Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Mátyás pincéje - Egy unoka a Mátyás Pincéről és az alapító Baldauf Mátyásról

Budapest a 19. és 20. század fordulóján robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, ami számos egyéni és családi karriert és vagyont alapozott meg. Közöttük az egyik leglátványosabb és máig maradandó nyomot hagyó életpálya Baldauf Mátyásé volt. Az ő és 110 évvel ezelőtt megnyitott vendéglőjének, a Mátyás Pincének korszakokon átívelő története azon túl, hogy felidézi egy sikeres élet legfontosabb állomásait, bepillantást enged a 20. század első felének gazdasági és társadalmi viszonyaiba, életmódbeli szokásaiba.
Jelen írás szerzője, Baldauf Mátyás unokája, aki elsőszülött apját követve, nagyapja keresztnevét is viseli, ennek a felívelő történetnek főleg az első 45 évével foglalkozik. Az írás az alapító nagyapa és mindenben hűséges társa - felesége - küzdelmes, de végül is igen komoly értéket létrehozó életének eseményeit megörökítve szeretné azokat megmenteni. Ehhez a munkához szükség volt a személyes élmények, a korabeli újságok és az összes elérhető hírforrás igénybevételére. Az utána következő 65 év, vagyis az államosítás utáni szocialista gazdálkodás története csak röviden kerül bemutatásra.
A történet úgy kezdődik, ahogy a mesék szoktak: a burgenlandi parasztember a hagyománynak megfelelően fiait a föld művelésére, a paraszti élet folytatására nevelte. Ám az idősebbik, meglátva a szomszédos kisváros mozgalmas világát, vidám vendéglőit, más életet akart, és apja áldásával elindult világot látni, szerencsét próbálni.
Az akkoriban kötelező 6 osztályt elvégezve, 13 éves korában tehát Baldauf Mátyás elhagyja a szülői házat és a burgenlandi szülőfalujához, Bernsteinhez (Borostyánkő) közeli Oberschützen (Felsőlövő) jó nevű Friedrich szállodájának az éttermében kezdi el a szakma alapjait tanulni, nagyon tudatosan. Először felszolgál, majd a konyhai előkészítésből a hentes, mészáros alapismereteket sajátítja el, 4 év alatt megszerezve a szakmunkási vizsgát és letudva az 1 év kötelező gyakorlatot. Ambíciói tovább viszik a fiatalembert, Bécs, Graz és Pragerhof a következő 1-1 éves állomások, majd talán a gyorsan fejlődő magyar főváros növekvő híre miatt Budapestre jön. Itt a budai Zöldfa étteremben talál munkát, majd 4 év után a „Schmuziger” (Piszkos) nevű sörházban csaposként és felszolgálóként folytatta azt, amit Ausztriában olyan magas szinten űznek: egy otthonos, törzsközönségre alapozó boltot működtet az idős Bittrich József tulajdonos számára, aki teljesen rá és a kedves, gyors, minden vendégre egyaránt odafigyelő, apró termetű, de nagy munkabírású felszolgálóra, Antunovits Teréziára, „Tercsikére” bízza üzletét. Az ambiciózus fiatalok ezért néhány (valójában kemény 8 és fél) sikeres év után úgy gondolták, hogy ezt a boltot, amit gyakorlatilag ők vittek, megvennék a tulajdonostól. Bittrich úr azonban nem adta át az üzletét, így nézelődni kezdtek ugyanezen a környéken, hogy a sok év során hozzájuk hűséges és őket megszerető törzsvendégeiket továbbra is kiszolgálhassák. És találtak is egy megfelelőnek tűnő helyet az Eskü tér 6. szám alatt: egy sarokház alagsorában kibérelték a tér felőli bejárattal rendelkező részt.
1904. január 30-án, 18 évvel a családi otthon elhagyása után az alábbi hirdetéssel adta tudtul az alapítás és megnyitás hírét az akkorra már egymásnak a Deák téri evangélikus templomban örök hűséget esküdött pár:
 
Tisztelt Czím,
Van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy folyó hó 30- án, szombaton, Budapesten, IV. kerület, Eskü tér 6. szám alatt (Duna utcza és Kéményseprő utcza sarkán) „MÁTYÁS PINCE” Czím alatt egy bor- és sörházat nyitok meg.
A „SCHOLTZ-BITTRICH” („Schmutziger" „Piszkos’') féle sörháznak hosszú évekig üzletvezetője voltam, s így remélem, hogy az ott szerzett tapasztalatok alapján üzletemben bármely igényeknek megfelelhetek.
Részvény sör és valódi természetes borokról gondoskodtam.
Rendszeres konyhát nem tartok, de hideg ételek és egyéb szokásos sörházi eledelek és csemegék bő választékban lesznek kaphatók.
Számos látogatást kér tisztelettel                                                                                  Baldauf Mátyás
 
Baldauf Mátyás tehát a kecses, új Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, az Eskü téri sarokház pincéjét vette bérbe 1500 forintért a Mátyás nevére keresztelt sörcsarnok céljaira. A „Schmutziger" sörcsarnokban őket megszerető iparosok jöttek segíteni az építésben, jöttek a kőművesek, festők, bádogosok, asztalosok, sőt egyes korabeli újságok azt is írták, hogy az első bérleti díjat volt vendégeik dobták össze. Természetesen ez nem így volt, mert ezt az összeget Mátyás gyűjtötte össze szorgos munkájával az elmúlt 8 év alatt.
Tehát a gondos tervezés és a türelmes kivárás meghozta gyümölcsét. Ezután a szorgalmas munka és a folyamatos építés évei következtek, amelyeket különösen eredményessé tettek nagyapám rendkívüli képességei: a korát megelőző innovatív üzletszervezés és ma úgy mondanánk, menedzseri tulajdonságai, megkérdőjelezhetetlen szaktudása és érzékenysége az új ötletek befogadására. Nem kevésbé számítottak nagyanyám született adottságai, a vendégekhez való otthonos és kedves, de sohasem tolakodó viszonya, és fantasztikus emlékezőtehetsége, mellyel mindenkit levett a lábáról. Ehhez járult nagyszüleim közös összekovácsoló képessége, mellyel a törzsvendég társaságokra szervezték az üzletvitelt, megteremtve és együtt tartva azokat.
Igencsak sokatmondó adatra lelünk, ha megnézzük a sörfogyasztás számait és azt is, hogy hány emberrel szolgálta ki vendégeit az üzlet. A nyitás napján 4 emberrel 9 és fél hektoliter sört mért ki a volt burgenlandi csaposlegény, aki zömök termetével, mindig mosolygó kék szemével úgy verte csapra a nagy fából készült söröshordókat, mintha egész életében csak erre tréningezett volna. A következő adat a jubileumi, amikor már 30 hektoliter fölött fogyott a sör és közel 50 főnyi személyzet sürgött-forgott a vendégek között. Ez a létszám fokozatosan emelkedett, egészen a II. világháborúig, ami után már csak 40 fővel folytatták a kiszolgálást - természetesen először mint népkonyha, és jegyre adták a szűkös kínálatot. De ifjabb Mátyás 1947-ben újra elérte a bűvös 30 hektós napi fogyasztási határt, megnyerve a budapesti sorversenyt. (Ehhez a sikerhez fűződik a szerző egy személyes emléke: a Dreher sörgyár által ez alkalomból kapott ajándék sört hatalmas muraközi lovak által húzott sörszállító kocsi vitte végig a városon, és őt, az 5 éves fiúcskát a legmagasabban lévő söröshordóra ültették.)
Különleges teljesítménynek tekinthető, hogy Baldauf Mátyás a nyitás után alig egy éven belül egy olyan nívós, barátságos teraszt épített ki a Kéményseprő utca felé, amely akkor páratlan volt. Nagy jelentőséggel bírt a vendéglő belső területének növekedése is. Az Eskü tér 6. alatti kiinduló pinceterület után, 10 év múlva az eredeti söröző mellett megnyílt a Nagyterem és a Zeneterem, majd a jubileumra, 1929-re a Jubileumi és a Halász terem.
A leglátványosabb fejlődést azonban az 1932-ben elindított arculatváltozás jelentette. Nagyapám kitűnő üzleti érzékére vall, hogy amikor a nagy átalakítás, bővítés, felújítás - ma divatos kifejezéssel azt mondanánk, arculatváltás - gondolata felmerült, azonnal átlátta és magáévá tette ifjabb Dávid Károly (már akkor is jó nevű, de később, főleg a Népstadion tervezőjeként a legnevesebbek közé emelkedő) építész, illetve Haranghy Jenő, a korszak egy jegyzett festőművésze, és néhány, a Mátyás Pince sorsát és jövőjét segítő módon szívén viselő törzsvendég ötletét. A javaslat szerint a saját neve alatt futó üzletét egy a keresztnevével azonos nevű, népszerű (ha nem a legnépszerűbb) királyunk, Mátyás életéből vett eseményeket ábrázoló freskókkal, képekkel tegye még vonzóbbá, még szerethetőbbé. Az 1937-es átadást ugyan Baldauf Mátyás már nem érhette meg, de nagy betegen is levitette magát az étterembe, és meghatottan adta áldását a jól sikerült festményekre és azok tematikájára. A két tervező pedig sűrűn konzultálva a családdal olyan végeredményt hozott ki a munka végén, hogy az máig is védett műemléke a szakmának és a vendéglátásnak, és amely miatt a vendégek is örömmel jöttek vissza az üzletbe.
Baldauf Mátyás kiemelkedő fegyverténye volt szövetsége a sörgyárakkal, amelynek révén megszerezte a Mátyás Pince fölötti ház tulajdonjogát. A ház tulajdonosa az 1927 májusában lejáró 12 éves bérleti szerződést olyan feltételekkel akarta módosítani, amelyekbe Baldauf Mátyás nem akart belemenni, és mivel a bérleti díjban sem tudtak megegyezni, ajánlatot tett az egész házra. Az árból (ami hatalmas összeg: 14 milliárd korona, akkori árfolyamon kb. 200 ezer dollár volt) a vendéglős értelemszerűen alkudozott, a háziúr viszont nem engedett, és másokkal is tárgyalni kezdett. Végül a valóban irreális árat egyharmadával csökkentve eladta egy másik, anonim vevőnek, akinek nevében az ajánlatot két hatalmas sörgyár tette. Az új vevő szerződésben rögzített kívánsága szerint azonban csak a szerződés aláírásakor kívánta felfedni kilétét. Ez a tulajdonosban talán azt a benyomást kelthette, hogy a vevő egy kapitalista tevékenységét takargató arisztokrata - ahogy ez abban az időben nemegyszer előfordult. De mit ad Isten, az új tulajdonos Baldauf Mátyás volt, aki a háttérben szövetkezett régi üzleti partnereivel, a Részvény Sör és a MOKTAR céggel, ugyanis korát messze megelőzve szinte konzorciális viszonyt alakított ki a sörgyárakkal. Ezek amellett, hogy a nevüket adták a vételhez, garanciát is vállaltak az ismeretlen partnerért, ami elégnek bizonyult az eladó felé.
Ennek az ingatlanügyletnek érthetően nagy visszhangja volt az ingatlanpiacon, hiszen az egyik legnagyobb értékű belvárosi épületről volt szó. Jogilag a szakemberek mindent rendben lévőnek találtak, de mindenki értékelte nagyapám leleményességét, aminek révén közel másfél évvel a 25 éves jubileuma előtt megőrizte a megszeretett és megszokott helyét. Nagy vagyonról volt szó, hiszen a vételár még így is hatalmas összeget képviselt, akkori árfolyamon 133 ezer dollárt, vagyis 9,5 milliárd akkori koronát tett ki. A Pesti Tőzsde című gazdasági lap cikkének alcíme is erre utalt:
Hogyan került 133 ezer dollárért az Eskü téri Mátyás-pince ház Baldauf Mátyás és a Részvény Sör tulajdonába”. A Baldauf család a nagy vagyon mellett az épületben lévő közel 30 lakásból például 5 lakást is használt ezután saját tulajdonaként, nem is beszélve az évi 15-20 ezer aranykoronás bérleti díj megtakarításáról.
Nem sokkal ezután a Mátyás megnyitásának 25. évfordulóját a vendéglős pár az alapítás idején érvényben volt árakkal ünnepelte meg és ez kiváló döntésnek bizonyult. Óriási reklámot jelentett az erre megjelenő hatalmas tömeg a belvárosban. Érdemes felidézni azt a kis rigmust, mellyel a trianoni tragédiát beleszőtték a 25 éves évfordulóról minden résztvevőnek kiosztott emléklap szövegébe:

Trianon elvette országunk határát
Vesztett háborúnak fizetjük 6 árát
Csonka országunknak mégis van egy kincse
Mindenki tudja azt
Ez a Mátyás Pincze


De ő volt az, aki, bár az üzlet jól ment, megpróbálta a több lábon állást is, például a Ganz MÁVAG gyárban megnyitott büféjével. Ezzel ha mást nem is, de további kuncsaftokat szerzett a Pincének, például így került a törzsasztalok közé a méltán híres Acélhang Dalárda csapata.
Ahhoz, hogy teljes kép bontakozzon ki előttünk a híressé vált vendéglős családról, szólni kell a családi háttérről is. Hat gyermekük született, először három leány, majd első fiúgyermekként Mátyás, aki nemcsak nevében volt örököse az alapítónak, de annak 1937-ben bekövetkezett halála után az üzletet is ugyanolyan tehetséggel és ambícióval vezette, mint édesapja. Az első fiút még két másik követte: Ernő és Imre. De valójában kilenc gyermeket nevelt fel az áldozatos pár, ugyanis Baldauf Mátyás unokaöccsének három fia a szülők tragikus halála után árván maradt. így bővült a család hat saját gyermekük után újabb három fiúval, akiket sajátjukként neveltek fel. A csak a kötelező alapiskoláit elvégző pár a gyerekeknek diplomát biztosító nevelést adott: két fiú elvégezte a vendéglátóipari főiskolát, egy kiváló mérnök lett, egy belgyógyászként futott be szép karriert, egy katonatiszt volt, egy pedig öt nyelvet kitűnően beszélő jogászként végzett utolsóként a fiúk között. Az egyébként kemény és mindig visszafogott családfő könnyes szemekkel ülte végig ennek a fiának diplomaátadó ünnepségét a meghívott vendégek között az első sorban, a diplomát átadó rektor által, mint a magyar ipar jeles képviselőjét külön üdvözölve. A jól férjhez adott leányok révén is letették az alapját egy szép, kiterjedt családnak, ahol a mai napig 13 főt számlál az unokák köre, 18 főt a dédunokáké, és ma már 41 ükunoka is növeli ezt az együttest.
A családdal való kiemelt törődést mutatja nagyapámnak az a gesztusa, hogy valamennyi fiát egy-egy általuk választott külföldi úttal jutalmazta meg a diplomája megszerzése alkalmával. Két, a szakmát folytató fiának pedig gondoskodott alapos szakmai tanulmányokat biztosító gyakorlat megszerzéséről. Legidősebb fia, Mátyás - édesapám - először Ausztriában 1925-ben a wörthi tónál, majd a pörtschachi Park Hotelben dolgozott, 1928- ban pedig egy évig a híres lipcsei Auerbachs Kellerben. Imre az ausztriai Mariazellben, a Hotel Surböckben tanulta ki a vendéglős és hotelszakma fortélyait és mindemellett négy nyelvet is elsajátított.
Az önerőből tehetős vendéglőssé vált Baldauf Mátyás nemcsak saját családjára költött, jótékonysága ismert volt a szakmai körökben: „...életében, szerénységénél fogva, magára nem sokat költött, holott nem volt kicsinyes, sőt nagy adakozó és jószívű. Minden társadalmi, nemzeti és kulturális akcióból kivette a részét." - írta az iparos újság nekrológjában. (Adakozásának, vagyis annak, hogy nagyapám minden évben 20 szegény sorsú, rászoruló diáknak, egyetemistának biztosított ingyen kosztot, sok évvel később én is konkrét hasznát vehettem. Egyik egykori kosztosa ugyanis, aki később újságíró lett, osztályidegen gyerek létemre írt az érdekemben Benke Valéria oktatásügyi miniszternek harmadik egyetemi felvételi kérelmem megtámogatásáért, hangsúlyozva, hogy ennek a kérelmezőnek a családja egy dolgos, becsületes, a szegényeket segítő família.)
Baldauf Mátyás nem feledkezett meg a földijeiről sem. Egy schmiedraiti évkönyv arról tanúskodik, hogy nagyapám küldte Budapestről a helyi önkéntes tűzoltóegylet beruházásához a legnagyobb összegű egyéni hozzájárulást. Burgenlandban még ma is büszkék arra a Baldauf fiúra, aki Budapesten létrehozta a Mátyás Pincét, ezt a most már több mint 110 éve kedvelt és híressé vált éttermet.
Fontos volt a család számára a vallás. A családfő, aki Burgenlandban is gyakorolta az evangélikus hitet, presbitere lett a Deák téri gyülekezetnek, és követték őt fiai is. Felesége viszont katolikus volt, aki szintén templomba járó, hívő emberként élte le életét. Ez a vallásos meggyőződés segíthette elviselni a csapást, hogy három leánygyermekük, valószínűleg apjuk hajlamát örökölve, szinte egyszerre, 50 éves koruk körül eltávozott közülünk.
Visszatérve az üzlet menetére, sikereire és vezetésének irányára, feltétlenül beszélni kell az asztaltársaságokról, az alapítók ugyanis tudatosan a törzsvendégekre és az asztaltársaságokra építették üzleti stratégiájukat. Ennél a pontnál felmerül egy kérdés: hogyan viszonyul egymáshoz a mai üzletvezetés és a Mátyás Pince eredeti, a törzsvendégekre alapozó üzleti gyakorlata. Vagyis, hogy szükség van-e a kizárólag zenés/cigányzenés, vagy még inkább a mindenáron énekkel, tánccal, zenével becsábítani szándékozó üzletpolitikára. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy egymás társaságát kereső, sok közös témával rendelkező asztaltársaságot az állandó zene előbb-utóbb más, nyugodtabb helyre fog száműzni. Az iparosok, a fiatal diákok, a tudós, egyetemi emberek és leginkább a politikusok, állami tisztviselők, elsősorban nyugalmazott, de aktív katonatisztek pedig igenis beszélgetni, eszméket cserélni jöttek össze a Mátyásba. Itt tehát helye lenne egy bölcs kompromisszumnak, és a megváltozott igények miatt esetleg térben és időben szétválasztva mindkét szórakozásnak helyet lehetne biztosítani. Jó lenne, ha újból élet költözne a magyar törzsasztalok világába, ugyanakkor, ha igény van rá, hallgatni Déki Lakatosék remek produkcióját.
Lássuk, hogy milyen törzsasztal-társaságokról kell megemlékeznünk a Mátyás Pince múltjából. Az üzletben az alapítók idején 20-25, rendszeresen az üzletbe járó társaság képezte a vendégkör magját. Megkockáztatható, bár kimutatások, számok nem állnak rendelkezésünkre, hogy a törzsasztalok tartották el a Mátyást, méghozzá nem is átlagos szinten! Ugyanúgy, ahogy manapság a külföldi csoportok, szervezett vendégkör nélkül valószínűleg bezárhatna a bolt. Ez a tény húzza alá a két Mátyás, apa és fia egy másik üzleti elvének a helyességét: a nagy forgalom, kis haszon, a vendég szempontjából mindig szimpatikus elvét. Ha ma is ezt az elvet gyakorolnák, talán a joggal reklamált magyar vendég is tudna egy Mátyás Pince színvonalú vendéglőt rendszeresen látogatni, mint annak idején az akkori törzsvendégek, a helyi iparosok, tisztviselők, politikusok, egyetemisták, tanárok tudták.
De kik is voltak az asztaltársaságok tagjai? - Elsősorban a helyi kisemberek, iparosok, a környék iskoláinak, egyetemeinek a tanárai, de a jó, központi hely miatt a városházi dolgozók, jegyzők, fogalmazók, nyugdíjas tisztviselők. Ahogy híre nőtt a jó kiszolgálásnak, a mindig friss csapolt sörnek, jó boroknak és főleg a vendéglősné, „Tercsike” révén a kellemes légkörnek, egyre több aktív politikus, művészember, írók, zenészek töltöttek itt néhány órát, esetleg naponta, hetente vagy éppen havonta. Természetesen ezek az ismert nevek rangot adtak a Mátyásnak, ugyanakkor a diszkrét, otthonos légkörben az asztaltársaságok is megtalálták azt, amit máshol nem! Talán a legnevesebb tagok a „Kolomposok” nevű asztal- társaságba tömörültek, ők már a nyitáskor elfoglalták az egyetlen különtermet, és tíz-tizenöten szinte mindennapos vendégek voltak, de végül is 78 főre gyarapodott a számuk. A társaság alapítója Simon Károly nyugalmazott százados volt, és nevezetes tagként Manno Miltiádész jeles karikaturistát és sokoldalú sportembert említhetem. Manno, azon kívül, hogy ő tette le a nyitónapon az asztalra a később bearanyozott közönséges juhász-pergőt, azaz a kolompot, hatalmas termetével (evezős olimpikon, kiváló atléta és gyorskorcsolyázó volt) ő tudta egyedül a vendégek és a stáb közül a söröző közepe táján felfüggesztett órát beállítani létra nélkül. Mindezen tulajdonságai mellett a névnapokon mindig remek karikatúrával köszöntötte az ünnepeltet és a megjelenteket. A Kolomposok egyik emblematikus figurája volt Bene Muki János is, a társaság doyenje. Hosszú, ősz szakállával megörökítették a különterem pannójában is, de a Baldauf család 1934-ben történt névválasztásában is döntő része volt (ekkor ildomos volt a nem magyaros hangzású neveket magyarosítani). A családi hagyomány szerint ő javasolta Mátyásnak, hogy szülőfaluja nevét vegye fel. így és ekkor lett a család Baldauf-Borostyánkői (1942-től a Baldaufot elhagyták, például az én keresztlevelemen már csak Borostyánkői szerepel).
Egy másik neves asztaltársaságot a jókedvében magát vacsora közben többször „elkukorékoló” tagja miatt „Kakasok” néven jegyeztek. A társaságnak volt délelőtti csapata (főleg nyugalmazott, délelőtt is ráérő katonatisztek alkották) és az „Esti Kakasok”, akik a „Belvárosi Ifjak” társaságából verbuválódtak, olyan vendégekkel soraikban, mint Odescalchi herceg, vagy a város akkor legdrágább kalaposszalonjának tulajdonosnője, Müller Katica. Emblémájukat, a kakas figurát már az üzletben is megörökítette Haranghy Jenő festőművész az egyik ólomüveg ablakán a bal oldali hosszú asztal fölött, amelyik családi ünnepek idején egyébként a Baldauf ok asztala is volt.
A legnépesebb asztaltársaság a „Van hely!” nevezetű volt, akik nagyanyámtól kapták a szállóigeként rájuk ragadt elnevezést. O ugyanis olyat nem ismert, hogy egy vendégnek ne legyen hely. Vendéget soha el nem küldött, a legzsúfoltabb asztalnál is azzal invitálta az újonnan érkezettet: - Van hely, kérem, csak tessék! - és tényleg lett hely, ha másképp nem, hát a második sorban. A kilencvenkét tag sokszor 3-4 sorban ülte körül az asztalt. Cserhalmi Jenő szobrászművész készített a társaságnak egy Bacchus-szobrot, amely az asztaluk közepén állt, és felettük Haranghy Jenő „Van hely, van hely!” című festménye függött.
A pincébe járók ugyan elsősorban szórakozni, kiengedni, barátkozni jöttek, de a törzsvendégek némelyike az események középpontjába is belekerült néha. Például 1931 januárjában, amikor Benitzky Ödön korábbi belügyminiszterről jött a hír az asztaltársaságához, hogy előző este a Mátyásból hazatérte után öngyilkosságot követett el (máig nem tisztázott az oka).
A „Vasárnap Délelőtti Társaságiban előkelő személyiségek fogadták döbbenten a hírt: Szmrecsányi György főispán például hetekig nem ment le a társaságba, és hetek múlva, amikor újból megjelent, egy másik asztalhoz ült, háttal! Vajon mi történhetett ott azon az estén? De ebben a társaságban ült Palugyai Móric belügyi államtitkár, vagy Túri Béla esztergomi kanonok, pápai prelátus is.
A „Rokon” asztaltársaság már polgáribb összetételű volt, elnökük például egy kéményseprő mester, tagjai között pedig volt festőművész, tűzoltóparancsnok, irodalomtörténész, tanár.
Úgyszintén vegyes társaságot alkottak a „Kedélyes” és a „Jó estét társaság”, előbbiben volt pl. Koszkoly Jenő festőművész és a három Réthy testvér, híres sportemberek, akik közül Réthy Menottiról mintázta Szécsi Antal szobrászművész a Keleti pályaudvar Baross-szobrának Ipart megjelenítő mellékalakját. De természetesen voltak homogén társaságok is, mint Gécsy János tábornok 12 fős baráti köre, a „Szerda Délelőtti Társaság”. Az időponthoz kötött társaságok mellett, mint a „Katonaorvosok asztala” minden pénteken, a „hollandok” minden hétfőn, a „MÁV Fűtőház mérnökei” minden második csütörtökön, olyan humoros elnevezésű asztaltársaságok is jártak a Mátyásba, mint a „Csülökrágó Ifjak” minden hónap első csütörtökén, vagy az „Ebtenyésztők”, vagy éppen a „Birodalmi Szemét” elnevezésűek. A „Vas asztal”-ról csak annyit mondott nagyanyám, hogy bizony rendszertelen népség voltak, nem volt kijelölt napjuk.
Az ő egyik kedves történetét itt osztanám meg az olvasóval, mert az szerintem érthetővé teszi az üzlet lelkének számító vendégtoborzás és vendégmegtartás lényegét és a Mátyás Pince sikerének titkát.
Egy görög üzletember egy évvel az első Mátyás pincei látogatása után másodszor is Pesten járt, és betért az üzletbe. Nagyanyám üdvözlés után megkérdezte tőle: - Uram, ízlett múltkor az étel, amit ajánlottam? Ha igen, akkor kihozathatom magának ugyanazt - és igenlő válaszára pontosan ugyanazt a vacsorát kapta az elhűlt és természetesen elbűvölt görög üzletember, mint egy évvel azelőtt.
Nagyanyám, akinek mindig volt egy-két érdeklődő szava a vendégekhez, még nyolcvanévesen is tökéletesen emlékezett a nevekre, és még arra is, hogy egyes embereknek mi volt a kedvenc étele. „Tercsike” fáradhatatlan volt és mindig, mindenkihez kedves, vidám természetével megtestesítette azt, amit az üzlet lelkének, vonzerejének tekinthetünk. Szinte irodalmi alakká is vált: Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kosztolányi, Krúdy Gyula műveiben fel-feltűnik alakja, mint a szakmailag kiváló házigazda otthonosságot megteremtő párja.
Rejtély előttem, hogy mikor írhatta „kisnagymama” (a családban így hívtuk apró termete miatt) mindennap kisalakú kockás füzetébe szépírással pontos és igen részletes naplóját, amely valódi kincs: információ a múltról és az eseményekről, valódi történelmi áttekintést nyújt az olvasónak. (Azért ismertem naplóírási szokását, mert élete utolsó éveiben romló szeme miatt nekem, a vele akkor már egy háztartásban élő unokájának diktálta le naplója szövegét hibátlan fogalmazással és sajátos, de mindig korrekt és őszinte meglátásaival.) Neki a vendég mindenek felett álló lény volt, de természetesen csak a nagy és őt valóban imádó családja után.
De az is ő volt a családban, aki a hozzá került fotók hátára mindig ráírta, hogy kit ábrázol a kép és mikor készült. Egy ilyen fotó hátoldalára írt feljegyzéséből lehet tudni például, hogy 1932. szeptember 1-jén a Mátyás Pincében ünnepelte baráti körében minisztériumi főtanácsosi kinevezését id. Antall József.
Édesapám, ifjabb Mátyás is mesélt a vendégekről. Például Karinthy Frigyes apám elmondása szerint a hétköznapi életben meglehetősen visszafogott, majdhogynem mogorva, szinte kellemetlen vendég volt - de azért eljárt a Mátyásba. Lehetett látni ott Dobi Istvánt is, aki rendszeresen jól felöntött a garatra - magyarán: szinte mindig berúgott. A Mátyásból is ilyen állapotban cipelték el, amikor jött a hír, hogy megválasztották az Elnöki Tanács elnökének.
A háború sajnos a Mátyás Pincét sem kímélte meg: több belövés, tüzek rongálták meg a berendezést, sőt tartószerkezeti károkat is okoztak, például akkor sérült meg a nagyterem szép felülvilágító üvegtégla ablaksora, melyet azóta sem használnak eredeti funkciója szerint. Édesapám hitt a józan észben és az értéket becsülő emberi magatartásban, de keserűen csalódnia kellett. A család minden pénzét, még a jegygyűrűjüket is eladták, hogy közel féléves szünet után megnyithassa vendéglőt. Mindezt hiába tette, mert 1949-ben elvették az üzletet, majd azt követően a házat is.
Az államosítást lebonyolító kommunista káder, egy pékmester rövid időn belül csődhelyzetet teremtett, és ezután az üzlet helyiségeit bútorraktárnak kiadva próbálta hasznosítani. De 1950-ben Papp Endre kinevezésével a Mátyás Pince élére szerencsére kitűnő szakember került, és ezzel 1980-ig tartott az üzlet második aranykora. Papp Endre meghívására édesanyám 1960 és 1980 között nyugdíjazásáig irodai üzletvezetőként dolgozhatott volt üzletünkben. Ez alatt az idő alatt, 1971-ben megtörtént a belső berendezés és a freskók felújítása, illetve újak készítése, 1973-ban pedig az üzlet berendezése műemléki védettséget kapott.
Papp Endre után az üzletvezetők sűrűn váltogatták egymást, de a vendéglő az állam tulajdonában maradt az 1990-es privatizációig. 1990-ben, a fordulat éve után viszont újra magántulajdonba került, de nem a családunkéba, mert sajnos már nem akadt olyan családtag, aki az újraindítás hatalmas szakmai kihívását vállalni tudta volna.
Azt hiszem, hogy a Mátyás Pince jelenkori népszerűségét és Papp Endre remek PR munkáját dicséri a következő vendégkönyvi idézet és a korántsem teljes vendégnévsori kivonat.
1945 előttről csak egy név a cikkben felsoroltakon kívül: az angol trónörökös, a Walesi herceg a Simpson hölgygyei, aki miatt lemondott a brit trónról. Majd 1949-től politikusok: Willy Brandt, Kádár János, Nagy Imre, Josip Broz Tito, Urho Kekkonen, Richard Nixon, Francois Mitterrand, Nikita Hruscsov.
Művészek és színészek: Claudio Abbado, Leopold Stokowski, Orsón Welles, Gilbert Bécaud, Tito Gobbi, Grace Kelly, Elisabeth Schwartzkopf, Cziffra György, Ormándi Jenő, Honthy Hanna, Svéd Sándor, Ferencsik János, Kocsis Zoltán, Rex Harrison, Andrzej Wajda, Alberto Moravia, Solti György, Liv Ulmann, Alain Delon, Roger Moore, Csortos Gyula, Federico Fellini.
Írók és tudósok: Szent-Györgyi Albert, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Zempléni Géza, Györffy István, Gombocz Zoltán, Gom- bocz Endre.
Sportolók: Mark Spitz, Puskás Ferenc és a teljes angol fociválogatott a 7:l-es mérkőzésről, hogy csak a legnevesebbeket említsem. (Ez utóbbiak hírére 12 évesen a szerző is megjelent a Pincében és betakarította e nagy sztárok autogramjait.)
Pablo Neruda, chilei Nobel-díjas költő-író vendégkönyvi idézete méltóan zárja le a Mátyás Pincéről és alapítójáról szóló sorokat:
 
Mátyás pincéje fönséges székhely
királyság maga is, amelynek népe
az egymást váltó fűszeres tálak
és a zene hullámán úszó palackok között
minden éjjel változik.
 



Felhasznált irodalom:

 
 
Magyar életrajzi lexikon. Akadémia kiadó, 2004, Budapest
A magyar vendéglátóipar története. Kultúra és Propaganda Könyv-, Zenemű- és Utazási Szövetkezet, 1943, Tata
A 100 éves Mátyás Pince. Szerk.: Borostyánkői Mátyás, 2004. Taverna Zrt., 2004
A 110 éves Mátyás Pince. Szerk.: Saly Noémi, Mátyás Pince Új Üzleti Kft. (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)


« vissza