Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„Ez az én testamentumom…” – Zrínyi szellem-ujja

Egy ismeretlennek írott Zrínyi-levél elemzésének hosszú és igen elgondolkodtató fejezetet szentelt Klaniczay Tibor, Zrínyi-monográfiájában.1 Most csupán azt emelném ki: feltételezi, hogy Zrínyi borúlátó gondolatai az ország pusztulásáról és a saját haláláról talán nem csupán politikaiak, hadászatiak vagy történetfilozófiaiak, hanem együttesen ennél jóval többek; ezért is adta a monográfia ezen fejezetének ezt a címet: „Egy új eposz víziója”. Sőt, fejtegetése végén azt is mondja erről és néhány más, szintén 1663 tavaszán írott Zrínyi-levélről, hogy „kitűnő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy mennyire költő maradt Zrínyi akkor is, amikor nem írt verseket.”2

Lukácsy Sándor, egyik felejthetetlen mesterem viszont úgy látta, hogy a 17. század nagyjai – például Zrínyi is – kevésbé látták bűn és büntetés kettősségének az ország sorsát; ám e gondolat búvópatakként tovább élt, és csak a reformkorban került felszínre. „Széchenyinél: »ha nincs Hunnia határi közt hazánk, egyebütt e földön többé sehol sincs.« – És szavait majd visszhangozza a költő: »A nagyvilágon e kívül Nincsen számodra hely...«. A Szózatot, Széchenyi korát, a reformkort nem lehet megérteni Bocskai, Bethlen, Zrínyi mondatai nélkül.”3

Valóban. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi verseit lehetetlen elemezni Zrínyi segítsége nélkül. De az is megfontolandó, hogy e megsokszorozott Zrínyi tovább harsogja a reformkor utáni vészkorszakokban is a maga keserű csatadalát vagy halálüvöltését.4

Lássuk először, hogyan zrínyiesül Ady az I. világháború kitörése után. Egész terjedelmében kellene idéznünk, de talán elég, ha a fölelevenített zsidó-magyar párhuzam ősi toposzára utaló utolsó versszakot írjuk ide:

 

És mi nem leszünk majd szétszórva,

Árvult, de mégis győzedelmes fajta:

Minket korszakok tűz-dühe nem edzett

S fölolvaszt a világ kohója

S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

(A szétszóródás előtt)

 

És teljességgel zrínyis a saját, különb halál utáni vágyakozása is:

 

Magafűtötte, vad pokolba

Veszett ebként belerohant,

Megcsúfolt ember, ember, Ember,

Ma már nem tudok kegyelemmel,

Úgy, mint régen, nézni reád,

Vesszél, botor, pusztulj, botor.

Szívem félősen haldokol,

Hogy ne legyen közös ezekkel,

Mert sohse volt aljas és ember

S megérdemel egy más halált.

(A megcsúfolt ember)

 

József Attila, nem sokkal később, egy korai szonettjében Ady Hadurát, aki ott még csak a bibliai Úr magyar neve, már szembeállítja a keresztény Istennel:

 

S Hadúr e népet akkortól veri,

Mikor hitének gyáva lett örökre,

Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

(A Szent Jobb ünnepén)

 

A mestereként tisztelt költőtől pedig azt kéri:

 

És ösztökéld a tétova honfiút:

Üzend, hogy nincsen Isten, Ember,

Csak magyarok letiport hazája.

(Juhász Gyulához)

 

Markó Béla 1987-ben írta Költők koszorúja című szonett-koszorúját. A magyar költők egész sorát szólaltatja meg benne, Janustól Radnótiig, hogy a záró darabban, tehát a mesterszonettben saját nevében is megszólalhasson, Istenhez fordulva, hazája és népe megmaradásáért. A negyedik versben erdélyiként olvassa el Zrínyi Miklósnak ismeretlen barátjához írott levelét. (Mondhatjuk második Bethlen Miklósként.)

 

Zrínyi Miklós

 

Ki látni engedted fájó szemünknek

a dúlást, hogy a régi pergamenre

írt országot morzsákra széjjelszedje

mohó patkány s egér, miféle bűnnek

 

miféle büntetését kell viselnünk?

Testet s lelket mívelni annyi készség,

a bajt megvívni annyi nagy merészség

miért múlt el ily ostobán felettünk?

Patkány s egér? Szavunk is szerterágja,

s mint jó falattal, fut vele lyukába.

Ha méltó ellenfélre nem akadtam

 

az emberek közt, jöjjön hát a vadkan,

mert szemtől szembe kell most már fogadni,

mit jobb lett volna setétbe takarni.5

 

Az első világháború, a trianoni országcsonkítás, a második világháború, a német, majd az orosz megszállás, a kommunista diktatúra a Zrínyi által emlegetett, magyarosan a magyarok védszellemének vagy őrangyalának nevezett Geniust ugyanúgy a költők emlékezetébe idézték, mint a bűnös nemzetet prófétai hévvel dühödt ebeknek bélyegző terminológiát; nem tudom eldönteni, hogy ez a lekutyázás keserűbb-e, vagy Ady udvariassága, aki úgy, ahogy van, elkülönül a kis- és nagybetűs emberektől, illetve Emberektől.

Lássunk két Nagy László-idézetet; elsőnek:

 

Mellemet nyomta nehéz álom,

gyémánt fénnyel szememet sütötte:

láttam egy angyalt fönn a dombon

tüskés akácosban megkötözve.

 

Átlátszó volt az angyal torka,

benne a lélek föl és alá járt,

sárga kutyák két lábra állva

nyaggatták, csomóban tépték tollát. [...]

(Az angyal és a kutyák)

 

Másodikként:

 

Ebek a magyarok,

ebek, ebek, ebek,

hűségtől ugatnak,

bajtól nyüszítenek.

 

Kócos komondorok,

nagy posza agarak,

pici pulik egymás

szivének ugranak.

 

Ha majd bundájukat

pörkölik istenek,

akkor meghuzódva

újra nyüszítenek.

(Ebek a magyarok)

 

És lássuk azt a verset is, amely 1945 után talán a legerősebben siratta annak a bizonyos, a magyar nemzetet oltalmazó géniusznak az eltávozását, aki úgy védelmezett minket néhány saeculumon át, mint Szent Mihály arkangyal a Zrínyiászban, vagy mint azoknak a szellemeknek a világa, amelyeknek eltűnése után Vörösmartynál is csak az apokalipszis kezdődhetett el. Most elég belőle az első hét verssor – ez Illyés Gyula költeménye:

 

Fölmagasodni

nem bírhatsz. De lobogsz még,

szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat

kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén

néha a kíntól,

többször a béna dühtől, megalázott.

Elhagytak szellemeid.6

(Koszorú)

 

Az 1956-os magyar forradalom orosz elfojtását Nagy László apokaliptikus nyelvet használva festi le. A látomás főalakja, a végzet hordozója jön el a hatstrófás vers minden versszakának a végén; az ötödikben így:

 

mivel itt minden tiltakozik:

eljön a fekete katona.7

(A város címere)

 

Ám – mint ahogy a Zrínyi-levélben a közeledő nemzet-pusztulás látomását a költő a hirtelen zárlatban a saját hősies, a fátumot kihívó, halálra kész elszántságával ellensúlyozza, Nagy László is egy hirtelen fordulattal az itt „kan-kofának” nevezett röhögni való, a fekete katonákat behívó csürhe ellensúlyát fedezi fel az ifjú hősökben, lányokban és fiúkban, akik életüket áldozták a szabadságért, tehát mártíriumukkal megmentették a hazát, újrarajzolták címerét; illetve visszaállították az igazit, a kommunista álcímer helyett. A vér vöröse és földre hullajtott tejfogak fehére: azaz a később négy folyónak allegorizált, Árpád-kori vörös-ezüst sávok a magyar címerben, „cirkalma”, vagyis a címert oldalról körítő koszorúja is helyreáll a címerpajzsnak, a szovjet „autonóm területet” megillető búzakoszorú helyett:

 

nem hittem volna soha,

nem hittem volna soha:

hogy ti kölykek a tejfogatok

hirtelen kipotyog s iszonyatos

 

gyöngyvirág nyílik a kövezeten –

végzetes vízszintesekkel

elkészül a város címere újra,

cirkalma lesz a füst és fohász,

mert eljön a fekete katona,

eljön a fekete katona.8

 

Nagyon sokat tudhatunk már eddig is arról, hogy Zrínyi hogyan, milyen erővel és milyen többértelműen aknázta ki a szirénekről szóló mítoszt, jobban szólva mítosz-variánsokat, hiszen szuverén módon felhasználta mind azt a változatot, amely Odüsszeuszhoz, mind azt, amely Orpheuszhoz kapcsolódik.9 Talán nem járunk el mítoszellenesen, ha zárásul felidézzük azt, hogy a magát anagrammatikusan és ZERIN-ből SYREN-né átképező költőt, egész későbbi költészetünk védszellemét most abban a formában is megjelenítsük, ahogyan Báthori Csaba láttatja a Szirént jónéhány szonettjében. Így:

 

Halacska volt, hogy még a fájdalomból

is ki tudjon úszni. És szárnya nőtt,

hogy átérje a tengert s levegőt,

s ha fogy az ének, legalább a jobb kor

 

pótolja a szellemet. Orfeusz még

a halált is túl tudta énekelni, -

de mi már őt hordjuk, a zene csendjét.

(Szirén)10

 

Vagy így:

 

Itt él köztünk hétköznapok és évek

alján a szirén, aki a kintorna

zaját csodával tölti s összefogja,

hogy ne végső hangot hozzon az ének.

(Nincs part többé)11

 

Persze, prózában is idézhetjük egy tanulmánya végét: „És mi itt a huszonegyedik században örülhetünk, hogy mindhárom csillag fénye elért bennünket: a népdal, Zrínyi és Kosztolányi hármas ragyogása.”12

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Második, átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, 1964, Budapest.

2 I. m. 742–743. – A levél szövegét lásd: Zrínyi Miklós Válogatott levelei. (Sajtó alá rendezte Bene Sándor–Hausner Gábor.) Balassi Kiadó, 1997, Budapest, 136–138; 282–284.

3 Lukácsy Sándor: Egy hazánk van. Tanulmányok. /Élő Irodalom Sorozat/ Jelenkor Kritika, 1996, Pécs, 9–10.

4 Vö. Kovács Sándor Iván: „Az Áfium és a Zrínyi-próza”, in Irodalmi Magazin, III. évf. (2014) 4. sz. 67–69; Földesi Ferenc: „Kazinczy és a két Zrínyi”, uo. 81–86; Kovács Sándor Iván: „Illyés Gyula két Zrínyi-verse”, uo. 101–103.

5 Markó Béla: Kannibál idő. Válogatott versek, 1968–1989. Könyves Kálmán Kiadó–Széphalom Könyvműhely, 1993, Budapest, 117.

6 Először megjelent: Illyés Gyula: Minden lehet. Új versek. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973, Budapest, 119–121.

7 Nagy László: Arccal a tengernek. Versek, 1944–1965. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966, Budapest, 205206. (Az évszámok részei a kötetkompozíciónak!)

8 Buda eredeti, az Árpád-ház címeréből, tehát az országcímerből származó címer sávjairól lásd Bertényi Iván: Új magyar címertan. Maecenas, 1998, Budapest, 90–93.

9 Vö. Bene Sándor. „Szirének a térképen. Zrínyi Miklós, Zrínyi Péter és az irodalomtörténet földrajza”, in Határok fölött. Tanulmányok a költő, katona, államférfi Zrínyi Miklósról. (Szerkesztette: Bene Sándor–Fodor Pál–Hausner Gábor–Padányi József.) MTA BTK, 2017, Budapest, 37–78.

10 Báthori Csaba: Melankólia. Versek 2012–2016. Budapest, Scolar, 72.

11 I. m.75.

12 Báthori Csaba: „A felesleges test, Zrínyi Miklós: Befed ez a kék ég”, in Napút, XVIII/6. (2016. augusztus), 121.


« vissza