Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Búcsú Kovács Andrástól

91 éves korom ellenére tele vagyok tervekkel. Soroljam fel őket? Nem tehetem, mert szünet nélkül szaporodnak a tennivalóim, és félrevezetném olvasóimat, mert amit ma beírnék, az holnapra már kevés volna, ahogy az is kevés, amit eddig leírtam.”

Ezek Kovács András utolsó mondatai A szerencse fia című önéletrajzi írásá- ból. Becsukom a könyvet, és lehunyom a szememet. Képzeletem vetítővásznán megjelenik a kép, amely mindig elém tűnik, valahányszor eszembe jutnak azok a Hideg napok, dermesztően hidegek, filmgyári munkám első napjai András asz- szisztenseként. Azóta sem esett akkora hó, a Dunát jégpáncél fedte, a ködöt már mi borítottuk a tájra, és mi vágtuk a léket is, amely a tömeges megtorlás áldozatainak vesztőhelyét jelképezte a filmben. Ő a kamera mellett áll, a stábnak kiosztott, prémgalléros dzsekiben, elmaradhatatlan baszk sapkájában és vastag, fekete keretes szemüvege mögül figyeli a jelenetet. Feszülten figyel, de különös módon ez a belső feszültség mégis szelíd vonásokat rajzol az arcára. Így látom Őt. Ez az a kép, amely képzeletem képernyőjére mindannyiszor rávetül, majd áttűnik – hol filmjeinek valamely jelenetébe, hol vele magával kapcsolatos emléktöredékeimbe, ahol András többnyire szenvedélyesen érvel, vitatkozik.

Igen, ez az Ő igazi eleme. De nem az önmagáért való vitatkozás, amely – ahogy azt a Falakban megfogalmazza – csak arra jó, hogy levezesse a feszültséget és megbénítsa a cselekvést. Filmjeinek hősei szinte kivétel nélkül erkölcsi kérdéseket járnak körül, a cselekvés és nem-cselekvés dilemmája feszíti őket drámai erővel, és nem mellékesen mindez a közösség iránti felelősségük mércéjével is megméretik. Igen, a magyar filmművészet hatvanas években induló megújulásakor ez még szempont volt.

Szülőfalujából, az erdélyi Kidéből Kolozsvárra, ahogy András nevezte, második szülőhelyére került internátusba, ahol úgy találkozott a népi írókkal, hogy a vasárnaponként bibliaórát tartó teológus a 13 éves kisdiák kezébe adta Szabó Zoltán Tardi helyzet című könyvét. A könyv lekötötte, élvezettel olvasta. Úgy negyven év múlva személyesen is találkozott a londoni emigrációban élő szerzővel, és megvitatták, hogyan hatottak később a Magyarország felfedezése című sorozat írásai az akkor már nemzetközileg elismert filmrendező munkásságára.

Erről leginkább dokumentumfilmjei tanúskodnak. A legendás Nehéz embereket legutóbb a film ötvenedik születésnapján Andrással együtt nézhettem meg az Urániában. Nem tudtam meghatódottság nélkül figyelni, ahogy a vetítést követő közönségtalálkozón a kilencvenedik évében járó mester testileg ugyan meggyengülten, de változatlan szellemi hévvel magyarázta az érettségi korú gimnazistáknak, milyen volt a Kádár-kor, amelyben a film született, kikkel hadakoztak azok a „nehéz emberek”, hogyan  találkozott párizsi ösztöndíjasként a cinéma vérité módszerével, amelynek aztán itthon ő lett egyik meghonosítója. Szavaiból félreérthetetlenül kitetszett, hogy a filmrendezést tettnek tartotta, cselekvésnek.

Ahogy a Labirintus filmrendező hőse mondja: „Én használni akarok azzal, amit csinálok.” S hogy ez egyben milyen belső drámát, művészi dilemmát jelent, az pont ebből a filmjéből érződik, ahol a rendező választásra kényszerül a közönségsikerrel kecsegtető melodráma és a személyes meggyőződése által diktált valósághű ábrázolás között. Ez utóbbit választja, mert az igazi énjét képtelen álarc mögé rejteni.

Mint azt a könyve címe is sugallja, magát a szerencse fiá”-nak tartotta, s számtalan véletlennek, szerencsés találkozásnak tulajdonított meghatározó szerepet élete és pályája alakulásában. De én nem a véletlen művének gondolom, hogy filmrendező lett, még kevésbé azt, hogy közösségi emberré vált – mert András igazából az volt, aki korán, tudatosan elindult az ide vezető úton.

Szülőfalujában nem volt mozi. A nagyapja ezért sokáig azt se nagyon tudta elképzelni, hogy miféle mesterségre adta unokája a fejét. S mivel András számtalan külföldi utazásáról gyakran küldött neki képeslapot, végül elkönyvelte, hogy a filmrendező bizonyára afféle utazó ügynök, olyan, mint akik Kidébe is jártak Kolozsvárról, portékáikat kínálva.

A kolozsvári diák figyelmét a hetente olvasott kritikák terelték a filmre. A futószalagon készült fehértelefonos magyar filmeket felületesnek érezte, elolvasott minden filmről szóló elérhető írást, fejébe vette, hogy filmrendező lesz, de egészen más szellemiségű filmeket fog csinálni, mint az álomgyár hamis produktumai.

1944-ben, miután a Keleti pályaudvaron leszállt az ingyen vonatról, első útja a Gyarmat utcába vezetett, de a Hunnia filmgyár kapuját zárva találta, a front közeledtével ugyanis félbeszakadt a filmgyártás. Később erre emlékezve ezt írta: „Nekem az volt a fontos, hogy abban a városban lehetek, ahol magyar filmet gyártottak és fognak gyártani.”

A nyilas kormány rendelete szerint be kellett vonulnia, de kalandfilmbe való fordulatok után megszökött a nyilas karszalagos csendőröktől. Amint véget ért a háború, felkapaszkodott egy tehervonatra, s irány hazafelé, Erdélybe. 1946 nyarán ott olvasta a Szabad Népben megjelent hirdetést, hogy a budapesti színiakadémián elindul a filmrendezőképzés. Azonnal beadta az útlevélkérelmét, s mivel Bukarestből válaszra sem méltatták, visszaszökött Magyarországra, jegy nélkül, a vonat ütközőjén utazva. Ezúttal a Nyugatiba érkezett, ahonnan mezítláb ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, mert a kalandos éjszakai rohanásokban a bakancs feltörte a lábát. Így érkezett meg a felrobbantott Erzsébet híd romjai mellett a Györffy-kollégium épületéhez. Makacs, céltudatos törekvéssel jutott el kimagasló alkotásokban gazdag művészi pályájának rajtvonalához, a főiskolára, ahonnan azután olyan nagyszerű tehetségek társaságában vágott neki a távnak, mint Makk Károly, Fehér Imre, Bacsó Péter, Jancsó Miklós. Igen, a Fényes szelek nemzedéke. Nagyszerű elődeink, s nemcsak a mi nemzedékünké, de az utánunk következőké is. Nem árt észben tartanunk, hogy a magyar filmtörténet az egymást követő filmes nemzedékek megbecsülendő és megőrzendő öröksége.

Közösségi ember volt, született vezető egyéniség, a szó legnemesebb értelmében az. Rátermett és elhivatott. Már negyedikes gimnazistaként megválasztották önképzőköri elnöknek, holott ezt a tisztséget előtte mindig valamelyik nyolcadikos, érettségiző diák töltötte be. Megbízták az ifjúsági könyvtár vezetésével, s kezdeményezésére a polcokon megjelentek a népi írók művei. Felsős társaival kijártak a mezőségi falvakba, olvasnivalót vittek a szórványban élő magyaroknak. Érettségi előtt kimentek olyan falvakba, ahol már nem volt református lelkész, András mondta, hogy melyik zsoltárt énekeljék, és még úgymond prédikált is, s Móricz Zsigmondról és a népi írókról mesélt.

A szociológiából ismerte meg az adatot, hogy ugyan Magyarország lakosainak kétharmada kétkezi munkás, de az ő gyerekeiknek csak öt százaléka jut el iskolába. Tehetségkutató akciókat szervezett. 1945 elején Kolozsvárt megalapították az első népi kollégiumot, és Móricz Zsigmondról nevezték el. Andrást kollégistatársai „Papá”-na” szólították, pedig alig volt köztük korkülönbség.

1946-ban diákcserével Györffy kollégista, s a következő évben már a Horváth Árpád színészkollégium vezetője mindaddig, míg a Nékoszt fel nem számolják. Az államosított filmgyárban, ahová a főiskola elvégzése után kerül, nemsokára a dramaturgia vezetője. 1957-ben a központi dramaturgiát megszüntetik, létrejön a stúdiórendszer, és 32 évesen, kivételesen gazdag élettapasztalat és tudás birtokában végre megkezdheti filmrendezői pályáját.

Minden film olyan varázstükör, amelyben hol itt, hol ott előtűnik alkotójának egyébként láthatatlan alakja, akár akarja, akár nem. Néha felvillannak előttem filmjeinek azon részletei, amelyekből mintha ő maga nézne vissza rám.

Mikor a Falak hőse azt meséli, hogy foglalta le annak idején a csepeli gyáros villáját hatvan szegény kollégista számára, vagy mikor a címadó kínai pantomim VIT-en látott élményét elevenítik fel a párizsi utcán – ezek az Ő személyes történetei. Odaképzelem Őt magát is a reformértelmiségiek házibulijának szinte cinéma vérité módszerrel felvett jelenetébe, hiszen az ott élesen felvetett erkölcsi kérdések kompromisszumról, hatalmi visszaélésekről szólnak, arról, hogy bennünk húzódnak a láthatatlan falak. Ezek mind-mind az Őt személyesen is feszítő dilemmák is. De akárcsak a Falak hőse, aki személyes kockázatvállalással is az ütközést választja, úgy vállalta Kovács András is hol a nyílt, hol a lappangó konfliktusokat – többek között a Filmművész Szövetség főtitkáraként, majd elnökeként – a filmszakmánk számára létfontosságú ügyekben.

De elsősorban a filmjeiben. Már magával a Hideg napok témaválasztásával is bátor tettre szánta el magát. Szembe kellett néznie számtalan előítélettel, parázsló indulattal, még azzal is, hogy hazaárulónak bélyegzik, mert bár filmjének mozgatóereje nem a történelmi ítélkezés indulata, hanem az árral sodródó ember belső világának lélektani vizsgálata, ez a remekmű mégiscsak kíméletlen szembenézésre készteti a nézőt az újvidéki tömeggyilkosság semmivel sem menthető rémtettével.

Peregnek előttem az emlékezetes pillanatok és képek. A faltól falig járkáló, kétségek közt vergődő foglyok a Hideg napok cellájában, ahogy a hófehér börtönfal vészjóslóan emlékezteti őket a hóval fedett külvilágban elkövetett bűneikre. A Bekötött szemmel látomásos képsora, ahogy a Donhoz vezényelt magyar bakáknak képzeletben ugyanúgy fehér kendővel kötik be a szemét, ahogy a kivégzőosztag elé állított katonaszökevényét a valóságban. A felajzott mének patáinak drámai sodrású rohanása, a parasztfiúból lett telepvezető és az internált katonatiszt urak halálos végű összecsapása a Ménesgazda aknákkal, géppisztolyropogással körülzárt világában. Ez a remekmű máig nem veszített művészi erejéből, mint ahogy Kovács András gazdag életművének színe-java máig érvényes, s jó lenne remélni, hogy filmjeit a jövő nézői is befogadják majd.

Szülőfalumról, a házak fényképeivel még '42-ben kiadtak egy könyvet. Ezt mindig a kezem ügyében tartom. Egyik példányát balatonarácsi, a kideiekéhez hasonló házunkban őrzöm. Harminchetedik éve töltjük itt az év nagy részét, előttünk, ha nem is karnyújtásnyira, ott a gyönyörű tó, körülöttünk meg szülőfalum erdős dombjai, amelyeket hegyeknek neveznek. És még a kapával is megbarátkoztam. Ennek titka, hogy nem hajnali ötkor kezdek kapirgálni a szőlőben, hanem hol délelőtt, hol délután. Nem csoda, ha megkedveltem a kapálást, sőt élvezem.”

Andris!

Mesélted, hogy Nagyapád minden unokája születésekor ültetett egy diófát.

Az a fa, amelyet a Te születésedkor ültetett, ma is ott áll a kidei kertben.

A filmen, amely képzeletem vetítővásznán pereg, ahol filmjeid s a Hozzád kapcsolódó emlékeim váltják egymást szabálytalan rendben, olykor előtűnik egy terebélyes diófa, a fekete-fehér tónusgazdag színvilágában, ágai közt átszűrődik a napfény… Szomorú az elválás, de akik ismerünk és tisztelünk, megőrizzük szeretettel az emlékedet, és köszönjük, hogy hosszabb-rövidebb időre útitársadul szegődhettünk.

Isten Veled, Barátom!

Nyugodj békében!



« vissza