Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Beethoven csókja – Egy legenda útja Liszttől Bartókig

Gyermek voltam, amikor Bécsben, egyik nyílt hangversenyem után Beethoven homlokon csókolt. Ma aggastyán vagyok, és a halálra készülök – de lelkemben úgy ég Beethoven csókja, mintha azóta egy perc sem telt volna el. Kedves Jenő, te se felejtsd soha a brüsszeli és antwerpeni napokat. [...] Évekkel ezelőtt Budapesten, amikor te még nagyon fiatal voltál, először játszottuk együtt a Kreutzer-szonátát. Most vedd hegedűdet, mint nagy művész. És mint Beethoven csókjának folytatását, játsszuk el ismét e remekművet annak jeléül, hogy a szellem örök és független a testi buroktól. Add tovább az örök élet szent szavát te is, és magad is gondolj erre, a kétségbeesés és a lelki gyötrelmek napjaiban.” – így adta tovább Hubay Andor festőművész, a Herendi porcelángyár egykori művészeti igazgatója azokat a szavakat, amelyeket Liszt Ferenc 1886-ban édesapjához, a hegedűművész Hubay Jenőhöz intézett. Utóbbi akkor mindössze 28 éves volt, de már évek óta a világ egyik legelső hegedűs pozícióját, a brüsszeli konzervatórium tanszékvezetői tisztét töltötte be. Ahogy tíz évvel korábban nem vállalta el a felkínált hangversenymesteri állást Düsseldorfban, hogy Liszt mellett lehessen Pesten, úgy most Brüsszelből tért haza Liszt hívására, és lett élete végéig, kerek ötven éven át a Zeneakadémia tanára, 1919-től egyúttal igazgatója is. Hubay elhatározása meghatározó jelentőségű volt a magyar zenetörténet szempontjából, és ehhez a sorsdöntő pillanathoz a számára legszentebb momentumot társította: Beethoven csókját, amelynek Liszt közvetítésével ő is részese lett, és rajta keresztül áthatotta a magyar zene fél évszázadát. Mindehhez pedig Beethoven legendás Kreutzer-szonátájának előadása kapcsolódott, azé a misztikus és démoni kompozícióé, amely megkülönböztetett jelentőségű volt a magyar hegedűsök pályáján.

A történetet Hubay sokszor és sokféleképp elmesélte, tanítványai előtt és családi körben egyaránt. Az egyes részletek alkalmanként nyilvánvalóan eltértek egymástól, a lényeg azonban változatlan maradt: a magyar zenekultúra e szubjektív eredetmítoszában központi szerepet kapott Ludwig van Beethoven és a beavatási csók (a „Weihekuss”) szakrális mozzanata, hasonlót, mint amit a nemzet számára Vajk megkeresztelése jelenthetett.

Hubay története nemcsak a világhírű hegedűművész személye és tekintélye miatt mutat túl önmagán, hanem általában is jellemző a 19. és kora 20. századi, kialakulóban lévő önálló magyar műzene Beethoven-szemléletére. A kétszázötven éve született német mester több szempontból is példaértékű volt a hazai zeneélet és zeneszerzés számára Liszttől és Erkeltől Mosonyin, Mihalovichon, Hubayn és Dohnányin át Weinerig, Bartókig és Kodályig. Olyan vonatkoztatási pontot képviselt, amely állandóan jelen volt a nagyközönség zenefogyasztásában, sokkal közvetlenebb, aktuálisabb és kézzelfoghatóbb módon, mint például a 19. században még ritkán játszott Bach, Haydn és Mozart. Beethovennek Európa-szerte felszentelt prófétái támadtak, akik között élen jártak a kiváló magyar művészek, miközben itthon büszkén hirdettük, hogy nem csak mi részesülünk a nagy mester művészetében, hanem – a magyar arisztokraták támogatása és számos magyar zenei motívum által – ő is sokat kapott a szomszédos nép fiaitól.

Mindennek tükrében szinte mellékes, hogy Liszt valóban találkozott-e Beethovennel, és kapott-e csókot a homlokára. Hiszen Liszt számára (és ennek következtében a zenetörténet számára is) az esemény lényege mindenképpen igaz: ifjúkorában életre szóló inspirációt kapott a mestertől, és az évtizedek során beteljesítette küldetését, amelynek egyik fontos eleme volt a Beethoven-művek megismertetése és a szerző emlékének ápolása. Nyilvánvaló, hogy a már süket és emberkerülő komponista 1823. április 13-án nem ment el a tizenegy és fél éves csodagyermek hangversenyére, és a Hofburg kisebb báltermében még kevésbé ment fel a színpadra (ha volt színpad egyáltalán), hogy csókjával művésszé avassa az ifjút. A lapok egészen biztosan beszámoltak volna egy ilyen különleges eseményről.

A zenetörténet egyik legnagyobb mítosza azonban, amiről ezernyi elbeszélés, találgatás, bizonyítás és cáfolat jelent meg az irodalomban, nem feltétlenül kitaláció. Liszt neve többször is megtalálható Beethoven 1823-as beszélgetőfüzeteiben, amelyekbe a vendégek írták be a mesterhez intézett mondandójukat (a beszélgetés másik fele nem maradt fenn, mivel Beethoven élőszóban kérdezett vagy válaszolt). Bár másfélszáz évvel később kiderült, hogy a komponista titkára, Anton Schindler utólag kiegészítette a füzeteket, és olykor beszélgetéseket is hamisított, hogy saját szerepét felnagyítsa, a források nem cáfolják annak lehetőségét, hogy a két művész találkozott Beethoven otthonában. Liszt az 1870-es években tanítványának, Ilka Horowitz-Barnaynak állítólag részletesen elmesélte a mester lakásán tett látogatását, melynek során zongorázott is Beethovennek. A hölgy visszaemlékezése 1898-ban jelent meg a Neue Freie Pressében, ebből idézzük Liszt szavait: „Amikor a [zongorajáték] végére értem, Beethoven mindkét kezével megragadott, homlokon csókolt s nyájasan így szólt: »Eredj! Szerencsés csillagzat alatt születtél, mert sokaknak fogsz örömöt és boldogságot adni!« [.] Ez az esemény életem legnagyobb büszkesége – művészi pályafutásom megszentelése. Ritkán mesélem el – s csak jó barátoknak.”

Különös, hogy Liszt nyilvánosan vagy írásban nem erősítette meg, de nem is cáfolta sosem a „Weihekuss”-legendát. Az egyetlen kivétel egyik 1862-es levele, amelyben a weimari nagyhercegnek megemlítette, hogy Beethoven „csókjával szentelte meg a homlokomat”. Sosem tudjuk meg, hogy ezt szó szerint értette-e. Liszttől nem állt távol az ilyen jelképek használata, olykor teátrális külsőségek között. Például valóban megcsókolta a közönség szeme láttára az ifjú Hubayt 1877. február 25-én, amikor a Zeneakadémia matinéján, Liszt koncertteremmé alakított szalonjában bemutatkozott a hazai közönségnek (ekkor még a Huber nevet használta). A Fővárosi Lapok írta két nappal később: „Utánuk Huber Jenő vette föl hegedűjét, megmutatni, hogy mit tanúlt Berlinben Joachimtól. Sokat tanúlt, nagyot haladt s nem szégyenít meg bennünket, kik már kis fiú-korában geniális hegedűsnek neveztük. [.] Ebben az ifjúban sok hév, sok szellem van. Bensőséggel játszik s e föllépése jó epilog volt holnapi hangversenyéhez. Liszt megcsókolta, midőn játékát bevégezé s Wieniawszki is oda ment, kezet szorítni vele.”

Beethoven prófétái sorában Liszt volt az első és a legnagyobb hatású. Nélküle talán sosem lett volna a század második felére a bécsi átlagpolgár által hamar elfeledett komponistából az európai zene központi alakja, akinek nevét bátran helyettesíthették „a legnagyobb zeneköltő” megnevezéssel. Liszt a mester zongora- és zenekari műveinek egyik legjelentősebb tolmácsolója volt, hallgatóit gyakran szinte kinyilatkoztatás-szerű élmény töltötte el, amikor Beethoven alkotásait ő szólaltatta meg. Már 18 évesen részt vett a Schlesinger cégnél megjelent zongoraszonáták kiadói munkájában, és ő volt az első, aki 1836-ban nyilvánosan, átütő sikerrel adta elő a megközelíthetetlennek és lejátszhatatlannak tartott Hammerklavier szonátát. A leírt kottát szent szövegként, mindenféle változtatás nélkül játszotta el, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Ugyanígy tekintette a Beethoven-szimfóniák textusát is, amikor nagy gonddal „zongorapartitúrákat” készített belőlük, hogy zenekar híján is bárhol elő lehessen adni azokat egyetlen zongora segítségével. A hegedűszonáták közül csak az említett Kreutzert játszotta gyakrabban, első alkalommal 1834-ben Párizsban Chrétien Urhannal, a Páli Szent Vince templomban.

Az 1840-es évektől rendszeresen vezényelt is, és valóságos missziót valósított meg a Beethoven-művek előadásaival. 1844-es weimari bemutatkozásakor a 3., az 5. és a 7. szimfóniát dirigálta az Egmont-nyitány mellett, és a következő évben az 5.-et tűzte műsorra a bonni Beethoven-emlékmű leleplezése alkalmával. A 9.-kel a Goethe-centenáriumig várt, majd több különleges ünnep fényét emelte a nagy szimfónia előadásával, többek között Pesten a Beethoven-centenárium idején. Emellett ő szervezte és irányította a legjelentősebb bonni, bécsi és pesti szoboravatásokat és megemlékezéseket, amelyeket jelentős összegekkel támogatott. 1845-ben és 1870-ben egy-egy kantátát is komponált a Beethoven-ünnepségekre.

Beethoven magyar híveinek és támogatóinak hála, a mester híre, eszméje és zenéje viszonylag korán elérkezett Magyarországra. Zeneéletünk, amelynek kialakítását csak a török kor elmúltával kezdhettük meg, még gyerekcipőben járt. Ez a helyzet azonban lehetőséget adott arra, hogy az építkezést a legújabb irányzatok átvételével kezdhettük meg, erős polgári tradíció híján készen vehettünk át olyan eredményeket, amelyek tőlünk nyugatabbra hosszú idő során születtek meg. Beethoven a nemzeti elkötelezettségű zene megteremtéséhez is példát mutatott: ahogyan ő sajátosan német kívánt lenni, úgy magyarországi követői – hasonló alapelvek mentén – egy jellegzetesen magyar stílus kialakítását tűzhették maguk elé. Sőt azáltal is ösztönözte műzenénket, hogy a cigányzenészek és a kottakiadványok közvetítésével megismert népies-verbunkos elemeket korszerű keretbe illesztette, kész megoldási lehetőségeket kínálva a hazai komponisták számára. A magyaros hangvétel és motivika világosan felismerhető az Appassionata szonáta kódájában, az Eroica szimfónia gyászindulójában és fináléjának feszes ritmusú variációjában vagy éppen a Pesti Városi Színház avatására komponált István király kísérőzenében.

Bónis Ferenc zenetörténész így foglalta össze Beethovennek a magyar zenére gyakorolt hatását: „működésével megváltozik a klasszikus formába ágyazott magyar motivika jelentése: mint a szenvedély, hősiesség, küzdelem, lovagiasság, öröm, tánc, szabadság, gyász és diadal megjelenítésére alkalmas zenei szimbólum részévé lesz egy nagyszabású jelképrendszernek. [...] a magyar kifejezőeszközök az ő művészetében általánosabb, mélyebb értelmet nyertek, mint az elődök műveiben feltűnt all'ungherese-epizódok: Beethoven műveiben egy sok összetevőjű jelképrendszer alkotóelemeivé integrálódtak. Ez a jelképrendszer – tehát a beethoveni teljes életmű – a továbbiakban nagy hatással volt a 19. század magyar zenei fejlődésére.”

A német nemzetiségű Michael Brandból magyarrá lett Mosonyi Mihály közvetlen mintaképének tartotta Beethovent, akinek számos művét lemásolta, hogy ezáltal is közelebb kerüljön a mesterhez. Saját művei azonban már legkevésbé sem másolatok, hanem csupán kamatoztatják a tanulási folyamat során szerzett tapasztalatokat. Ugyanez történt Erkel Ferenccel, a magyar történelmi opera megteremtőjével, aki dallamaiban, formáiban és színpadi eszközeiben elsősorban az olasz mesterek hatását mutatja, de nem tagadhatja le a Beethoventől kapott inspirációk jelentőségét. Már pozsonyi gimnáziumi tanára, a Beethoven köréhez tartozó Heinrich Klein révén közel került a mesterhez, majd ő volt az, aki 1839-ben először dirigálta a Fideliót magyar nyelven a Nemzeti (akkor még Pesti Magyar) Színházban. A Beethoven-opera a dramaturgiát és a mű üzenetét illetően a Hunyadi László előzménye és ihletője lett, a számos párhuzam mellett azzal a nagy különbséggel, hogy a német darabban végül kiszabadulnak a rabok a börtönből, míg a magyar valóságban negyedszer is lesújt a hóhér a címszereplőre. A zenekari művek hazai bemutatásában is Erkelt illeti az elsőség: a Filharmóniai Társaság karnagyaként ő vezényelte Pesten (az első kivételével) az összes szimfóniát, a Coriolan-, az Egmont- és a III. Leonóra-nyitányt, az Esz-dúr zongoraverseny előadásán pedig a szólót is maga játszotta.

A hegedűművészek közül Joachim József, a „hegedűsök királya” tette a legtöbbet Beethovenért (örökségét főként Liszt közvetítette a számára a weimari években). A Hegedűversenynek például évtizedekre volt szüksége, mire általánosan elfogadottá vált a nagy koncerttermekben, és Joachim lett az az úttörő, aki Mendelssohn, Schumann és mások vezényletével bevezette a művet egész Európában. Néhány párizsi és német együttes mellett szintén Joachim vitte sikerre elsőként Beethoven utolsó vonósnégyeseit, és hagyományt teremtett a német városokban szervezett Beethoven-fesztiválokkal. Az általa alapított berlini főiskolán tanult Hubay is, aki a '80-as évekre átvette a stafétabotot mesterétől. Már első önálló zenekari estjén (három nappal az említett 1877. februári matinét követően) a Hegedűversennyel mutatkozott be Pesten, majd első világszínvonalú vonósnégyesünk, az 1886-tól negyedszázadon át működő Hubay-Popper-kvartett alaprepertoárjában is meghatározó szerepet szánt Beethoven kamaraműveinek, a misztikus utolsó kvartetteknek, a Razumovszkij-vonósnégyeseknek, a népszerű zongoratrióknak, a vonóstrió-szerenádnak és a legendás Kreutzer-szonátának.

Az említett szonáta Tolsztoj azonos című novellája megjelenését (1889) követően a zene démoni hatalmának jelképe lett, egyúttal mérföldkő szinte valamennyi hegedűs pályáján. Tolsztoj így írt a Beethoven-zene hatásáról, gondolatait az elbeszélő férj szájába adva: „Szörnyű dolog az a szonáta. [...] Azt mondják, a zene lelket emelőn hat – szamárság, nem igaz. Hat, hat, rettenetesen hat, magamról mondhatom, de egyáltalán nem lelket emelőn [...], hanem a lelket fölzaklatón. Hogy is mondjam? A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. [...] Vagy meg lehet azt engedni, hogy bárki, aki akarja, egy másik embert, sokakat, hipnotizálhasson, aztán azt csinálja velük amit akar? [...] Például, hogy csak ezt a Kreutzer szonátát vegyük, az első presto! Hát el lehet játszani egy fogadószobában, dekoltált hölgyek közt ezt a prestót? Eljátszani, azután tapsolni, azután fagylaltot enni s a legfrissebb pletykákat tárgyalni. Ezeket a dolgokat csak bizonyos komoly, jelentőségteljes körülmények közt lehet játszani, s akkor, amikor ennek a zenének megfelelő, komoly tetteket kell végrehajtani. Játszani s megtenni, amire ez a zene fölhangol.” (Németh László fordítása) Eddig az idézet, amelyben egy olyan személy nyilatkozik meg, aki a Kreutzer-szonáta hatása alatt megtette azt, amire a zene felhangolta, és egy tőrrel megölte a feleségét, akit a szonátát előadó hegedűs csábított el.

A zeneművet azonban már 1889 előtt is legendák övezték, a hozzá kapcsolódó narratíva tehát nem teljesen az író találmánya, ő csupán kiszínezte, művészi keretbe foglalta a már tudott vagy megsejtett titkokat. A szonáta magyarországi bemutatója feltehetően Erkel Ferenc nevéhez fűződik, aki 1840. október 4-én Leopold Jansa hegedűművésszel adta elő Pesten. Kiemelt jelentőségűek voltak a korban Reményi Ede, a „szabadságharc hegedűse” koncertjei. Ő 1861 decemberében Stocker Ede társaságában ugyanezzel a szonátával indította pesti hangversenyét, majd 1870 októberében Liszttel játszotta a kalocsai érsek palotájában és 1871 januárjában Pesten a Belvárosi Plébánián. Amikor Johannes Brahms 1867-ben először járt Pesten, április 26-án Grün Jakab hegedűművésszel tűzte műsorra, tizenkét évvel később, 1879-ben pedig Joachim Józseffel érkezett Magyarországra, vele Kolozsváron adta elő. Hubay 1877 decemberében csatlakozott a Kreutzer-szonáta nevezetes előadóihoz, amikor egy pesti szalonban Liszt Ferenccel szólaltatta meg a művet. Az esemény bekerült a zenei köztudatba, mivel Hubay számos alkalommal elmesélte, és visszaemlékezéseiben le is írta Liszt játékát: „Tarcsayéknál játszottam vele először a Kreutzer-Szonátát. Azóta játszottam számtalan más híres zongoraművésszel – egy sem közelítette meg se az előadás nagyszerűségében, se a felfogás eredetiségében. A legtöbb zongoraművész úgy játssza le Beethoven e remek alkotását, mintha pianolára volna beállítva, sokan keresik a klasszicitást s azt gondolják, hogy akkor emelkednek a klasszicitás színvonalára, ha minél simábban és minél egyhangúbban adják elő. Pedig (ezt Liszt is mondta) Beethoven zenéjében a szenvedélyek [az] egekig csapnak. [.] Démoni erővel játszotta tehát az első tételt és a melléktémánál nem csak a zongorát, de a szíveket is megreszkettette. A 2-ik tételt meleg odaadó egyszerűséggel, lágysággal s az utolsó tételt kicsapongó jókedvvel, a ritmust erősen akcentuálva interprétálta.”

Nem véletlen, hogy Hubay Duna-parti legendás fehér zenetermében éppen Beethoven mellszobra fogadta a látogatókat, vagy egy márvány posztamensen elhelyezve, vagy többnyire a fehér Bösendorfer-zongora tetején. Ez volt az a szobor, amellyel fél évszázad során a főváros szinte valamennyi jelentős zenésze, diplomatája, politikusa és egyházi vezetője találkozott a kamaramuzsika e kiemelt szentélyében, nem szólva a hazánkba látogató világjáró művészekről (Eugen d'Albert, Richard Strauss, Jan Paderewski, Pietro Mascagni, Jan Kubelík, Jasha Heifete, Yehudi Menuhin stb.) és a Hubay-növendékek hosszú soráról (Geyer Stefi, Vecsey Ferenc, Szigeti József, Telmányi Emil, Ormándy Jenő, Székely Zoltán, Gertler Endre, Zathureczky Ede, Végh Sándor és sokan mások). A mester otthonában, Beethoven képmása mellett a tanítványok beavatást nyertek a zene misztikus titkaiba, és művésszé értek a Beethoven-szonáták, triók és kvartettek hangjainál. Ugyanitt, a fehér Bösendorferen játszott Bartók Béla, Dohnányi Ernő és Fischer Annie is, akik szintén részesei lehettek az évszázados tradíciónak.

Dohnányihoz és Bartókhoz zongoratanáruk, a Liszt-növendék Thomán István közvetítésével is eljutott Beethoven és Liszt öröksége. Hubay azonban minden bizonnyal mindenkinél színesebb elbeszéléssel övezte a Kreutzer-szonáta előadását, amikor kamarazenei növendékével, Dohnányival eljátszotta 1894 novemberében a Zeneakadémia egyik termében. Szokásait ismerve aligha hihető, hogy ne mesélt volna az általa „felfedezett” ifjúnak a Liszttel folytatott zenélésekről, és a pillanat hevében ne dramatizálta volna az egykor történteket. Vérbeli színészként talán jelképesen meg is csókolta a zseniális ifjút, legalábbis így emlékezett Hubay unokahúga arra a beszélgetésre, ami fél évszázaddal később a Hubay-palotában, a Kreutzer-szonáta egyik előadását követően folyt, felidézve Hubay és Dohnányi első együttjátékát.

Beavatási csókkal vagy anélkül, Dohnányi az elkövetkező évtizedekben több tucatnyi alkalommal játszotta el a Kreutzer-szonátát Hubayval, más hegedűsök közreműködésével pedig száznál is többször. Szintén Hubayval fogott először az összes Beethoven-trió előadásába, és első zenekari estjein is Beethoven-művel mutatkozott be. 1897 novemberében a G-dúr zongoraversenyt adta elő a Pesti Vigadóban a Filharmonikusokkal és Richter János vezényletével, két hónappal később megismételte Bécsben a Wiener Philharmoniker kíséretével, majd sorsdöntő londoni debütálása alkalmával, 1898. október 24-én ugyanezt játszotta, harmadszor is a világhírű Richter dirigálásával. Ezt követően legtöbb koncertjén szerepeltek Beethoven alkotásai, és gyakran kizárólag a mester darabjaiból állította össze a programot. Mire éppen száz évvel ezelőtt, a 150. születési évforduló idején Dohnányi egy monumentális sorozat keretében műsorra tűzte a komponista valamennyi zongoradarabját és zongorás kamaraművét, őt tekintették Beethoven legelső magyar interpretátorának.

Dohnányi nem csak zeneakadémiai növendékeivel osztotta meg a Beethoven-Liszt hagyományt, hanem négy évvel fiatalabb pályatársával, Bartók Bélával is. Amint Bartók önéletrajzában bevallotta, ifjúkorában példaképének tartotta az üstökösként feltűnt Dohnányit, akinek beethoveni alapokra épülő (Schumann- és Brahms-hatással színezett) zenéje követendő mintát kínált a számára. Amikor 1903-ban befejezte a Zeneakadémiát, órákat vett a Gmundenben nyaraló Dohnányitól. Ezzel a hivatalos tanulmányok után jelképesen egy újabb ponton csatlakozott az európai zenei örökség főáramához az ott tartózkodó akadémiai tanárok és más hírességek jelenlétében. Az ilyen kapcsolódási pontokat a zenevilág számon tartotta, gyakran leszármazási táblázatok formájában. Dohnányi is ezt a hagyományt követte, amikor 1897 nyarán Liszt híres növendékénél, Eugen d'Albert-nél tanult Berniedben, majd életrajzaiban d'Albert-t is mestereként tüntette fel. A jövő nagyjait beavató patrónus szerepköre szintén tekintélyt kölcsönzött egyes művészeknek. Dohnányi és d'Albert mellett említhetjük Richter Jánost is, aki egykor d'Albert-t mutatta be Bécsben, majd Dohnányit és 1904-ben Bartókot is ő hívta meg Angliába (Bartók Kossuth szimfonikus költeményét a budapesti ősbemutató után Manchesterben vezényelte el, a koncerten az ifjú zongorista is sikerrel szerepelt).

Az érett Bartók legfeljebb első hallásra áll kevésbé közel Beethovenhez, mint Dohnányi romantikus muzsikája, a felszín mögött nyilvánvaló a kapcsolata a német mesterrel. Bartók a fiatal kori Liszt-, Brahms- és Wagner-hatásokat követően zenéjébe integrálta Richard Strauss modern zenekari technikáját és Debussy hangszínvilágát, és mindezt a népzenéből nyert inspirációkkal ötvözve soha nem járt utakra lépett. A formai alapok, a szonáta-elv jelenléte, az egyes tételek és a többtételes művek zárt struktúrái azonban mindvégig a legfőbb példaképekhez, Bachhoz és Beethovenhez kötötték. Zongorajátékának és zenéjének beszédessége és démoni jellege egyaránt Beethoven 20. századi letéteményesévé avatta. Ezt látta meg benne barátja, Kodály Zoltán, majd 1920-ban az angol folyóirat, a Sackbut cikkírója is, aki megállapította: Beethoven óta nem írtak Bartók első kvartettjéhez mérhető vonósnégyest.

A 22 éves Bartók egy édesanyjához írott levelében tréfásan azt üzente nővérének, hogy becsülje meg legújabb dalait, mert azokat a „leendő magyar Beethoven” komponálta. Akkor talán nem is sejtette, hogy próféciája hamarosan valóban be fog teljesedni, hogy őseredeti zenéje ugyanolyan megkerülhetetlen lesz a 20. század számára, mint Beethovené volt egy századdal korábban. Beethoven csókja tehát, amely oly meghatározó hatást gyakorolt a magyar zene és zeneélet alakulására, többirányú közvetítéssel – még ha csak átvitt értelemben is – végül célhoz ért jogos örököse homlokán.


« vissza