Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mester Miklós zsidómentő tevékenysége

Dolgozatomban igyekeztem Mester Miklós 1944-es zsidómentő tevékenységét több oldalról, több szemszögből is megvilágítani. Felhasználtam forrásként Mester Miklós önéletrajzát, a vele készített interjúkat (Bokor Péter, Szenes Sándor), az MTA Kéziratgyűjteményében lévő hagyatéki anyagát, a Magyar Országos Levéltár és a Budapest Fővárosi Levéltár ide vonatkozó forrásait, valamint a témához kapcsolódó szakirodalmat is. A vele készített interjúkban esetenként, ha némileg ellentmond is olykor az önéletrajzában írtaknak (időpontok, nevek véletlen torzítása), releváns és pontos adatokat közöl, kényesen ügyelve arra, hogy minden, akár jelentéktelennek tűnő forrást, információt lejegyezzen akár többször is. Dolgozatom alapvetően Mester Miklós visszaemlékezéseire épül, melyekben vannak ismétlődő elemek a vele készített interjúk során, ilyen például: a földreform, Horthy Miklós kormányzósága vagy kisebbségekkel kapcsolatos attitűdje. Sokszor nehezére esik feleleveníteni az 1940-es években történteket. Az általa utólag megismert információk, részletek alapján bizonyos emberekkel, eseményekkel kapcsolatban rá kellett jönnie tévedéseire és át kellett értékelnie a vele napi kapcsolatban álló embereket, mint például Imrédy Bélát.
Mester Miklós zsidómentő tevékenységének attitűdje nem az 1940-es években alakult ki. Erdélyi volt és székely származású: leszűrte azokat a történelmi tanulságokat, amelyek Erdély történelmében megmutatkoztak. Ebben segítségére volt Jancsó Benedek, de Iorga Miklós szellemisége is az 1920-as években. Tudományos munkássága során több művében (például Az autonóm Erdély és a román nemzeti követelések az 1863-64. évi nagyszebeni országgyűlésen), cikkeiben, megnyilatkozásaiban kiemelte a népek önrendelkezési jogát és a békés együttélés fontosságát. Az asszimiláció kérdése is foglalkoztatta. A Horthy korabeli Magyarországon az örmény, román, zsidó vagy sváb-német származású nemzetiségi úgy tudta elfogadtatni magát, ha a külvilág felé bizonygatta, hogy a magyar nemzet tagja. Ezért magyarosította nevét Szálasi Ferenc vagy éppen Gömbös Gyula. A társadalmi elit óhajtotta az asszimilációt, a nemzetiségektől pedig elvárták, hogy a területi revízió gondolatát elfogadják és támogassák. Mester Miklós ugyan támogatta az asszimilációt, de nem táplált ellenérzéseket azok iránt, akik meg akarták őrizni és hangsúlyozták nemzetiségi származásukat. Tudományos munkássága is bizonyíték arra, hogy elfogadta mindenki identitását, legyen szó magyarországi zsidóról vagy magyar zsidóról, magyarországi svábról vagy magyar svábról.
Mester Miklós 1939 előtt is vállalt közéleti tevékenységeket: több ifjúsági szervezetnek volt tagja, a Népies Irodalmi Társaság Diákotthonának pedig igazgatója. A politikai áttörés '39-ben következett be Zsindely Ferenc és Tüdős Klára segítségével. Zsindely Ferenc a kormánypárt meghatározó politikusa volt, aki pártjában – annak ellenére, hogy később pozíció nélkül maradtsokáig megőrizte a befolyását. Tüdős Klára neve a Győrffy kollégistákkal fonódott össze, akik a kommunizmus alatt elfelejtették, kiknek köszönhették életben maradásukat a Horthy-korszakban. A házaspár segítségével lett Mester Miklós jelölt, miután Teleki Pál elfogadta ajánlását és személyét. Ráckevén éppen nyilas ellenfelén diadalmaskodott, annak is köszönhetően, hogy a kisgazda jelölt az ő javára lépett vissza. Mester kormánypárti képviselőként a pártja hivatalos álláspontjával szemben radikális földreformot hirdetett. A földreform a szívügye volt, és az egyik legfontosabb politikai kérdésnek tartotta, amely megoldotta volna a szegényebb néptömeg bizonytalan sorsát. Fontos megjegyezni, hogy a földkérdés a Horthy- rendszerben kiemelt szerepet kapott. Nem pusztán a gazdasági és a szociális fontossága miatt, hanem mert egy kiegyensúlyozottabb társadalmi modell valósulhatott volna meg egy jól végigvitt földreformmal. Mester Miklós – miután a saját pártjában nem látott reményt arra, hogy ott egy megfelelő földtörvény támogatást kapjon – átlépett az Imrédy vezette Magyar Megújulás Pártjába, melynek gazdasági programjában szerepelt a megoldatlan földkérdés rendezése.
A német megszállás után, 1944. március 22-én nevezte ki a kormányzó Sztójay Döme kormányát, melynek tagjai a Magyar Megújulás Pártja (MMP) részéről a következők voltak: Jaross Andor belügyminiszter, Rátz Jenő miniszterelnök-helyettes, Imrédy Béla közgazdasági miniszter, Kunder Antal kereskedelmi miniszter. Mester Miklós Vallás- és Közoktatásügyi államtitkári kinevezésére csak 1944. április 30-án került sor. Ezt a tisztet rendszerint protestáns felekezethez tartozó kapta meg, de a tisztség betöltésére az Erdélyi Pártot kérték fel, melynek ügyvezető-alelnöke Albrecht Dezső volt. Az államtitkári kinevezésében kulcsszerepet játszott az Erdélyi Párt és Albrecht Dezső ajánlása, Herczeg Ferenc támogatása, Zsindely Ferenc és Lukács Béla ajánlása a Magyar Élet Pártja (MEP) részéről, valamint Ravasz László és Bereczky Albert református püspökök közbenjárása. Mester Miklóst szinte minden irányból támogatták államtitkári kinevezésében. A MMP csak engedélyezte a pozíció elfogadását, de nem rajta múlott, hogy államtitkár legyen. Ezért nem mondott le posztjáról 1944 nyarán, amikor a kormányból kilépett Imrédy Béla, Jaross Andor, Kunder Antal és Rátz Jenő. Kapcsolatát Ambrózy Gyulával Lukács Béla segítette, és ennek köszönhető, hogy a későbbiekben Mester a kormányzói kabinetiroda vezetőjének bizalmi embere lett. Ezek után napi két-három ízben is megfordult a kabinetirodában, mert folyamatosan vitte Ambrózynak a híreket a zsidóság helyzetéről vagy az illegalitásban élő kommunistákról is, akik később szerepet játszottak a fegyverszüneti tárgyalásokban. Mesteren keresztül jutott el Horthyhoz Tildy Zoltán is. Ambrózynak és Horthynak szüksége volt az olyan emberekre, mint Mester, aki folyamatosan tájékoztatja őket a kormány tevékenységéről és intézkedésével támogatja a németekkel szembeni ellenállást. Hamar kiderült ugyanis, hogy Sztójay nem Horthynak akar megfelelni, hanem Németországnak. A Sztójay-kormány rendelte el, hogy a zsidók viseljenek sárga csillagot. Beszüntette a baloldali pártokat (Szociáldemokrata Párt, FKgP, Parasztszövetség), egyesületeket és szakszervezeteket is. Visszaemlékezéseiben Mester többször említette Sztójayról, hogy mennyire csodálta a németeket, és szerinte a magyar ifjúságnak is követnie kellene a hitlerjugendeket, illetve azok vasfegyelmét. Nyilvánvaló volt, hogy újból németbarát kormány alakult Magyarországon, mely rendeletéivel kedvezni akart Németországnak. A Magyar Megújulás Pártján és a Magyar Élet Pártján kívül bejutottak nyilas párti képviselők is a kormányba: Endre László és Baky László, akik a Belügyminisztériumban kaptak államtitkári pozíciót. Ok a német rendszert teljes mértékben kiszolgálták, legyen szó akár információkról, akár a deportálásokról.
Miután Mester Miklóst kapcsolatrendszere révén kinevezték vallás- és közoktatásügyi államtitkárnak, megkezdődött politikai pályafutásának legnehezebb és legjelentősebb időszaka is. A zsidóellenes intézkedések fokozódó nyomás alatt tartották a magyarországi zsidóságot. A Hitlertől kapott parancsokat a Sztójay-kormány németbarát politikusai és a Gestapo együttesen hajtották végre. Horthy Miklós a zsidókérdést nagyon sokáig nem követte a megfelelő figyelemmel, illetve kiutalta a kormány hatáskörébe. Mikorra felismerte a fontosságát, már olyan külpolitikai helyzetbe került, hogy csak korlátozott mértékben tudta ellensúlyozni a visszaéléseket. Hitler ugyanis a zsidókérdést hatalomtechnikai eszközként használta. Akik teljesítették a zsidósággal kapcsolatos követeléseit – a gettókba gyűjtést, a deportálást, a zsidótörvények kiadását és azok gyakorlati érvényesítését -, kompromittálták magukat a nyugati szövetségesek és a világ előtt. Háborús bűntársakat akart csinálni szövetségeseiből, ahogy ezt tette az Ante Pavelic vezette horvátokkal, a Tisó vezette Szlovákiával vagy a Ion Antonescu vezette Romániával. Ezek az országok az elejétől kezdve kiszolgáltatták Hitlernek az országaikban élő zsidóságot. Zsidótörvényeket hoztak, gettókba zárták és deportálták őket már 1940-1941-tői kezdve, sőt Romániában 1944 nyaráig 465 ezer zsidót mészárolt le a Vasgárda. Ha az adott szövetséges ország vezetője nem volt hajlandó a zsidókkal kapcsolatos szankciók végrehajtására, Hitler megfenyegette. Magyarországot például azzal, hogy az észak-erdélyi területeket Romániához visszacsatolja vagy katonailag megszállja. Ismerve Hitler hatalomtechnikáját és azt, hogy a Magyarországgal szomszédos országok mind igyekeztek megfelelni Hitlernek ebben a kérdésben, Horthy „csapdába esett”. Mester szerint a sokszor „monarchista nosztalgiában” élő Horthy számára annyira volt fontos a zsidókérdés, mint a parasztság szociális helyzete és a földreform. A magyarországi politika kulcskérdése a területi revízió volt, és ezzel hozható összefüggésbe a zsidókérdés kezelési módja is. Hitler a területi gyarapodásokkal igyekezett Magyarországot meggyőzni és kiszolgáltatott helyzetbe hozni, hogy Horthy teljesítse kívánságait. A kormányzónak sokáig nem volt kellő információja arról, hogy a németek koncentrációs táborokba deportálják az európai zsidóságot, ahol megsemmisítik őket, ezért a Sztójay-kormány feladatkörében hagyta a zsidókérdés kezelését. Ott a Belügyminisztérium kezébe került a zsidókérdés, melynek vezetője Jaross Andor volt.
A vidéki zsidóság deportálása nyomán felocsúdó Horthy először 500 család mentesítésére kért kormányzói jogkört, s ennek kezelése került Mester hatáskörébe. A korlátozott mentesítési jogkört a Minisztertanács szavazta meg. Mester a kulturális élet jelentős tagjait ajánlotta mentesítésre. A probléma az volt, hogy az 500-as korlát rendkívül alacsony volt. A mentesítésekkel kapcsolatos miniszteri levelezések, utasítások, ajánlások a Belügyminisztérium államtitkáraihoz kerültek, nevezetesen Bakyhoz és Endre Lászlóhoz. Baky és Endre több szálon is szoros kapcsolatban állt a németekkel. Veesenmayer a népbírósági tárgyalásán kiemelte, hogy az ő közreműködésük nélkül nem haladt volna olyan gyorsan a zsidóság deportálása. Vallomásában kulcsszerepet tulajdonított nekik, a halálba küldve őket. Sokáig Baky és Endre felelt több, a csendőrségben kiemelt posztot betöltő személlyel egyetemben a magyarországi zsidóság táborokba gyűjtéséért és deportálásáért. Igyekeztek a mentesítési ügymenetet addig halogatni, lassítani, amíg a mentesítésre váró magyar vagy magyarországi zsidó nem került a deportálás és/vagy fizikai megsemmisítés útjára. Sok esetben csak a tőlük pár méterre lévő Jaross Andorhoz kellett volna bevinni az iratokat aláírásra, hogy megszabaduljon az illető a sárga csillag viselésétől és ledobja magáról a deportálás fenyegetését. Számos emberi élet szárad a lelkükön. A Sztójay-kormányzatban Mesteren és az ellenállás többi tagján kívül senkinek nem volt alapos ismerete a zsidóság valódi sorsáról. Tudatlanságukat jól példázza az 1944. június 21-én tartott minisztertanács, amelynek fő feladata a zsidó deportálás ügyének a kivizsgálása volt. Erre a minisztertanácsra a Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium részéről, mint felszólalót, Mestert is meghívták, felettes minisztere, Antal István közbenjárásának köszönhetően.
1944. június 21-re a minisztertanácsot Sztójay hívta össze. A jelenlevők közt helyet foglalt: Sztójay Döme miniszterelnök, Jungerth Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes, Baky és Endre László belügyi államtitkárok, Jaross Andor belügyminiszter, Mester Miklós vallás- és közoktatásügyi államtitkár, Antal István vallás- és köz- oktatásügyi miniszter, Jurcsek Béla földművelésügyi és közellátási miniszter, Imrédy Béla tárca nélküli miniszter, Szász Lajos iparügyi miniszter, Reményi Schneller Lajos pénzügyminiszter, Kunder Antal kereskedelemügyi miniszter, Huszovszky Lajos miniszterelnökségi államtitkár, Faragho Gábor tábornok és Bárczyházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár. A fő téma a zsidók deportálása volt. A legtöbb panasszal a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a külügyminisztérium élt. Mester itt is rávilágított a helyzet komolyságára. Ambrózyval egyetértésben az volt a fő célja, hogy kivegyék a Belügyminisztérium kezéből a mentesítési jogkört. Mester szereplésén múlott a budapesti zsidóság sorsa, mivel ha a mentesítés a Belügyminisztérium hatáskörében marad, akkor hamar kitelepítették volna a budapesti zsidóságot, vagy csak nagy véráldozatokkal tudta volna a Kormányzó és a Kabinetiroda megmentetni őket. Sajnálatos módon a vidéki zsidóság helyzete sokkal nehezebb volt. Vidéken a csendőrséget Baky László tartotta a kezében, és ő irányította a deportálásokat. Egy vidéki zsidó szervezetnek nem volt akkora befolyása, mint a budapestinek. Ráadásul Budapesten a rendőrség meg tudta kerülni a csendőrséget, amelyre vidéken nem volt esély.
Könnyítette Ambrózy és Mester tervét, hogy a mentesítést a törvény nem szabályozta. Ha a miniszter- tanács átruházza a mentesítést, illetve visszautalja azt a kormányzónak, akkor szinte szabad kezet kaptak volna. A minisztertanácsban az első felszólalók közt Endre és Baky ismertették a deportálási folyamatot. Úgy tálalták a deportálások megpróbáltatásait, mintha a zsidók utaztatása csak pár órás nehézséget jelentett volna. Kifejtették, hogy állandó orvosi jelenléttel és frissítőkkel igyekeztek óvni a deportált zsidók egészségét. Elképesztő hazugságain még Jaross Andor is majdnem elnevette magát. Mestert aggasztotta, hogy Sztójay és a többi tanácstag alapvető kérdésekkel sem voltak tisztában, mint pl. a deportálás menete, a bánásmód, a panaszok mennyisége. Következő felszólalóként élesen bírálta Endre és Baky jelentését és annak tartalmát. Több példával illusztrálta a zsidóság kétségbeesését és balsorsát. Elmondta, hogy több egyetemi rektor is felkereste, kollégái mentesítését kérve. Mester arra ösztönözte az egyetemi vezetőket, hogy üléseiken adjanak ki határozatokat, amelyben kiállnak zsidó származású kollégáik mellett, és kérik azok védelembe helyezését. Jómaga a kormányzói mentesítés előtti időszakból, Jaross Andor belügyminiszternél számos zsidó származású egyetemi tanárt vett védelembe a rektorok megkeresései nyomán, mint például dr. Szilasi Móricné egyetemi tanár özvegyét, dr. Füst Milán tanárt, dr. Klug Lipót nyug. egyetemi tanárt, dr. Körösy Kornél, dr. Ranschburg Pál és dr. Török Lajos egyetemi tanárokat, dr. Földesi Béla ny. minisztert, dr. Marót Károly ny. tanárt, Tolnai Gábor irodalomtörténészt.
Mester az ülésen sárba tiporta Jaross és Sztójay tekintélyét a tanácsban Rusznyák és Purjesz professzorok esetével. A két szegedi egyetemi tanár mentesítése már hosszú ideje húzódott a Belügyminisztériumban. Végre továbbment a rostán az ügyük, de akkorra már munkatáborban voltak. A mentesítési igazolásuk megérkezett végül, még mielőtt a vonatukat elindították volna Bécs felé. A csendőrparancsnok viszont széttépte az iratot azzal az indokkal, hogy ő csak Baky és Endre államtitkár urak írásbeli igazolását fogadhatja el. Mester megkérdőjelezte a belügyminiszter, Jaross Andor és Sztójay tekintélyét, és hangsúlyozta, hogy nyilas érdekérvényesítés folyik a kormánnyal szemben. (Sztójay másnapra elintézte a professzorok mentesítését, akiket Bécsnél szedtek ki a marhavagonokból.)
A következő felszólaló Jungerth Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes volt, aki számon kérte a Belügyminisztérium államtitkárain, hogyan lehetséges az, hogy egy külföldi diplomata többet tud arról, ami a zsidósággal zajlik Magyarországon, mint ő, aki a kormány tagja. Jungerth nehezményezte, hogy ilyen esetekben nem tud érdemben válaszolni, mert semmilyen számszerű adatnak nincs birtokában. Imrédy is felszólalt a minisztertanácson, és mély megdöbbenést váltott ki azon értesítése, hogy Edmund Veesenmayer a deportált zsidók ellátási fejadagjait követeli Magyarországtól. A minisztertanács után Mester első útja a Kabinetirodába vezetett Ambrózyhoz, hogy elmondja a fejleményeket. Ambrózy a kormányzóval osztotta meg információit. Jungerth az ülés után elmondta még Mesternek, hogy a németek milyen propagandafilmet mutogatnak a nyugati hatalmaknak, melyben a magyar csendőrség brutalitását hangsúlyozzák, szemben a németek zsidók felé irányuló segítőkészségével, pl. frissítők és orvosi szolgálat biztosítása. Horthyt mindenekelőtt Ambrózy és Bethlen István ösztönözték a zsidókkal kapcsolatos cselekvésre.
A kormányzó végül megszerezte a mentesítés jogát a minisztertanácstól. Ambrózy és Mester ötlete nyomán kialakították a kormányzói mentesítés intézményét. Ezt az új eljárást Imrédy, Jaross és Kunder akadékoskodása miatt csak egy hónappal később sikerült hatályba léptetni, illetve a kormányzati struktúrát csak az Imrédy-féle támadás elhárítása után sikerült kialakítani. Az MMP vezető tagjai ugyanis azt akarták, hogy a Magyar Közlöny mindig hozza le a mentesítettek nevét és címét. Ez gesztus akart lenni a németek felé, de már nem tudott a nácik előtt Imrédy imázsán javítani. Korábban ugyanis Horthy felhívására Imrédynek kellett megfogalmaznia azt a kérést Edmund Veesenmayer birodalmi követ felé, hogy a csepeli Weiss Manfréd műveket adják vissza a németek, minden más eltulajdonított ingatlannal együtt. Ezzel Imrédy elveszítette a németek kegyét. Másfelől, ha lehozták volna a mentesített zsidók neveit a Magyar Közlönyben, a Gestapo-tiszteknek nagy segítséget adtak volna a mentesített budapesti zsidóság felkutatásában.
A kormányzói mentesítéssel elvben bárki élhetett: nemcsak a közélet számára fontos zsidók, hanem a legegyszerűbb emberek is. Sajnos akadtak ügyvédek, akik a szegényebb zsidóknak csak súlyos pénzek fejében intézték el a mentesítéseket, vagy bajban hagyták őket a pénz átvétele után. A miniszterelnökség a Tárnok utca 5. szám alatt állított fel kirendeltséget, ahol a beadványokat fogadták. Közel 30 ezer mentesítési kérelem érkezett, amelyből Mester szerint 1944. október 15-ig 8-10 ezer kerülhetett elintézésre. Akkor Szálasi nyilas kormánya érvénytelenítette a kormányzói mentesítés intézményét: 20 ezernyi zsidót deportáltatott és 12 ezernek okozta halálát Budapesten.
Még mielőtt a Tárnok utcai kirendeltség elkezdhette munkáját, meg kellett találni az ellenszerét az Imrédyék okozta problémának, ugyanis a késedelem emberi életekbe kerülhetett. A deportálás 1944. május 15-étől indult el nagyobb mértékben vidéken, 1944. június 9-ig 430 000 zsidót vittek el a németek a magyar csendőrség segítségével. Erről Ferenczy László csendőr alezredes tesz említést jelentéseiben, aki a németek összekötője volt. Ebben a szorult helyzetben Ambrózy és Mester nem tehettek mást, mint megvárni a kormányzói mentesítés létrejöttét, amelyen Szilágyi László, belügyminiszteri tanácsos dolgozott. Ambrózy bizalmi embereként őt bízták meg a mentesítés jogi és adminisztratív részének kidolgozásával. Szilágyi az Igazságügyi Minisztériumon keresztül a minisztertanácsig teljes mellszélességgel képviselte a mentesítés ügyét.
Mester és Ambrózy végül abban állapodtak meg, hogy előzetes igazolást adnak ki, mindaddig, amíg nem jön létre a kormányzói mentesítés intézménye. Elég volt ehhez az illető neve és címe. Ambrózy és Mester rendelkezett a kormányzón kívül ezzel a joggal, de Mester a munka könnyítése érdekében átruházta ezt a jogot Molnár Andor miniszteri tanácsosra, megbízható munkatársára, aki végig segítette munkásságát. Az igazolásban szerepelt, hogy az illető kormányzói mentesítése folyamatban van, és az elbírálásig a kormányzó védelme alatt áll. Mester munkáját Molnár mellett titkára és bizalmasa, Csömör Gusztáv (a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének volt a beépített embere Mester mellett), Bereczky Albert református püspök, Lőrinczy Szabolcs miniszteri tanácsos és Simon Sándor segítették. Utóbbi Ravasz László református lelkész aláírásával adott ki hamis lelkészi igazolványokat a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, míg Lőrinczy ez időben az írók-költők igazolásait intézte. Rajtuk kívül Mester munkáját támogatták még: Giday Endre, Tar Kálmán miniszteri titkár, Bernáth Géza és Pusztai János miniszteri osztályfőnökök, valamint Bassola János miniszteri osztálytanácsos.
Egy hónapig tartott ez az embert próbáló munka, amíg a Tárnok utca 5. szám alatt fel nem állt az erre szakosodott kormányhivatal. Miután egy adott mennyiségű kérelem felgyűlt, azt Mesternek küldték el véleményezésre. Rajta kívül a miniszterek közül senki sem mert ilyet aláírni, csak Jaross Andor. Neki ez belügyminiszteri kötelessége volt, amíg a hivatalának hatáskörébe tartozott a mentesítés, de részéről csak nagyon minimális számban került ilyenre sor. Mester nem bíbelődött a bírálással, mindegyiket elfogadta. Még a Zsidó Tanács 26 tagját is mentesítette, holott az valójában a Belügyminisztérium alá tartozott. Mester munkatársaival hatalmas munkát vállalt el, emberségükkel mindvégig veszélyeztették életüket, hiszen tudták, hogy ha rosszabbra fordul a politikai helyzet, a németek a nyilasokkal együtt bosszút állhatnak rajtuk.
A kormányzói mentesítés kidolgozásával párhuzamosan Horthynak sikerült nyár végén Sztójay Dömét leváltatnia, így a kezébe került a lehetőség, hogy olyan kormányt nevezzen ki, amely kevésbé szolgálja ki a német érdekeket. A németek lépéshátrányba kerültek, de a kormányzónak vigyáznia kellett, hogy ez az új kormány látszólag németbarát legyen. 1944. augusztus 29. – 1944. október 16-ig tartott az újonnan kinevezett miniszterelnök, Lakatos Géza kormánya. Horthy a számára megbízható katonai vonalat erősítette az új kormánytagok kinevezésekor, ugyanakkor kénytelen volt 1-2 olyan régebbi kormánypolitikust a kormányban hagyni, akikről köztudott volt, hogy a nácikkal rokonszenveznek. Horthy a Lakatos-kormány fő feladatául tűzte ki, hogy mindent meg kell tenni a háborúból való kiugrásért, a deportálások felfüggesztéséért, a szuverenitás helyreállításáért és a fegyverszüneti tárgyalások bizalmas előkészítéséért. Annyi helyzeti előnye volt Lakatosnak, hogy a harcoló német katonai egységek ekkor már mind a fronton voltak, és csak igen kis létszámban tartózkodott német katonai erő Budapesten. A Gestapo jelenléte ellen Lakatos tiltakozó jegyzéket adott át, amely következtében a különítmény egyes egységei kivonultak Magyarországról, és csak a Szálasi-puccs idején tértek vissza.
A Lakatos-kormány így jobban tudott koncentrálni a fegyverszüneti tárgyalásokra, mozgástere ideiglenesen megnőtt. Több alkalommal is igyekezett a magyar kormányzat, illetve az ellenállás különféle küldöttségek révén felvenni a kapcsolatot a nyugati szövetséges hatalmakkal. Horthy sokáig mereven elzárkózott attól, hogy a Szovjetunióval kössön fegyverszüneti megállapodásokat. A front azonban egyre közelebb került a magyar határhoz, és az egyetemi és főiskolai hallgatók által emelt bunkerek és árokrendszerek – melyeket Mester Miklós is meglátogatott 1944-es, augusztusi erdélyi körútján – nem voltak elegendőek arra, hogy feltartsák a szovjeteket. Még alkalmas fegyvere sem volt a honvédségnek, hogy védjék a támaszpontokat.
A fegyverszüneti tárgyalásoknak két ellenállási mozgalom jelentette az alapját: a Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) és a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége (MHSZSZ). Az MFM egy kormányszervből alakult át titkos mozgalommá, melynek vezetése Horthy Kabinet- irodájának tagjaiból állt, illetve többen a Magyar Közösségből is fontos szervezői voltak. Utóbbiak az MHSzSz ellenállási mozgalmában is részt vettek, mivel egy ember akár több titkos szervezetnek, ellenállási mozgalomnak is tagja lehetett. Az MFM előzménye a Teleki Pál miniszterelnök által 1939-ben felállított IV. Tájékoztató Ügyosztály volt, mely a németekkel szembeni ellenállás titkos megszervezését készítette elő. Ide a legbizalmasabb emberek kerültek be. Nem véletlenül lett a vezetője a Magyar Közösség későbbi meghatározó tagja, Szent-Iványi Domokos. Teleki halála után Bárdossy felszámolta a IV. Tájékoztató Ügyosztályt, mivel az nem szolgálta a német orientációjú kormányok érdekeit. Szent-Iványi és társai (Kudar Lajos, Padányi Jenő és Soós Géza) ezért alapították meg az ellenállási mozgalom egyik fő motorját, a Magyar Függetlenségi Mozgalmat. Az MFM a titkos hierarchiájú Magyar Közösséggel ellentétben nem volt olyan zárt, irányító tagjai a mozgalom előzményeként működő IV. Tájékoztató Ügyosztályból kerültek ki, és felső köreiben befolyásos politikusok, egyházi élenjárók, honvédségi vezetők is voltak. A politikai élet minden részében voltak beszervezett embereik. 1944. március 19-e után félő volt, hogy leleplezik a mozgalmat. Tagjainak létszáma mintegy 300 fő lehetett. Hogy fedjék magukat egy esetleges leleplezés esetén, sosem vezettek adminisztrációt a tagokról, a pénzmozgásokról. Fő feladatuk a német érdekek szabotálása, az információ gyűjtése és a kiugrás előkészítése volt.
Nagyobb műveletek is fűződnek az MFM nevéhez. Ilyen volt pl. a Koszorus-akció vagy Náday István vezérezredes küldetése is. Az MFM sajnos nem tudta elérni a nyugati szövetségeseknél, hogy a kiugrás feltételeiről érdemben tárgyaljanak. Horthy megbízólevele nélkül egyik küldöttség sem tudott eredményeket elérni. Miután az Ifj. Horthy Miklós kabinetirodájának álcázott Kiugrási Iroda, illetve Ambrózy és Horthy értesültek a fejleményekről, olyan ellenállási mozgalom működését kezdeményezték, amelynek a politikai beállítottság mellett kiépített kapcsolatai voltak a szovjetekkel. Ez az ellenállási szervezet volt az MHSZSZ. Megjegyezendő, hogy az MFM és az MHSZSZ kiugrási és fegyverszüneti tárgyalásai, tapogatózó kapcsolatkeresései egymással párhuzamosan folytak. Az MHSZSZ-t 1944 elején alapították báró Atzél Ede és Dudás József kezdeményezésére. Vezetői közé sorolható Csomóss Miklós, Atzél Ede, Dudás József, Mélik Endre, Fali Endre, Faust Imre, Kiss Ferenc, Magyari Ferenc. Ők tagjai voltak a Magyar Közösségnek is, így nem meglepő, hogy a Közösséggel és az MFM-mel hamar szoros kapcsolatba került az MHSZSZ. A tagok politikai felfogása és hovatartozása nem volt követelmény, sokszínűség jellemezte a szövetséget. Számos különböző frakcióból érkeztek a tagok az ellenállási mozgalomba, de ami közös volt bennük, hogy főleg erdélyi származásúak voltak.
Az augusztusi román átállás után a Kabinetiroda újból felvette a kapcsolatot az MHSZSZ-szel. Horthy már nem vonakodott sokáig, hogy egy részben kommunista ellenállási mozgalom tagjait bízza meg – ha csak szóban is – az első moszkvai kapcsolat felvételével, mivel az idő múlása nem Magyarország politikai pozícióinak kedvezett. Ambrózy, valamint barátja, Bethlen István és az erdélyi arisztokrácia több tagja is sürgették a kiugrást a háborúból, Horthynak cselekednie kellett.
Mester információi szerint Vörös János vezérkari főnök szintén támogatta a küldetést, ezért Kisbarnaki Farkas Ferenc alakulatához vezették az Atzél-Dudás küldöttséget, aki bizalmi ember volt. Az ő alakulata frontszakaszán lépték át sikeresen a határt Kőrösmezőnél ennek az első moszkvai küldöttségnek a tagjai. Kijevben az oroszok kihallgatták őket, majd Moszkvába küldték tovább a delegációt. Magas rangú vezérkari főnökökkel tárgyaltak végig. 1944. szeptember 24-én jöttek vissza Atzélék, de Dudás és Faust megsérült egy fegyveres konfliktus során a hazaérkezéskor. Csomóss Miklós megérkezése után átadott egy kétoldalas jelentést Mesternek, aki azt egyből felvitte Ambrózynak. Mester nem merte legépeltetni a maga részére a dokumentumot, de visszaemlékezésében arról tesz említést, hogy három fontos pont szerepelt a tárgyalás összegzéseképpen, melyet Horthy általi írásos meghatalmazással vitt a küldöttség Moszkvába: Magyarország lakosai az állam- és kormányformáról szabadon dönthetnek, a Szovjetuniónak nincs területi követelése Magyarországgal szemben, valamint felfüggesztik a légitámadásokat Budapesttel szemben, leszámítva az utánpótlásvonalakat. Erdéllyel kapcsolatban szóbeli ígéretet tettek, hogy a békekonferencia fog dönteni a határokról, de nem szeretnék ők sem, ha nagyobb etnikai tömbök kerülnek idegen uralom alá. Felmerült – mint igény – szovjet oldalról a németek elleni fegyveres fellépés is, de Atzélék azzal hárították el a kérést, hogy nincs felhatalmazásuk erről tárgyalni.
A sikeres első moszkvai küldöttséget 1944. szeptember 28-án követte a második, melynek tagjai Faragho Gábor, Szent-Iványi Domokos és Teleki Géza voltak. 1944. október 11-én Moszkvában aláírták a fegyverszüneti megállapodásokat, ezt Mester Ambrózytól tudta meg a Véderő Bizottsági ülése után. A Lakatos-kormányból a miniszterelnök, Csatay László honvédelmi miniszter és Hennyei Gusztáv külügyminiszter tudtak csak a fegyverszüneti egyeztetésekről, de sajnos mégis idő előtt kiszivárgott a kezdeményezés. Mint ismeretes, 1944. szeptember 10-én a titkos tanácsülés eseményeiről értesült nyilas és németbarát képviselők szervezkedni kezdtek. A sikeres fegyverszüneti megállapodásokat a Rajniss Ferenc kezdeményezésére alakult Nemzeti Szövetség igyekezett meggátolni, melynek tagja volt az országgyűlési képviselők negyven százaléka. A szövetség elnöke Szász Lajos lett, Rajniss Ferenc, Oláh György, Bárdossy László, Rátz Jenő, Jurcsek Béla és Márton Béla szintén meghatározó személyei voltak. Mint ismeretes, 1944. október 15-én bukott el Magyarország számára a kiugrás esélye. Ifj. Horthy Miklóst a Gestapo-tisztek csapdába ejtették, majd Németországba hurcolták, testőrségét megölték. Horthy Miklós a rádióban felszólított mindenkit az átállásra, de a Szálasi-féle puccs hamar bekövetkezett, és Horthyt családjával együtt szintén Németországba szállították. A nyilasok részéről Ruszkay-Ranzenberg Jenő volt összeköttetésben a német kémszolgálattal, az ő közreműködésével szervezték meg a puccsot. Himmlernek tett közvetlenül jelentést. Baky László segített újfent listát készíteni a németellenes és zsidó politikusokról, Mester Miklós Tárczay Felicides Román listáján volt az első. 1944. október 16-án nyilasok és Gestapo-tisztek keresték őt a Vallás- és közoktatásügyi hivatalban, de Mester ekkor már családjával Piliscsaba-Klotildligeten tartózkodott. Távozásakor elvitt pár fontos okiratot a hivatalból, és utasította titkárát, Csömör Gusztávot, hogy a titkárságon lévő összes iratot semmisítse meg.
Mester a nyilas puccsot Klotildligeten, illetve Klastrompusztán vészelte át. Az ostromgyűrű bezárulása előtt tért vissza Budapestre, ahol a Bethesda Kórházban, Bereczky Albert állított ki számára hamis lelkészigazolványt. Az ostrom nagy részét a Bethesda pincéjében vészelte át családjával. Végig fenyegette az a veszély, hogy a nyilasok elkapják, mivel rajta volt a feketelistán, de ezek a veszélyek még a budapesti szovjet megszállás után sem hárultak el. Nem kerülhette el a kihallgatását, ami 1945. december 20-án a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztályán be is következett. Itt részletesen el kellett mesélnie a Horthy-korszakban betöltött szerepét, tevékenységét, családi helyzetét, kapcsolatait a kommunistákkal, a zsidósággal. A kihallgatótiszt elküldte jelentését a magyar igazságügyi miniszternek, de nem volt tisztában Mester Miklós munkásságával. Az általa kapott információkból a rendszernek tetsző megállapításokat tett: opportunista, csak a boldogulását nézte, kapcsolatot keresett az ellenállókkal és zsidósággal. Jelentésének igazolását abban látta, amit Mester Miklós parlamenti felszólalásaiból kiolvasott. Mester, aki a Magyar Közösségnek már az 1920-as évektől tagja volt, sokszor folyamodott ahhoz, hogy politikai tevékenységét felszólalásai tartalmával kendőzze. 1940. november 22-ei felszólalásában például a zsidókérdés megoldását a kitelepítésben látta, 1941. június 2-án a zsidó munkásságot bírálta, 1941. július 1-jén az emigráns zsidók lakásainak szétosztását követelte, 1942. november 11-én a zsidó és magyar gyerekek taníttatásának szétválasztását szorgalmazta, 1943. december 2-án bírálta a zsidó munkaadókat. Kijelentette, hogy Magyarországnak nincs szüksége marxista szakszervezetekre, 1944-ben Imrédy lapjában, illetve a Jaross által szerkesztett Nemzetőrben is számos cikke jelent meg.
A Magyar Megújulás Pártjához való kapcsolata azért is veszélyeztette Mester életét, mivel számos vezetőjét, országgyűlési képviselőjét kivégezték. Golyó általi halálra ítélték Jaross Andort, Imrédy Bélát, Rátz Jenőt, míg Kunder Antal életfogytiglanit kapott. Nyilvános párttagsága és parlamenti felszólalásai tehát a kivégzés és a börtönbüntetés küszöbére sodorhatták volna, de már 1945-ben is számos nyilatkozat született, melyben védelembe vették Mestert. Bereczky Albert 1945 márciusában adott ki védő nyilatkozatot vele kapcsolatban, a Csomóss Miklós által kiadott igazolvány is bizonyította ellenálló tevékenységét. 1945. június 25-én három kommunista is méltatta munkásságát, dr. Csömör Gusztáv 1945. augusztus 7-én tett kedvező nyilatkozatot Mesterről. A jelentéstevő még megemlítette, hogy a Nemzeti Munkaközpontnak egy éven keresztül alelnöke volt Mester Miklós, mely tény szintén segíthette a vádlott kedvezőbb megítélését.
De ami talán a legnagyobb védelmet jelentette Mester számára ezekben a terhes időkben, az a Pesti Izraelita Hitközségnek 1945. február 14-én kiadott nyilatkozata volt, mely kiemeli Mester életmentő cselekedeteit a Sztójay- és Lakatos-kormányok alatt, valamint a kormányzói mentesítés létrehozásában játszott rendkívüli szerepét. Hangsúlyozza továbbá, hogy Mester Horthy Miklós és dr. Ambrózy Gyula bizalmas segítőtársa volt, és hogy Komoly Ottót, a cionista szövetség elnökét ő hozta össze Ambrózyval és Ifj. Horthy Miklóssal. Stern Samu kormányzói kihallgatásának körülményeit is leírja, amelyre Mester közvetítésével került sor, és ami a legfontosabb talán – emeli ki a nyilatkozat -, hogy a legtöbb mentesítést Mester Miklós adta ki. Stern Samu végül még említést tesz az egyetemi tanároknak, rabbiknak nyújtott segítségéről, és kiemeli az 1944. június 21-i Minisztertanácson történteket is, dicsérve Mester helytállását. Mester Miklós szorult helyzetben visszakapta a bátor segítséget, melyet a nehéz helyzetben lévőknek nyújtott.
Pártolói közt olyanok is voltak, akiket a szovjetek tüntettek ki az ellenállásban való részvételükért. A 7200/1945. sz. miniszterelnöki rendelet emlékezik meg ezekről az emberekről, köztük található Csomóss Miklós is. Ilyen támogatókkal a háta mögött nem ítélték el koncepciós perben Mester Miklóst sem 1945-ben, sem 1948-ban – mikor 3 hétig tartották fogva -, és végül az Andrássy út 60.-ban, az Államvédelmi Rendőrség előtt is tisztázta magát. A Budapesti Igazoló Bizottság határozata alapján 1948-ban felmentették minden vádpont alól. Tárgyalásán megjelent tanúként: dr. Rusznyák István (egyetemi tanár, az MTA későbbi elnöke), akit megmentett a deportálástól, Heltai Jenő író és Péter János, a Bethesda Kórház református lelkésze (későbbi püspök és miniszter).
Mester Miklós Budapesten élt 1951-ig. Ekkor több száz családdal együtt – barátjához, Ambrózy Gyulához hasonlóan – Mestert és családját is kitelepítették Alsóvadászra. A Horizont Szovjet Könyv Vállalatnál, König Frigyes vezérigazgatónál viszonylagos nyugalomban dolgozó Mesternek és családjának felfordult az élete. Két évig kellett szegényes, paraszti környezetben dolgozniuk. Nehéz helyzetében és végső elkeseredésében levelet írt Hegedűs Andrásnak, egykori Györffy kollégistának – aki később 1955-től egy évig a Minisztertanács első embere lett -, hogy segítsen rajtuk. Válasz nem érkezett, de 1953-ban eltörölték az internálást, így Mesterék elköltözhettek Alsóvadászról, Budapestre azonban nem térhettek vissza. Családjával Dunakeszire jelentkezett be, de elég gyakran tartózkodtak budapesti sógornőjénél.
König Frigyes visszavette a deportálások után Mester Miklóst a Horizont Könyvterjesztő Vállalathoz, és 1966-ban innen ment nyugdíjba.
Mester Miklós kivételes egyéniség és közszereplő volt. Fiatalkorában, az egyetemi egyesületekben, később mint politikus fejtett ki nagy hatást környezetére. Humánus szellemisége írásait és tetteit végig kísérte egész élete során. Nehéz olyan embert találni, aki olyan veszélyes időszakban, mint amilyenben ő élt, ennyire bátran és ekkora szerepvállalással vett volna részt az ellenállási mozgalmakban. Sok embert mentett meg és elmondható róla, hogy ha a politika vagy az igazságosság között kellett választania, akkor gond nélkül az utóbbit választotta. Tettei és gondolkozása akkor nyer igazi értelmet, ha összehasonlítjuk kortársainak tetteivel és gondolkodásával. Sok politikus bukott meg, mint ember 1944-ben, mégpedig olyanok, akik befolyásuk révén sokkal többet tehettek volna Magyarország állampolgáraiért és emberiességükkel beírhatták volna nevüket a magyar és zsidó emlékezetbe, ahogy azt tette Mester Miklós is.
Mester Miklós lehetőségeihez mérten, nagyon hasznosan és életét nem féltve vetette bele magát az ellenállási mozgalmakba és a zsidómentésbe, olyan szorongatott, nehéz időszakokban, amikor a Gestapo embereket rabolt el, miniszteri utasítás ellenére is minden gond nélkül deportáltak embereket a nácikhoz hű csendőrök. Mester Miklós kétségkívül megérdemli, hogy az utókor ápolja emlékét. Nem véletlen, hogy emlékiratai bemutatásához 2012-ben a Holokauszt Múzeum adott otthont.

 
Irodalomjegyzék

 
Monográfiák:

Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén, Kossuth Könyvkiadó, 1982, Budapest
Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között, Európa Könyvkiadó, 1992, Budapest
Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története, Attraktor, 2004, Máriabesenyő-Gödöllő
Lakatos Géza: Ahogy én láttam, Budapest, 1992, Európa Könyvkiadó
Lévai Jenő: Fekete könyv – A magyar zsidóság szenvedéseiről, Officina Kiadó, 1946, Budapest
Mester Miklós. Arcképek. Két tragikus kor árnyékában, Tarsoly Kiadó, 2012, Budapest
Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció?, Minerva, 1990, Budapest
Szent-Iványi Domokos: The Hungarian Independence Movement 1939-1946, Hungarian Review Books, 2013, Budapest

 
Tanulmányok:

Bárdi Nándor: A Magyarországgal szomszédos országok magyarságpolitikája a két világháború között. In: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Gondolat & MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008, Budapest
Török Bálint: A lélek az első – Ötven éve halt meg Soós Géza, In.: Magyar Szemle, 12. évf., (2003), 7-8. sz.
Szekér Nóra: A Magyar Közösség története, PPKE BTK, 2009

 
Források:

Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye – Mester Miklós hagyaték


« vissza