Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"A várva várt idő leszállt a földre" (Keresztény szimbólumok a sztálinizmusban) 1. rész

MI AZ OKA, NEM TUDOM, de időnként szinte mindnyájunkon úrrá lesz egy különös szemlélet, amely szerint nincs új a nap alatt. Látszólag jámbor világfelfogás ez is, akár sok egyéb, és ráadásul komoly múltra tekint vissza: már EMPEDOKLÉSZ is ciklikusan ismétlődő események sorozatának képzelte el a világ történéseit, a viszály és a szeretet örök harcának; és PLUTARKHOSZ sem látott semmiféle fejlődést a történelemben, amikor megírta zseniális párhuzamos életrajzait. Általában az ókor mintha nem lett volna túlságosan fogékony a fejlődés eszméjére. Sőt, valószínűleg azért — historia est magistra vitae —, mert a történelem hasonlóságai miatt, az analógiák ismeretében elsősorban persze nálunk, keleten könnyebb túlélni vagy megérteni a dolgokat, ha a korábbi tapasztalatok alapján jó előre fölkészülünk a legrosszabbra.
Legalábbis látszólag. Bármilyen kedves volt is tíz évvel ezelőtt, ha az ember a buszon azt hallotta, hogy a törökök is százötven évig voltak itt, mégis túléltük: már akkor is tudtuk, hogy ez kissé felszínes okoskodás; akárcsak a NAPÓLEON-HITLER párhuzam a végtelen orosz sztyeppék meghódíthatatlanságáról, és a többi műkedvelő történelemfilozófia is. Túl egyszerű lenne (és persze unalmas) így, minden fejlődés vagy tényleges változás nélkül az életünk.
Az ideológiáknak azonban, sőt talán mindenféle eszmerendszernek, megvan az a sajátságuk, hogy világrengető újdonságaikon kívül a hagyományokhoz való kapcsolódásaikat is világosan tisztázni próbálják, saját magukat a fejlődés vonalába — többnyire tetőpontjára — állítva. (Ezért tanultunk történelemből FEUERBACHRÓL és HEGELRŐL. Úgy látszik, a világ már csak ilyen. Annak idején VERGILIUSNAK is hasonló okok miatt kellett az Aeneisben az Alvilágba küldeni főhősét: hogy ott megpillanthassa az olvasó az akkori hatalom legitimitásának ékes bizonyítékait, s így láthatóvá váljon a jogfolytonosság és azonosság.
No és talán éppen ez volt az oka annak is, hogy építő jellegű, konstruktív vita bontakozhatott ki nálunk — komoly közéleti személyiségek részvételével! — a rendszerváltás táján arról, hogy az inkvizíció, avagy a kommunizmus ölt meg számszerűen vagy nagyobb kegyetlenséggel több embert. Alighanem ez a disputa volt az eszmei rendszerváltás egyik (sajnos sikertelen) fordulópontja, ugyanis egyszer és mindenkorra le kellett (volna) számolni azzal az alapvetően hazug mítosszal, amely szerint lényegüket tekintve ekvivalens eszmék hasonlóan torz megvalósulásairól van szó csupán, tehát ami történt az elmúlt években, az tragikus, de nem példátlan, volt is már efféle, és alighanem lesz is még. (Én például legalább négy különféle diktátornak vagy egyéb egyszerű történelmi hírességnek a visszaéléseket minősítő szellemes mondásaként hallottam már: ahol gyalulnak, ott hullik a forgács; és a legkevésbé sem lep meg, hogy most egyre többen adják Nagy Imre szájába ezt a kétes értékű bölcsességet; könnyebb Nagy Imrét KOSSUTH LAJOSKÉNT vagy Napóleonként elképzelni, mint Nagy Imreként.) És — anélkül, hogy minősítenénk a közelmúlt irodalmát — az sem lehet véletlen, hogy ilyen töméntelen „történelmi színjáték” született, a jelen felé kacsintgató hősökkel, akik „hasonló históriai szituációban” mondták ki a mának szóló mélybölcs röpkéiket. Sőt, Jan Kott példáján felbuzdulva még a klasszikusokat is aktualizálták (és sajnos teszik mind a mai napig), mi több: sikerült elhitetni, hogy a színművészetnek ez a mindenkori feladata és célja, hiszen már SZOPHOKLÉSZ is, SHAKESPEARE is, KATONA JÓZSEF is aktualizált. Pedig Arisztotelész sem egészen erről beszélt, és talán még az sem biztos, hogy mindenben igaza volt.
HA TEHÁT MOST ELŐVESSZÜK AZOKAT A VERSEKET, amelyeket már nem sokkal a megírásuk után sokszor legszívesebben mind egy szálig, az utolsó megjelent példányig begyűjtötték és elégettek volna az alkotók, annyira szégyellték saját képmutatásukat, gyengeségüket, ostobaságukat; akkor még csak véletlenül sem azt mondjuk, vagy próbáljuk mondani, hogy lám, ugyanolyan lendületes és őszinte ez az epigonizmus, mint példája és mintája, a fiatal kereszténység alkotásai és hite; mégcsak véletlenül sem akarunk semmiféle manipulációt vagy hazugságot valódi hithez hasonlítani. A hit tagadása ugyanis még nem hit, noha egyáltalán nem nehéz a semmit, a léthiányt mint valamit eladni. És főképpen: mégcsak véletlenül sem akarunk senkit sem, egyetlen fűzfapoétát vagy a magyar (esetleg világ-) irodalom halhatatlan nagyságát elítélni ifjúkori botlásáért vagy komolyan vett aggkori meggyőződéséért; annál is kevésbé, mert sem a szándékait, sem az okait nem ismerjük, tehát a vers születésének körülményeire vonatkozó ismereteink kissé hiányosak.
És ez jól is van így. Maguk a versek maradjanak csak előttünk most, azok is éppen eléggé árulkodóak: nem a szerzőre, a korra nézve. Amikor például egyik igen jeles poétánk Sztálin halálakor a nemzetek nagy vezetőjének tiszteletére összeállított emlékkönyvbe a mindent látó szempárról írt, még ma is elcsodálkozhatunk a szerző bátorságán, noha — látszólag — számon lehetne kérni tőle azt is, hogy miért tette, miért vállalt bármiféle közösséget azokkal. Lehetne, de nem lehet. Nem volna tisztességes. Nem volna igaz(ságos).
Nem a szerző a fontos, hanem a kor a mű tükrében. Az a kollektív kényszer, amely felnőtt, gondolkodó emberek sokaságát elképzeléseikkel, vágyaikkal, saját józan eszükkel állította olyan rafinált módon szembe, hogy esetleg nemcsak elhitték mindazt, amit rájuk kényszerítettek, hanem lelkes követőjévé és harcosává is váltak az ESZMÉnek. Az ember könnyen sebezhető, és sérülékenységének az ideológiai manipulálhatóság a legfájdalmasabb pontja, mert ez lényünk (talán csak látszólag) fokozhatatlanul személyes vonatkozása: megalázottságunk a manipuláltság tudatára ébredéskor lehet a legmélyebb.
Nem a szerző a fontos, hanem a kor és a plágium. A hazugság. Mongóliától Bulgáriáig ugyanis teljesen egyforma alkotások születtek: valódi internacionalista stílus volt ez, mindenféle nemzeti és alkotói sajátság nélkül. De a kereszténységnek mindehhez csak annyi köze volt, hogy — talán az egyszerű emberek megtévesztésére — az „ez is csak ugyanolyan, mint az előző volt”, a „nincs új a nap alatt” elv ravasz elhitetésére gátlástalanul használtak fel mindenféle bibliai motívumot, a valódi tartalmától és jelentésétől megfosztva. A kínai Sztálin-vers éppolyan szimbólumokkal dolgozott, mint a magyar. A rendszer nagy ellensége a gyakorlatban ugyanis nem az általánosságban értett vallás lett, ahogyan azt kimondva-kimondatlanul hirdették, hanem kifejezetten a kereszténység. Ezért is épült a kor szimbolikája a kereszténység már mindenki által ismert, mondhatni jól bevált toposzaira. Az ötvenes évek politikusai és kultúr-ideológusai egyszerűen kis változtatásokkal a feje tetejére állították a kereszténységet, miközben hangosan hirdették a dialektikus materializmus hallatlan újdonságát.
NAGYON NEHÉZ MA MÁR genezisében szemlélni és megérteni a zsidó-keresztény szimbolika kommunista átvételének folyamatát. Az biztos, hogy maguk a klasszikusok jártak elöl a jó példával. A kommunista párt kiáltványának megszámlálhatatlan kiadásai közül az ötvenes években megjelentek legelején, még MARX és ENGELS előszavát megelőzően, néhány bölcs észrevétel olvasható a műről, kettő LENINTŐL, kettő Sztálintól. A legérdekesebb a népek vezetőjének észrevétele, amely a korszakalkotó jelentőségű írást a marxizmus Énekek Énekének tartja. [KPK] (Sztálin szeminarista korában, úgy látszik, nem ismerkedett meg eléggé a Bibliával, legalábbis nem egészen világos, hogy milyen szempontból, mely jelentéssík figyelembevételével tartotta hasonlatosnak a két meglehetősen eltérő stílusú, tartalmú, és célú munkát.)
A mestereket aztán a követők és tanítványok népes hada követte, írók és politikusok (nálunk egészen KÁDÁRIG, MAROSÁNIG, GRÓSZIG), és lassanként teljesen általánossá vált a szentírási vagy keresztény hasonlatok alkalmazása. (Mai politikusaink bibliai idézetei természetesen más célt szolgálnak, bár sokszor nem kevésbé komikusak és sikerületlenek.) Volt ebben valami felsőbbrendűséggel elegy cinkosság is: tudjuk, ismerjük az európai civilizáció forrásait, fel is használjuk motívumait, kincseit; de mint a fejlődés betetőzői, dialektikusán megszüntetve megőrizzük. Hiszen a vallás csak tudománytalan népbutítás, antropomorfizmus, a valóság torz tükrözése, a félelem és kiszolgáltatottság szülte, hamis társadalmi tudatforma, a kizsákmányolás eszköze, az uralkodó társadalmi osztályok érdekeinek kifejezője és kiszolgálója, az elidegenedés terméke, vigaszt csak a halál utáni (amúgy nemlétező) életben ígér, stb. [TM p. 207-220.] (Számomra a vallás legérdekesebb definícióját maga Marx adta meg A hegeli jogfilozófia kritikájához c. művében: „A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegitek nincs igazi valósága.” [MÉM 1. 378. p.[ Kiemelés tőlem.] A vallásból, leginkább tehát a kereszténységből, mégis sok minden átvehetőnek látszott pl. Sztálin dicsőítésekor. Kultusz nélkül ugyanis nemcsak kultúra, de elviselhető emberi élet sincs. Ha megszüntetik a kultusz hagyományos formáit, újakat kell teremteni. A politika pedig még a viszonylag demokratikus országokban is a szekularizált kultusz része. Kenneth Burke szerint pedig a politikai retorika valójában egy szekularizált imádság. [SINKÓ K.: A politika rítusai. In: MK 70.p.] Az élet teljességét felölelő eszme (és állam) viszont nem elégedhetett meg az új kultusz szórványos megjelenésével, hanem az egész életet a kultusz színterévé akarta tenni (lerombolva ezzel a kultusz igazi értelmét — és mellékesen magát a kultúrát is). Az irodalom ebből a folyamatból már csak a könyvkiadás könnyű ellenőrizhetősége miatt sem maradhatott ki, de érthető módon a képzőművészet, zene szintén a totális kultusz részévé vált.
TERMÉSZETESEN egységes kódrendszerről nem beszélhetünk: a Megváltót megillető felségcímek eleinte Sztálinra, Leninre, a Vörös Hadseregre, majd később az eszmére, a szocializmusra, kommunizmusra, pártra, pártkongresszusra vonatkoztak — az idők változásának megfelelően. Az eredmény persze ugyanaz: halandó emberekre, mulandó eszmékre, különösen mélyebb meggyőződés nélkül, csak ellentétes hatást kiváltva lehet a való világunkon túlmutató dicsőítő jelzőket aggatni. Az írók viszont az abszurditásig hajtott magasztalással védekezhettek is: a minden mérték elvetése, mint stilisztikai eszköz kijátszhatta a bamba cenzorok csak ritkán lankadó, és a túlhajszolt demagógiával amúgy is befolyásolt figyelmét.
De ha csak a verseket nézzük, mára már sokszor nehéz, szinte lehetetlen megállapítani, hogy mi volt őszinte, szívből jövő, de tehetségtelen magasztalás, és mi a normális rezisztencia megnyilvánulása. Mivel azonban nem a szerzőket, hanem a kort akarjuk megérteni, ez talán nem is lényeges. Akár gúny és irónia, akár egy nagyon szerencsétlen, megtévesztett ember meggyőződése, akár élelmes képmutató szervilizmusa volt: leíratott, hogy „a várva várt idő leszállt a földre”; és ennek az apokaliptikus víziónak Lenin és Sztálin evilági epifániája volt a kiváltója. A végidő tehát elérkezett.

 
SZÜLETÉS, GYERMEKKOR

 
Világmegváltó születését próféciáknak kell megelőzniük, amelyek a rendkívüli ember világrajöttét jövendölik. Az idők teljességéről ugyanis jó előre tudni kell, hogy elközelgett, máskülönben az egyszerű, hétköznapi embereket készületlenül éri az örömhír. Ebben a helyzetben maga Lenin is legfeljebb Keresztelő Szent János szerepébe kerülhetett, aki előkészíti az Úr útjait:

 
...A várvavárt idő leszáll a földre,
Melyről zengtek napfényes énekek:
S akkor Lenin ígéretét betöltve
A kommunizmusba — Sztálin vezet.” [5]

 
A kommunizmus (a „várva várt idő”) itt valószínűleg kevésbé jelenti az ígéret földjét, mint magát a mennyek országát — bár ezek a fogalmak eléggé összemosódva jelentkeztek a kor ideológiájának kiagyalói számára. Mindenesetre az üdvösség már Sztálin életében elkezdődött, tehát a messiási kor elérkezett — szemben Mózessel, aki bűne miatt nem mehetett be az ígéret földjére. A Mózes-Sztálin párhuzam már csak emiatt sem valószínűsíthető, bár mint majd látni fogjuk, az Acélember néhány tulajdonsága (pl. vízfakasztás a sivatagban, stb.) inkább Mózesre emlékeztet, mint a Názáretire. A rendszer üdvtörténeti perspektívái persze keveredve jelentek meg, hiszen magának a szép új világnak a kialakulása az ókori teremtésmítoszok parafrázisaként értelmeztetett: Lenin és Sztálin a kezdeti társadalmi káoszból teremtett rendet, tehát az új valóság megalkotása a rendetlenségen tett győzelem eredménye. [6] A költő az ifjúság nevében így emlékezett a gigantikus harcra, az új honfoglalásra:

 
...hősi küzdelemben Lenin és Sztálin
hazát teremtett nekünk...
[Az ifjú pionírok dala. In: ÉSz 23.p.]

 
A honfoglalás itt is inkább Mózesre utal, míg a „teremtett” kifejezés okvetlenül a világalkotó Istenre. Jézus születését a betlehemi csillag hirdette:

 
Kiről a csillag hirdeti
(Tündöklőbb mint a napkorong):
A földön megjelent az Úr
És földi testbe öltözött. [In: SH 71.p.]

 
Bár Sztálin vagy Lenin születését még a legmerészebb ódákban sem kísérte csodajel, a csillag mégis összefügg a nagy ember földi megtestesülésével. Egy albán költő így írt a vörös csillagról, amely nála jelentősebb poétákat is megihletett:

 
...A csillagnak, mely fényjelünk,
A lángnak, akit követünk,
Dicsőség a Kremlben-élőnek,
Dicsőség Sztálinunk nevének,
örökkön! [In: AKA 52.p.]

 
Dicsőség az Atyának miképpen kezdetben, most és mindörökké. Vecsnaja szlám. Ez a mitikus, előzményeit világosan megőrző, kultikus frazeológia olykor szinte devalválódva — vagy az Atyához, Sztálinhoz való visszatérést hangsúlyozva — más, egyszerű, földi halandóknak a dicsőségére is alkalmazható volt. Sztálin marsall 1945. február 13-án kelt napiparancsának utolsó mondatai így hangzottak: „Örök dicsőség a Hazánk szabadságáért és függetlenségéért elesett hősöknek! Halál a német megszállókra!” (Sztálint egyébként gyakorta nevezték nemes egyszerűséggel Atyának. Egy magyar költő versének kezdősora például: Sztálin, jó atyánk.)
Tehát, visszatérve a Kreml világosságát hirdető versre, maga Sztálin a csillag, maga Sztálin a láng. (A láng szintén ismerős hasonlat! Lukács például az Apostolok Cselekedeteiben a Szentlélek eljövetelét a lángnyelvek képével érzékelteti.)
Sztálin születésének körülményei, a szegény, nincstelen család, az örvendező, szinte adoráló egyszerű emberek a kisded körül, mind-mind ismert motívumok. Az egyik Sztálin életéről szóló, ifjúság számára készült (iskolai ünnepségekhez ajánlott) szöveggyűjtemény szerzője a következőképpen emlékezik a nagy napra:

 
A szegény cipész otthonában nagy a sürgés-forgás. Percek alatt szétfut a hír a külvárosban, hogy a szép, komolyarcú, feketeszemű JEKATYERINÁNAK, DZSUGASVILI feleségének fia született. A kicsiny szoba egyszeriben megtelik örvendező, jó emberekkel. Szavuk egyszerű, ajándékuk szegényes. Néhány piros alma, aszaltszőlő, édesség. De a szeretet, ami a szemükben csillog, drágakőnél többet ér.” [In: ÉHSz p. 5-7.]

 
(Félreértések elkerülése végett: nem Sztálin születésén, életén és halálán gúnyolódunk ízléstelenül, hanem az eseményeket feldolgozó lapos és esetlen „alkotásokat” próbáljuk meg értelmezni. Egyetlen, még a világon leggonoszabb ember életének sorsfordító történéseit sem lenne helyes kívülállóként ironikusan szemlélni.) Nem meglepő tehát, hogy a fenti részletben Sztálin édesanyja „szép, komolyarcú, feketeszemű”. Képzeljük el, hogy a világ első számú diktátorának az anyja komolytalan arcú, vagy csúnyácska. Ugye abszurd? Az is elképzelhetetlen, hogy Sztálin születése ne okozzon hallatlan örömet a szomszédságban, sőt az egész kisvárosban. Mindenekelőtt persze a „jó emberekben”. Lehetetlen, hogy Sztálin bölcsőjét gonosztevők állják körbe. S ha örülnek — márpedig minden ember születése örömteli és biztató —, miért ne vinnének ajándékokat a suszter feleségének? Akár a napkeleti bölcsek... Az ajándékuk szegényes, a komoly érték (arany, tömjén, mirrha) mégis jelen van: a drágakőnél is többet érő SZERETET. (A diktátor születésének ecsetelésekor kissé mintha elérzékenyült volna az anonim szerző.) Az összes motívum valószerű és érthető az elbeszélésben, és mégis, mintha „áthallásokkal” lenne tele a szövegrész!
A születést kísérő másik jellegzetes motívum a fény. Mikor máskor születhetett volna a nagy népvezér, mint a téli napfordulón:

 
Az nap született, decemberben
Sztálin, huszonegyedikén,
Melyen az éj kezd zsugorodni
És növekedni kezd a fény.

 
Régi költők e naphoz sokszor
Fűztek homályos jóslatot,
De ő úgy hozta a jövőt, hogy
Homályos múltat oszlatott. ...
[Devecseri G.: Terjed a fény. In: ÉHSz p. 5-7.]

 
A SZÜLETÉS IDŐPONTJÁT persze meg lehetett volna úgy is fogalmazni a versben, hogy Sztálin az év legsötétebb napján látta meg a pislákoló világosságot, csak hát ebből nem cseng ki semmi optimizmus. Jobban hangzik, és jobban illik a világ urához, hogy ő hozta a fényt. (A „fényhozó” kifejezés latinosán egyébként nem hangzott volna valami jól, nyilván ezért sem használták a Lucifer elnevezést...) A fény egyébként nagyon elterjedt kép az Ószövetségben éppúgy, mint a misztériumvallásokban, majd az Újszövetségben és annak nyomán a kereszténységben.
Aki eloszlatja a homályt, az valamilyen csodálatos erővel bíró új tanítás fényében teszi azt. A tan pedig nem lehet másmilyen, mint az élet teljességét felölelő, mindenre magyarázatot és választ adó eszme. Bár az egyszerű emberek, akik összegyűltek az újszülöttnél még csak sejtik, hogy „akinek születését ünnepük, egyszer feleletet ad minden kérdésükre.” [ÉHSz 7.p.] Ez a sejtés azután egyre több emberben válhatott sziklaszilárd meggyőződéssé — elsősorban persze a cipész Dzsugasvili kaptafánál nem maradó fiának hatalomra kerülése után.
A kis SZOSZÓ, aki az életrajzok szerint 1879-ben látta meg a napvilágot (a pravoszláv naptár szerint december 9-én), gyorsan növekedett testben és bölcsességben. Kilenc éves korában be is íratták a gori négyosztályos iskolába, melyet természetesen kitűnő eredménnyel végzett el. Mivel pedig olthatatlan tudásszomj gyötörte, az elemi iskola után tizenöt évesen beiratkozott a tifüszi papi szemináriumba, amely alkalmasnak bizonyul t arra, hogy egy évvel később, 1895-ben kapcsolatba lépjen az akkoriban virágkorát élő földalatti marxista mozgalommal. [SzM p. 433-446] Természetesen a kispap sorsa meglehetősen sanyarú. A népért hozott áldozat életének ez az állomása is.

 
' ...Építés s harc ugyanakkor,
új nap jött tűzsugarakkal,
mögötte a kispapi sors állt,
és lángban előtte az ország. ...
[A. SZOFRONOV: Sztálin szava. In: SZKA 340 p.]

 
Minden jel arra mutat, hogy az új nap tűzsugarai borították lángba az országot — majd később a világ egyötödét Sztálin előtt.
Négy és fél éven keresztül terjeszthette a materializmus eszméit, a jámbor szeminaristák körében marxista tanulóköröket vezetve, mikor is elöljárói megelégelték tevékenységét, és kizárták hősünket a papneveldéből. Húsz éves korában, kilenc év szorgos tanulmányai után ezzel be is fejeződött a tanulás, töltekezés időszaka. Sztálin immáron érett, jól képzett tudósként és népvezérként lépett a vezetésre váró emberiség színpadára.
Nyilvános működésének kezdete után már meghaladta az emberi mértéket, a későbbiekben pedig tökéletesen egyesítette magában a hétköznapi, kézzelfogható tulajdonságokat a metafizikus vonásokkal.

 
...íme, tárul a tág horizont,
s Goriból a világba kilépve
jön apánk, vezetőnk, tanítónk,
s a Kremlbe megyünk ma elébe. ...
[SzKA 339. p.]

 
Az életút későbbi részletezésénél a keresztény motívumokra emlékeztető fordulatok már csak alkalmanként szerepelnek a különféle irodalmi művekben, s ezek a megegyezések is roppant eklektikusak. Sztálin metaforája például gyakran a sas, az egyetlen madár, amelyik a napba tud nézni anélkül, hogy elvakulna. Stílszerűen ez a titulus valamelyik tanítványt illette volna meg, hiszen a sas az evangélista Szent János jelképe volt.

 
... Sasunk: népünk nagy vezére!
Útja fölfelé: utunk!
Hunyorogva, napba nézve,
mélységgel nem alkuszunk! ...
[RILSZKIJ: Dal Sztálinról. In: ÉSz 7. p.]

 
EZ A FOGALMAZÁS PERSZE MEGENGEDNÉ azt az értelmezést is, hogy a nap szintén Sztálin, tehát a sas hasonlatát két sorral lejjebb a költő tovább fokozta, szélesítette, s Sztálin követői tulajdonképpen az Acélemberre nézve dacolnak a fenyegető mélységekkel. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy Sztálin nemcsak fényhozó, hanem forrása is a világosságnak.
A Sztálin-mítosz megteremtése során a legkevésbé kidomborított, jóformán teljesen kidolgozatlanul hagyott rész az új egyházalapítónak a bűnnel való kapcsolata. Logikus lehetett, hogy az emberiség megváltásához el kell törölnie a bűnt (ez a korábbi társadalmi rend eltörléséből amúgyis automatikusan következik) — az azonban nem fért össze a még élő nagyság derűs, kiegyensúlyozott képével, hogy szenvedjen, netán meghaljon az emberiség üdvéért. A kereszténység lényegi része, központi tanítása az önmagát feláldozó Istenről mindenféle laikus értelmezés vagy interpretáció számára megközelíthetetlen. A magát szintén hangsúlyozottan ateistának tartó nemzetiszocialista propaganda és ideológia a sztálinizmus ideológiájához hasonlóan kerülte a bűn és a halál kérdését. [Sinkó K. im. In: MK 72. p.] Az orosz lélek irracionalizmusa azonban teljesen nem kerülhette meg a problémát. A megoldás kedvéért tehát az intenzív, megváltó szenvedést a távoli múltba helyezték; a jelenben pedig Sztálin nem a bűnt veszi magára, hanem csak a bajt és a gondokat:

 
Hogy boldogan éljen a népünk,
ő vállalt bajt és gondokat.
Ó tartja a lenini zászlót,
mit milliók keze bontogat. ...
[ISZAKOVSZKIJ: Ének Sztálinról. SzKA 151. p.]

 
DE A ROSSZ LEGYŐZÉSE más formában is megfogalmazódott: a bűn szinonimája a halál, a halál viszont a háborút is jelentette (az ötvenes évek költészetében különösen). Mivel pedig a Generalisszimusz győzedelmeskedett Hitler vad hordái felett, ezért ebben a formában már legyőzte a halált (mint alább bővebben részletezzük majd), s a jövőre nézve pedig mindenkor hatékonyan fékezte meg az imperialista háborús gyújtogatok eredménytelen és szánalmas próbálkozásit. így válhatott folyamatossá — és lényegét tekintve még nem befejezetté — megváltó műve. A külső és belső ellenség képére azért is szükség volt, hogy az időnként — természetesen csak elvétve és elszigetelten — jelentkező hiányosságokra, problémákra magyarázatot tudjanak adni. A nehézségek eleinte a korábbi elnyomó hatalmak vészterhes, ám leküzdhető örökségeként jelentkeztek, majd a hangsúly egyre inkább a külső és belső ellenség aknamunkájára tétetett át. (Az elosztás körüli nehézség oka például a spekuláció: a volt dzsentrik, arisztokraták, papok, kulákok, stb. mértéken felül és értelmetlenül felvásárlásba kezdtek, hogy zavart keltsenek a dolgozó nép — boltok előtt kígyózó — soraiban.) A rossz, a bűn megszüntetve-megőrzésére tehát szükség volt az új társadalmi rend fogyatékosságainak magyarázatához. A bűn leküzdését szolgálta az általános éberség, amely Lenin-Sztálin tanítása alapján az ellenség (sátán) cselvetéseit volt hivatott kiküszöbölni. Máté evangélista lejegyezte Jézus felhívását az éberségre („Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok melyik órában jön el Uratok.” [Mt 24,42]); és bár ez kissé más természetű éberség; az átvétel mégis nagyon valószínű. Ahogyan szüksége volt a rendszernek a szakralizációra, úgy kellett megteremtenie ellenségképét is a társadalom és az állítólagos ellenség diabolizációjával. [Sinkó K. im. In: MK ] Az ártó hatalmak elleni küzdelem (békeharc) a kultuszformák részévé vált.

 
MISZTIKA, CSODÁK

 
A csoda: jel. A rendkívüli, a természetfölötti jelenlétének, a transzcendens és immanens világ érintkezésének jele. Nem lepődhetünk meg Sztálin természetfölötti hatalmán, hiszen már a földi uralom forrásaként és megtestesüléseként is túlmutat lénye a való világon. A materiális valóságon aratott győzelem csakis misztikus képességek birtokában lehetséges. A szellem (a marxistáknál eszme) vagy gnózis segítségével győzi le az elemeket. És Sztálin nem más, mint maga az ESZME. Egyik kitűnő költőnk két felező nyolcast lezáró hetes trocheikus sorokban dicsőítette a rendkívüli ember csodatetteit:

 
... Nagy időknek nagy szülötte,
Szövetségét megkötötte:
Társai az elemek.
Tenger oroszlán-sörénye
Jámboran hajol kezére,
Őt szolgálják a hegyek!
[Hajnal Anna: Sztálin. In: FSz]

 
Ez a ritmus ismerősen csenghet a keresztény középkor költészetét ismerőknek: JACOPO DA TODI Himnusza a Fájdalmas Anyáról ugyanebben a formában született:

 
Stabat mater dolorosa
iuxta crucem lacrimosa
dum pendebat Filius,
cuius animam gementem
contristatam et dolentem
pertransivit gladius. ...
[In: BA 128.p.]

 
EGÉSZEN BIZTOSAN MÁR AHHOZ IS NAGY MERÉSZSÉG KELLETT, hogy nyugat-európai formában fogalmazzák meg Sztálin dicséretét. Szerencsére ez a vers olyan sokrétű, hogy a tartalmi gazdagság feledtethette a cenzorok számára a versforma területén elkövetett kihágást. Nem írhatta például a költő, hogy maga az oroszlán hajol jámboran az új messiás kezére, mert ez kissé komikusán hangzott volna, és mindenképpen magyarázatra szorulna az emberiség vezetőjének találkozása az állatok királyával. A tenger viszont félelmetesebb az oroszlánnál, tehát alkalmas a kép fokozására. Az oroszlán említése ellenben felidézi a messiási kor eljövetelét is, amikor a jövendölés szerint a vadállatok megszelídülnek és nem fenyegetik többé az embert. Ez lesz az eljövendő aranykor, amely Sztálinnal a földre köszöntött. Jézus a pusztai megkísértés alatt vadállatokkal volt együtt, mert ezzel a hasonlattal az idők teljességét érzékeltette Márk. Izajás próféta a messiási kor békéjét így ecsetelte:

 
Akkor a farkas a báránnyal tanyázik,
a párduc a gidával heverészik;
együtt a borjú, a tinó, a kisoroszlán... (Iz 11,6)

 
De ismeretes Vergilius híres IV. eclogája is:

 
Duzzadt tőggyel tér meg a kecske is este magától,
és a hatalmas oroszlántól nem reszket a csorda...

 
Ezek tehát azok a jelek, amelyekből mindenki láthatja: a várva várt idő csakugyan eljött a földre. Az idő beteljesedett. Szükségessé vált a metanoia, a megtérés, azaz az értelem (nousz) átfordítása (méta), elsősorban Sztálin felé. Ennek az átalakulásnak a felgyorsításán fáradoztak a kor kultúrpolitikusai.
A NÉPEK VEZETŐJÉNEK TEHÁT nemcsak az emberi társadalom fölött van abszolút hatalma, hanem a természeten is korlátok nélkül uralkodik. Ahogyan születése túlmutat a való világ törvényein és mélyebb jelentést hordoz, úgy sokféle csodatettei is misztikával telítettek. Az Ének Sztálinról című szovjet vers szerzője a fiatalok nevében az ifjúság romlatlan nyelvén fogalmazza meg a hős érdemeit:

 
...Erőnk, ifjúságunk, amelyet
Sztálin adott nekünk — örök.
Tavaszi boldog fényeket is
Ö gyújtott otthonunk fölött. ...
[Iszakovszkij: Ének Sztálinról. In: SzKA 152. p.]

 
Deutero-Izajás szerint például Jahve:

 
Erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültét.
Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak,
az ifjak is összeeshetnek erőtlenül.
De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak,
szárnyra kelnek, mint a sasok. [Iz 40,30-31]

 
A szovjet versben említett halhatatlanság persze nem úgy értendő, hogy a Sztálin-követő Komszomol-tagok örök életűek, hanem hogy az ESZME örök, s az eszme megvalósítói részesülnek az öröklétből. Az eszme pedig bizonyos vonatkozásokban azonos Sztálinnal. A követők sokasága úgy lesz egy a nagy népvezérrel (theozisz), hogy gondolataik a világot kormányzó férfiban egyesülnek. Sztálin tehát maga a nép.

 
...A folyók a tengerbe sietnek,
hombárba arany búza gyűl:
a mi minden gondolatunk egy
nagy férfiban így egyesül...
[SZOFRONOV: Sztálin szava. In: SzKA 346. p.]

 
Az egység leginkább a test, vagy annak valamely részének hasonlatával ragadható meg. Menenius AGRIPPA érvelése a Szent-hegyen a has és a tagok híres meséjéről a római társadalom integritását volt hivatott szemléltetni. A zsidó rabbinikus irodalom vagy a kopt gnosztikus kódexek viszont a jeruzsálemi Templom jellemzésénél hangsúlyozták annak az emberi testhez és az univerzum egészéhez való hasonlóságát; a Templom egyszerre modellezte az Embert és a Világot. Az egyház Krisztus titokzatos teste Szent Pál szerint. Sztálin és követői is olyannyira elválaszthatatlanok, hogy a nép integritása és életképessége Sztálin nélkül nem lehetséges:

 
...Nem élnek a kéz ujjai,
miket a tenyérről letépnek:
nem lehet elszakítani
egymástól Sztálint és a népet.
[CSU-CI: Sztálin őrködik. In: FBH 127. p.]

 
A nép (Sztálin, Lenin követői) misztikus módon egy testté válnak, ezért a Vezér földi corpnsa is önmagán túlmutató jelentőségű szimbólum és valóság egyszerre: a hatalom halhatatlanságának manifesztuma. Ezért alakult ki a holttestek bebalzsamozása Egyiptomban, és ezért maradt meg ez a szokás még hosszú-hosszú ideig a középkori Európában is. Lenin halálakor egy nagyon régi, bár Keleten még sokáig zavartalanul élő hagyományt elevenítettek föl. Dignitas non moritur. [Sinkó K. im. In: MK 74. p.]
SZTÁLINNAK KÖSZÖNHETŐ A BŐSÉGES TERMÉS IS. Ahogyan a feudális jogokat gyakorló abszolút uralkodók rendelkeztek a föld termésével, úgy az Acélember sem maradhatott alul; valamint az ő kegyességének köszönhető, hogy a vezetővel egységbe forrt alattvalók egyáltalán részesedhetnek valamennyire az általuk megtermelt javakból, hiszen minden Sztáliné, ő az, aki bőkezűen osztogat saját tulajdonából. Ez a gondolat, a teremtmények függősége Teremtőjüktől szintén a zsidó-keresztény hagyományból emeltetett át a sztálinizmus költészetébe. ALEXANDRIAI KELEMEN himnuszában (Krisztushoz, a tanítóhoz), melynek címe is sejteti, hogy valamilyen módon mintául szolgálhatott a Sztálin-ódákhoz, a következőket olvashatjuk:

 
...Halandóknak bőkezűen osztod javad,
A nemeslelkűt pártfogásod kíséri,
Atyánk, ki mindenek megalkotója vagy.

 
Kezed jelölte ki határait
A szárazföld és tenger meredek,
Vagy csipkés találkozásainak;... [VA 14. p.]

 
Sztálin semmiben sem lehetett kevesebb a korábbi istenképeknél, tehát ésszerű volt, hogy a későbbiekben nem Isten, hanem Sztálin az, akinek az alattvalók (ugyanolyan) hálával tartoznak saját létezésükért és „léteztetésükért”:

 
Ő tette, hogy ily dús a föld.
Tied. Ő hagyta rád...
[Zelk Z.: Őket hallom. In: FSz 154. p.]

 
Műve a tavasz. A Szentírásban a föld termékenysége vagy a választott népnek, később Krisztus követőinek megígért föld olyan sokszor előforduló motívum, hogy az összehasonlítástól most eltekinthetünk. A föld fogalmával párhuzamosan olvashatunk a Bibliában a kertről, amely az Isten bőségének és a gazdagságának jele. A kommunista embernek a virágzó kert is Sztálint juttatja eszébe:

 
Te frissítettél hervadt kertet,
Tűzzel tápláltál vonatot.
[PUTRAMENT: Levél Sztálinhoz. In: FBH 45.p.]

 
A kertet nyilván esővel, a vonatot meg tűzzel élteti az emberiség vezetője, jeleként az elemek fölötti hatalmának. Tűz és a víz, föld és levegő ura, és számtalan más csodajel is a népvezér tette. Sziklából vagy sivatagi homokból tud például Mózesként vizet fakasztani:

 
(...) a futóhomokból az ő szavára
szöktek magasba a forrásvizek, (...) [ÉSz ll.p.]

 
A Bibliában nem Mózesnek, hanem az Úrnak a szavára (=akaratára), Mózes botja által fakadt víz. Sztálin itt is egyszerre a láthatatlan Úr és a látható földi népvezér, Mózes.
Nem lehet emberi léptékkel mérni a külsőségekben egyszerű, tetteiben csodálatos vezért. Nagyon fontos motívum volt ezekben a versekben Sztálinnak az éltető vízzel való kapcsolata:

 
(...) Lépte a sarkvidékig ér föl,
igázott folyóvíz ura,
és hegyeket mozdít el helyéről
a szovjet egyszerű fia. (...) [Ész 26.p.]

 
Lehelete pedig — persze csak metaforikusán — a hős rendkívüliségénél fogva, szintén csodás dolgokra képes:

 
...Ő rálehelt, s a sarki tájra
termékeny tavasz költözött...
[Iszakovszkij: Ének Sztálinról. In: SzKA 151.p.]

 
Ez a Lélek, mely csodákra képes, úgy tűnik, hatásaiban nem más, mint maga a Szentlélek. Azt persze veszélyes lenne mondani, hogy Sztálin tanítványai a Lélektől eltelve ugyanolyan tettekre képesek vezérük nélkül is; a Lélek, amely Sztálin lelke, nyilván csak hasonlat. Talán a tél sem az igazi, és nem a valóságos fagyról és zimankóról van szó a versben, hanem arról a hidegről, ami az emberi szívbőlered, s amelynek forrása az Istentől (Sztálintól) való elfordulás. Szent János szerint Jézus, feltámadása után, a bűnbocsánatra adta a Szentlelket: „...rájuk lehelt és így folytatta: 'Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtjátok bűneit, az bocsánatot nyer...'" [Jn 20,22] Sztálin is megbocsájtja a bűnöket annak, aki megfelelő fórumokon önkritikát gyakorol. De nemcsak a gyónás eme szokatlan, Európából igen korán kiszorult, nyilvános fajtája volt a lelki élet kultikus formája (a megbocsátás hatalmát a helyi megbízottak gyakorolták a népvezér helyett), hanem a Vele való spirituális, belső találkozás is. Sztálin budapesti szobrának felavatásakor egyik jeles irodalomtörténész-kritikusunk írta le a következőket:

 
Moszkvában hallom, hogy szokás egy-egy nagy munka, új feladat előtt, vagy annak elvégzése után ellátogatni a Vörös térre, Lenin elvtárshoz, jelenteni neki vagy tanácsot kérni tőle. Bizonnyal így lesz majd nálunk is Sztálin elvtárs szobrával. ...És bizonyos, hogy békénk apja és őre nem fogja tőlünk megtagadni tanácsait sohasem...” [MK P.73-74]

 
A fent említett különös szokás a sztálinizmus liturgiájának része.
Érthető, hogy Sztálinról a költők és általában a követők csak szuperlatívuszokban tudnak beszélni. Ha a csodálok sokasága nem bibliai-egyházi hasonlatot használt az Acélember jellemzéséhez, akkor az antik mitológia volt az ihlető. Egy kabai ácslegényből lett költő eképpen jellemezte Sztálint a felszabadulás örömhíre kapcsán:

 
...Sztálin a nagy titán
Vaskarját kinyújtva
A burzsoáziát
Nálunk összetörte,
Hitler vad hordáit
Maga előtt űzve. ...
[Szász Ferenc: Nálunk a sors-kerék]

 
A vezetővel egységbe forrott nép természetesen szintén „titáni" tettekre, csodákra képes; esetenként a követők még nagyobb dolgokat művelnek, mint maga a Mester — persze, mint már mondtuk, csak a Tanító erejében. A Dicsőség Sztálinnak című versben így ír erről a poéta:

 
... Dicsőség a vízfakasztó
S városfal-emelő népnek ...
[A. PROKOFJEV: Dicsőség Sztálinnak. In: ÉHSz]

 
A voluntarista építkezések is mind csodának, a természetfölötti valóság jelének látszottak a Sztálin-dicsérő verselők körében:

 
... Megfogja a szovjet ember
marka az eget,
kicsap medréből a tenger
a hegy megreped. ... [ÉHSz]

 
A természet átalakítása legalább olyan titokzatos, misztikus, mint annak megalkotása, vagy inkább még titokzatosabb. Persze senki sem állított negatív példát az Acélember jellemzésekor versében, ezért nem mondták ki, hogy nem Sztálin teremtette a minket körülvevő világot, hanem éppen ellenkezőleg, ez a kézenfekvő megoldás több költemény mögött is fölsejlett. Miközben a szovjet ember kezével az eget markolászta (úgy tűnik, nem túl nagy sikerrel), nyilván eszébe is jutott a romolhatatlan és örök ESZME diadala.
A nép számára az élet értelmét az Eszme és a Vezér szolgálata adhatja meg. A katekizmus első kérdésére tehát, hogy mi végett vagyunk a világon, kézenfekvő a válasz.

 
(...) Hisz arany küszöbétől büszke ívvel
a kommunizmusba dicső útja ível
amelyen Sztálin megy előre vélünk.
Nem, mi e földön nem hiába élünk! [ÉSz 8.p.]

 
(Folytatjuk)



Források:



AKA
Albán költők antológiája. Bp. 1952.
BA
Babits Mihály: Ámor sanctus. Bp. 1988.
CsB
Csanádi Imre: Bástya és biztonság. Bp. 1976.
ÉHSz
Éljen a hetvenhárom éves Sztálin. Bp.
ÉSz
Ének Sztálinról. Szovjet költők versei. Bp. 1949.
FBH
Fegyver a békeharchoz. Bp.
FSz
Felszabadítónk, Sztálin. Bp.
KPK
A kommunista párt kiáltványa. Bp. 1952.
KT
Krausz Tamás: Tézisek a sztálinizmus lényegéről.
In:
Iskolakultúra. 1993.1.
LM
Lukács György: A megélt gondolkodás. Bp. 1989.
MK
A művészet katonái. Szerk.: György Péter. Bp. 1992.
PB
Pavlenko: Boldogság. Bp. 1950.
RE
Rudas László: Elmélet és gyakorlat. Bp. 1950.
SH
Sík Sándor: Himnuszok könyve. Bp. 1989.
SzK
Szovjet költők antológiája. Bp. 1960.
SzKA
A szovjet költészet antológiája. Bp. 1955.
SzM
I.V. Sztálin művei. Bp.
TM
Történelmi materializmus. Egységes jegyzet az egyetemek és főiskolák számára. Bp. 1980.
TSzR
Tallár Ferenc: Sztálinizmus és reszakralizáció. Valóság, 1989.2.
VA
Apostoli atyák. Szerk. Vanyó László. Bp. 1988.


« vissza