerző egyidejűleg alkalmazza megközelítésében a filozófia, a teológia és az irodalomtörténet módszereit, s hogy kiváló stiliszta volt. Lelkipásztori és teológiai munkássága mellett Hevesi Ferenc, apjához hasonlóan, a szépirodalmat is művelte.
Kézirataik és feljegyzéseik jelentős része szerencsésen túlélte a háborút, majd az emigráció viszontagságait.

 
Két nagy kartondobozban őrzöm leveleiket és kézirataikat, az egyikben édesapám, a másikban nagyapám írásait. SCHEIBER SÁNDOR, amikor itt járt, átnézte Nagyapa dobozát, s magával vitt egy levelet, amelyet MÓRICZ ZSIGMOND írt hozzá. Budapestre visszatérve Scheiber Sándor meg is jelentette a levelet, melyben a Nyugat főszerkesztői székét elfoglaló Móricz meleg hangon méltatja a főrabbi Osváth Ernő temetésén elmondott beszédét
Hogyan alakult édesapád pályája a háború előtt?
Édesapám a Rabbiképző és a bölcsészettudományi kar elvégzése után 1922-ben a székesfehérvári hitközség élén kezdte pályáját. Ebben az évben meg is nősült 1930-ban megválasztották a Dohány utcai templom rabbijává. Ekkor Nagyapa volt a vezető főrabbi, FISCHER Gyula a főrabbi, mellettük pedig apám és Groszmann Zsigmond voltak a segédrabbik. Amikor 1933-ban Amerikában járt, meg akarták tenni a New York-i Temple Emanu-El, az egyik legnagyobb amerikai hitközség templomának rabbijává, de nemet mondott: otthon, Nagyapa mellett akart dolgozni. 1943-ban, Nagyapa halála után utódjául választották, ám mivel dr. Groszmann régebben működött a Dohány utcában, és idősebb is volt nála, csak azzal a feltétellel fogadta el a tisztséget, ha vele együtt, ketten lehetnek vezető főrabbik. Így is lett.
Hevesi Simonnak Ferencen kívül három fia és egy lánya született. Kislánya hároméves korában meghalt, Géza fia az első világháború kitörésekor 16 évesen önként jelentkezett katonai szolgálatra, és a harctéren esett el. A nyugdíjasként ma is Budapesten élő Hevesi Imre saját bátorságának, szerencséjének, és egy-két nyilas parancsnoknak az ostromgyűrűben bekövetkezett „kijózanodásának” köszönhetően élte túl a munkaszolgálatot és az üldöztetést, míg Jenő a család tagjai közül elsőként telepedett le Amerikában. Igaz, nem teljesen önszántából...
Nagybátyám, HEVESI Jenő a Külkereskedelmi Minisztérium egyik vezető beosztású tisztviselője volt, majd diplomáciai szolgálatba lépett. Először a bukaresti követségre, majd 1937-ben a New York-i kereskedelmi képviseletre nevezték ki. Amikor 1939-ben nagyapám és nagyanyám amerikai zsidó szerveztek meghívására itt jártak, egyik céljuk az volt, hogy rábeszéljék Jenő nagybátyámat a kintmaradásra. Az államapparátusban ugyanis már radikális antiszemita tisztogató kampányokra került sor, s noha felettesei ragaszkodtak nagybátyám szakértelméhez, mégis kénytelenek voltak válaszút elé állítani: vagy jelentős végkielégítéssel távozik az állami szolgálatból, vagy titokban, egy eldugott irodában tovább dolgozik nekik, de munkája egy másik tisztviselő neve alatt jelenik meg. Nagybátyám ebben a helyzetben is mindenáron haza akart menni — akárcsak később, 1947-ben, édesapám. Nagyapám csak nagy nehezen tudta rábírni arra, hogy Amerikában maradjon. Nagybátyám azután az American Jewish Committee-nél dolgozott Kelet-Európa-szakértőként.
Nagyapám másik célja az volt, hogy találkozzon ROOSEVELT elnökkel. Hogy mi volt beszélgetésük eredménye, nem tudom. Rooseveltről azt hittük annak idején, hogy a zsidóság mellett áll, de később csalódnunk kellett: Amerika nem engedte be a menekülőket a háború alatt.
Az fel sem merült nagy szüleidben, hogy ők is Amerikában maradjanak?
Ugyan, dehogy.
Budapesten a Dohány utcai templom közelében laktatok?
Nem, a Hollán utcában (a későbbi Fürst Sándor utcában), egy házban SZÁLASI barátnőjével. Csinos, nagyon rendes nőnek ismertük. Szálasi gyakran jött hozzá látogatóba, s többször előfordult, hogy a kapuban találkozott édesapámmal. Ilyenkor a legnagyobb tisztelettel köszöntötte. Apa ezen elcsodálkozott, de azért kimérten jónapot kívánt neki. Nem furcsa?
Hát... Szüleid és ismerőseitek mennyire sejtették Hitler és tanítványai terveit?
Tulajdonképpen Magyarországon, éppúgy mint Németországban, csukott szemmel mentünk a bajba. Nem tudtuk, nem hittük, hogy velünk ilyesmi történhet. Apa templomi beszédeiben rendszeresen és nyíltan elítélte a nácizmust. Ehhez abban az időben nem kis bátorság kellett.
A harmincas évek elején bejött a templomba egy ember, pisztolyt rántott, és lövöldözni kezdett. Két embert meg is ölt. Nagyapa szálfaegyenesen állt az ülésénél, mellette ott volt Groszmann rabbi. Édesapám lelépett a szószékről, és megindult a gyilkos felé. Mereven, nagyon erősen a szemébe nézett. A merénylő, talán meglepetésében, egy pillanatra megdermedt, és Apának sikerült kicsavarnia kezéből a fegyvert.
Hevesi Éva eredetileg orvos szeretett volna lenni, ám a numerus clausus miatt nem jutott be az egyetemre. Végül nagy nehezen beiratkozhatott filozófia szakra a Pázmány Péter Tudományegyetemre. A korszak irracionalizmusa ekkor már nem maradt meg az épület falain kívül.
Az egyik óránkra bejött egy antropológus. Azt mondta, hogy az „árja faj” jellegzetességeit kutatja, s mindenféle furcsa méréseket végzett a koponyánkon. Amikor befejezte, odament egyikünkhöz, és elismerően így szólt: „Kolléga úr, ön az, akinél a leghangsúlyozottabban jelentkeznek az árja vonások. Hogy hívják?” — „Szekeres Péter”, felelte évfolyamtársunk. „Na persze, milyen szép neve van. Mivel foglalkozik, Kolléga úr?” — „Rabbinövendék vagyok”, hangzott a válasz, „csak átjárok filozófiát hallgatni.” Sokáig nem tudtuk abbahagyni a nevetést.
Hogy hívták ezt a szakembert?
Már nem emlékszem a nevére.
A Hitler által „közép-európai zsidó sziget”-nek nevezett Magyarországon 1944. március 19-én megszűnt a zsidóság addig is csak viszonylagos élet- és vagyonbiztonsága.
Amikor a németek bejöttek, Apát a többi vezetővel együtt gyakran felvitték magukkal kihallgatásra a Svábhegyre. Mindig valamilyen utasítást küldtek vele a Zsidó Tanácsnak. Ezek a kihallgatások minden alkalommal nagyon megviselték. Nekünk sohasem mondta el, mit akartak tőle a németek. Lehet, hogy tényleg csak kihallgatták, lehet, hogy meg is kínozták, nem tudom. Mi édesanyámmal csak annak örültünk otthon, hogy mindig visszajön.
Sok évvel ezelőtt a Zsidó Tanács egyik tagjának visszaemlékezéseiben azt olvastam, hogy Eichmann voltaképpen nagyon kevés emberrel érkezett Magyarországra, s ezért minden módon igyekezett megtéveszteni a zsidóságot. Állítólag az első találkozásokkor nagyon barátságosan viselkedett, hátba veregette, cigarettával kínálta a zsidó vezetőket, és kijelentette, hogy mindaz, amit róla és embereiről terjesztenek, nem egyéb rágalomnál: ő valójában olyan megoldáson dolgozik, „amely a zsidóság számára is megfelelő”.
Így volt. Fokozatosan kellett feladnunk mindent. Mindig valamivel többet kellett nyújtanunk nekik. Szisztematikus szemfényvesztéssel érték el a céljaikat. Először el kellett hagynunk a lakásunkat, és másik családdal kellett összeköltöznünk; utána egy helyiségben laktunk húsz másik családdal: később már csak meghatározott órákban a csillaggal mehettünk ki az utcára, olyankor, amikor már nem lehetett semmit sem kapni a fűszeresnél. Akik a Zsidó Tanácsnál dolgoztak, elvben bizonyos mentességet élveztek; azért mondom, hogy elvben! mert egyiküket például — aki egyébként rokonunk volt —, leszállították a villamosról, és soha többé nem került elő.
HELYZETÜNK ROSSZABBODÁSÁVAL PÁRHUZAMOSAN felerősödött Magyarországon a cionista mozgalom. Édesapám kapcsolata nem volt felhőtlen velük, mindig távol állt tőle a cionizmus. A cionisták különféle mentőakciókat szerveztek, például vonatszerelvényeket állítottak össze, hogy Palesztinába juttassák a zsidóságot. Ismerőseink közül sokan hittek nekik, és útra keltek, de majdnem minden szerelvény utasai koncentrációs táborban végezték. Apám nem bízott ezekben a vállalkozásokban. Úgy ítélte meg, hogy nem szabad elhagynunk az országot, s erősebbek vagyunk, ha együtt maradunk.
Tulajdonképpen meddig működött, vagy meddig működtették a Zsidó Tanácsot?
Október 15-e után édesapám nem volt hajlandó tovább részt venni a Zsidó Tanács tevékenységében. Csak azért ment be, hogy bejelentse a kilépését, és a többieknek is ezt javasolta. A németek azonban valahogy megneszelhették, hogy ellenük akarja hangolni a Zsidó Tanács tagjait, mert hamarosan megjelentek az épületben, hogy letartóztassák. Véletlenen múlt, hogy megmenekült: épp akkor jött le a hátsó lépcsőn, amikor a németek útban voltak a főlépcsőn felfelé. Előzőleg persze meghagyták a gondnoknak, hogy senkit se hagyjon távozni az épületből, a gondnok viszont kiengedte Apát.
Hevesi Ferenc egyik leveléből kiderül, hogy a kapun kilépő főrabbit az épület őrzésére kirendelt magyar rendőrök egyike le akarta tartóztatni, ám egy idős őrmester közbelépett: „Hagyjátok békén ezt az embert, fiúk. Ismerem, ez egy görög katolikus pap a hetedik kerületből.” Az idős rendőr őrmestert Nyúl Jánosnak hívták.
Nyilvánvaló volt számunkra, hogy nem csak Apának kell bujkálnia ezután a Gestapo és a nyilasok elől, hanem nekünk is, hiszen ha őt nem találják a lakásban, akkor minket tartóztatnak le. Erre az eshetőségre egyébként már hetekkel korábban felkészültünk. Ismerőseink azt mondták, édesanyám és én „nem nézünk ki zsidónak”, így hamis papírokkal biztonságban lehetünk. Tulajdonképpen nem hamis, hanem valódi okmányokat szereztünk: egy keresztény barátunk közvetítésével megvásároltuk egy vidéki asszony és a lánya születési bizonyítványát. Édesapám azonban ilyesmivel nem próbálkozhatott, mivel őt nagyon sokan személyesen is ismerték.
Bujkálásunk során, mint annyian másoknak, egy GÁSPÁR Miklós nevű fiatalember volt a segítségünkre. Eredetileg Glück Miklósnak hívták. Rabbinövendék volt, de nem érzett elhivatottságot, ezért otthagyta a rabbiképzőt, és sikeres kereskedő lett belőle. Egy földalatti mozgalom tagja volt. Szerelőnek öltözött, és állandóan úton volt: üzeneteket vitt egyik helyről a másikra, hogy a szétszóródott családok tagjai tudjanak egymásról. A szerszámosládájában pedig hamis papírokat szállított. Rajta keresztül tudtunk mi is üzeneteket váltani Édesapával.
Édesapád hol bujkált?
Édesapát először egy magyar származású, de amerikai állampolgárságú orvos (Dr. Frank Géza) bújtatta a szanatóriumában, ám a nyilasok hamarosan a nyomára akadtak, s csak azért menekült meg, mert a kórház egyik fiatal orvosa (DR. SZILÁGYI ISTVÁN) kijelentette: saját életével felel azért, hogy „ez a súlyosan beteg ember nem éli meg a másnapot. A nyilasok távozása után édesapám persze nyomban új rejtekhelyet keresett magának, ráadásul az orvos is szerencsésen megmenekült „hazugsága” következményeitől.
AZ, HOGY apámat megtalálták, sajnos nem a véletlen műve volt. Akadt ugyanis egy rabbi, akit felbéreltek a németek, hogy kémkedjen utánunk. Ha valahol fölbukkant, ugyanott nem sokkal később megjelentek a láthatóan jól értesült németek vagy a nyilasok, és ilyenkor mindig valami baj történt. Édesapámat is meglátogatta váratlanul a szanatóriumban, és másnap már ott voltak érte...
Édesanyám és én papírjainkban bízva egy budai albérletbe költöztünk, hamarosan azonban minket is feljelentettek: a lakás másik részét két fiatalember bérelte, akik nyomban rájöttek, hogy egyáltalán nem ismerjük azt a kisvárost, ahol okmányaink szerint mindaddig laktunk. Látva hogy gyanút fognak, anyámmal taxiba ültünk és átmentünk Pestre, éppen az utolsó pillanatban, mert amikor nem sokkal később Gáspár Miklós keresett bennünket albérletünkben, a lakásban már a rendőrség kutatott. Egyébként nem sokkal azután hogy átértünk, a hidakat is felrobbantották. Tulajdonképpen többször is perceken múlott az életünk.
Zuglóban volt anyámnak egy keresztény unokanővére, aki befogadott minket néhány napra. Ezután átköltöztünk egy másik keresztény ismerősünkhöz, akinél rövid időre meghúzódhattunk. Mindenhol csak pár napig maradhattunk, mert szállásadóink állandóan rettegtek, hogy a szomszédok feljelentik őket. így hát „keresztény papírjainkkal” újra szobát béreltünk, ezúttal a Lipót körúton. A lakás másik részét itt is két fiatalember bérelte, s egyikük mindenáron szeretett volna moziba menni velem. Végül nem mondhattam nemet, mert gyanút fogott volna, miért nem akarok sohasem kimenni a lakásból. Szörnyű érzés volt ezen a környéken mutatkoznom, hiszen korábban mindig itt laktunk, és sokan felismerhettek volna. De megint szerencsém volt. Utolsó előtti rejtekhelyünk a Falk Miksa utcában volt, s innen egyszerűen átsétáltunk a Csáki utcába.
Előzőleg Hevesi Évát felkereste vőlegénye, és rá akarta beszélni, hogy édesanyjával költözzenek át vele együtt az egyik Wallenberg-féle védett házba. Nem mentek vele, mert minél közelebb akartak maradni az édesapához. Mint később megtudták, néhány nappal ezután a „védett ház” lakóit a nyilasok a Duna-parton agyonlőtték.
Gáspár Miklós mellett egy nyugdíjas alezredesnek köszönhettük az életünket. Az alezredesnek a Csáki utcában, a templomhoz közel volt egy többemeletes bérháza, amelynek a lakásaiban sok zsidót elbújtatott. Gáspár Miklós vele is összeköttetésben állt, hozzá is vitt embereket, akiket meg kellett menteni. Az alezredes pedig egyenruhát öltött, és egy kis teherautóval naponta kiment a Bécs felé vezető országútra. Hamisított nyílt parancsot mutatott fel az őröknek, s annyit embert vett fel a teherautójára, ahányan csak elfértek rajta. Beszállította őket a házába, és elbújtatta őket a lakásokban. Édesapám, akit Gáspár Miklós vitt el hozzá, az egyik legfelső emeleti lakásba került. Édesanyámat és engem a pincében helyeztek el, amelyet a bombázások alatt a ház keresztény lakói óvóhelynek használtak. Bízzunk a papírjainkban, mondta, s a többieknek is „keresztényekként” mutatott be minket. Az szóba sem jöhetett, hogy felmenjünk Édesapához.
Egy nap beállított a nyilas háztömbparancsnok, aki valahogy megneszelte, hogy „nincs minden rendben” a házban. Felsorakoztattak bennünket az udvaron, a tömbparancsnok pedig megfenyegette az alezredest: ha nem adja ki a zsidókat, hamarosan visszajön az embereivel és meg fogja tizedelni a lakókat. Elképzelhető, milyen lelkiállapotban töltöttük a következő órát: minden percben azt vártuk, hogy a nyilasok ránk törik az ajtót. Végül csak az alezredes kopogott be hozzánk. Ez az ember nemcsak rendkívül bátor volt, hanem a humorérzékét sem veszítette el: „Képzeljék csak, mi történt szegény nyilas testvérünkkel: valahogy hátlövést kapott két sarokra a háztól!” Persze mindenki azonnal rájött, hogy csak a háztulajdonos lehetett a „tettes”. Nagyon sok embert megmentett az alezredes. Megérdemelné, nagyon is megérdemelné, hogy a Yad Vashem kertjében megörökítsék az emlékét.
Egyébként, amikor Izraelben jártunk, természetesen felkerestük a Yad Vashem múzeumot, s talán furcsa, amit most mondok, de engem egyáltalán nem rendített meg. Bernie, a férjem egy idő után nem bírta tovább, és sírva kirohant; én viszont sokkal szörnyűbb dolgokat is átéltem a valóságban, mint amilyenek a fényképeken láthatók. De az is lehet, hogy ilyen a természetem, s valahogy kiküszöbölöm magamban, hogy ezek az emlékek felbukkanjanak.
Édesapám később Amerikában regényben írta meg ennek az időszaknak a történetét, de majdnem mindenkinek költött nevet adott. Az alezredest például „Andreas Dienstl” néven szerepeltette. Röviddel halála előtt talált is rá kiadót, a könyv azonban mégsem jelent meg, mert később édesanyámmal nem tudtuk kinyomozni, melyik kiadóvállalattal állt kapcsolatban.
Talán az általa említett elfojtási kényszerrel magyarázható, hogy Hevesi Éva emlékezetéből kitörlődött néhány, a Vészkorszakhoz kapcsolódó személy neve: nem képes felidézni sem az alezredesét, sem a nyilas háztömbparancsnokét, sem a „fajkutató” egyetemi oktatóét. Sajnos a Csáki utcai alezredes neve Hevesi Ferenc feljegyzéseiből sem bukkan elő.
Az Episode c. regényben „Dienstl”-nek Gáspár Miklóson kívül három magyar katonaruhába öltözött zsidó fiatalember segít, akiket az író Fürst Lajos, Kohn Zsiga és Neményi György néven említ. „Dienstl” először egy gyártelepen bújtatja el a menekülőket, akiket azután Gáspár Miklós kisebb csoportokban a Csáki utcai házban vagy másutt, hamis néven kibérelt lakásokban helyez el. Szép jelenet a rabbi szerző regényében, amikor az alezredes a kereszténység tanításaihoz való hűségével magyarázza kockázatos életmentő vállalkozását, s közben még bűntudatot is érez, mivel a mentésnél kénytelen „szelektálni”. Amikor arról panaszkodik, hogy saját maga és barátai anyagi erőforrásainak felemésztődése előbb-utóbb lehetetlenné teszi a hamis papírok gyártását, a vesztegetéseket, a bujkálok lakással, élelemmel és ruházattal való ellátását, az egyik kiszabadított elmondja, hogy letartóztatása előtt kertjében elásott ötvenezer dollárt, és felszólítja az alezredest, használja föl az összeget az üldözöttek mentésére.
Sohasem láttam senki másban ilyen igaz emberi jóságot”, írja végül Hevesi Ferenc az alezredesről, aki a nyilasuralom elmúltával „nem várt és nem is fogadott el hálát senkitől”.
Édesapád azt írja, hogy „Dienstl” több, mint ezer embert mentett meg. Valósnak tekinthető ez a szám?
Ezt én nem tudom megmondani. De nem hiszem, hogy szándékosan túlzott volna.
Mi történt az alezredessel a háború után?
Néhány évvel később meghalt. Nagyon idős ember volt, már vagy tíz évvel az ostrom előtt nyugdíjba ment.
Gáspár Miklós túlélte a háborút?
Igen, '46-ban vagy '47-ben ő is kijött Amerikába. Először kisegítőként dolgozott egy New York-i cukrászüzletben, azután vett magának egy kis teherautót, és mozgó fagylaltárus lett belőle. Viszonylag fiatalon, rákban halt meg.
Édesapád angolul írta meg a könyvet. Tulajdonképpen hány nyelven beszélt?
Németül, franciául, angolul és olaszul. Később aztán egy kicsit oroszul is megtanult. És persze a héberben, az arabban, az arámiban, a görögben és a latinban eleve alaposan jártasnak kellett lennie.
Az Episode c. könyv szerint a szovjet csapatok megérkezésével a zsidóság számára ugyan megszűnt a közvetlen életveszély, a megpróbáltatások viszont nem értek véget. Vélt vagy valós szabálytalanságok miatt a szovjetek a háborús bűnösök internálótáboraiba zárnak zsidó kereskedőket is, a náci koncentrációs táborokból pedig sokak útja közvetlenül a szovjet lágerekbe vezet, a felelősségre vonás is csak ímmel-ámmal folyik: az új megszállók megelégszenek a legfőbb bűnösök letartóztatásával, míg a „közép-” és „kisnyilasok” jó részét — hazai szövetségeseikkel egyetértésben —futni hagyják Szálasi volt hívei pedig — mi sem természetesebb ezek után — tömegesen áramlanak a kommunista párt soraiba. A korábban említett gazdag zsidó beáll az NKVD-hez, hogy segítsen a háborús bűnösök felkutatásában; ám amikor megtalálja az egyik fasiszta szervezet tagnyilvántartását, felettese, a szovjet palkovnyik unottan a tűzbe hajítja az iratokat.
A HÁBORÚ után Hevesi Ferenc ismét elfoglalta helyét a budapesti hitközség élén. Megszervezte és tábornoki rendfokozattal felügyelte az új hadsereg zsidó vallású tisztjei és sorkatonái számára létrehozott tábori lelkészi szolgálatot. A hitközség életben maradt vezetői és kiemelkedő zsidó értelmiségiek részvételével megalapította a B'nai B'rith („A Szövetségi Fiai”) magyarországi tagozatát („páholyát”), melynek elsődleges célja — Hevesei megfogalmazásában — „a legmagasztosabb erkölcsi tanítások terjesztése és az antiszemitizmus elleni küzdelem” volt. A budapesti páholy létrehozásában dániai, portugáliai és svédországi szervezetek, valamint a magyar katolikus egyház nyújtottak segítséget. 1946 áprilisában a keresztény egyházak és a B'nai B'rith felállították a Társadalmi Megbékélés Tanácsát, amely a magyarországi zsidóellenesség felszámolását, az előítéletmentes gondolkodás terjesztését és a zsidóság kiengesztelődését igyekezett szolgálni. A szervezet megalapításában kiemelkedő keresztény és zsidó értelmiségiek is részt vettek, közöttük Márai Sándor, aki Föld, föld! c. kötetében felidézi a tábornoki egyenruhát viselő Hevesi Ferenc alakját, amint nyugodt érveléssel igyekszik józanságra inteni egy ortodox rabbit. A Társadalmi Megbékélés Tanácsa, mint abban az időben minden jószándékú kezdeményezés, azonban csak rövid életű lehetett, a B'nai B'rith budapesti páholyát pedig 1949-ben feloszlatták.
Mihelyt működni kezdett az ÁVÓ, tapasztalnunk kellett, hogy szabadságunk korlátai egyre jobban beszűkülnek. Nagy Ferenc miniszterelnöksége idején az élet még viszonylag napsugaras volt. Édesapa hamar megérezte a veszélyt, és nem maradt tétlen: amikor az egyik vidéki városban a kommunisták zsidóellenes merényleteket követtek el, a felháborodás Budapesten tömegtüntetéshez vezetett, s Édesapa a Kossuth téren összegyűlt tömeg előtt nagyon keményen elítélte a kommunizmust.
Hogyan kerültek mindnyájan Amerikába?
Édesapám 1946 végén a Joint Distribution Committee meghívására körutat tett Angliában és Amerikában, hogy a magyar zsidóság számára támogatást és segítséget keressen. Én pedig közben férjhez mentem a budapesti amerikai katonai misszió egyik magyar származású tagjához. (Később rá kellett jönnünk, hogy nem igazán illünk egymáshoz, s ezért elég hamar elváltunk.) Az egyházi esküvőt már New Yorkban tartottuk, és erre anyámat is kiengedték. Ez már '47 elején volt, s ekkorra Apa is ideért Londonból. Egy nap üzenetet kapott Magyarországról: egy barátja figyelmeztette, hogy semmilyen körülmények között ne térjen vissza Budapestre. Ekkorra már a rádióból meg az újságokból tudtuk, hogy különös dolgok történnek otthon. Édesapa ennek ellenére haza akart térni, anyámmal és Jenő nagybátyámmal alig tudtuk jobb belátásra bírni.
Sajnos a Temple Emanu-Elben már nem voltak hajlandók foglalkoztatni: azt mondták, túl öreg. (Még ötvenéves sem volt ekkor...) Előbb a New York állambeli Munroe-ben, majd a georgiai Daltonban kapott állást. Akár élete végéig itt maradhatott volna, nekem azonban ebben a kisvárosban nem volt semmi perspektívám, így feljöttem Washingtonba, ahol rövidesen állást is kaptam. Apám nehezen tudta elfogadni, hogy a rabbiknak és általában a papoknak más a helyzetük Amerikában, mint Magyarországon: otthon a gyülekezet őt tanárának tekintette, itt pedig leginkább azt várták tőle, hogy jól elszórakoztassa őket.
A magyar politikai emigrációval tartott édesapád valamilyen kapcsolatot?
Körülbelül velünk egy időben érkezett Amerikába Nagy Ferenc miniszterelnök, aki tőlünk nem messze, egy kis virginiai tanyán telepedett le. Édesapám gyakran felkereste, s ilyenkor hosszasan elbeszélgettek. Engem sohasem vitt magával ezekre a látogatásokra, így nem tudom, miről esett szó közöttük. Azt azonban tudom, hogy nagyon jól megértették és kölcsönösen nagyra becsülték egymást.
Talált végül a felkészültségéhez méltó állást?
Ebben a helyzetben érthető örömmel fogadta a Georgetown Egyetem vezetőinek ajánlatát, akik a megalakítandó sémi filológiai tanszékük élére szerették volna kinevezni. Még körülbelül egy évre volt szükség a tanszék megszervezéséhez, édesapa pedig erre az időre elfogadta a honulului hitközség meghívását, annál is inkább, mivel valamilyen számomra rejtélyes okból fiatal kora óta mindig szeretett volna Hawaiiba eljutni. Egyedül kellett elutaznia: éppen akkor született meg a középső lányom, édesanyám pedig velem maradt, hogy segítsen a háztartásban. Hawaiiban aztán végre nagyon megbecsülték. Az ottani hitközséget egyébként a Csendes-óceáni hadszíntérről visszatért katonák alapították, akiknek megtetszett a sziget, és úgy döntöttek, végleg itt telepednek le. Első rabbijuk a korábbi tábori lelkészük volt. Egy este csöngött a telefon a lakásunkban: Édesapa volt, aki ekkor már kilenc hónapja dolgozott Hawaiiban. Elmondta, hogy már másnap felmond, és indul haza: az egyetem vezetői ugyanis értesítették, hogy azonnal elfoglalhatja posztját a tanszék élén. Másnap azonban szívrohamot kapott és meghalt...
Az a világ, amelyben Hevesi Éva felnőtt, részben elpusztult 1944-45-ben, ami pedig megmaradt belőle, az a felemás felszabadulás után nem szerveződhetett újjá. Az Amerikába érkezéssel végleg megszűnt a fenyegetettség, a háború előtti Magyarországon megszokott szellemi közegnek azonban itt csak karikatúrájával találkozott. Most is járt Talmud-órákra, ám ezek csak halvány utánzatai azoknak a szentírásmagyarázatoknak, amelyeket egykoron nagyapjától, apjától, vagy más magyar rabbiktól hallott. Amikor a '80-as évek közepén enyhülni kezdett az előző rendszer szigora, felkereste Magyarországot, s azóta is majdnem minden évben néhány hetet itthon tölt.
Groszmann rabbi fia, Miklós szintén Washingtonban él. Már a háború előtt ideköltözött, most főosztályvezető az Energiaügyi Minisztériumban. Kisgyerekkorunkban sokat játszottunk együtt a Dohány utcai templom kertjében. Egyszer, amikor Spanyolországban járt, péntek este elment a templomba, ahol természetesen senki sem ismerte. A szertartás előtt az egyik hívő odament hozzá, barátságosan köszöntötte, majd megkérdezte tőle, hová valósi. „Amerikába”, válaszolta Miklós. „És szefárd zsidó az úr, vagy askenázi?” „Kérem, én magyar zsidó vagyok”, hangzott a felelet.
Egyébként, ha nem tudnád, a magyar zsidók askenázik.


« vissza