Bibó-tanulás?

Tűnődések a 100. születésnapon

A magyar sors és a vele való küzdelem jelképei között van kettő, amely különösen sokszor jut eszembe. Az egyik a percekkel halála előtt a közeledő orosz dzsidásokra figyelmeztetett, a közeledő végzetet pontosan látó, a „Potomság!” szóval válaszoló Petőfi, a másik az orosz megszállás óráiban a kormány tagjai közül az Országházban egyedül maradt, a nemzet szuverenitását egyetlen személyben megtestesítő, a kötelességteljesítés és a civil kurázsi szobrává váló Bibó István alakja. A Petőfi halálának pontos körülményeit nem ismerő utókor élelmes üzletemberei metszeteken és olajnyomatokon íratták a költő önnön vérével a porba, hogy „Hazám” (így is épülhet a nemzeti mítosz), és nagyszerű versek, prózai írások sora emlékszik rá. Bibóról nem készültek hasonló olajnyomatok és litográfiák, melyek előtt a bús honfiak kikesereghették volna magukat. Más kor volt ez, más volt a nemzet is – néhány vers és emlékezés mégis született róla, példájára ennek ellenére kevés helyen lehet hivatkozni. Valóban nincs sok néznivaló azon, ahogyan egy tisztviselő az íróasztalához hajolva fogalmaz. Petőfi valóságos és képzelt alakja tökéletesen illeszkedik abba a nemzetkarakterbe, amelyet a magyarság oly szívesen fogalmazott meg magáról.

Bibóval ez a mentalitás nem tud mit kezdeni: gesztusa, a közeledő, sőt jelen való veszély semmibevétele, a magyar állami szuverenitás jelképének számító épületet ellepő oroszok jelenlétét potomságnak tekintő kötelességtudata nem kevésbé hősies, mint Petőfié. Nem rajta múlt, hogy az oroszok elmulasztották rövid úton agyonlőni, így feladatát veszítve és munkáját bevégezve hazaindult. Nyilatkozata megírása után, miközben folyt a végzetes invázió, számtalan, tartalmában fölidézhetetlen telefonbeszélgetés közepette – mi mást is tehetett volna? – Homéroszt olvasgatott. A forradalom emblematikus hősei a közeledő halált Petőfit idéző módon potomságnak érző „pesti srácok” lettek. Az keveseket ihletett meg, hogy a hazáért nemcsak meghalni, hanem élni is lehet: amihez szintén szükség lehet halált megvető bátorságra.

Bibó 1979-es halála után, a posztsztálini Szovjetunió és Kádár-rendszer uralmi helyzetének megroppanása idején, majd a pártállam leépítése felé haladva, a vágyakban élő demokrácia közeledtét remélve, úgy hihettük: a köztudatban is bevonulhat a nemzet halhatatlanjai közé. Nem így történt, pedig a diktatúra bomlásának egyik kivételesen fontos eseménye volt a rá emlékező Bibó Emlékkönyv születése, amely példás (azaz példátlan) egységben, ha úgy tetszik, „fajra, nemre, felekezetre”, sőt világképre, politikai orientációra való tekintet nélkül vonultatta fel a kommunista rendszerrel szemben felsorakozó erők áramlatait. A nyomtatott változat tíz évvel (és egy korszakkal) későbbi kiadását szerkesztő Réz Pál előszavából megtudhatjuk: az emlékkönyvvel való tisztelgésben való részvételre kétszáz szerzőt kértek fel (a kötetbe végül hetvenötük írt), de az emlékezésre hívottak között már akkor is akadt „aki túlontúl baloldalinak vélte Bibót ahhoz, hogy kedve legyen részt venni a tisztelgésben”. Véleményükkel aligha érthetünk egyet, Bibó túlzott baloldaliságának feltételezéséhez alighanem ortodox jobboldalinak kell lenni, de az „oldaliság” kérdés igen fontos része lehet az életműről alkotott véleménynek.

Sajnos az oly kedvvel vitázó Bibóról az utókor nem folytatott az életmű fontosságához méltó vitákat. Így nincs kellően megvitatva a népiekhez való kapcsolata, a neobarokk Magyarországot illető társadalombírálata, illetve a Szekfű-kérdésben való véleménye, az 1945-től elfoglalt politikai álláspontjainak alakulása (a megszállókhoz és a kommunistákhoz való viszony, a világpolitika alakulásáról vallott elképzelései), az ’56-os forradalom harmadik útjának, ideális szocializmusának elképzelése, egyáltalán Bibó szocializmusának problémája. Ugyanígy hiányzik hallatlanul sűrű szövetű történelmi esszéinek kitárgyalása, és rendkívül érdekes elemeket tartalmazó közigazgatási javaslatainak a kérdéskör történetébe illesztése is. Tehát Bibó igazán még ott sincs a helyén, ahol megkapta a méltó elismerést. És ezért tűzhetik alkalmanként olyan politikai erők is zászlajukra a nevét, amelyekkel nemhogy szellemi-eszmei közösséget nem vállalna, hanem erkölcsi okokból sem állna szóba.

Mindez az emlékkönyv születése idején nem volt előre látható, de az örökségének vállalásában oly impozánsnak mutatkozó egység eleve töredékes (és felszínes) volt. Ha ez már akkor közismertté válik, eleve sejteni lehetett volna, hogy nem Bibó lesz a közeledő rendszerváltás szellemi megalapozója. Amiből az is rögvest világos lett volna, hogy az új magyar demokrácia nem a vele sokban – a lényegben! – egy platformon álló Illyés, Németh László, Szabó Zoltán és társaik gondolati örökségére épül majd. Nem lesz tehát sajátos magyar út, harmadik út, olyan berendezkedés, amelyben a nemzeti örökség, a demokrácia, a közjóra figyelő, a szociális igazság imperatívuszát valló baloldaliság alapozza meg a társadalom építését, működését. Igaz, ezt nem lehetett várni: a 20. század vége már más elvekre és gyakorlatra épült, mint amit az elrabolt forradalmak teoretikusai vallottak a magukénak, de másról is szó volt: az örökségüket jelentő értékrend, gondolkodásmód, erkölcsi tartás példájának figyelmen kívül hagyásáról is. Olyasmiről tehát, amire egy gyakorlati-politikai elemeiben egészen más építmény kialakításában is nélkülözhetetlen, s ami akkor is irányadó lehet, ha a közvetlen javaslatok már nem időszerűek. Számolni kellene azzal is, hogy a cenzúra alakította látszattal szemben Bibó (és társai) gondolkodása nem ragadt le a harmincas években kialakult kérdésfeltevéseknél és feladatoknál. 1956-ban a harmadik út már a két nagy hatalmi (nagyhatalmi) tömb között az el nem kötelezett országok csoportjához csatlakozást célozta (ezért nem véletlen, hogy Bibó éppen a budapesti indiai követtel való kapcsolatteremtés ügyének ürügyén került bíróság elé, és kapott életfogytiglani börtönt). Megkockáztatható az a feltételezés is, hogy amennyiben valami csoda folytán a kilencvenes években szellemi és fizikai ereje teljében gondolkodhat az aktuális modellről – az valamiféle harmadik út lett volna, a globalizációval, a gazdasági világuralmat kizárólagosan profitszerzésre használó multik világával és a bennük csak az ördögi erőt látó, sokféle, helyiérdekű fundamentalizmussal szemben.

Szabó Zoltán úgy jellemezte, mint aki a szocialisták között liberális, a liberálisok között szocialista. Az viszont nem merült fel benne, hogy az e kategóriákkal le nem írható népiek között idegen lenne. Vélhetően azért, mert saját arcukat megőrizve ők (is) otthon voltak e körben, mert az nem ideológiai alapvetéseken épült. Amit Bibó a realizmusról mondott, hogy annak jegyében a legkülönbözőbb nézetrendszerek hívei azonos következtetésekre juthatnak – akár a népiek működésének meghatározója is lehet. Ezért eszmerendszertől függetlenül „népi” bárki lehetett, akinek a magyar sorskérdések személyes ügyévé váltak. És amikor ez a szellemi csoportosulás kialakult, ezek között a legfontosabb e „vidéki ország” (Németh László), a paraszti élet modernizációja volt. Ennek legfontosabb feltételét egy radikális földreform jelentette, ami nemcsak földosztást, hanem a nagybirtokrendszer szétverését is magában foglalta. Vagyis többről volt szó, mint a föld tulajdonlásának átalakításáról: annak a szemléletnek, az alávetettség rendszerének felszámolásáról is, ami erre épült, és amivel a nagybirtok a parasztság létformáját, tudatát deformálta – csírájában megakadályozva bármiféle modernizációt és polgárosodást. Vagyis 1945 előtt a népiek egy „második jobbágyfelszabadítást” akartak – és ez volt Bibó legfontosabb célja is. De Bibó „népiségében” nemcsak a sajátos magyar társadalomfejlődés elemi tényei játszottak szerepet, hanem egy ezen túlmutató elképzelés is. Kapitalizmusellenességében fontos elem volt, hogy már a 20. század közepe felé kialakult egy sajátos történelmi helyzet. „A társadalomtörténet folyamán a kizsákmányolásnak sok formája létezett, azonban a rabszolgaságtól eltekintve ritkán vált ilyen élesen ketté a termelőeszközök birtoka azok használatától; a haszna azok munkájától. A történelem egész folyamán azok, akik a termelőeszközöket használták és munkálták, egyben azokat többé-kevésbé birtokolták is, s természetszerűen ez a dolgok normális és emberséges rendje” – írta 1956-ban, a forradalom napjaiban. Mármost: a parasztság esetében a (föld)tulajdon és az annak birtokosaként megvalósuló paraszti munka példája lehet a termelőeszköz birtokában folytatott bármiféle munka társadalom- és egyénépítő természetének, a kizsákmányolás korlátozásának. Bibó nem volt álmodozó, tudta, hogy a modern nagyipar eszközeinek a munkások általi közvetlen birtoklása nem képzelhető el, ám a nagyvállalatok állami tulajdona és az 56-os forradalom legfontosabb újdonságát jelentő munkástanácsok részvételével folyó működtetése megoldhatja ezt a feladatot. Vagyis a munka más területeire is átfordítóak azok az elképzelések, amelyeket „népi”-ként a parasztsággal kapcsolatban formált ki.

Született harmadik utasként gondolkodói életútja tehertételének tartotta, hogy szinte mindig hamisnak tartott alternatívák ellen kellett harcolnia. Így azt a szembeállítást is elutasította, amely szerint szemben áll a nemzeti örökséghez való hűség és a társadalmi megújulásért folytatott harc – pedig ez a megközelítés egyaránt jellemezte a két háború közötti neobarokk társadalmat és a kádári szocializmust. (Különös módon a Révai-féle kultúrpolitikát kevéssé – igaz, ennek az volt az ára, hogy a magyarság szabadságküzdelmeit, nagy nemzeti erőfeszítéseit az osztályharc Prokrusztész-ágyában kellett a kurzus szempontjaihoz igazítani…)

Bibó számára e kettő egysége magától értetődő volt, olyannyira, hogy szükségtelennek tartotta bizonygatni. „A magyar történelemben én benne éltem, egy történeti tudatban éltem benne…” – mondta, és ebben a magyarságon túl eleve ott volt az európaiság, abban a keresztény-keresztyén kultúra és etika, benne a szociális igazságtétel imperatívusza. Ugyanilyen természetesnek tartotta a baloldaliság (sőt, a szocializmus) és a demokrácia összetartozását is.

1945-ben a Bibó kívánta korszakos változás legfontosabb elemei megvalósultak. Rövidesen kiderült, hogy a megszállt ország ennek ellenére nem a kívánt irányba mozdul. Nemcsak a szabadságot korlátozó akadályok, hanem a szabadság feltételei is eltűntek, így rövidesen teljessé vált egy olyan rendszer, mely az elnyomás rendszerének keleties, premodern elemekkel vegyített modernizációját hozta: egy avíttasan, patriarchálisan, emberek közti viszonyaiban embertelen uralmi rendszer arctalanná, idegenné, rendkívül durva rendszerré átalakítását. Ebben a közegben „az »ellenség« megtörésére létrejött óriási megfélemlítő apparátus a maga belső törvényeit követve nem fogyasztotta, hanem csinálta az ellenséget, és hamarosan elérte, hogy a félelem és ellenségesség a valóságos ellenségről átterjedt az egész lakosságra”.

Ebben a világban Bibó teljes hallgatásra kényszerült – alighanem csak korábbi baráti-társadalmi kapcsolatainak köszönhette, hogy ennél súlyosabb bajok nem érték. Az 1948-tól 1956-ig eltelt években elveszítette a marxi inspirációjú szocializmussal való együttéléssel, együttműködéssel kapcsolatos minden (roppant csekély) illúzióját. A forradalomban viszont harmadik utas baloldaliságának (egy megjegyzése szerint csak a harmadik út járható) ideális megvalósulását látta, amely nemcsak nem engedi visszatérni az 1945 előtti tulajdoni, hatalmi és mentális rendszer ember- és nemzetellenes világát, hanem megvéd mindent, ami egy ideális szocializmusban érték lehet.

Ám attól, hogy számára e kategóriák és a bennük megjelenő értékek nem hordoztak ellentmondást, sőt, még problematikusnak sem érezte egységüket, más teoretikusok vagy politikusok még nem éreztek hasonlóképpen. Alighanem okkal, mert számukra ezek – szemben Bibó látásmódjával – nem önmagukat jelentették, a hozzájuk való viszonyban szimbolikusan jelentek meg különféle nagy törésvonalak. Ezért, akármilyen lírai előképe is volt az 1989–90-es változásoknak a hirtelen fellobbanó Bibó-kultusz, aligha lehetett azt várni, hogy az új demokrácia alapvetésében gondolatai olyan súllyal jelenhetnek meg, mint az 1945-ös és 1956-os nekirugaszkodásokban.

Ezen alighanem az sem változtatott volna, ha megadatik neki, hogy megélje az újabb változásokat: szilárd értékrendjének a posztmodern világrendben már nem maradt tere, döntő elemeit egyetlen fontos, az események befolyásolására képes politikai erőcsoporthoz sem köthette volna.

A neki felrótt túlságos baloldaliságról, erősebb megfogalmazásban a kommunistáknak való behódolásról a rendszerváltás koráig a baloldal nem tudott. Ha Rákosiék a maguk oldalához tartozónak érezték volna, elbánnak vele, ahogy a sajátjaikkal tették, és Kádárék sem be nem börtönzik, sem az amnesztia után nem helyezik végleges karanténba. A magát az európai szociáldemokráciához kötő utódpárt 1990 után sohasem szánta el magát arra a radikális önkritikára, amely nyomán a legcsekélyebb mértékben igényt formálhatott volna Bibó örökségének akár egy részére. Elég, ha arra gondolunk, hogy a szocialisták legfajsúlyosabb poltikusa az a Horn Gyula volt, aki a forradalom leverése körüli tevékenységet a hírhedt „Na és?” kijelentéssel felütve úgy értékelte, hogy ő akkor a törvényes rendet védte (ha úgy tetszik, a törvénytelenségek Bibójával szemben…).

A látszat-ellenségeskedés után a szocialistákkal összeboruló liberálisok e puszta tényből következően közvetve, de nyilvánvalóan hátat fordítottak Bibónak (akinek liberalizmusát leginkább Antall József képviselte). De egyik utolsó írása is nyilvánvalóvá teszi, hogy számára a legkevésbé sem volt támogatható a modern liberális pártok politikai irányvonala: „megjelent a liberalizmus […] új tehertétele, mely az eszmerendszert mind a mai napig teljességgel hamissá és ellentmondásossá teszi; azzal, hogy az egész eszmerendszert gyakorlatilag teljesen alárendeli az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon önigazolásának” – írja. És hozzáteszi azt is, hogy „ma, ha Európában (Amerikában más a terminológia) liberális pártról hallunk, akkor az első, amit rögtön tudunk róla, hogy a nagytőke által támogatott pártról van szó, s nagyon örülhetünk, ha emellett több-kevesebb tisztességgel őrzi a liberális szabadság klasszikus intézményrendszerét is”.

De az adott helyzetben az oly sokféle árnyalatot ötvöző, mégis alapvetően konzervatívnak mondható rendszerváltó középpártok (MDF, kisgazdák, kereszténydemokraták) számára is elfogadhatatlan volt a bibói szocializmus társadalommodellje, melyet 1956-ban is nagyon határozottan képviselt, mely szerint (elvi okokból) nemhogy a nagybirtok visszaállítása elképzelhetetlen, hanem a nagyobb gyárakat is közösségi, azaz állami tulajdonban kell megtartani. Ha egyáltalán fölmerültek volna elképzelései, talán az egyetlen Munkáspárt fogadta volna el azt a gondolatát (igaz, még 1945-ben fogalmazta ezt meg), hogy megszüntetné a nagy vagyonok örökölhetőségét, hogy ezzel kizárja a tulajdoni alapon kialakuló születési kiváltságokat.

Összességében tehát aligha lehet megmondani, hogy a rendszerváltó politikai erők közül (melyek között a meghatározó szerepet a leköszönésével magát újrapozicionáló, tényleges hatalmi bázisát sikeresen átmentő korábbi állampárt játszotta) melyik számára volt Bibó hagyatéka a legkevésbé folytatható.

Sok gondolatával azért roppant nehéz kezdeni valamit, mert nincs fogódzónk arra nézve, miként alakultak volna elképzelései, ha alkotói életútja nem szakad meg. Gondolkodói pályaívét Rákosiék hatalomra jutása derékba törte, annak nyílvános szakasza harminchét éves korában, 1948-ban lényegileg lezárult. Jószerével akkor, amikor éppen hogy elkezdődött. Egy gondolkodó pályaképében ez a kor talán még annyi sincs, amennyi a költő csodagyerek Petőfinek megadatott…

1956 forradalma rövid néhány napra ismét csatasorba állította, de nem a tudós esszéistát, hanem a feddhetetlen értelmiségi politikust, aki teljes szellemi fegyverzetben lépett a tettek már nem létező mezejére – hogy aztán a szellemi nyilvánosság gyakorlatilag ismét, már véglegesen, bezáruljon előtte. Nemcsak ő maga zárult be egy időre: megszűnt maga az a szellemi nyilvánosság is, amelyre munkásságához szüksége lett volna. Aligha írhatott volna politikai esszéket, amikor a politika is megszűnt. Pedig számára a közéleti cselekvés és az annak tekinthető írás elemi kényszer volt – egy megjegyzése szerint tisztességes ember vagy elmegy ebből az országból, vagy vállalja a politikai cselekvést. Ő vállalta – meg is fizetett érte: nemcsak politikusként, gondolkodóként is. Szellemi jogfosztottként nem írhatta meg a kezdeti (történelmi) esszék folytatását sem: a hatalom nemcsak a politikai pluralizmustól zárkózott el, hanem betegesen irtózott minden gondolattól, ami nem az ellenőrzése alatt született.

Ezért amit Bibó életművének tekintünk, az terjedelmét tekintve nem sok, elkészülésének idejét tekintve mégis rendkívüli teljesítmény, hiszen a válogatott műveit tartalmazó négy vaskos kötet emblematikus írásai néhány év (és milyen évek!) során készültek el. Ezek az évek, a háború és a kommunista hatalomátvételt megelőző, látszat- és áldemokrácia évei messzemenően befolyásolták az írások hangoltságát. Bibó a Trianon utáni Magyarországon eszmélkedett – egy történelmi katasztrófa utáni korban. Első érett írásainak születése idején már tartott a II. világháború, a – ne kerteljünk, minden értéke, kereksége, zártsága ellenére is töredékben maradt életmű – legfontosabb írásai pedig ismét két tragédia, tragikus korszak közé eső időszakban készültek. Csak sejthetjük azt az irányt, amelybe gondolkodói útja haladhatott volna, de semmiféle fogódzónk nincs arra vonatkozóan, hogy mi mindent nem írhatott meg, mi mindent nem gondolhatott végig. Mert nemcsak ő ítéltetett hallgatásra, nemcsak azt a szellemi közeget is likvidálta a diktatúra, amiben gondolkodott, hanem elzárta a nagy európai és tengeren túli szellemi műhelyektől is. Így, még ha valamely véletlen folytán személyes feltételei lehetővé tették volna az alkotómunkát, megkezdett művét már semmiképpen nem folytathatta. Ezért tanulmányai értelmezésekor fokozottan kell figyelnünk arra, hogy az azokban megjelenő világkép a két háború közti Magyarország társadalmában formálódott, és legfontosabb tételeit a történelem különleges pillanataiban vetette papírra.

A nagy háborúk utáni évek szükségszerűen vetik fel egy új kezdet reményét, így volt ez 1918 után is. Miért lett volna másként 1945-öt követően: nagy bűnök után a nagy megtisztulás, a végletes embertelenség után a legmélyebb humanizmus hite ad erőt az újjáépítéshez, nemcsak az anyagi világban, hanem a társadalom megújítására törekedve és metafizikai értelemben is? Semmi különös nincs tehát abban, hogy Bibó nagy tanulmányainak (nem önmagában!) ez a megtisztulás-étosz adja távlatát. Nem ok nélkül. Az 1945-től 1948-ig terjedő időszak valóban páratlan lehetőségeket villantott fel a magyar sorskérdések megoldására. Így arra a korábban nem remélt mélységű, európai mintájú modernizációra, amibe beleférhetett volna mindaz az érték, amelynek megvalósítására közéleti szerepet vállalt, ebbe értve természetesen a közigazgatásban való elhelyezkedését, hivatali megbízatását is. Hogy mennyire fontosnak tartotta nemcsak saját részéről, hanem általában is a tisztviselői munkát, azt a közigazgatásról szóló tanulmányain kívül közjogi alapállása is bizonyítja, mely szerint „egy olyan jogi alapelv, aminek nincs eljárási technikája, annyi, mint a semmi”. Ennek a meggyőződésnek a jegyében lett a koalíciós időkben kormánytisztviselő, a forradalom idején kormánytag.

Ami esélyt az 1945-ös változások fölkínáltak, azt a fordulattól el nem választható módon az idegen megszállók (és kollaboránsaik) azonnal el is vették – és a korábbi, erősen korlátozott demokráciát egy korlátlan diktatúra extremitásai követték. Bibó, a maga – ne szépítsük – politikai naivitásig jutó, végletes emberi jóhiszeműségével ennek az ellentmondásos képletnek, amelynek taktikusan rejtegetett igazi arcát a szabadságjogok teljes elvonása határozta meg, csak a jó oldalával számolt.

Ez alighanem már a maga idejében is problematikus volt. A „túlságos baloldaliság” képe alighanem az e szellemi alapállásból fakadt írások, magatartás emlékére épül. Így akár – hogy csak jelzésszerűen utaljak e kérdéskörre – egyik kiugróan fontos műve, A magyar demokrácia válsága tételeire. A tanulmány egyik fejezete A megszállás válságáról íródott. Ebben Bibó két képletet vázol, az egyik a megszállóktól való középosztályi rettegést, a másik a (kommunista orientációjú) baloldal csodavárását (az azonnali hatalomátvételt) taglalja. Tendenciája azonban az, hogy (az állítólag) a belügyekben semleges megszálló hatalomhoz való viszony, mely különösen az óvatos, a forradalmi átalakulástól különböző mértékig tartó rétegek elhibázott magatartása miatt problematikus. Bibó szerint „életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen, s a beteg magyar társadalomszerkezetnek azok a tényezői, melyek a szovjet hadsereg megjelenésére tűntek el: a vadászó urak, a zárt kasztban élő tisztek és hivatalviselők, a csendőrök és sváb lelkű nemzetnevelők vissza ne térhessenek”. Elvben ez talán még rendben is lehetne, bár a külső erőre támaszkodó átalakulás aligha alkalmas arra, hogy a társadalmi fejlődést szervessé (Bibó kedves fogalma!) tegye. De ez a szovjet hadsereg nemcsak a korábbi berendezkedés anomáliáinak vetett véget, hanem több mint félmillió magyar állampolgárt hurcolt el az országból úgy, hogy erről a megszállók által ellenőrzött sajtó nem számolhatott be. Mindez Bibó legközelibb személyes és (a marxizmusnak való elkötelezettséget leszámítva) elvbarátjának, Erdei Ferencnek belügyminisztersége idején zajlott. Ma szinte érthetetlen, hogyan lehetséges, hogy Bibó nem ismerte fel a végzet közeledtét, hiszen például Erdei nem tudta elérni még azt sem, hogy felelősségre vonják a (magyar kommunisták fedezte) gyömrői gyilkosságok tetteseit, amelyeknek a mind Erdei, mind Bibó által nagyra becsült Révay József gróf is áldozatul esett. Erdeinek, ismétlem, a belügyminiszter Erdeinek, már csupán a komolyabb vizsgálat megkezdéséhez meg kellett szereznie Rákosi hozzájárulását, aki ezt a rá jellemző cinikus machiavellizmussal meg is adta. A vizsgálat komolyra fordulásakor azonban kijelentette: „azoknak a fiúknak mégsem eshetik komoly baja”. Ezt követően az eljárás elakadt – s az esetről Erdei „igen kedvetlenül” számolt be Bibónak. De miként lehetséges, hogy már ebből az egyetlen esetből nem vette észre Bibó, hogy itt nem készül, hanem már folyik valami szörnyűség?

Nem tudom elképzelni, hogy ezt Bibó ne látta volna. De azt hiszem, nem akarta levonni azokat a tragikus következtetéseket, amelyek az esetből levonhatók voltak. Az egyik oka talán a megelőző év rettenetére épülő erkölcsi megrendülése, a szörnyűségek miatt magára vett közösségi bűntudat lehetett. Bibó történeti esszéinek egyik újdonsága, hogy a társadalom működésében kifejeződő mentalitást nemcsak művelődéstörténeti, szociológiai, társadalompszichológiai, hanem mélylélektani szempontból is vizsgálja. Ez a közelítési mód ott van A kelet-európai kisállamok nyomorúsága vagy Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás történelem fejtegetéseiben, a német hisztériáról, a zsidókérdésről írt tanulmányokban. Az 1944–45-ös magyar tragédiában Bibó saját társadalmi osztályának vétkességét látva és messzemenően elítélve magára vette az elkövetett bűnök miatti erkölcsi felelősséget. Megkockáztatom, hogy olyannyira átérezte ezt, hogy gondolkodói teljesítményének egyik legfőbb, esetenként rejtekező múzsája az ebből adódó szorongás lett. Ennek enyhítésére átvállalta a (másoknak járó) büntetést, és ennek az érzésnek sodrásában nem érzékelte a szovjet megszállás és a kommunistáknak – a megszállók fegyveres erejére épülő – fokozatos hatalomátvételét bizonyító tények valódi, tragikus jelentőségét. Nem behódolás volt ez, hanem egy rendkívül érzékeny moralitású humanista különös áldozata, ami a politikai elemző időszaki vakságában mutatkozott meg.

Hogy milyen különös, összetett jelenség volt ez, azt életútinterjújában a Parasztpártból kilépő Kovács Imre magatartásának felidézése mutatja. Bibó ezt a szakítást jelentős részben esetleges, a személyes élményekből adódó okokkal magyarázta: „Ami Kovács Imrét illeti, azt nem tudom, hogy ő nem szerzett-e – tudtommal bizonyos ideig volt szovjet fogságban – a megszállással kapcsolatban sokkhatású személyes élményeket. Mindenesetre ő csoportosulási gócává lett mindazoknak a parasztpártiaknak, akik a parasztság melletti kiállást egy erős önvédelmi magatartással kapcsolták össze, csak éppen az ő riadalmuk a kisgazdapártiakétól eltérően nem úri sérelmekből, hanem döntően a szovjet megszállás és politikai túlsúly tényeiből táplálkozott. Én ettől a riadalomtól érzelmileg messze álltam…”

Szerencsés ember – mondhatnánk, hiszen a kérdéses időszakban a magyar lakosság többsége szerezhetett „sokkhatású személyes élményeket”, ennek következményeként a „riadalom” nem sokféle, nem sok egyes ember érzése volt, hanem a társadalom többségét okkal jellemezte. Ez a félelem nem csupán azokat az úrinak nevezett rétegeket érte el, akik az előző évek nagy vizsgáján elégtelenül szerepeltek, vagy éppen társadalmi státusukból adódóan szenvedtek el súlyos sérelmeket – amiben esetleg még felfedezhető volt valamiféle történelmi igazságszolgáltatás is. A személyi biztonság elvesztése, az anyagi és emberi kiszolgáltatottság, az alapvető jogoktól való megfosztás azonban nem a korábbi kiváltságosok osztályhelyzetéből, hanem a polgári létezést lehetővé tevő feltételek brutális, gyakran tragikus következményekkel járó módon való, mindenkire kiterjeszthető elvonásából következett.

Ezt nem tudatosította magában Bibó, de az nem vitás, hogy a közállapotok őt is aggasztották: elemzéseiben a közbiztonság helyreállítása, a felelősségre vonás méltányosságának kérdése különös súllyal szerepel. Arról azonban nem ír, és alighanem azért, mert jelentőségét még nem méri fel, hogy a közbizonytalanság hátterében milyen erők, milyen törekvések állnak. A közvetlen helyzettel szembeni engedékenysége mögött az is meghúzódik, hogy ekkor még olyan világpolitikai konstellációban reménykedik, „mely Magyarország számára az eddig [addig] fennálló sémáktól független fejlődési utat tesz lehetővé”. Számára ennek a „független fejlődési út”-nak rendkívüli jelentése van. Ez lenne az a harmadik út, amit Magyarország, mint kicsi, és ezért szabadon kísérletezni képes műhely mutathatna fel (a fasizmus versus kommunizmus képletet kínáló) Európának. Ennek – a racionális érvekkel támogatható – álomnak a jegyében nem méri fel az atrocitások igazi jelentőségét, azt, hogy e helyzet nem véletlenül alakul így, hogy a tettesek és felelősök célja a félelem légkörének kialakítása. És erre már nem jó válasz az a G. Ferrero-parafrázis, mely szerint demokrata az, aki nem fél. E következtetés amúgy sem vonható le a genfi professzor eredeti felvetéséből, aki nagyon helyesen gondolta azt, hogy demokrácia ott van, ahol nem kell félni.

Mindehhez még hozzátehetünk egy másik, kevésbé jellemző, Bibó önreflexióiban meg nem jelenő, de tudat alatt talán mégis ható okot is. Bibó számára fontos tétel volt az önbeteljesítő jóslatok gondolata: az, hogy a félelem maga is előhívhatja azokat a veszélyeket, amelyek okán kialakul. Optimizmusa mögött olykor mintha ennek a fordítottja hatna: hogy a remény is előhívhatja azokat az esélyeket, amelyekre létezését azok hiányában is alapítja. Az már a mindenkori utókor baja, hogy az előbbi álláspontot reálisnak, az utóbbit naivnak tartja.

Végül még egy, elméletileg jól fölépíthető magyarázata is lehet annak, hogy Bibó miért mutatkozik ennyire naivnak. Pontosan tudta ugyanis, hogy a demokráciához szükséges társadalmi szerkezet kialakítása nélkül nincs demokratikus Magyarország. E szerkezet megteremtését okkal tekintette elsődleges feladatnak. Történelmi tanulmányainak fontos tanulsága – ahogyan erre Domokos Mátyás fölhívta a figyelmet –, hogy a legnemesebb törekvések, a demokrácia és a közjó jegyében működő politikusok minden erőfeszítése hiábavaló, ha hiányzik az a tulajdoni és jogi háttér, amely lehetővé tenné az ország demokratikus működését. E feltételrendszer megteremtése tehát nélkülözhetetlen, és ehhez a régi hatalmi rendszert elsöprő megszállás tényében (a maga szempontjából nem alaptalanul) még valamiféle „támogatást” is láthatott, ugyanúgy, ahogyan a kommunisták politikájában is. Ha ehhez odaszámoljuk a megszállás átmenetiségére vonatkozó, nemcsak őbenne élő reményt, amely mögött a nagyhatalmak politikájának, katonai erőviszonyainak kétségtelen tényei is álltak, akkor álláspontja nem is annyira és nem minden összefüggésében, nem feltétlenül naiv. Annyiban igen, hogy kiindulópontja szerint a Nyugat a maga érdekeit felismerve cselekszik majd. Az persze naivitás, hogy ez a történelmi bizalom azután hatja át, hogy alig pár évvel korábban a magyar kül- (és bizonyos mértékig és szakaszban katona-) politika arra épült, hogy ugyanez a Nyugat eleve nem engedheti be a Vörös Hadsereget Közép-Európába, s az amerikai támadó ék az Adriától a Duna-völgybe hatolva Magyarországot is megtartja a Nyugat részének. Azt nemcsak utólagos bölcsességünk mondatja, hogy igenis, komoly gyanút ébreszthetett volna Bibóban az, hogy a II. világháború végjátékában nem ez a cáfolhatatlanul logikus, a valós érdekek szerinti politikai cselekvést feltételező forgatókönyv valósult meg. Így pedig már számolni lehetett azzal a kevéssé optimista forgatókönyvvel, melynek nyomán mindenki rádöbbenhet, hogy (Domokos Mátyás szellemes megfogalmazása szerint) „a periklészi demokrácia nem Xerxész protektorátusa alatt virágzott”.

És még valamit tudnunk kell erről a némelyek által, kívülről-távolról a kommunistáknak tett engedmények bizonyítékának tekintett írásról: amit Szabó Zoltán, a közreadó szerkesztő rögzített az utókor számára. Azt tehát, hogy a kommunista párt már akkor, 1945 őszén mindent megtett, hogy A magyar demokrácia válsága megjelenését megakadályozza. Szabó Zoltán azonban ellenállt Révai retorikájának, jogalap nélküli utasításainak, zsarolásának, fenyegetésének. „Veszélyezteti a demokráciát” – vélték kommunista részről, a „párt vezetői is aggályosnak tartják a cikket”, Révai (akkor a Szabad Nép főszerkesztője) ellenforradalminak és reakciósnak minősítette, és a rendőrséggel akarta a nyomdában a szedést lefoglaltatni. Majd kénytelen volt belátni, amit Lukács György, pártja nálánál jóval taktikusabb teoretikusa mondott, miszerint kisebb kár éri a kommunistákat, ha az írás megjelenik, mint ha közreadását erőszakkal megakadályozzák, de a cikk megjelenésének feltételéül szabott vitában mindenesetre kifejtette, hogy Bibó a kommunistákról torzképet rajzol. Így fogadták tehát az MKP részéről azt az írást, aminek nyomán a nekik behódoló Bibóról szóló elképzelések megszülettek…

Természetes, hogy egy másik történelmi kor más elképzeléseket hív elő, a későbbi tudáshalmaz alapjáról nem bírálható egy korábbi állapot ismeretanyaga birtokában kialakított álláspont. Kétségtelen, hogy Bibó egykori konkrét politikai célrendszere elavult, amit nagyon jól tudott, s bizonyosan változtak az ő ítéletei is. De aligha változtak volna az erkölcsről vallott nézetei, és nehéz elképzelni, miként reagálhatott volna arra, hogy a társadalom morális helyzete, a közéleti erkölcs is átalakult. Igaz, az az emelkedettség, amely a politikai gondolkodó Bibót jellemezte, legfeljebb 1956 forradalmának néhány napjában jellemezte a közállapotokat. Ám 1990-ben már mindennapos gyakorlat volt, hogy nyíltan és eredményesen lehetett támadni bármiféle olyan politikai magatartásformát, melyben erkölcsi szempontok jelentek meg. Még a pártállam végnapjaiban cinikus büszkeséggel vallotta egy vezető politikus, hogy „a kormány ígérete nem úri becsületszó”. Hamarosan az Antall-kormány elleni vádak egyik legfontosabb érve volt, hogy annak küldetéstudata van. A politikai pályáról kiszorított Pozsgay Imre keserű megjegyzése, miszerint „a hála nem politikai kategória” pedig nem mint panasz került feljegyzésre, hanem a politikai pragmatizmus alapvető tanításaként vált szokássá idézése.

Ebben a világban a Bibó ihlette erkölcsi és szellemi igényű politika, sőt, politizálás is kudarcra volt ítélve. Erre figyelve írta Sándor Iván Bibó-felejtés című kötetét, amelynek koncepciójával ugyan lehet vitatkozni, de a címe vitathatatlanul pontosan jelzi a fordulatot. Telitalálatnak mondanám, annak ellenére is, hogy elfelejteni csak azt lehet, amiről tudnak, tudunk. Bibótól azonban, mint annyi mástól, a pártállam cenzúrája megfosztotta a magyar köztudatot, még ha az elit-értelmiség körében élt is valamiféle Bibó-mítosz. Egyes, nagy tanulmányai kétségkívül alapműnek számítanak ma is, de politikai krédója nem lett tananyag. Megismerésének akadályai között eleve nagy szerepet kapott a politikai kisajátítás szándéka. Ehhez nem kellett gondolkodásának egész építményét, logikáját, erkölcsi imperatívuszait, keresztény-keresztyén gyökereit, a diktatúrák elleni harcát, nemzeti elkötelezettségét részleteiben megismerni.

Az utókor könnyedén átlép szocialisztikus elképzelésein, azzal, hogy a gyakorlati megvalósíthatóság szempontjából azok ma, döntő elemeikben, utópiák. De nekünk, egy bolsevik diktatúra alávetettjeinek és egy, az állampárt rendszere szerint működtetett világ akaratlan örököseinek tudnunk kell, hogy elképzelései nemhogy távol álltak a marxizmusétól és a 20. századi marxisták szocializmusától, hanem kifejezetten ezekkel az elképzelésekkel és kísérletekkel szemben fogalmazódtak meg, aminek egyik oka, hogy Bibó gondolatainak előzménye a századelő, Lenin és Sztálin előtti, nem-marxi, gyanútlan szocializmusa, társai pedig a század nyugati szocialistái.

Ha magyar példát akarunk mondani erre, akkor arra a plebejus igazságtudatból kinövő gondolkodásmódra kell utalnunk, amely a mai értelemben szocialistának aligha mondható Ady elképzeléseiben is megmutatkozott. A bibói szocializmus demokráciája a legkevésbé sem legitimálja a kisebb-nagyobb diktátorok szocialista-kommunista pártállamát, ahogyan az azok utóvédjéből összeállt zsákmánypártot sem, hanem a legélesebben szemben áll vele. Hogy a különféle szocializmusok között milyen éles törésvonalak húzódnak, azt Bibó nagyon is pontosan tudta és a saját bőrén is érezte (ahogyan a magát gyakran ugyancsak „szocialistának” tekintő Németh László is. Megjegyzem, igencsak fontos volna a Németh–Bibó kapcsolat e fejezetének monografikus föltárása).

Bibó alaptétele, hogy végső soron a szocializmus lényege „az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon felszámolása”, és a szocializmus nem más, mint „kizsákmányolásmentes társadalom” – amiről „az ortodox kapitalistáknak és az ortodox kommunistáknak az a közös előítélete” hogy „eredményesen nem valósítható meg másként, mint a szabadság nyugati technikáinak a hosszú időre való elvetésével”. Számára viszont éppen ezeknek a szabadságtechnikáknak maradéktalan érvényesítéséhez elengedhetetlen a szocializmus, mert a gazdasági túlhatalmak ezek kialakulását, működését megakadályozzák.

A szocializmus marxi–lenini–sztálini és posztsztálini formája (amelyet a világ civilizáltabb vidékeinek berzenkedése miatt nem szívesen neveztek hívei bolsevizmusnak vagy kommunizmusnak) felől nézve a legveszedelmesebb ellenségnek a nem általuk elképzelt szocializmus hívei számítottak. Azok, akik nem a hatalomra jutott séma szerint, hanem a „maguk módján” voltak szocialisták. Így kerültek a hazai ellenségképben meghatározóvá a Bibó- és Németh László-szerű szocialisták, de még a nem moszkovita kommunisták és szociáldemokraták – és más, a jövő útját nem a Szovjetunió Kommunista Pártjának mindenkori Központi Bizottsága által jóváhagyott ukázok szerint elképzelő társadalmi újítók.

Bibó a kádárista Magyarországon kijelölt helyét, helyzetét elemezve tűnődött azon, hogy a más nézetekkel való vitaképességét hangsúlyozó rendszer éppen ővele miért nem képes párbeszédet folytatni. Sorra vesz néhány jellemző, eltérő nézetet. Megállapítja, hogy az adott rend csak ott vállal vitát, ahol nem kockáztat semmit. Szóba állhat a vallásos világképet követőkkel – egy ilyen vitát nem követ tömeges áttérés. Ugyanígy beszélő viszonyba kerülhet konzervatív, arisztokratikus, sőt reakciós nézetek híveivel – ezeknek már régen nincs komoly tömeghátterük. De az olyan ideológiai vagy politikai témafelvetéseknek, mint az övéi, „melyeknek demokratikus és radikális voltához alig férhet kétség, de ugyanakkor alkalmasak arra, hogy felfedjék a hivatalos álláspontnak azokat az ellentmondásait, melyeket nagyon is érez az értelmiségi ifjúság, melynek a hivatalos ideológiával szemben való elégtelen érdeklődése miatt úgyis annyi komoly panasz merül fel”(ő jellemzi így nézeteit) – nem is lehet terük. „Nyilvánvaló, hogy egy ilyenféle vitának az eszmei kizárólagosság adott rendszerében nem sok jövője van”– zárja le gondolatmenetét. Ismételjünk meg ebből egy kifejezést: „az eszmei kizárólagosság adott rendszere”. Nos ez az, amellyel Bibó a maga, az alávetett logikája szerint sosem lehetett kompatibilis.

Amiből következik, hogy miként kerülhetett Bibó hosszas elhallgattatás után valahogyan mégis a szélesebb nyilvánosság elé. Ehhez a részleges szellemi visszatéréshez nem a vele történt törvénytelenségek, méltatlanságok hivatalos bevallásán, a sértett megkövetésén keresztül vezetett az út. Nem saját jogán, hanem ifjúkori barátjának, az egyébként ugyancsak kivételes tehetségű, és témáját tekintve klasszikus értékű műveket maga után hagyó, ám 1945-től politikailag és így morálisan is fölöttébb vitatható szerepet vállaló Erdei Ferenc életútjának tanújaként jelenhetett meg.

1979-es halála – felesége elvesztését követően három héttel –, az azt okozó betegségei nem választhatók el attól a sorstól, amit kifejezetten a kommunista rendszer mért rá. Magas vérnyomása a vizsgálati fogságban fejlődött ki, veseelégtelenségének oka lehetett a Márianosztrán vesetájon elszenvedett megveretése – a szorongások, megaláztatások, a nem engedélyezett genfi ösztöndíj ügye, a meg nem kapott útlevél („kiutazása közösségi érdeket sért”) izgalmai mind-mind részét jelentették annak a folyamatnak, amely életét hosszú évekkel megrövidítette. Igazából nem annyira utánahalt élete társának, mint inkább kitartott annak haláláig… Temetése nem is lehetett más, mint egyfelől ellenzéki demonstráció, másfelől a pártállami titkosszolgálat kiemelt feladata.

A rendszer ekkoriban már repedezett. Néhány évvel később az – akkor még kívülállók számára nem ismert – fordulat előkészítésének részeként következett Bibó műveinek részleges (az ’56-tal kapcsolatos írásokat nem tartalmazó) kiadása. A hatalmi rendszer szereplőinek önátmentését szolgáló manőverek között a cenzúra enyhítése is szerepet kapott. Ám az e gyűjtemény közreadása nyomán kialakuló, rövid ideig tartó értelmiségi fellángolás nem volt elegendő ahhoz, hogy széles körben és mélyen beépüljenek elképzelései a tágabb közgondolkodásba. A széles körű Bibó-tanulás elmaradt. A társadalom alakulásának, de legalább gondolkodásának menetét befolyásolni képes közeg számára végül is Bibó csak egy tiszteletre méltó név maradt, akire hivatkozni lehet azok előtt, akik számára a név ugyancsak tiszteletre méltó. A név esetenkénti felragyogása ellenére gondolatainak jelenléte éppen a rá oly gyakran hivatkozó körben inkább kényelmetlen, ha másért nem, mert többszörös mulasztásra figyelmeztet.

Miért? A válasz nem könnyű – bibói mélységben kellene vizsgálni és látni okait. Ez aligha áll módomban, de néhány szempontot azért érdemes fölvetni.

Talán a legfontosabb az, hogy Bibó rendkívüli erkölcsi jelenség volt, erre az erkölcsre épült gondolkodása, szellemi és közéleti magatartása. Ebben minden méltatója egyetért, egy tragikus sorsú ifjúkori barátja már huszonévesen erkölcsi zseninek nevezte, Szabó Zoltán engesztelhetetlen jóhiszeműségére hívta fel a figyelmet. Ilyen végletesen jóhiszemű csak kivételesen jóindulatú ember lehet, aki önmagából indulva ki másról is csak a legjobbakat feltételezi. Félreértés ne essék: nem moralista volt, hanem erkölcsi fenomén, akinek nem szavai, hanem a léte teremt mércét. Olyat, amitől tudat alatt majd mindenki megrémül, ezért nem erkölcsi tartalmakat, hanem történeti, szociológiai, politikai jelenségeket, folyamatokat vizsgáló írásait is bizonyos (indokolt) kisebbrendűségi érzéssel olvassa.

A jóhiszeműség nemcsak erkölcsi-emberi, hanem szellemi-szakmai értelemben is jellemzi. Nem tud másként értelmezni helyzeteket, mérlegelni kérdéseket, minthogy abból indul ki, hogy e helyzetek részesei, az e kérdésekben döntő szereplők lehetőségeiket maguk is elemezve a legracionálisabb döntést hozzák meg. E gondolkodásmódját öregkorában nem kevés iróniával szemléli: „Világéletemben, amióta politikai ésszel gondolkodom, és ez elég régi időre megy vissza, a legnagyobb tévedéseket mindig akkor követtem el, mikor különböző politikai tényezőkről azt tételeztem fel, hogy azok a saját érdekükben felfogott legokosabb dolgot fogják csinálni”.

Ezt a tételt megerősíti Németh László is – egy kivételesen súlyos történelmi pillanatra tekintve. Mint feljegyezte, 1956 őszén attól kezdve volt biztos a végzetes szovjet beavatkozásban, hogy végighallgatta Bibó fejtegetéseit arról, hogy az újabb fegyveres fellépés a szovjetnek nem érdeke. Sőt, éppen a kivonulás a kívánatos számára, mert ez hozza majd a legnagyobb politikai hasznot. Nos, az amúgy szintén nem a napi politika elemzésében igazán nagy Németh László e pillanattól kezdve tudta, hogy a forradalomnak vége, mert a gyakorlatban a Bibó elemzése szerinti optimum ellentéte szokott megvalósulni.

Bibó életrajzából kiderül, hogy az erkölcsi imperatívusz már szüleinek életútjában is kivételes szerepet kapott. A relatív középosztályi jólét, a szellemi arisztokrácia körébe tartozás, szeretetteljes, a világ szörnyűségeitől menedéket kínáló családi háttér biztos alapot kínált egy magasra ívelő tisztviselői karrierhez. De ezzel egyenrangú hatás volt, ami a gyerekkorára való emlékezéseiből mindig kiderül, hogy odahaza olyan légkör vette körül, amelyből az emberi méltóság, a szabadság, a szellemi szuverenitás tisztelete, a kötelességteljesítés, a kivételes adottságoknak a köz javára használata, a minden téren való tisztesség és a szegényekkel, nehéz sorsúakkal való szolidaritás gondolata sugárzott. Az ezekhez a normákhoz való feltétlen és következetes hűség azonban semmilyen társadalomban sem kedvez az előmenetelnek…

« vissza