Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„Egyszerre kint s bent” – Zalatnay István írásairól

Szépirodalmi vagy tudományos szövegeket olvasva olykor működésbe lép bennem egy jelzőberendezés, amely akkor szólal meg, ha jelentékeny szöveggel találkozom. És ez most nem pusztán a helyzethez illő captatio benevolentiae. Zalatnay István szövegeit olvasva ez a jelzőberendezés megszólalt. Hogy így volt, azt egy neki évekkel ezelőtt írt levelem bizonyítja.

Akkor nyáron a magyarszéki kármelita kolostorba vonultam el egy nyugodt és összeszedett munkahétre, amikor olvasószerkesztőként kézhez kaptam a Magyar Egyházzene című folyóirat készülő számának cikkeit. Köztük volt az ő egyik írása a napszaki istentiszteletről, amely bekerült a jelen kötetbe is. Ahogy ezt számos más cikk után átfésültem, javítgattam, belém hasított: „Ki lehet ez az ember?” Mert ilyen lényeglátó, nagyformátumú, szellemileg gazdag szöveget liturgiával kapcsolatban kortárs szerzőtől régen olvastam. Ha szabad ilyet mondani, István egyetlen versenytársa a mezőnyben Dobszay László volt. Ő tudott ennyire relevánsan, ennyire kortárs módon, tág ismeretanyagra építve, érzékenyen beszélni a témáról.

Később is szívesen olvastam szövegeit, hallgattam előadásait. Be kell, hogy valljam, volt egy olyan eset, amikor már zavart az a provokatív hang, amelyet egyszer-egyszer használt, és amelyet akkor öncélúnak éreztem. De most, amikor ebben a kötetben szintézissé állt össze egy viszonylag hosszú alkotói korszak írásos termése, a csodálat és az irritáltság is kiegyenlítődött. Szeretném most azt a néhány vonást kiemelni, amely ezeket az írásokat összeköti, és valamiféle jellegzetes lelki magatartásra, jellegzetes gondolati pályára enged következtetni. Megmutatkozik bennük egy sajátos feszültség is, amely mint liturgiatörténészt és aktív liturgust különösen érdekel.

A nyilvánosság engem kutatóként és egyetemi emberként tart számon, de nem csinálok titkot abból, hogy magam is „liturgiacsináló” vagyok a szó sajátos értelmében. A hagyományos középkori és kora újkori római katolikus liturgia felújításán dolgozom a 2000-es évek eleje óta, nem is kevés gyakorlati sikerrel. Ez a tevékenység és a belőle származó tapasztalat bennem is rendre fölveti a kérdést, hogy egy olyan anyag, amelyet a múltból ismerek és merítek, de a jelenben próbálok megeleveníteni, mennyiben történelmi vagy muzeális, illetve mennyire élő. Mennyire változatlan, ehhez képest mennyire alakítható; hogyan hat azokra az emberekre, akik értelmiségi nézőpontból, írástudóként közelítenek hozzá, és azokra, akik nem tudják, honnan származik, hanem szinte naiv „elszenvedői” egy ilyesfajta liturgiai tradicionalizmusnak. A kérdés voltaképpen az, hogy mennyire lehet tradicionális ez a tradicionalizmus.

Ami a stilisztikát vagy retorikát illeti, Zalatnay István szövegei, könyvének fejezetei jellegzetes ívet rajzolnak meg. Majdnem mindegyikre jellemző, hogy mindjárt a kezdet kezdetén durván kilöki az embert a komfortzónájából. Ez az a mozzanat, amelyet akár provokatívnak is nevezhetnénk. Erős indításokkal, nagyon erős fölvetésekkel találkozunk, amelyek úgy vannak kitalálva, hogy az éppen adott célközönség – legyen az akár a református lelkészi kar, akár a Mérleg katolikus folyóirat szerkesztősége – gyomron találva érezze magát. És végül mégis megrendítő ünnepélyességben és harmóniában oldódnak föl a szövegek. Talán nem szégyen kimondani, hogy valami vállalt pátoszt sem nélkülöznek, amely mégiscsak arra utal, hogy van remény (és hogy szerzőjük eleven hallgatósághoz szokott szónok).

A kettő között pedig végig két erő finom egyensúlya érvényesül. A szerző többször hivatkozik valami jellegzetes református étoszra, amelyet – bár bevallom, hátterem és lelki alkatom miatt is nehezen tudok belehelyezkedni a protestáns hagyományba – én is fölismerek, neki pedig nyilvánvalóan nagyon sokat jelent, mély élményanyaga kapcsolódik hozzá. Ez az étosz a megalkuvásmentes igazságszeretetből fakadó nagyon karakán, nagyon határozott, ellentmondást nem ismerő végigvezetése a gondolatoknak és a belőlük származó cselekedeteknek. Ez az egyik erő.

Ám az egészet belengi valami sajátos humánum, valami sajátos érzékenység a nem értelmiségi, a nem teológus személyek, végeredményben az élet nem elvi oldala iránt. Ahogyan például az utolsó, nem liturgikus témájú fejezetcsoport a nők (köztük elsősorban a lelkésznők) lelki habitusáról beszél, vagy egy '56-os emlékmű kapcsán a nem értelmiségi szemlélő nézőpontjával azonosul, rámutat arra, hogy szerzője nem érzéketlen a nem végsőkig következetes, azaz a „normális ember” nézőpontjára. Ez óriási teljesítmény a prófétai igazmondás lelkületétől, és azt hiszem, a provokatív indítást és a patetikus zárlatot ez a humánum képes hitelesen összekapcsolni egymással. Ez a teológiába foglalt antropológia volt az, amely Zalatnay István „liturgiacsináló” szövegeiben, és köztük mindjárt a számomra elsőben, a napszaki áhítatokról szóló tanulmányban is megnyilvánult, és oly rokonszenvesnek találtatott.

A könyv nem szűkölködik apokaliptikus képekben. Olyan kérdéseket vet föl, mint hogy beszélhetünk-e még kereszténységről, van-e még egyáltalán liturgia, nem fog-e kihalni az egyház, nem fog-e erkölcsileg megsemmisülni. Igen, ezek nagyon sötét tónusú szövegek. És mindeközben ugyanaz az ember, akinek komoly kétségei vannak a keresztény közösség mint nép, mint társadalom, mint kultúraformáló tényező puszta létével kapcsolatban is, élő nyelvként próbálja beszélni a liturgiát. Vagyis a hagyományos egyháziasságnak éppen azt a kommunikációs csatornáját használná, amely a legmélyebben gyökerezik a történelemben, amely természeténél fogva a leginkább közösségi, és amely éppen ezért a leginkább lenne hajlamos arra, hogy múltbéli rezervátumként maradjon meg, ahol egyáltalán megmarad.

Nem tudom, érthető, érzékelhető-e, hogy mennyire súlyos állítás ez. Hiszen a kultusz a maga módján szintén nyelv, de olyan nyelv, amelyet a miénktől gyökeresen eltérő társadalmak alakítottak ki, és ebben az értelemben nagyon különbözik azoktól az individuálisabb kifejezőeszközöktől, amelyeket a mi korunk ismer, és alkotó módon használ. Ezért minden apokaliptika ellenére nagy bizalom és merészség kell ahhoz, hogy valaki ezt a nyelvet beszélhető, alakítható, továbbírható nyelvként kezelje. Márpedig az összes olyan szöveg, amelyik gyakorlati javaslatként szólal meg a kötetben a liturgiával, az istentisztelettel kapcsolatban, ha közvetve is, de emellett foglal állást.

Kissé idegenkedem tőle, de talán nem haszontalan elhelyezni ezeket a szövegeket és szerzőjüket – hogy így fogalmazzak – a „kortárs ideológiai térben”. Nem ismerem mélyen a református egyházi közéletet, de föltételezem, hogy Zalatnay Istvánt inkább hajlamosak konzervatívnak, tradicionalistának, a fősodortól „jobbra” elhajló személyként azonosítani. Én viszont – ha merhetek egy újabb, egyszerre elcsépelt és bizonytalan jelentésű szót használni – ki merem mondani, hogy ha van olyan, hogy posztmodern, akkor ő az. Mert ezek a szövegek a hagyományhoz, a konzervativizmushoz, a múlthoz egy olyan sajátos kerülő úton találnak vissza, mint amilyet egyik kedvenc és Zalatnay Istvánnal egyébként stilisztikailag rokon esszéistám, Gilbert Keith Chesterton járt be. Szerinte az igazi korhely az, aki minden éjszaka egyre később és később fekszik le, de ezt olyan következetességgel teszi, hogy némi idő elteltével a nappal fog kelni, mint egy kötelességtudó paraszt. Azt hiszem, hiteles tradicionalizmus, hiteles múlthoz fordulás csak akkor valósulhat meg, ha valaki a modernitás útjait olyan következetességgel és makacssággal járja végig, hogy végül újra fölfedezi a premodernitást.

És végül engedtessék meg, hogy mint vendég és felekezeten – legalábbis a református felekezeten – kívüli, magam is megfogalmazzak egy provokatív gondolatot. Szakterületem, tapasztalataim és a szerzőéhez hasonlóan közismert „konzervatív” álláspontom miatt számos olyan protestáns teológussal, lelkipásztorral voltam és vagyok kapcsolatban, akik az „ideológiai térben” nagyjából ugyanitt helyezkednek el. Bizonyos udvariasság visszatart ennek megfogalmazásától, de újra meg újra fölmerül bennem, hogy a történelem és a folytonosság iránti ilyen érzék mellett voltaképpen miért is protestánsok ők. És sejtem, hogy akik a saját felekezetükön belül tőlük „balra” helyezkednek el, és nálam kevésbé rokonszenveznek velük, ugyanezt vetik föl – kevesebb empátiával.

Zalatnay István az egyetlen „protestáns tradicionalista”, aki anélkül, hogy ez lett volna a szándéka, meg tudott győzni arról, hogy protestáns elkötelezettsége szervesen összefügg azzal, ami benne tradicionalistának mondható. Szövegeiben és gondolkodásában, a jelen kötet címében is folyamatosan hangsúlyozza az úton levést, a továbblépés képességét, a megszokott állapotból való kitekintést, önmagam kívülről látásának fontosságát. Ez az „egyszerre kint s bent” léthelyzet egy nagyon megszenvedett, de nagyon hiteles állapot. Egész lelkemmel vonzódom a hagyományhoz, de nem tagadom, hogy „minden egész eltörött”. Már nem vagyok beágyazva egy sokakkal természetes módon megosztott, otthonos, közös kultúrába, amelybe beleszülettem, amely puhán körülvesz, és a fészek melegét adja, amely olyannyira magától értetődő, hogy vele kapcsolatban nem kell kérdéseket föltennem. Megrendült lélekkel vagyok egyedül a hideg űrben, ez az idegenség mégis valami nagyon tiszta tekintetet tesz lehetővé. Ezzel a tekintettel néz végig a Félúton című kötet szerzője egyházon és világon. Ahogy Ady írja: „Világok pusztulásán / Ősi vad, kit rettenet / Űz, érkeztem meg hozzád / S várok riadtan veled.”

(Zalatnay István: Félúton – A liturgia erőterében született írások. Budapest, L'Harmattan, 2019.


« vissza