Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szlovákiai magyarságnak sikertörténetté kell válnia

A trianoni békeszerződéssel határon túlivá vált Kárpát-medencei magyar közösségek számára a legnagyobb történelmi kihívás, hogy sikeresen tudnak-e viszonyulni azokhoz az államkeretekhez és ahhoz a többségi néphez, amellyel a trianoni békeszerződés következtében (és az azóta eltelt száz év egyéb folyamatai következtében) együtt kell élniük. Mivel mindegyik közösség más-más államkeretek között, és más-más többségi nemzettel él együtt, a helyzetükben mutatkozó kisebb-nagyobb hasonlóságok ellenére alapvetően mindegyik közösség helyzete egyedi. Amikor Lőrincz Csaba-díjat adunk át a felvidéki magyarság egyik vezető személyiségének, akkor azt ismerjük el, hogy kiemelkedőt alkotott – és azt jelezzük, hogy további kiemelkedő alkotásokat várunk tőle – a szlovákiai magyar közösségnek a szlovák állami keretek közötti, sikeres érvényesülése és a szlovák többségi társadalommal való együttélése terén.

A magyar közösségek sorsának a sokféleségére utalt Hamvas Béla is, amikor arról írt Öt géniusz című értekezésében, hogy a Kárpát-medence különböző részein élő magyarok karaktere különböző hatások alatt áll. Hamvas szerint, ahogy az erdélyieket akaratlanul Bizánc hatásai is formálják (tegyük hozzá: úgy is, hogy az ezekkel a hatásokkal szembeni védekezés is formálja őket), úgy a felvidékiek kulturális génjeiben a „központ nélküli észak” kisugárzása hagyta meg a lenyomatát. Ez az állítás persze legkevésbé sem megdönthetetlen igazság: Hamvas Béla is azért írta, hogy vitatkozzunk vele. Az azonban egyszerűen tény, hogy sok szempontból más kihívást jelent a románokkal és a román államisággal, vagy mondjuk a horvátokkal és a horvát államisággal együtt élni, és mást a szlovákokkal és a szlovák államisággal. A felvidéki sorskérdés tehát az, hogy hogyan tudja a magyar közösség sikeresen alakítani saját együttélését a szlovákokkal, mint többségi nemzettel és a szlovák államisággal, mint a mindennapi élet alapvető keretével.

Én csak két sajátos, de fontos vonását szeretném megemlíteni annak a többségi közegnek és államkeretnek, a szlováknak, amelyhez a felvidékieknek okosan kell viszonyulniuk, ha sikeresek akarnak lenni.

Az egyik az, hogy a szlovákok alapvetően sikeres nép, Szlovákia alapvetően sikeres ország. Ha csak a koronavírus áldozatainak a számát nézzük, akkor Európa legsikeresebb országa. De ha az életszínvonalat nézzük, arról is azt mondhatjuk, hogy semmiképpen sem rosszabb, sőt számos tekintetben jobb is a magyarországinál. Amikor éppen nincs koronavírus-járvány, szlovák útlevéllel nagyjából ugyanoda lehet utazni és ugyanolyan kedvezően tekintenek az emberre a világban, mint magyar útlevéllel. Ennek a helyzetnek számos előnye van a felvidéki magyarok számára, hiszen könnyebb egy olyan szülőföldön otthon maradni, amelyik egy egyértelműen sikeres ország részét képezi, mint egy olyanon, ahol ez nem ilyen egyértelmű. De van ennek veszélye is, méghozzá az asszimiláció terén, mert egy sikertörténethez többnyire szívesen csatlakoznak az emberek, ha van rá lehetőségük.

Az asszimiláció mindaddig visszafordíthatatlanul fogja tizedelni a felvidéki magyarokat, amíg saját szemükben saját közösségük nem lesz legalább akkora sikertörténet, mint a szlovák többség, illetve Szlovákia maga.

Ez nagyon magasra helyezett léc, de a megmaradáshoz ezt kell megugrani: sikertörténetté kell tenni a felvidéki magyarságot, sikeres közösséggé egy sikeres országban. Amikor azt mondjuk, hogy támogatjuk a felvidéki magyarságot, akkor az úgy értendő, hogy ebben az „ugrásban” támogatjuk őket. De a kellő magasságot csak ők tudják megugrani – ezért is van szükség olyan elkötelezett és racionális fiatal vezetőkre a körükben, mint mai kitüntetettünk.

A felvidéki többségi nép egyik jellegzetessége tehát a sikeresség – ez azonban még önmagában véve nem felvidéki sajátosság. Például a Mura-vidékieknek vagy az őrvidékieknek ugyanilyen a helyzete.

Van azonban valami, ami tényleg felvidéki sajátosság: az, hogy a többségi nép egésze 1920 előtt több mint 900 éven át közös államkeretek között élt velünk. Közösek voltak a királyaink, közös koronánkat ajánlotta fel Szent István Szűz Máriának. (Nem véletlen, hogy a szlovák katolikusok is Szűz Máriát tartják Szlovákia királynőjének. Összesen három ilyen ország van a világon: Magyarország, Szlovákia és Lengyelország.) Közösen véreztek eleink a közös szabadságért a közös szabadságharcok csatamezőin. Ha van elemi példája a Németh László által emlegetett tejtestvériségnek, akkor a magyar-szlovák közös múlt biztosan az. Ebből a közösségből szakította ki a szlovákokat (ahogy egyébként minket is) a modern nemzetfejlődés, majd a trianoni békeszerződés.

Ez szintén egyszerre hátrány és előny: olyan hátrány, és olyan előny, amely csak a felvidékiek helyzetére jellemző. Azért hátrány, mert a korábbi magyar-szlovák közösség szétszakítása azzal járt, hogy a 20. századi szlovák nemzettudat alapvetően a magyarokkal – a közös múlttal – szemben definiálta magát. Éppen ezért veszélynek érzékelte, hogy annak a nemzetnek egy része, amelyikkel szemben az ő önállóságuk létre jött, a felvidéki magyarság, az általuk legitimált állam területén élt. Erre a vélelmezett veszélyre alapozódtak a Benes- dekrétumok, a jogfosztottság és kitelepítés, majd a nyelvtörvény és számos más gyászos emlékű intézkedés. Innen ered azoknak a problémáknak a derékhada, amelyek megoldatlansága máig tartó „fejfájás”; meggyőződésem, hogy a szlovák politikai eliteknek is – a felvidéki magyaroknak meg százszor annyira.

Ez is olyan kihívás, amit a szlovákok és a felvidéki magyarok helyett senki sem fog megoldani. Csak együtt tudják megoldani, és csak ők tudják megoldani. De mindenben, amiben úgy látják, hogy Magyarország érdemben tudja segíteni a problémák megoldására való törekvésüket és együttműködésüket, abban számíthatnak a mi segítségünkre.

Mindamellett nemcsak – sőt megkockáztatom, hogy nem is elsősorban – hátrányokat rejt annak a lenyomata a szlovákokkal közös kulturális génjeinkben, hogy évszázadokon át egy államban éltünk. Mindenki, aki a két népet egyaránt mélyen ismeri, arra esküszik, hogy – a különbségek ellenére is – nincs hasonlóbb nép a szlovákhoz, mint a magyar, és a magyarhoz, mint a szlovák. Ennek most nagyon nagy az aktualitása, mert a felvidéki magyarok helyzete szempontjából jelenleg a legfontosabb kérdés, hogy mi építhető fel a szlovák miniszterelnök újító jellegű gesztusaira, például arra, hogy rendezvényre hívta meg a magához a szlovákiai magyar elit számos tagját a magyar (ez így szerepelt a meghívóban: a magyar!) nemzeti összetartozás napja alkalmából. A Szlovák Köztársaság miniszterelnöke pozitív kontextusban szólt a magyar nemzeti összetartozásról.

Tudom, hogy vannak, akik szerint ez szemfényvesztés. És azt is tudom, hogy az MKP memoranduma, amit ezen a rendezvényen átadtak, nem indította el azt a párbeszédet, amit szerzői reméltek tőle, sőt látványos visszautasításban részesült. De azt is tudom, hogy egyetlen utódállam részéről sem fordult még elő a magyar nemzeti összetartozás megértésére tett kísérletnek olyan tanújele, mint amilyet Igor Matovic adott a mi 100. évfordulónkhoz való empatikus viszonyulással. És azt is tudom, hogy ehhez komoly bátorság kellett egy olyan társadalomban, amelynek 100 éven át azt a hazugságot sulykolta előbb a csehszlovák, majd a poszt-csehszlovák propaganda, hogy Isten is az ellenségüknek teremtett minket.

A mostani szlovák kormánynak az a szándéknyilatkozata, amit Matovic gesztusa fogalmazott meg, olyan alap, amelyre a felvidéki magyarsággal együtt és a felvidéki magyarság – és persze az egész magyarság – érdekében építenünk kell. Legyen világos: nemcsak a problémákról és a problémák megoldásáról kell érdemi párbeszédet folytatnunk Szlovákiával (persze, ezekről is), hanem mindenről, ami közös ügyünk a szlovákokkal. Közös érdekeinkről, közös biztonságunkról, közös jólétünkről, közös értékeinkről. A lengyelekkel – amelyik szintén szláv kultúra, de így is szintén rokon kultúránknak érezzük – két évvel ezelőtt létrehoztunk egy-egy tükörintézményt az ezeréves magyar-lengyel barátság hagyományainak ápolására (a magyar Felczak Alapítványt és a lengyel Felczak Intézetet). Valami ilyesmit kell javasolnunk a szlovákoknak is.

Ennek a folyamatnak kell olyan helyzetet teremtenie, amelyben jó felvidéki magyarnak – azaz egy sikeres országban élő sikeres magyar közösség tagjának – lenni. Nekünk ennek érdekében kell minden követ megmozgatnunk.

(Tokár Géza politológus, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője kapta 2020-ban a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány Lőrincz Csaba- díját. Az írás az október 29-én tartott díjátadón elmondott beszéd szerkesztett változata.)


« vissza