Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy magyar huszár Bécsben

Huszárt” írtam, és nem véletlenül. Ugyanis amikor recenzióírásra adom a fejemet, elsőként a borítót veszem alaposan szemügyre. Albert Anna a lován merészen vágtató huszárként ábrázolja Szalay-Bobrovniczky Vince nagykövetet, aki vélhetően a rendíthetetlenségét jelző szemellenzővel és oldalán az elmaradhatatlan diplomatatáskával éppen a csatatérre vágtázik. Ez a harcmező pedig nem más, amint azt a cím és a borítókép egyértelművé teszi: a sógorok fellegvára – Bécs.

Nem könnyű viszont eldönteni, hogy a szerző a szűkebb szakmai vagy a szélesebb olvasóközönséget célozta-e meg. Az előbbi esetben a szakmai zsargon (például akkreditáció) magyarázata az Alapfogalmak között felesleges, az utóbbiban (amire gyanakszom) viszont érdemes lett volna – a hasznos osztrák anyag mellett – rövid ismertetőt adni például a Pázmáneumról és a Collegium Hungaricumról, vagy éppen a Stephansdomról és Mariazellről. (Az itteni kegytemplom volt 1975-1991 között Mindszenty József bíboros nyughelye.) Lássuk, mit tesz hozzá a tagadhatatlanul ütős címhez és a parádés borítóhoz a számvetésnek, visszaemlékezésnek (nem emlékiratoknak) nevezett szöveg.

Az összkép első ránézésre vegyesnek tűnik, hiszen a Nagyköveti éveim Ausztriában alcím ellenére olvashatunk a még ma is fiatal nagykövet indulásáról, majd azokról az évekről, amelyeket 2014 után már nem Bécsben töltött. (A törzsszöveg így a kötet kétharmadát teszi ki, kicsit több, mint 140 oldalt.) Másrészt a szerző élvezetes, rövid és kitűnő címekkel ellátott epizódokban vezeti végig az olvasót a három és fél nagyköveti év jeles történésein. (Az eligazodásban eseménynaptár segít.) Komoly erénye a kötetnek, hogy a hangvétele végig személyes. Szalay-Bobrovniczky azt árulja el, abba kínál intim betekintést, hogy miként élte át Magyarország képviseletében ezeket a viharos éveket. Célja pedig az, hogy tanulságokkal szolgáljon „mind a pozitívumok, mind a kevésbé sikeres pillanatok” tekintetében. Az olvasók így bekukucskálhatnak a magyar és az osztrák diplomáciának a nagyközönségtől gondosan elzárt világába, az ügyintézés kulisszái mögé. (Ha öt évvel ezelőtt jelent volna meg ez a könyv, akkor még aktuálisabb, még izgalmasabb lett volna.)

A nagykövet igen rövid felkészülési idővel érkezett el élete nagy kihívásához, az egyik legnagyobb magyar misszió vezetéséhez és az első soros magyar EU-elnökség képviseletéhez. (Nem mintha Bécsre, az ottani nagykövetségünkre az lenne a jellemző, hogy nyugodt és csendes zuga a magyar diplomáciának.) Átadja a megbízólevelét, és vele együtt mi is ott üldögélhetünk Heinz Fischer elnök dolgozószobájának kanapéján. Megtudjuk, hogy az államfő nemcsak letudta a találkozót, hanem messze túllépte az ilyenkor szokásos tíz-tizenöt perces protokolláris időkeretet. A felek pedig nem csupán könnyedén cseverésztek, hanem átvették a kapcsolatok problematikus pontjait. A békés jelenet ellenére ugyanis a sógorokkal való kapcsolataink 2010 decemberében már nem voltak felhőtlenek, már „belobbant a konfliktus szikrája.”

A szerző rendkívül otthonosan mozog és igazítja el az olvasót az osztrák politikai közegben, az egyes pártok arculatában és törekvéseiben. Bizalmába fogad bennünket, beavat az egyes lépései mögötti meggondolásaiba. Néhány gyors ecsetvonással számtalan politikai és médiaszereplőt mutat be. (A kötet elején az is kiderül, hogy a szerző, miként a recenzens is, Jan Vermeer nagy csodálója.) Szalay-Bobrovniczky segít nekünk, magyaroknak értelmezni a modern Ausztriát (de utal az ország terhelt múltjára is). Az olvasó szinte bennfentesnek érezheti magát, és nemcsak Bécsben, hanem a tartományokban is, ahová a frissen kiérkezett nagykövet természetesen – azok fontossági sorrendjében – el is látogat. Érdekfeszítő a bepillantás a nagykövetség bankgassei épületének és Burgenlandnak a történetébe. Nem is beszélve az évente megrendezett magyar bálról és annak szorgos előkészületeiről. Azonban sorban előkerülnek a 2011-2012-es évek vitákra okot adó ügyei is, azok, amelyek a csatatér érzetét keltették a nagykövetben: a bankadó és a végtörlesztés, a heiligenkreuzi hulladékégető és a Rába szennyezése, végül pedig a földtörvény, ami a szerző szerint a kétoldalú kapcsolatokban „dimenziót váltott.”

Ha Szalay-Bobrovniczky nem is vette be az ostromlott Bécset, a magyar érdekek védelmében soha nem kerülte el a konfliktusokat, érkezzenek azok a harcias helyi médiától vagy éppen a fogást kereső osztrák politikusok részéről, vagy akár a szerinte személyes szabadságharcot vívó Paul Lendvaitól. A nagykövet, ha kellett, keményen állta az ütéseket. Nem tért ki a viták elől, nem tűrte hazánk lejáratását és „szapulását.” Ha pedig úgy kívánta az ellenséges helyzet, kezdeményezett (például a népcsoportok ügyében), vagy éppen lavírozott. De olyan is előfordult, hogy kényszerű defenzívába szorították. A harc közben vétett hibáit az olvasóknak készségesen elismeri, sőt tanult belőlük.

A köszönetnyilvánításból megtudjuk, hogy a kötet többszöri nekirugaszkodás terméke, és ez a szöveg egyenetlensége és egyes adatoknak az érthetetlenül sok ismétlése okán érezhető is. (Jörg Haider háromszor-négyszer hal meg autóbalesetben, Ausztria pedig többször is semleges ország lesz. Néhány utalás viszont lábjegyzetet érdemelt volna, mert tíz év múltán az adott ügy vagy szereplő az átlagolvasó számára már feledésbe merült.)

A kötetet bőséges fényképanyag egészíti ki, amely jórészt a szerző gyűjteményéből került ki. A német kiadásban (remélem, gondolt rá a kiadó) érdemes lenne a szövegen és a függeléken egy kicsit csiszolni. Hitelessége és őszintesége okán ennek ellenére jó szívvel tudom Szalay-Bobrovniczky Vince nagykövet úr kötetét az olvasók és a szakma figyelmébe ajánlani.

(Szalay-Bobrovniczky Vince: Csatatér Bécs – Nagyköveti éveim Ausztriában. /Furor Politicus./ Századvég, 2020, Budapest)


« vissza