Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Amikor az áldozatnak kell szégyenkeznie…

Az „iszlamofóbiával” vádaskodva a domináns nyugati politika tekintélyes részének az a célja, hogy elfojtson minden, az iszlámmal kapcsolatos kritikus hangot. Ebben partnere az atlanti média és a nemzetközi jogászfórumok egy része, illetve a közpénzből, valamint a milliárdosok által pénzelt civilszervezetek. Amit megtettek annak idején a kereszténységgel az állam és a vallás szétválasztására kapcsán, azt nem akarják, és nem is merik megismételni az iszlámmal.1 A muszlimok vallásos jelképeikkel teletűzdelhetik Nyugat-Európa köztereit, miközben a francia államtanács levéteti II. János Pál pápa szobráról a keresztet.

Arra a kínzó kérdésre, miszerint: hogyan lehetséges mindez a 21. század szép új világában, már nehezebb válaszolni. Pascal Bruckner azonban képes erre, mindvégig megőrizve hűvös tárgyilagosságát. A francia író és esszéista könyve – amely a Századvég könyvkiadónál jelent meg sokatmondó borítóval – nemcsak arról szól, hogy mennyire szenved a bűntudatra idomított „fehér” ember a belefojtott szótól, hanem a mérsékelt, az alkalmazkodni akaró muszlim is. A szélsőséges iszlamisták ez utóbbiakat állítják választás elé: vagy mellénk álltok, vagy a hitetlen franciák sorsára juttok! Volt erre már példa a történelemben: az algériai FLN hatásosan alkalmazta ezt a módszert az ötvenes-hatvanas években, amikor válogatott kegyetlenséggel végeztek ki békés, de a franciákkal barátkozó muszlimokat.

Bruckner könyvének gravitációs magja az „Iszlamobaloldal, avagy a harag közössége” című negyedik fejezet. A sietős olvasónak érdemes mindjárt azzal kezdenie az olvasást. A szerző példákon keresztül mutatja be, hogyan kötnek szövetséget a baloldal trockista aktivistái a radikális muszlim csoportokkal. Ez utóbbiakhoz a baloldal agytrösztjei lekezelően fordulnak és úgy vélik, hogy szövetségesük még nevelésre szorul: kényeztetni, nevelni, majd mozgósítani kell őket a közös ellenség, a kapitalizmus szétzúzása ellen. Mellékes körülmény, járulékos kár, hogy eközben ártatlan nyugati polgárok, papok, tanárok, állami alkalmazottak ezrei halnak bele e szörnyszövetség akcióiba. (Az egyik öl, a másik meg fedezi a gyilkost.) Hogy ebből az alkalmi szövetségből melyik a hasznos idióta, azt a Ruholláh Khomeini hatalomra jutása utáni események bizonyítják. Franciaországi száműzetéséből hazatérve az ajatollah és szűk környezete kegyetlenül leszámolt addigi szövetségeseivel, a szélsőséges baloldaliakkal.

Chris Harmann, a brit mini Szocialista Munkáspárt (SWP) vezetője az 1994-ben írt Próféta és a proletariátus című cikkében kifejtette, hogy az iszlamizmus egy forradalmi mozgalom, amely bár valódi osztályérdekeket képvisel, de nem viszi végig a saját logikáját. Az ultrabaloldali radikálisok azon reménye, hogy az iszlám szélsőségeseket egy új felkelés élcsapataként használhatják fel, kölcsönösen hátsó szándékon alapul: az iszlamisták is arra törekednek, hogy beszivárogjanak a „haladár” tábor seregeibe, és az erkölcsi támogatás védelme alatt előre tolhassák a gyalogjaikat. Az egyik – a tizenkilenc – támogatja a fátyol viselését, a muszlimoknak plusz jogokat követel a pozitív diszkriminációra hivatkozva, iszlamofóbiával vádaskodik, küzd az „állami rasszizmus” ellen, míg a másik – az egy híján húsz – forradalmi retorikával adja elő, hogy támadja a piacot, a globalizációt, és teszi mindezt azért, hogy hatékonyabban terjessze a Koránt. Mindkét alakulat azt hangoztatja, hogy nincs fontosabb az életben, mint a „kapitalizmus áldozatainak haragja”. Ahogy a baloldali filozófusuk, Alain Badiou írta: a kommunizmus történelmi bukása szabadította rájuk a kapitalizmus bestiális erejét.

Több elemzőtől eltérően Pascal Bruckner szerint a rendszeressé váló terrorcselekedetek nem a vitalitás, hanem a pánik tanújelei, és a szélsőséges erőszak a tehetetlenség tünete. (Ebből azonban nem következik az, hogy az erőszakot elszenvedő társadalom erős lenne. Épp ellenkezőleg, itt-ott már a behódolás jeleit mutatja.) Amikor a szélsőbal a totalitárius teokráciáknak udvarol, ahogy korábban az egypárti diktatúrák kegyeit kereste, azt a „vesztesek szolidaritása” okán teszi: bosszút akar állni csalódottságáért, és ezért összeáll az egyetlen olyan erővel, jelesül az iszlám radikalizmussal, amely képes zavart kelteni a nyugati világban. Az iszlám az utolsó Nagy Történet, amelybe a baloldal még bele tud kapaszkodni a kommunizmus, a munkásosztály, Szovjetunió, Kína, Kambodzsa, a harmadik világ, a dekolonizáció és a pánarabizmus után. A jó forradalmár törzsfogalmában a mudzsahid, a dzsihádista vagy az Al-Kaida veszi át a proletárok és gerillák szerepét. A forradalmat, ezt a nagy hiányt – írja a szerző –, a félhold hívei cipelik tovább. A muszlimok méltósága tehát abból származik, hogy napjainkban ők a baloldali ígéret hordozói. A szélsőbalt már nem a valódi hatalom érdekli, hanem a pusztítás. Az elméleti, politikai és filozófiai tehetetlenségét az ártás erejére cserélte fel. Az iszlám nevű új szerelme egy kis kaland csupán, amelynek segítségével jobban odacsaphat az ellenfelének, az emberemlékezet óta gyűlölt Tőkének és a Nyugatnak.

Pascal Bruckner minden alkalmat megragad, hogy felhívja a figyelmet a szélsőbal és a radikális muszlimok alkalmi szövetségére és mozgósítson ellene. 2014-ben a Le Figaro hasábjain e témakörben folytatott párbeszédet Bruno Le Maire jobboldali politikussal, amelynek címe már önmagában beszédes: A barbárság elözönli Franciaországot.2 Az interjúban többek között arról beszél, hogy az új ellenséget halál komolyan kell venni, mivel a radikális iszlám a 21. század botránya. Brucknerből nemcsak a francia író, hanem az Egyesült Államokban tanító egyetemi tanár is beszél, amikor kijelenti: a dzsihád veszélyét még mindig nem veszik elég komolyan nyugaton. Szerinte sok befolyásos értelmiségi, illetve politikus a szélsőbal ideológia és a radikális iszlám frigyét csupán folklórnak tekinti, pedig a közel-keleti keresztények kálváriája figyelmeztető jel arra, hogy mi várható nyugaton is. A szerző felidézi Claude Lévi-Strauss figyelmeztetését is a Szomorú trópusok című művéből: a radikális iszlám nem történelmi örököse, hanem türelmetlen felváltója akar lenni a zsidó és a keresztény vallásnak.

Bruckner az említett interjújában – akárcsak a később megírt könyvében – kitér a nyugat másik betegségére, a már-már szertartásossá váló bűnbánatra. Ezt az uralkodó ideológia alakította ki a hetvenes évektől kezdve, és elérte, hogy a nyugati fehér ember – ha másként nem, legalább szimbolikusan – önostorozza magát. Az önismeretet fölváltotta a lelkiismeret-furdalás, az elbizonytalanodás, sőt a mazochizmus. A fehér ember számára létezni lassan annyit jelent Nyugaton, mint vezekelni, bocsánatot kérni. Minden hivatalos történelmi esemény arra szolgál, hogy az átlag francia rongyosra tépje az ingét miatta. Így készítette elő a baloldal a másság befogadását, mivel a Másik különb, mint Tenmagad. (Ha nem mosolyogsz a bevándorlóra, már idegengyűlölő, iszlamofób a neved.) A kereszténygyűlöletről viszont alig beszélnek, a koptok üldözését a nyugati sajtó nem meri keresztényfóbiának nevezni, nehogy médiaversenytársai bevádolják. Bruckner a nevén nevezi a dolgokat és kimondja: egy igen aktív kisebbség erőlteti rá Franciaországra az iszlám teljes körű elfogadását, és az öngyűlöletet.

Egy másik interjújában Bruckner arról is beszél,3 hogy Franciaországnak van Európa legnagyobb muszlim, illetve zsidó közössége, és ez a tény kivételesen sérülékennyé teszi. Az iszlám fiatalok csoportosulásai Párizs utcáin például büntetlenül kiálthatják, hogy „Halál a zsidókra!” Ha a történelem bosszút állhatna, ezt mondaná a szelleme: ez az ára annak, hogy a franciák megajándékozták a világot a laicitás más nyelvre nehezen lefordítható fogalmával, és hogy a múlt század elején drasztikusan szétválasztották az egyházat az államtól.

Berlin nem exponálta annyira magát, mint az iszlám fejkendők használata elleni törvénnyel Párizs, mégis – jegyzi meg Bruckner – a német főváros is radikális iszlamista robbantások és gyilkosságok helyszínévé vált. Nyugat-Európa infantilis válasza minderre pedig a keresztény jelképek eltüntetése az iskolákból, a betlehemi jászol kihelyezésének betiltása. Mindennek tetejébe a befolyásos nyugati államfők – a „jobboldali” Jacques Chirac elnökkel az élen – megtagadták, hogy az Európai Alkotmányba bekerüljön a keresztény alapokra való hivatkozás. Bruckner már egy évvel az itt ismertetett könyve megjelenése előtt4 arra figyelmeztet, hogy súlyos árat fizetünk az európai illúzióinkért. Ha jobbkezet nyújtunk, ha megpróbáljuk kitalálni és megelőzni a muszlimok érzékenységét, azt nem fogják tömegesen viszonozni. A brüsszeli technokrácia által megdolgozott kormányfők és haladár, liberális holdudvaruk nem akarják vagy nem képesek saját kultúrát, identitást felmutatni és államhatárt emelni az idehozott Másik előtt. Ezzel azonban siettetik és nyakunkra hozzák a bajt. Az európai elit hiába dicsekszik talajmenti ateizmusával, hiába kuncog az üres templomok, a kereszténységétől megfosztott, meztelen Európa láttán, a gombamód szaporodó radikális iszlamisták csak a keresztényt látják bennük. Ha Bruckner hívő keresztény volna – mint ahogy nem az –, azt is hozzátehetné: Lám, Isten nem ver bottal!

A szerző, ha ma újra írhatná könyvét, feltehetően erősebb jelzőket és élesebb tónust használna. Könyve francia, majd magyar megjelenése után is tovább romlott az általa elemzett helyzet. Ennek hangot is adott – már a magyar változat megjelenése után – egy újabb, a Le Figarónak adott interjújában.5 Nyilatkozatára az apropót a Libération nevű szélsőbaloldali lap november 1-jén megjelent felhívása adta. Ebben ötven értelmiségi felhívást intézett a párizsiakhoz, amelyben felkérte őket, hogy november 10-én tartsanak felvonulást az iszlamofóbia vélt megnyilvánulásai ellen. Az aláírók szerint – értelmezi Bruckner a felhívást – a muszlim vallás kritizálása muszlimellenes gyilkosságokhoz vezet. A felvonulók – akik a médiától teljes mellszélességű támogatást kaptak – az iszlámnak olyan státuszt követeltek, amely kivételezett helyzetbe hozza őket a keresztényekkel, a zsidó hívőkkel és a buddhistákkal szemben. Ez már azért is különös – folytatja a szerző –, mert az Egyesült Államoktól és Németországtól eltérően nincsenek szervezett neonáci francia csoportok, és a muszlimok ellen elkövetett gyilkosság ismeretlen Franciaországban. Hiába erőlködik a baloldal, nem létezik francia muszlimellenes apartheid politika, és ama vasárnapi felvonulás is bizonyítja, hogy hová aljasult a francia szélsőbal. Képviselői – akiktől a baloldaliak nem határolódnak el – az iszlamofóbia elleni „harcuk” nevében együtt vonultak végig a francia főváros utcáin az antiszemita, integrista, szalafista és más hangadó csoportokkal.

2002-ben egy hírhedt balos brosúra jelent meg Párizsban,6 amelyben a szerző – Daniel Lindenberg – marxista szempontok alapján nevezi ki az ezredforduló veszélyes embereit, az új reakciósokat. Az eszmetörténész és egyetemi tanár kis könyvecskéje hátlapján ez olvasható: „Néhány éve hideg téli szél támadja a francia intellektuális életet. A szél messziről jön, és olyan küzdelmet provokál, amely korábban elképzelhetetlen volt. A széllökések célpontja az olyan értékek, mint a tömegkultúra, az emberi jogok, '68 eredményei, a feminizmus, az antirasszizmus, az iszlám [...] Az új reakciósok elfújnák a megtartó tabuk világító gyertyáit, és két irányból is sötétbe borítanák a tájat. E két irány tartja össze a „nyitott társadalom” francia politikai kultúráját: az egyenlősítő baloldalról és a liberális jogokról van szó. Szintézisük szavatolja továbbra is a demokráciát. Hát ezt fenyegetik a szélfúvó, ijesztő fantomok.”

Volt baloldaliakat is besorol Lindenberg a reakciósok közé: olyan szerzőket támad frontálisan, mint Alain Finkielkraut, Pierre Manent, Marcel Gauchet, Alain Besançon, Luc Ferry, Alain Renaut, Alain de Benoist, Oriana Fallacci és még sokan mások. Azok a zsidó gondolkodók is kapnak tőle körmöst, akik a jobboldal felé fordultak és a zsidó identitást féltik a multikulturalizmustól, mint például Schmuel Trigano. Tüzetesen áttanulmányozva a brosúrát, nem találtam benne Pascal Bruckner nevét. A szélsőbaloldali feljelentő megkímélte őt. Nem így a radikális iszlám szóvivői. 2019. november 2-án, a CNews televízió előtt tüntető muszlim aktivisták – köztük sok büntetett előéletű – „köpőcsészének” gúnyolta őt. Bruckner csodálkozott a legjobban azon, hogy a muszlim panaszokra ugrásra kész jogi hatóságok az őt ért személyi sértést milyen kényelmesen elengedték a fülük mellett. Erős a gyanúm, hogy ő is a kényelmetlen rendőri védelmet lesz kénytelen kérni – ha eddig nem tette volna meg –, mint szókimondó ideológiai ellenfele, a jobboldali Eric Zemmour. Ha a nyugati demokrácia így folytatja tovább, előbb-utóbb minden bátor szerzőjének a házi őrizet lesz a sorsa.

(Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus. Iszlamofóbia és bűntudat. Századvég, 2019, Budapest)

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Jean Sévillia: Quand les catholiques étaient hors la loi. (Amikor a katolikusok törvényen kívül voltak.) Pérrin, 2006, Paris. A szerző szembesít a kegyetlenséggel, amellyel a francia állam végrehajtotta az 1905-ös törvényt. A francia baloldal példát adott Leninnek és bolsevikjainak, hogyan kell leszámolni az egyházzal.

2 Pascal Bruckner-Bruno Le Maire: La barbarie gagne la France. In Le Figaro, 2014. aug. 4., 19.

3 Pascal Bruckner: Face aux djihadistes, la naïvité n'est plus permise. (Tilos naivnak lenni a dzsihádistákkal szemben.) In Le Figaro, 2016. dec. 21., 14.

4 Pascal Bruckner: Un racism imaginaire. Islamophobie et culpabilité. Grasset & Fasquelle, 2017, Paris.

5 Pascal Bruckner: Cette gauche qui va défiler aux cotés de tous les extrémistes de l'islam. (A baloldal, amely együtt vonul fel az iszlám minden szélsőségével.) In Le Figaro, 2019. nov. 8., 18.

6 Daniel Lindenberg: Le Rappel a l'ordre. Enquête sur les nouveaux réactionnaires. (Figyelmeztetés. Értekezés az új reakciósokról.) Seuil, 2002, Paris.


« vissza