Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Látóhatáron innen – Borbándi Gyula, a szerkesztő

Mondja, mikor szűnik meg az Új Látóhatár? kérdezte Rényi Péter, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettese Borbándi Gyulától, a lap felelős szerkesztőjétől a hetvenes évek közepén Kádár János németországi látogatásán egy fogadáson, ahol Borbándi mint a Szabad Európa Rádió tudósítója vett részt. „Három nappal a Népszabadság megszűnése után!” – hangzott a válasz. Talán bocsánatos bűn, hogy átköltöttem a történetet, mivel Rényi érdeklődése a Szabad Európa Rádióra vonatkozott és nem az Új Látóhatárra. Pedig Rényi kérdését erre a kiadványra is érthette volna. A lap ugyanis a leggyűlöltebb és leginkább üldözött emigráns folyóirat volt a Kádár-korszakban Magyarországon. A múltban fogant közkeletű legendák körébe tartozik az a történet, hogy az 1970-es években a vámosok a nyugatról érkezetteknél elsősorban pornóújságokat és ennek a folyóiratnak a példányait keresték. Mindkettő mételynek számított a hatalom számára. Különösen az Új Látóhatár, mely objektív értékítéletével és korrektségével egyedülálló jelenség volt az 1945 utáni magyar emigráció történetében.

Erről a legendás folyóiratról és nem kevésbé legendás szerkesztőjéről, Borbándi Gyuláról szeretnék néhány sorban megemlékezni, mert a magyar emigráció szellemi életének kikerülhetetlen folyóiratává tette az Új Látóhatárt. A lap negyven évfolyamot élt meg, és 1950-től 1989-ig a magyar irodalom külföldre menekült képviselőinek szinte legfontosabb publikációs helye volt, mégis, az elmúlt évtizedekben mintha elfeledkezett volna róla a magyar irodalom- és politikatörténet. Az Új Látóhatár a magyar nemzeti szabadság, a demokratikus átalakulás egyik következetes és kitartó harcosa volt negyven éven keresztül.

1989-ben, rendszerváltoztatásunk hajnalán, a szerkesztők beszüntették megjelentetését, mert úgy vélték, a lap célját elérte, Magyarországra visszatért a demokrácia, az országot elhagyják a megszálló csapatok. Az utókor háláját azért hiányolom, mert a folyóiratban megjelent értékes gondolatok, gyöngyszemek nem jutnak el a ma fiataljaihoz. Az Új Látóhatár nem csak a magyar irodalomtörténet, hanem a nemzeti politikatörténet értékeinek kimeríthetetlen tárházát nyújtja, melynek méltó megbecsülését – véleményem szerint – minden fórumon kellő erővel hangsúlyozni és támogatni kell. 2013 őszén, Borbándi Gyula 94. születésnapján, másfél évtizedes munka eredményeképpen sikerült a Barangoló kiadónak elindítania egy weboldalt, ahol a Látóhatár– Új Látóhatár minden megjelent száma elolvasható (www.ujlatohatar. com). Azok is, melyek egyetlen magyar könyvtárban sem találhatók meg. Több mint húszezer oldal. Tízezrek ismerkednek meg az interneten a lap írásaival, de ennek ellenére soha nem elég erről a folyóiratról szólni, szerepét hangsúlyozni, tanulmányait felemlegetni.

Az 1940-es évek végén Magyarországon sok demokratának döntenie kellett. Vagy a belső emigráció, a börtön és megsemmisülés, vagy a külföldre menekülés, az emigráció. Kiváló költők, írók, politikusok választották a kényszerű távozást. Svájcban, Zürichben gyülekeztek a népiek, vagy ahogyan véleményem szerint ezt a mozgalmat nevezni érdemes, a nemzetépítő demokraták.1 Ők abban hittek, hogy emigrációjuk csak pár évig tart, ám a nagyhatalmak segítségében csalatkozniuk kellett, Magyarországot magára hagyták. A demokratikus átalakulásért politikai harcot folytatóknak hosszú távra kellett berendezkedniük a nyugati államokban. Ám nem feledkezhettek meg arról, hogy mind a kinn élőknek, mind az otthoniaknak biztatásra, reményre van szükségük. Leginkább tiszta gondolatokra, magyar szóra, kritikus elemzésekre. Erre a feladatra vállalkozott 1950 végén az a néhány fiatal, akik elindították a Látóhatár című irodalmi és politikai folyóiratot.2 Emlékezzünk meg nevükről: Borbándi Gyula, Borsos Sándor, Gál Mihály, Molnár József és Vámos Imre.

Az első szavunk, amikor minden elszántságunkkal és szeretetünkkel a betű fölé hajolva tovább visszük egy szabadságát vesztett, és ezreiben hontalanságra ítélt nép élet-halál perét, főhajtás az otthon szenvedő magyar nép előtt. [...] Ott folytatjuk, ahol a magyar szellem torkára fojtották a szót. Vágyaink, terveink, álmaink közösek, hiszen azonos talajból, a magyar szellem és a magyar múlt hagyományaiból lettünk testté és lélekké, s hogy a keleti veszedelem kiket kényszerített hazátlanságra, s kik választották a belső emigrációt, azt az emberi életek kockáztatása mellett – elsősorban az döntötte el, hogy a lehetőségekhez és az adott viszonyokhoz képest ki hol tudja népe ügyét a legjobban tovább szolgálni. Ezért amikor az otthon „vigyázó szeme” ismét Nyugatra, a szabadság és az emberség felé tekint a szenvedéstől való megváltásért, érezzük a közös jövőért való felelősséget, s hinni akarjuk, hogy nem bujdosókként, de elhivatottakként küldettünk.”3 írták az első szám beköszöntőjében. Nagyot mertek álmodni, és nagyot is alkottak. Fenntartották a hitet, a demokrácia gondolatát, megőrizték a magyar szó szépségét, becsületét, alkottak és teremtettek a hazától távol is.

Kovács Imre írta egy levelében a Látóhatár szerkesztőinek: „Úgy kell ismernünk az otthoniak életét, mintha most álltunk volna fel a Centrál kávéház asztalától!”4 A történelem nagy eseményei nem egyik pillanatról a másikra zajlanak le. Az 1956. októberi magyar szabadságharc sem volt előzmények nélküli. A Látóhatárban 1956 tavaszán két fontos tanulmány is leszögezte: „A nyugat nem indít háborút azért, hogy a kelet-európai országokat felszabadítsa.”5 A két szerző, Kovács Imre és Borbándi Gyula azt javasolta, hogy az emigránsoknak és a hazai ellenállóknak is kompromisszumos megoldást kell találniuk. A „békés felszabadítás” perspektíváját vázolták fel. A belső ellenállás megerősítését és a külső nyomásgyakorlás fokozását. Reformokat itthon, diplomáciai lépéseket a nyugati hatalmak részéről. És bár az októberi népfelkelés megkísérelte forradalmi úton kiharcolni a demokráciát, az események sajnos Kovács Imrééket igazolták. A nagyhatalmak passzívak maradtak, a Szovjetunió kénye-kedve szerint tépázta a magyar népet. A tragédia azonban nem törte meg, inkább ösztönözte a kintieket. Alig három hónappal a szabadságharc elfojtása után már megjelent a Látóhatárnak a felkeléssel foglalkozó száma, hírt vitt a világba a magyar szabadságharc törekvéseiről, hősiességéről és elbukásáról.6 A folyóirat köre ugyanis az első pillanattól kezdve azon munkálkodott, hogy miképpen lehet a tragédiát jóra, a felkelés követeléseit reformtörekvésekké formálni. Az építkezés, az újjászületés volt a céljuk. Ezért nevezem a népi mozgalmat nemzetépítő demokrata mozgalomnak.

Ott szorgoskodtak a magyar emigráció politikai képviseletét vállaló Magyar Tanács létrehozásánál, a Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnevezésű emigráns írószövetség megalakulásánál. A Látóhatár ismerte fel, hogy a nyugatra menekült százezreknek szükségük van a magyar szóra, kultúrára. Ez a folyóirat fogadta be az 1956-os menekülthullám költőit, íróit, biztosítva számukra a megszólalás lehetőségét. A Látóhatár karolta fel Elekes Attilát, Sándor Andrást, Thinsz Gézát, Dénes Tibort, Sebestyén Györgyöt, biztosított publikációs fórumot Határ Győzőnek, Tábori Pálnak. A hatvanas és hetvenes években nyugatra került írók és tudósok egy része is az utód Új Látóhatár munkatársa lett. A többi között Fodor István, Harmat Pál, Monoszlóy Dezső, Perneczky Géza, Román István, Zalán Magda. A hatvanas évek elején kezdett el rendszeresen publikálni az Új Látóhatárban Domahidy András, Domahidy Miklós, Hanák Tibor, Major-Zala Lajos, Zsigmond Endre.

Felbecsülhetetlen érdeme volt az Új Látóhatárnak, hogy az itthon maradottak körében is fenntartotta a reményt, a hitet. Nem elítélt gondolatokat, hanem bemutatta azokat, és az olvasóra bízta elfogadásukat vagy elvetésüket.

Illyés Gyula 1962-ben Firenzében egy írókonferencián találkozott a Látóhatár szerkesztőivel. Illyés nagy megbecsüléssel beszélt a folyóiratról. „Úgy érzem – mondotta –, helyes úton jár a lap, amikor egyfelől magas színvonalra törekszik, másfelől minden szellemi áramlat felé nyitott, amilyen a Válasz és a Magyar Csillag is volt.”7 A Látóhatár, majd 1958-tól az Új Látóhatár ezzel emelkedett a többi, kérészéletű folyóirattársa fölé. A szerzők, szerkesztők nem kinyilatkoztattak, hanem gondolataikat fogalmazták meg, vitázva érlelték ki a legmegfelelőbb véleményt.

Kiemelném a Látóhatár irodalomkritikai rovatát is. Minden szerzőnek fontos, hogy műve eljusson az olvasóhoz – ebben a Látóhatár érdemei múlhatatlanok –, ám ugyanilyen fontos, hogy jelzést is kapjon a mű minőségéről. A Látóhatár kritikái inspirálóak, értékelők, fejlesztők voltak. Rendszeresen jelent meg méltatás magyar művek más nyelvre történt fordításáról, ösztönözve az idegen hazában élőket a magyar alkotásoknak a befogadó országuk nyelvén történő megismertetésére. Kiemelésre méltó az a törekvés is, hogy az itthon megjelent legfontosabb művek kritikai értékelésével azok figyelmét is felhívták a hazai irodalmi termés legjavára, akik szemellenzős módon minden hazulról érkező gondolatot, művet elutasítottak. A Látóhatár kapocs lett a hazai és a külföldre kényszerült magyar irodalom között.

A magyar felkelést követő évek szellemi áramlatairól beszélve szót kell ejtenünk a megosztottságról is. Az „ahogy lehet” és az „ahogy nem lehet” tábora állt egymással szemben. A hangadó nyugati magyarok egy része a magyarországi közviszonyok oly mértékű romlását kívánta, hogy a nyugati hatalmak mégiscsak beavatkozásra kényszerüljenek. Sokan az elutasításban és tagadásban látták az emigráció lehetőségeit. Ezzel szemben az Új Látóhatár az ötvenes évek végén három fő célt próbált követni. Egyrészt hangoztatni a magyar érdekeket és értékeket minden lehetséges nemzetközi és emigrációs fórumon. Másrészt ébren tartani a magyar kérdést a nemzetközi politika színpadán, és állandóan figyelemmel kísérni a magyarországi fejleményeket. Harmadrészt pedig megjavítani a különböző politikai irányzatok együttműködését, és cselekvésre buzdítani őket a hazai reformtörekvések támogatásában.

1957 tavaszán Kovács Imre egyik Molnár Józsefnek írt levelében így biztatta társait: „Ne keseredjetek el, nagyon kérlek benneteket. A forradalom otthon is, kint is elbukott. De csak egy időre… A megoldásban én bízom, nekünk van jövőnk, otthon gondolnak ránk, várnak bennünket, és egy nap hazamegyünk. Ha meg idekinn kell maradni, akkor sem adtuk meg magunkat.”8

1957 őszén Kovács Imre a Távol-Keleten járt, találkozott többek között Nehru indiai külügyminiszterrel is, akinek véleménye szerint ...a Szovjetunió nagy hibát követett el a magyar forradalom leverésével, a nacionalizmus a legnagyobb hajtóerő, lebírni csak ideiglenesen lehet, amit az angolok megtanultak Indiában, az oroszok is meg fogják tanulni Kelet-Európában.”9 Kovács megkérte, ha alkalma kínálkozik, magyarázza meg az oroszoknak, jobban járnának egy útjára engedett, semleges, jóindulatú Magyarországgal, mint egy leigázott, elkeseredett nemzettel. Nehru betartotta Kovácsnak tett ígéretét, ám az oroszok elutasították javaslatait.

1957 őszére összeomlani látszottak azok a törekvések, melyek az ENSZ közgyűlésétől, a nyugati hatalmak fellépésétől várták a megoldást.

Kovács 1957 augusztusának elején hosszú levélben írta meg rossz érzéseit Szabó Zoltánnak: „A túlélés, hallom mindenfelől. Igen, de mire? Mi mást se teszünk Mohács óta, mint túlélünk. Túléltük a törököt, a németet, túléljük-e az oroszt? S ha igen, mi a biztosíték, hogy nem jön-e az újabb túlélni való? [...] Nem bírom a nyugati frázisokat és kenetet, reális, nagyon reális politikát kellene megszabnunk a népünknek: mit gondolsz, lesz hozzá erőnk, tudásunk, kitartásunk?”10 tette fel a kérdést saját magának is.

Auer Pál plasztikusan foglalta össze azt a minimális egyetértést, melyhez minden emigráns irányzat szívvel csatlakozhatott. Magától értetődik – írta –, hogy minden oly intézkedésnek, amely népünk helyzetén könnyít, amely honfitársainkat több kenyérhez és szabadabb levegőhöz juttatja, s amely az idegen befolyást csökkenti, szívből örülnünk kell, és ha erre alkalom adódnék, azon kellene lennünk, hogy az ilyen irányú fejlődést előmozdítsuk akkor is, ha a helyzet javulása még távolról sem jelentené politikai céljaink megvalósulását.”11

Kovács Imre a következőket javasolta: „A megoldás nem lehet más, mint a magyar népre bízni, hogy kialakítsa azt az életformát, amely reálisan számol az ország földrajzi fekvésével és a nemzetközi erőviszonyokkal, de a kompromisszuma nem terjed át a politikai szabadságjogokra, a demokrácia feladására. Mi egy ilyen megoldás kidolgozására készek vagyunk, és vitába akarunk szállni azokkal, akik idekinn álmodozást és odahaza az irrealitás, a kommunizmus erőltetését választják. A kommunizmus megbukott, múló szakasz az emberiség történelmében: a jövő a szabad elhatározáson alapult társadalmaké és termelési közösségeké.”12

1958 nyarán egy öttagú küldöttség – Varga Béla, Nagy Ferenc, Kovács Imre, Király Béla és Auer Pál – hat európai országot látogatott meg, hogy felvilágosítsa a nyilvánosságot arról, mi történik Magyarországon.

A nyugati egyetemeken tanuló diákok körében a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetsége által rendezett vita ékes bizonyságot szolgáltatott arról, milyen progresszív elvek alapján képzelték el hazájuk jövőjét azok a demokrata egyetemisták, akik függetlenségét szorgalmazták. Az 1962 novemberében elindított és 1963 májusában lezárt vita résztvevőinek többsége azt kívánta, hogy Magyarország „egy szocialista, vagy szociális igazságon alapuló, demokratikus, a nemzeti hagyományokat ápoló, de a múltat sem társadalmi, sem politikai, sem gazdasági rendszerében visszahozni nem akaró, az egyén szabadságát tisztelő és alkotókészségét kifejlesztő, a hatalmi csoportosulásoktól független, a világ minden népével békében élő állam legyen”.13

Hamza András, a New Yerseyben működő neves református lelkész, 1944-es ellenálló 1963 tavaszán Magyarországon járt, többek között Veres Péterrel is találkozott. Veres ezt üzente Kovács Imrének: „Mondd meg Imrének, hogy itt nincs több kommunista, mint 5 százalék, a többi konformista. Vannak jó konformisták, ezek a mi embereink, a maradék parazita, rongy ember. Nehogy meaculpázzatok 45-47-ért és 56-ért! A kisnépek erkölcsi nyomásával bírjátok rá a szovjetet, hogy tartsa be és tisztelje, amit a programjában hirdet. Mi népi szocializmust akarunk, a nép többsége velünk van, erre vár.”14

Az Új Látóhatár-kört jellemezve, három szó jut eszembe: empátia, tolerancia, következetesség. Ezek az elvek vezérelték a magyar nemzetépítő demokratákat az emigrációban. Hogyan kérdezte Kovács Imre?

Vajon lesz-e elég erőnk, kitartásunk?” Lett és volt!

 

 

JEGYZETEK:

 

1 Lásd részletesebben: Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban. 1956–1987. Barangoló Kiadó, 2015, Pilisszentkereszt.

2 Az első Látóhatár-szám megjelenési ideje: 1950. november. Részletesebben: Szeredi Pál: A Látóhatár kezdeti évei. Barangoló Kiadó, 2014, Pilisszentkereszt. Megtalálható: www.ujlatohatar.com

3 Vámos Imre: A magyar sors kérdései. Látóhatár, I. évfolyam, 1. szám, 1950. november–december, 3.

4 Kovács Imre levele Molnár Józsefnek. 1952. október 13., Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), Molnár József hagyatéka.

5 Kovács Imre: Kijózanult emigráció. Látóhatár, 1956., 1. szám, 4., és Borbándi Gyula: Az emigráns politika új útjai. Látóhatár, 1956., 2. szám, 113.

6 Látóhatár, 1956., 6. szám. A lap csak 1957. január végén került ki a nyomdából és került szétküldésre.

7 Borbándi Gyula: Négy nap Illyés Gyulával. Kortárs, 1992., 10. szám, 10–17.

8 Kovács Imre levele Molnár Józsefnek. 1957. március 19., PIM, Molnár József hagyaték.

9 Kovács Imre: Elindultam szép hazámból – onnét-e? És hova jutottam? Új Látóhatár, 1980., 4, szám, 465–466.

10 Kovács Imre levele Szabó Zoltánnak. 1957. augusztus 1., Columbia University Bakhmeteff Archive, Rare Book and Manuscript Library, Butler Library [CUL], New York. Imre Kovacs papers. CUL B/7.

11 Auer Pál: Nemzetközi politika és a magyar jövő. Látóhatár, 1958., 1. szám, 39.

12 Kovács Imre: A megoldás: kompromisszum. Látóhatár, 1958., 1. szám, 55.

13 Papp László: Vita a jövendő Magyarországról, Új Látóhatár, 1963., 5. szám, 441.

14 Kovács Imre levele Molnár Józsefnek. 1963. november, PIM, Molnár József hagyaték.



« vissza