Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Bátor hittel..."

 
Liszt Ferenc kétszázadik születésnapja elé
 
Bátor
hittel hirdetted a magyar zenét
s távol világban te el nem feledted, /
hol ringatták bölcsőjét Liszt Ferencnek!
(Vörösmarty: Liszt Ferenchez)
 
 
Liszt Ferenc 1811-ben született és 1886-ban halt meg, ő az első egyetemes jelentőségű és Bartók Béla mellett legnagyobb magyar zeneszerző. „Szerencsés egybeesés, hogy hazánk az ünnepi évben, 2011. első felében veszi át az Európai Unió soros elnöki tisztét. Az UNESCO a Magyar UNESCO Bizottság javaslatára a 2011-es kettős Liszt-évfordulót beemelte a világ legjelentősebb személyiségei előtt tisztelgő kiemelt évfordulós programjainak a sorába” – közli a programfüzet köszöntőjében és mondta el a Liszt 199. születésnapján, október 22-én tartott sajtótájékoztatón Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár.
Lisztnél szerencsésebb és rokonszenvesebb „logója”, „cégére” valóban nem is lehetne Magyarországnak. Zseniális előadóművész (legendás, hasonlíthatatlan pianista és remek karmester), a zongora és a zongorázás nagy megreformálója; kivételes kisugárzású pedagógus, nemzedékek nevelője: közvetve az egész világ, közvetlenül Magyarország kiváló pianistáinak őse; jelentős zenei gondolkodó és író; mint komponista: remekművek alkotója, a zenei nyelv, hangzás és formálás kortársaira és utódaira egyaránt rendkívül intenzíven és széles körűen ható megújítója, aki nélkül bizonnyal másként alakult volna e művészet fejlődése. Tisztelői közé tartozott a 19. század második felében többek között a cseh Smetana és Dvořák, a francia Gabriel Fauré és Camille Saint-Saëns, az orosz Muszorgszkij, Borogyin és az „Ötök” többi tagja – a 20. század nagy zeneszerzői közül Claude Debussy és Arnold Schönberg, és mindenekelőtt Bartók Béla, aki, mint zongorista (Dohnányi Ernővel együtt) a Liszt-tanítvány Thomán István tanítványa volt, mint zeneszerző pedig sok tekintetben örököse és utóda. Bartók 1936-ban Lisztről tartotta akadémiai székfoglaló előadását is.
Liszt Ferenc egyszeri jelenség volt a magyar és az egyetemes zene történetében. Szép és ellenállhatatlanul vonzó férfi, sokoldalúan művelt, széles látókörű és szellemes, szarkasztikus humorú társalgó; előkelő modorú grand-seigneur. Jólelkű, nagyvonalú és segítőkész ember, aki vagyonokat adott kulturális és karitatív célokra, a legkülönbözőbb európai országokban. Egészen fiatal korától eltekintve (amikor tanításból kellett eltartania szüleit, majd korán megözvegyült édesanyját), nem fogadott el pénzt tanítványaitól. Nem ismerte a szakmai irigységet: önzetlenül segítette érvényesüléshez, elismeréshez (zongorázásával, átiratainak megjelentetésével, tanulmányaival, ajánlásaival vagy anyagi támogatásával) a nagy elődöket és a kortárs zeneszerzőket. Nemzeti és vallási előítéletektől mentes, igazi világpolgár volt; felette állt a kicsinyes villongásoknak: minden népet, minden embert tisztelt, gyökeresen ellentétes nézeteket vallóakkal is barátkozott. Az alacsony sorból származó, Franciaországban ráadásul külföldi Liszt Ferencben fiatal korától erős művészi öntudat és szociális érzékenység élt: a nála kevésbé szerencsés művészek helyzetén igyekezett elméletben és gyakorlatban segíteni, társadalmi, anyagi megbecsülésükért fáradozott. Vallásos katolikus családban nevelkedett; hite meghatározó maradt haláláig; nehéz periódusokban ez tartotta életben. Ifjú korában Párizsban a Saint-Simon-követők gyűléseire járt, majd életre szólóan hatottak rá atyai mentora, a később az egyházból kiátkozott Félicité de Lamennais abbé keresztény-szociális tanai. Azt vallotta, hogy a művésznek, kivált a zeneművésznek, küldetése, embernemesítő, társadalmi kibékítő missziója van. Paganiniről szóló esszéje végére írta jelszavát: „Génie oblige!” (A lángész kötelez!) Tagja volt több szabadkőműves páholynak, akkor sem lépett ki, amikor a pápai Rómában élt, ahol az ilyen szellemiségű művek feketelistán voltak. A papi hivatás ifjú korától vonzotta; 1857 júniusában a pesti ferencesek confraterükké avatták, 1865 áprilisában, az Örök Városban felvette a kisebb rendeket, abbé lett.
Liszt Ferenc, az ízig-vérig európai szellemiségű művész, első fellépésétől haláláig következetesen magyarnak vallotta magát, annak ellenére, hogy – több kiváló kortársához hasonlóan – nem tanult meg magyarul.
A csodagyermek első, meghatározó magyarországi zenei élményei közé tartozott az akkor delelőjére jutott, roppant népszerű, Haydnt, Beethovent, Schubertet is megihlető, nemzetközi gyökerekből kivirágzott, cigányegyüttesek játszotta, jellegzetes magyar verbunkos-muzsika.
Korán eljutott külföldre; fejlődése szempontjából a legjobbkor és a legjobb helyekre. Tizenegy éves korától Bécsben, a klasszika fővárosában, a Beethoven-tanítvány Carl Czerny, és Schubert tanára, Antonio Salieri voltak zenemesterei. Párizsban, a csillogó, pezsgő világvárosban pedig, ahová 1823 végén érkezett, a kibontakozó francia romantika jelentős íróival, gondolkodóival, az őket inspiráló angolokkal, a mozgalom nagy festőivel, majd muzsikusaival és műveikkel ismerkedett meg személyesen. Új esztétikájuk meghatározóvá vált további zeneszerzői működésében, ő maga a romantika vezető zenei képviselőjévé.
1835 és 1839 között Svájcban és Itáliában élt első élettársnőjével, Marie d’Agoult grófnéval, időközben született három gyermekének anyjával: Svájcban – francia (Victor Hugo, Senancour), angol (Lord Byron) és német (Schiller) költők közvetítésével – a csodálatos természet, a táj, Itáliában mindenekelőtt az ott megismert irodalmi (Dante, Petrarca) s a 14–16. századból való képzőművészeti remekművek hatására, fontos önálló kompozíciói születtek: legjelentősebb zongoraciklusa, a Zarándokévek Svájc- és Itália-köteteiben megjelent darabok első verziói. 1839 és 1848 között, mint utazó zongoravirtuóz, hangszerének királya – aki addig elképzelhetetlen dolgokat produkált a zongorán, mint saját képességeire szabott bravúros műveinek, operadallamokra írott fantáziáinak előadója és a nagy elődök: Bach, Beethoven, Schubert, Weber, valamint kortárs művek tolmácsaként – a mai sztárkultuszhoz hasonlítható ünneplésben részesült szerte Európában. Hihetetlen fizikai-szellemi-művészi teljesítményt nyújtott ezekben az években. Postakocsin, hajón, ahol már lehetett: vonaton, bejárta az egész kontinenst, Moszkvától Gibraltárig, Edinburgh-tól Konstantinápolyig; rengeteg hangversenyt adott, részt vett a társadalmi életben, és még komponált is. Nyitott volt mindazon népek zenéjére, melyek körében megfordult, hatásuk megtermékenyítően hatott saját zeneszerzői nyelvére.
1848-ban telepedett le Weimarban, a szász-weimari nagyherceg udvari karmestereként, második élettársával, a cári Oroszországból kislányával kiszökött Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnével. 1861-ig élt itt. Sokak szerint ez a periódus jelentette alkotó munkájának zenitjét; itt születtek legismertebb művei: a szimfonikus költemények (a műfaj is Liszt találmánya), a Faust- és a Dante-szimfónia, a zongoraversenyek, a zsoltárok, a Férfikari és az Esztergomi mise, a h-moll zongoraszonáta; itt nyerték el végleges alakjukat a nagy zongoraciklusok, számos dal. Nagy tehetségű zongorista tanítványok sorát képezte tovább. Rendkívüli módon fellendítette a kisváros zenei életét: pálcája alatt sok fontos régebbi és kortárs opera került színre az Udvari Színházban, egyebek között ő vezényelte itt a Lohengrin ősbemutatóját. Három ízben Berlioz-hetet is szervezett, amelyen francia barátja több művét dirigálhatta. Rendszeres közreműködője volt az udvari hangversenyeknek, a tanítványaiból és zenekarának jeles művészeiből alakult együttesek magas szinten művelték a kamaramuzsikát. A weimari Mesternek, a nemrégen még istenített pianistának azonban keserűen kellett tudomásul vennie, hogy mint a „Zukunftsmusik”, „a jövő zenéjének” csúfolt, új utakat kereső irányzat vezető komponistáját meg nem értés, támadások hada fogadja. Színházi intrikák, magánéleti problémák (a hercegné Rómában igyekezett előmozdítani válását, illetve Liszttel kötendő házasságát) következtében Liszt 1861-ben kénytelen volt felhagyni sokéves, sikeres munkájával, felszámolta weimari otthonát, és követte a hercegnét Rómába – ám sohasem házasodtak össze.
Az Örök Városban fő feladatát az egyházi zene megreformálásában, az egyházi zeneirodalom gazdagításában látta. Ekkoriban lett mottója a Caritas, a könyörületesség. Valamilyen magas egyházzenei pozícióra vágyott, hiába. A római évek termése természetesen főként egyházi vagy vallásos mű. Itt fejezte be Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló német nyelvű oratóriumát (Die Legende von der Heiligen Elisabeth), Rómában komponálta az egyházi használatra szánt, a nemes egyházzenei tradíciókat a maga új eszközeivel ötvöző Missa choralist, a Mexikóban meggyilkolt Habsburg Miksa császár emlékére írt Rekviemet, a Magyar koronázási misét, és itt alkotta monumentális, három részből álló, latin nyelvű bibliai szövegekrekészült opusát, a Christus-oratóriumot. Addig elszenvedett csalódásai Rómában még szaporodtak. Reformtörekvéseit az egyház nem támogatta, templomi zenéjét nem értette meg.
A liberális gondolkodású Liszt abbé, aki egész életében nagyon szubjektíven értelmezte és élte meg vallásosságát (életformáját kifogásolta is az egyház), Rómában is különféle meggyőződésű emberekkel érintkezett. A legmagasabb rangú vatikáni személyiségekkel ápolt baráti kapcsolatokat, megtisztelte látogatásával maga a pápa, IX. Pius is, rendszeresen tartózkodott Gustav Hohenlohe bíboros vendégeként Tivoliban, a Villa d’Estében. Gyakori látogató volt a felvilágosult főúr, Michelangelo Caetani da Sermoneta herceg palotájában, a Via delle Botteghe oscuréban, és rendszeresen megjelent a Piazza Navona közelében, a Via della Vecchia Doganán álló (a Máté evangelistát ábrázoló Caravaggio-festményeiről híres) San Luigi dei Francesi-templomban, hogy Père Hyacinthe, azaz Charles Loyson (ismét egy – a pápai csalhatatlanság ellen tiltakozó, ezért – hamarosan az egyházból kiátkozott pap) prédikációit hallgassa. De voltak barátai a Risorgimento hívei, sőt a garibaldisták köréből is. A minden értékeset becsülni képes Mesterben ökumenikus szellem élt: ifjúkori Forradalmi szimfónia-vázlatától a Bach-témára komponált Weinen-, Klagen-variációkon át a kései Via crucis-oratóriumig feldolgozott protestáns koráltémákat is.
1870 szeptembere, a pápai állam bukása, az egységes Itália megalakulása után nem volt ínyére, hogy – mint mindkét fél által megbecsült személy – egyidejűleg osztozzék a vesztesek bánatában és a győztesek örömében. Még kevésbé, hogy a franciákon, az általa elfogultan favorizált III. Napóleonon is diadalmaskodó germán birodalom területére lépjen. S minthogy éppen hazájában, legjobb magyar barátja, Augusz Antal báró szekszárdi házában vendégeskedett, úgy döntött, hogy néhány hónapig ebben a békés, neki piedesztált ígérő országban marad.
Magyarországgal azonban ennél szorosabban összefonódott az élete. Ettől az időponttól fogva haláláig lakhelyét, áldozatos-áldásos működését megosztotta három fő helyszín: Pest, Róma és Weimar között. Ő maga háromszögűnek nevezte ezt az életmódot, mely persze kitérőkkel is járt: rendszeres rokoni látogatásokkal Bécsben, Bayreuthban, Velencében, és, élete végén, egy diadalmas, bemutatókkal teli párizsi és londoni körúttal. Nyugat-Európa nagyváro-saiban, 1886 tavaszán, mintegy az utolsó percben, sok megelőző csalódásért kívánták kárpótolni az idős művészt, úgy, hogy végre nem pianistaként, elragadó személyiségként, hanem zeneszerzőként ünnepelték. A halál az év júliusának végén, Bayreuthban érte; az Ünnepi Játékok idején vitte el az akkor gyógyíthatatlan tüdőgyulladás. Orvosai nem tudtak rajta segíteni; lánya, Cosima, Richard Wagner özvegye, csak az utolsó napon fogadott mellé hivatásos ápolót, és papot sem hívatott, hogy Liszt abbé felvehesse az utolsó szentségeket. A bayreuthi köztemetőben temették el, Wagner apósaként, Bayreuth jótevőjeként méltatták.
Weimarban komponált és tanított. Mesterkurzusaira (ilyeneket Liszt tartott elsőként) sereglettek az érte rajongó fiatal európai és amerikai pianisták. Egyesek elkísérték Pestre és Rómába is. Az olasz királyság fővárosává lett világi Róma szimfonikus és kamarazenei életének megalapozásában, fejlesztésében az idős Mester tevékeny részt vállalt: olasz és külföldi zongoraművészek továbbképzésével csakúgy, mint a Santa Cecilia Akadémia tiszteletbeli tagja- és tanácsadójaként, a körülötte alakuló kisebb-nagyobb hangszeres együttesek mentoraként. Hivatalos elismerésre azonban itt sem számíthatott. Rómában is, akárcsak Párizsban és Londonban, megfeledkeztek róla, amint megszűnt személyes jelenlétének varázsa. Zenéjéhez pedig, kivált a kései művekhez, legfeljebb néhány tanítványa ért fel.
A háromszögű életmód harmadik fő pillére, Magyarország és Liszt kapcsolata eléggé összetett és bonyolult volt. Tömören úgy foglalható össze, hogy hazája sokkalta többet kapott a Mestertől, mint amennyit nyújtott neki.
Az 1838-as pesti árvíz híre Velencében érte: ekkor döbbent rá, hogy köze van ehhez az országhoz, hogy neki is, mint Chopinnek, van egy „távoli, vad hazája”, ám ez eleinte inkább csak kuriózum volt a számára. Az 1838-ban és 1839-ben, a pesti árvízkárosultak javára adott frenetikus sikerű bécsi hangversenysorozatokkal indult az életrajzokban „Glanz-Periode”-ként jelzett utazó sztárvirtuóz karrierje. Amikor 1839 végén ismét magyar földre lépett, Pozsonyban, majd 1840 elején Pesten koncertezett, a Párizsban felserdült művészt első pillanatban megcsapta a helyi politika kettős szele: egyfelől a túláradó reformkori lelkesedés, az a minden külföldi ünneplést felülmúló fogadtatás, amelyben a magyarok részesítették honfitársukat. „Hírhedett zenészét a világnak” a Nemzeti Színházban a nemességet szimbolizáló díszkarddal övezték, Vörösmarty ódában köszöntötte. Másfelől megdöbbentette az azonnal működésbe lépő bécsi cenzúra, amely betiltotta leghatásosabb ráadásszámát, a Rákóczi-induló dallamaira való improvizálást. Ekkor és 1846-ban lebonyolított második, Erdélyt is magában foglaló magyarországi hangversenykörútján a nemzet héroszaként rajongtak érte, és Liszt jól érezte magát ebben a szerepben. Ő, aki többek között a bonni Beethoven-szobor költségeinek jelentős részét fedezte volt, a kölni dóm helyreállításához is hozzájárult, s éppen a nagystílűséget és a lojalitást nevezte magyar nemzeti sajátosságnak, hazájában hatalmas összegeket adott különféle zenei, kulturális és jóléti célokra. Lelkesedett a verbunkos muzsikából kialakult, cigányegyüttesek játszotta magyar népies zenéért. Magyar rapszódiáiban a maga lebilincselően elegáns, csillogó feldolgozásaiban ismertette meg a világot ezzel a zenével; az itteni cigányegyüttesek hangzását, előadási sajátosságait briliánsan reprodukálta a zongorán. Hungária című szimfonikus költeményével Vörösmartynak mondott köszönetet az ódáért. Bár Liszt – mindenfajta erőszak elutasítója, aki Kossuth ellenében Széchenyi politikáját helyeselte – a magyar szabadságharcban nem vett részt (Heinrich Heine ezért éles hangon gúnyolta ki 1849 októberében című költeményében), mégis, mélyen együttérzett áldozatul esett honfitársaival: emlékükre komponálta Funérailles című zongoradarabját és Héroïde funèbre (Hősi sirató) című szimfonikus költeményét.
Magyarországon néhány muzsikuson kívül szinte kizárólag arisztokratákkal és a klérus tagjaival érintkezett. De itt is a maga toleráns módján: barátai között voltak konzervatívok és „rebellisek”, a levert szabadságharc után távollétükben halálraítéltek egyaránt. A magyar egyházi zene fellendítése, új magyar templomi művek komponálása mindig szívügye volt. De már az esztergomi dóm felszentelésére írott Esztergomi miséjének 1856-i bemutatóját intrikák sora előzte meg: a komponista Lisztet – zeneileg képzetlen – hazájában csak nagyon kevesen értették meg. Egy évtizeddel később a művész nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy a kiegyezés után őt bízták meg a Ferenc József császár és Erzsébet császárné magyar királyi párrá koronázása alkalmával előadandó Magyar koronázási mise megkomponálásával. Ő a dualista Monarchia híve volt; bár mindig magyarnak vallotta magát, az osztrákokat is honfitársaiként emlegette. Sőt, személyes okokból, a hírhedt belügyminisztert, Alexander von Bach bárót is nagyra becsülte.
Eredetileg szándéka volt „batyuval a hátán” bejárni az országot, és megismerni a nép zenéjét, ám erre sohasem került sor. Liszt magyarul nem tudott, és akikkel érintkezett, nem ismerték a magyar parasztzenét. A cigányegyüttesek játszotta, az ő jellegzetes előadási praxisukkal összeforrott, sokféle gyökérből táplálkozó magyar népies zenét Liszt korában cigányzenének hívták, és így hívják a mai napig. (Azt, hogy létezik egy ettől merőben különböző, valódi cigányfolklór is, csak a 20. század második felében tárták fel.) Eleinte Liszt is elfogadta a „cigányzenét” magyar zenének: 1852-ben, amikor Magyar rapszódiáinak első változata megjelent, velük még „nemzeti zenénk” művészi megfogalmazására törekedett. A 20. számú rapszódiában magyar műdal mellett feldolgozott nagyszebeni német táncot és egy román dallamot is.
Hogy mitől tagadta meg egyszeriben az evidenciát, és fogadta el azt a – már akkor többszörösen megcáfolt, ám máig kiirthatatlannak tetsző – francia elméletet, mely szerint a magyar cigányok játszotta zene nem magyar, hanem indiai eredetű, nem tudni. Tény, hogy amikor 1859-ben, Párizsban, neve alatt, Wittgenstein hercegné megfogalmazásában megjelent Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie (A cigányokról és magyarországi zenéjükről) című könyve, amelyben e legfeljebb néhány évtizedes, dilettánsok komponálta, magyar cigányegyüttesek játszotta dallamokat tévesen és naivul, egy ősi, elveszett indiai eredetű eposz töredékeinek deklarálta, melynek „rapszodosza”, mintegy „rekonstruktőre” kívánt lenni – hazájában országos botrány robbant ki ellene. A sötét Bach-korszak, az elnyomás éveiben a zeneileg műveletlen hazafias közép- és kisnemesség, de még az olyan művelt, ám az igazi magyar folklór létét nem is sejtő tudósok is, mint Brassai Sámuel, úgy érezték, hogy a szegény, üldözött, nemzethalálra ítélt magyarságtól most még, a betiltott nemzeti nyelv és viselet után, egyetlen megmaradt kincsét, nemzeti identitását jelképező zenéjét is elvitatja a hálátlan Liszt. Az ország sajtója (és számos magánember) támadást intézett a művész ellen, Brassai 1860-ban, Kolozsvárott kiadta híres pamfletjét: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarorszá-gon. Elmefuttatás Liszt Ferencz „Czigányokról” írt könyve felett. (A tragikomikus csak az volt benne, hogy Brassai hamisan érvelt – hiszen ő, aki az akkor még virágzó, gazdag, gyönyörű, ősi erdélyi magyar parasztzene közepette élt – arról mit sem tudott, ő is a népies műzenét tartotta magyar népzenének.) A zeneszerzőt – bár megszokhatta, hogy a nemzeti elfogultságot a világpolgár nézetei és cselekedetei ugyanúgy sértik, mint zenéjének „modern” volta: hazaárulásért feljelentették Franciaországban és Németországban is – sokkolta ez a rá szakadó szitokáradat: nem értette, hogy mit találnak sértőnek a könyvében.
A szerencsétlen „Cigánykönyv”, amelyet Wittgenstein hercegné 1881-ben, a maga átdolgozásában, másodszor is megjelentetett, anélkül, hogy a szerzőként szereplő zeneszerző látta volna, mégpedig úgy, hogy Liszt e jóhiszemű, de súlyos tévedéseit nem korrigálta – alapvetően aláásta a művész és hazája jó viszonyát. Ürügyül szolgált a támadásra mindazoknak, akik nem értették zenéjének újszerűsé-gét, értékeit, és ütni akartak rajta egyet. Mindazoknak, akik olyasmivel vádolták, amiben ártatlan volt, mindazoknak, akik a „magyar ugart” jellemző módon, kisstílű, hozzá annyira méltatlan szemrehányásokkal illették, amiért nem tanult meg magyarul, nem tartózkodik állandóan itthon, külföldiek javára is vállal nyilvános szereplést, idegeneket is segít. Végül e könyvre való hivatkozással Tisza Kálmán miniszterelnök nem engedte hazahozatni hamvait.
1870-re a könyve első kiadása keltette vihar egy időre elcsendesült, és Liszt eleinte jól érezte magát a kiegyezés utáni Magyarország prosperitásában. Örült, hogy 1873-ban országos ünnepségekkel emlékeztek meg művészi pályafutása 50. évfordulójáról. Annak ellenére, hogy szíve szerint már csak az alkotásnak élt volna, kötelességének mondta, hogy viszonozza hazája jóindulatát, s még nagyobb energiával, mint azt külföldön tette, részt vett a hazai világi és egyházi zeneélet megteremtésében, fellendítésében. Így lett 1875-ben az új Magyar Királyi Zeneakadémia első elnöke, s ha itthon volt, magyar és külföldi zongoristák egész sorát tanította. Kezdetben minden jövetele ünnep volt; aztán, amint megszokták, hogy itthon van, már egyre kevésbé törődtek vele. Ráadásul 1881-ben neve alatt, tévedéseivel együtt – ezúttal egy újabb, az asszimilációra törekvő magyarországi zsidóságot mélyen sértő fejezettel súlyosbítva – másodszor is megjelent a „Cigánykönyv”, és ismét felborzolta a kedélyeket. (Lisztnek volt bátorsága, hogy – bár lovagiasan nem adta ki a hercegnét – még a tiszaeszlári vérvád lezárása előtt nyilvánosan kijelentse: barátja, nem ellensége a zsidóságnak. A „cigányzene” indiai eredetét illető téves nézeteihez azonban csökönyösen ragaszkodott.) Zenéjét nem értették, nem méltányolták. S ha ez külföldön fájt neki, itthon még inkább. Végtére is világhírű, nagy művész volt, aki fényesebb helyeket is választhatott volna működése színteréül, mégis Magyarországgal vállalt közösséget. Keserűen panaszolta tanítványainak, hogy hazájában kompozícióit egyre ritkábban játsszák, ellenségei a sajtóban durván támadják. Tudomásul kellett vennie azt is, hogy az Operaház megnyitójára (1883) megrendelt művét nem adták elő. (Ennek is politikai oka volt: a Mester naivul azt hitte, hogy lojális szövegével posszibilissá válik a Magyar királydal – amelyben a Rákóczi-nóta dallamát dolgozta fel…)
Ha mérleget akarunk vonni: végül is kapott-e valamit hazájától az a Liszt Ferenc, aki adományaival, művészi jelenlétével, pedagógiai munkájával annyit tett érte – a válasz mégis: igen. Mégpedig éppen az általa terjesztett magyar zenét, amely megtermékenyítette a maga zeneszerzői idiómáját. Liszt egész életében a muzsika megújhodásán munkálkodott, sokféle nem-hagyományos, nem-szokványos régi (gregorián és reneszánsz zenei) és új zenei elemet beolvasztott a maga zenei nyelvébe. A magyar népies műzenét alapvetően jellemző hangsor, a két bővített másodos úgynevezett cigány vagy magyar moll erre számára kiváltképpen alkalmasnak kínálkozott. Liszt e hangsor hangjait, modusait, a belőlük szerkeszthető akkordokat és ezek összekapcsolását zseniális fantáziával kombinálta, absztrahálta, a végsőkig kiaknázta, a 12 hangú hangrendszer hangjait egyre inkább egyenrangúnak tekintő kromatikával ötvözte. Így nagyon jellegzetes, követhetetlenül egyéni „style hongrois”-t teremtett. Zenéjének ez a „magyar stílusa” – sokszor nem is szándékosan – élete delétől kezdve egyre inkább a fájdalom, a gyász igen expresszív kifejezésére szolgált.
Mivel idős korában szinte állandóan depressziótól szenvedett, műve is, kevés kivételtől eltekintve, halálköltészet. A régebbi külső csillogásukat, hatásvadászó elemeiket rég levetett, puritánná egyszerűsödött, és épp ezáltal roppant expresszív és nagyon „modern” hatású kései Liszt-darabokban döntően ez a Liszt-féle magyar idióma kap hangot. A Zarándokévek III. kötete „magyar siratójában” ezt expressis verbis jelöli is: Sunt lacrymae rerum, en mode hongrois. De jelen van akkor is, ha nem magyar vonatkozású kompozícióról van szó. Fellelhető a misék Agnus Dei tételeiben, a Rekviemben, a Christus-oratóriumban. Meghatározza a Zarándokévek III. kötet,e remek zongoraciklus egyéb gyászdarabjait, a Wagner-siratókat, a roppant takarékos eszközökkel élő, tömör és megrendítő Via crucis passiót, éppúgy mint a megkésett 16.,17.,18., 19. Magyar rapszódiát, a három Halálcsárdást (Csárdás macabre, Csárdás, Csárdás obstiné), több egyéb kései zongoradarabot. Köztük a halála előtt néhány évvel komponált, általa tisztelt nagy íróknak, politikusoknak, s egy zenésznek szentelt panteont, a Magyar történelmi arcképeket.
Népszerűvé Liszt hatalmas életművének viszonylag igen kis töredéke vált: főleg az élete delelőjén készült alkotások. Egy-egy zenekari darabja, a versenyművek. A zongora-oeuvre jó néhány darabja – a legutolsó korszak termésének kivételével – a 19. század vége óta része a koncertpianisták repertoárjának. Egyházi műveit Magyarországon kívül csak kivételesen adják elő. Kései, már-már a fiatal Bartók zenéjeként hangzó, új zeneszerzői logikával szerkesztett, lecsupaszított, puritán hangzású, megragadóan kifejező darabjait a kortársak a szenilitás jeleinek vélték – még ma is sokan hanyatlásnak tekintik, holott alkotóművészete megkoronázását jelentik. Széles körű népszerűsítésük, elfogadtatásuk érdekében még sok a tennivaló.
Nemzeti hovatartozása ügyében sokáig tartott a vetélkedés: Németország sajátította ki és gyalázta meg szellemét azzal, hogy a náci filmhíradók győzelmi beszámolóit a Les Préludes zenéjével illusztrálta. Ebben a kérdésben az utóbbi évtizedekben (nagyrészt angolszász és francia Liszt-kutatók, életrajzírók érdeméből) szerencsére a szakirodalom Bartók Béla akadémiai székfoglalójában mondott megállapításához tartja magát, mely szerint „aki igazán nagyot tudott alkotni, azt egyformán tisztelet illeti az egész világ részéről, akármiféle származású legyen is”. És: „Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem-magyarnak egyaránt, kötelessége ezt a kijelentést tudomásul venni és abba belenyugodni.”
Reméljük, hogy a világszerte megünnepelt Liszt-év széles körben érvényre juttatja Liszt Ferenc határokhoz nem köthető zeneszerzői jelentőségét és európai, toleráns szellemiségét egyaránt.


« vissza