Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A kiegyezésről, bécsi szemmel – Moritz von Kaiserfeld, Deák Ferenc és politikai környezetük

Néhány éve egy magyar történész joggal jegyezte meg: „Negligálja a nemzeti emlékezet a kiegyezésért a magyarok mellett kiálló osztrák politikusokat is: Moritz von Kaiserfeld neve még a témával foglalkozó ismeretterjesztő könyvekbe sem került be.”1 Valóban, a magyar mindennapok történelmi tudatában Ausztria legjobb esetben terra incognita – mintha csak egy középkori térképen a „hic sunt leones” megjegyzést olvasnánk –, rosszabb esetben a Habsburg-gonoszság fészke, politikusai emlékezete elutasítandó, de legalábbis érdektelen. Pedig érdemes lenne néhány osztrák politikussal foglakozni, akár Plutarkhosz párhuzamos életrajzai hagyományában. Név szerint valóban kiemelkedik Moritz von Kaiserfeld, akinek életútját össze lehet hasonlítani Deák Ferencével, és akivel politikai pályája egy döntő ponton összefonódik, még ha személyesen nem is kerültek közelebbi kapcsolatba.

Kiről van szó? Moritz Kaiserfeld Edler von Blagatinschegg2 1811-ben Monsberg (más írásmód szerint Mannsberg) kastélyban, Pettau (ma Ptuj, Szlovénia) város közelében Stájerország ma Szlovéniához tartozó déli részén született. Életkorban nyolc évvel fiatalabb volt Deák Ferencnél, 1885-ben bekövetkezett halálakor kilenc évvel élte túl Deákot, tehát nagyjából egy évtizedes eltolódással, csaknem pontosan kortársak voltak. Születésekor még a Moritz Blagatinschegg nevet viselte, mert császári uradalmi intéző nagyapja csak 1817-ben kapott örökletes nemességet, a mezőgazdaság fejlesztése terén szerzett érdemeiért, „Edler von Kaiserfeld” nemesi címmel, az unoka röviden a Moritz von Kaiserfeld nevet használta. A gráci egyetemen folytatott jogi tanulmányai és ügyvédi vizsgája után először a thannhauseni uradalom jogtanácsosa volt, majd 1835-ben átvette a birkensteini uradalom (mindkettő Stájerországban) intézői feladatait is. A fiatal jogász és a birtok megözvegyült úrnője, Marie von Manneville grófné között hamarosan gyengéd szálak fűződtek, amelyek 1838-ban (a források szerint mindvégig boldog) házassághoz vezettek, míg – magánéletükben talán ez a legnagyobb különbség a két politikus között – Deák Ferenc egész életében agglegény maradt.

Kaiserfeld 1848-ban a stájer tartományi gyűlés (Landtag) tagja lett és egyrészt a bécsi forradalom radikális szárnya ellen, másrészt viszont az úrbéri terhek kártérítéses eltörlése mellett foglalt állást, liberálkonzervatív álláspontot elfoglalva. 1848. novemberben a tartományi gyűlésben határozottan elítélte Windischgrätz herceg statiáriális intézkedéseit. Első kitérője a nagypolitikába 1849. januárban a frankfurti német nemzetgyűlésbe vezette, bár csak rövid időre, mert már áprilisban – miután a nemzetgyűlés a porosz királynak ajánlotta fel a császári koronát – több osztrák képviselőtársával együtt lemondott mandátumáról és hazatért. Hasonlóan Deákhoz, a neoabszolutizmus éveit jórészt ő is passzív rezisztenciában töltötte, leszámítva Birkfeld nagyközség polgármesteri feladatainak ellátását. 1860-ban abban a reményben, hogy az októberi diploma és Schmerling kormányfői kinevezése nyitást hoz az alkotmányosság felé, ismét bekapcsolódott a politikába és 1861. márciusban meg is választották a stájer tartományi gyűlés tagjává. Érdekes ebben az összefüggésben, hogy Kaiserfeld és politikai társai (elsősorban Moritz von Franck, Carl Graf Gleispach, Carl Rechbauer és Carl Stremayr) rendkívül eredményes liberális „pressure group”-ot tudtak alakítani, ennek köszönhető Kaiserfeld megválasztása is.3

1861. április 26-án kinevezték a stájer tartományi kormányfő (Landeshauptmann) helyettesévé, széles felelősséggel: tárcájához tartozott az iskola- és művelődésügy, a közlekedés, az egészségügy és a kommunális ügyek felügyelete. 1863-ban a Grazi Egyetemet az ő javaslata alapján egészítették ki orvostudományi karral (e sorok írója életét egy súlyos autóbaleset után a Grazi Egyetemi Klinikának köszönheti), és 1864-ben ő gondoskodott arról is, hogy a János főherceg által alapított Joanneum, a több ágazatú kulturális intézmény oktatási részét műszaki főiskolává (később műszaki egyetemmé) fejlesszék tovább.

1861. áprilisban a birodalmi tanács képviselőházának tagjává választották. „Ott Kaiserfeld politikai messzelátásról tett tanúságot, amikor is Rechberg külügyminisztert kritizálta, aki 1863/64-ben a schleswig-holsteini kérdésben Bismarck porosz miniszterelnök által hagyta magát Poroszország oldalán a Dánia elleni háborúba bevonni. Ferenc József [...] és külügyminisztere akkor nem vették észre, hogy Poroszországot követték azon három háború közül az elsőbe, amelyek a Hohenzollerneket végül a versailles-i tükörteremben történt császárrá koronázásig vezették.”4

Pályájukban itt különbség és hasonlóság is adódik Deák és Kaiserfeld közt: mindketten jogászok voltak, de míg az előbbinek rövid helyettes alispáni és szintén rövid 1848-as miniszteri működésen kívül nem volt hosszabb végrehajtóhatalmi tapasztalata, addig az utóbbi tartományi szinten sikeres kormányzati munkát végzett. A poroszok ellen viselt háború Kaiserfeldet nem csak politikailag viselte meg, hanem személyesen is: egyetlen fia súlyosan megsebesült a harcokban, de szerencsére felgyógyult. A stájer „autonomisták” 1866-os aussee-i progamjának Kaiserfeld volt az értelmi szerzője. Az 1867. évi decemberi alkotmány életbe lépte után 1868-ban a képviselőház első választott (nem a császár által kinevezett) elnöke lett. Ez évben az osztrák „delegáció” alelnöke is volt.

1871-ben kinevezték Stájerország tartományi kormányfőjének, munkájában elsősorban a közlekedési és a szociális infrastruktúra további kiépítésére helyezve súlyt. Kaiserfeld ezzel félig kivált a nagypolitikából, de csak a közvetlen operatív feladatokból, mert kormányfői kinevezése mellett a birodalmi gyűlés főrendiházának („Herrenhaus”) tagja lett. Meggyengült egészségére hivatkozva 1884-ben lemondott kormányfői pozíciójáról, 1885. február 14-én hunyt el Birkenstein kastélyban.

Eddig az életrajzi keret. Miért érdekes Kaiserfeld politikai pályafutása magyar szemszögből? A fejlemények magyar olvasata a magyar közönség számára ismert és nem igényel további tárgyalást, érdemes viszont a (magyar szemszögből nézve) Lajtán túli szereplőkkel bővebben foglalkozni. Deák és Kaiserfeld, illetve politikai csoportosulásaik közvetett együttműködése több dátumhoz köthető. Kaiserfeld 1865. március 31-i képviselőházi beszédében ellentmondott a névlegesen Rainer főherceg elnöklete alatt álló, de facto azonban Schmerling államminiszter által vezetett kormány politikájának és síkra szállt a Magyarországgal szükséges kiegyezés mellett. Deák április 16-i húsvéti cikkének – a magyar köztudat által jóformán ignorálva – többek közt ez a beszéd volt a politikai előzménye.

Schmerling menesztése után Ferenc József 1865. július 27-én Richard Belcredi grófot nevezte ki kormányfővé; néhány nappal ezután Kaiserfeld augusztus 7-i pettau-i beszédében az új kormány legfontosabb feladataként „az államjogi rejtvény megoldását” jelölte meg, hozzátéve: „ezt az alkotmányon kívül megkísérelni azonban nem lenne kevesebb, mint a jog megszegése.”5 Belcredi ugyan szintén felismerte valamilyen formájú kiegyezés jelentőségét, viszont javaslatára az uralkodó 1865. szeptember 20-án felfüggesztette a februári pátens néven ismert 1861. évi oktrojált alkotmányt, amivel furcsa és féloldalas ex-lex állapot keletkezett, hiszen egyrészt jóformán valamennyi politikai erő legalábbis túlhaladottnak tartotta a februári pátenst (hacsak eleve nem utasította el, mint a magyar politikai elit nagy része), másrészt megszüntette az osztrák birodalomfél legalábbis részleges alkotmányosságát, miközben 1865. decemberre az uralkodó összehívta a magyar országgyűlést. Belcredi konzervatív föderalista szellemben szerette volna a kiegyezést megvalósítani, ezzel pedig szinte automatikusan szembekerült Kaiserfelddel és annak liberális párttársaival. Belcredi öt területi egységet képzelt el, saját tartományi gyűléssel, melyek Ausztria németajkú területeiből, a cseh korona országaiból (Csehország, Morvaország, Szilézia), a magyar, a lengyel és (akkori szóhasználat szerint) „rutén”, valamint az „illír” (azaz délszláv) területekből álltak volna.6 Ez az elképzelés a magyar elit szempontjából teljességgel elfogadhatatlan volt, mivel összbirodalmi tartománnyá süllyesztette volna a Szent Korona országait, de valószínűleg ebben állt Belcredi és a hasonló föderalista elképzeléseket követő osztrák politikusok tragédiája is – a spekuláció természetesen ahistorikus, de nem lehet kizárni, hogy egy ilyen típusú, a szláv érdekeket hangsúlyosan figyelembe vevő megoldás hosszabb távon biztosította volna a Monarchia létét, mint a ténylegesen létrejött dualizmus.

Kaiserfeld 1866. február 10-én és 12-én Bécsben találkozott Lónyay Menyhérttel, akin keresztül kapcsolatba lépett Deákkal és Eötvös Józseffel, majd a Telegraf nevű újságban több cikkben fellépett a kiegyezés mellett. Május 13-i cikke egy különösen prófétai mellékmondata miatt is figyelemreméltó: „A Habsburg-háznak, amely Magyarországot és annak melléktartományait birtokolja, melyeket nem szabad Oroszországnak átengedni nyugati határterületként, és amely német örökös tartományaival egy lábbal Németországban áll, küldetése van, amely lapra mindent rá kell tennie. Ennek felismerése és ezen küldetés betöltése a magyar kérdés rejtélyének megoldása is.”7

Érdekes Kaiserfeld Bismarckról formált véleményének alakulása. A Telegraf 1866. március 22-i számában Bismarckot Cavourral hasonlítja össze és az utóbbi karikatúrájának nevezi. Cavournak „Piemont semmi nem volt, Olaszország minden: Bismarcknak Németország semmi és Poroszoroszág minden.”8 A königgrátei vereség utáni külpolitikai helyzetet 1866. október 3-án Trefort Ágostonhoz intézett levelében viszont úgy értékelte, hogy „Ausztria csak a Németországgal érintkezés által nyerhet”. A „széttépett és fennállt formájában terméktelenné vált viszony helyére” Kaiserfeld szerint „új, gyümölcsöző léphet”. Bismarckot úgy ítéli meg, hogy „sajnos csak porosz és nem német, de a németek művelődési, szabadság- és nemzeti törekvése erősebb lesz, mint ő”. Ausztriának nem szabad „az ingerültség és visszavágás politikájában gondolkoznia”; a Németország és Olaszország iránti politikai szimpátiájában szabad lesz és meg tud gazdaságilag erősödni.9 Ez mintha már Andrássy külpolitikai koncepciójának előrevetítéseként hangzana.

Az előbb említett, 1866. szeptember 8-án és 9-én lényegében Kaiserfeld által kidolgozott aussee-i programban „közös ügyek elismerése révén korlátozott dualizmus” követelése szerepel, mégpedig a következő fontos feltétellel: „Mivel az abszolutizmust az állami élet minden szférájából ki akarjuk zárni, a magyar országgyűléssel kötendő megállapodás alapjaként csak a közösként elismert ügyek közös parlamentáris kezelését tudjuk elképzelni.”10 Ezen meggondolások alapján utasította vissza a Belcredi által 1867. január 2-án összehívott „rendkívüli birodalmi gyűlést” is. Közben folytatódtak a politikai tárgyalások, immár Beust új osztrák miniszerelnök részvételével, melyek elhúzódtak, de végül is eredményre vezettek: mind a magyar, mind az osztrák oldalon a kiegyezési törvényekhez, noha rövid ideig „féloldalas” jogi állapot volt, mivel az 1867. évi XII. törvénycikk elfogadása és az 1867. június 8-i koronázás a magyar oldalon gyorsabban történt, míg az osztrák oldalon a december 21-én elfogadott és másnap életbe lépett „decemberi alkotmány” hozta meg a rendezést, melynek – egészen Kaiserfeld szellemében – a kiegyezés szabályozása mellett a parlamentarizmus bevezetése és az abszolutizmus maradványainak eltörlése volt a lényege. Ennek egyik fő darabja, az „alaptörvény a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok polgárainak általános jogairól,”11 később liberális szerzőit dicsérve maradandónak bizonyult és módosításokkal az Osztrák Köztársaság alkotmányának részévé vált. A közös ügyeket osztrák részről a nem hivatalosan „delegációs törvénynek”12 nevezett, „az osztrák monarchia valamennyi országának közös ügyeire és azok kezelésének módjára vonatkozó törvény” szabályozta.

Kaiserfeld igen jó véleménnyel volt a kiegyezés mellett kiálló magyar politikusokról – 1867. május 26-án feleségének írt levelében pl. így nyilatkozik Andrássy Gyuláról (kortárs fordításban): „Láttam Andrássy grófot, a ki reám nagyon kellemetes benyomást tett. Meleg és nemes érzésű férfiú. Vajha nekünk volnának ilyen embereink; de mi rosszul vagyunk. Ingerlékenység, értelmetlenség és mód nélküli hiúság, ez a nálunk levő jellemek lényege. Nagyon nyugtalankodom az Ausztria sorsára döntő kiegyezés kimenetele miatt, annál is inkább mert Beust tökéletes ignoráns a mi viszonyainkban, s ennélfogva többet fog rontani, mint használni.”13 Beust azelőtt szász miniszterelnök volt és Ferenc József szemében valószínűleg elsősorban poroszellenessége minősítette arra, hogy szerephez jusson az osztrák politikában. Kaiserfeld a birodalmi tanácsban november 13-án a kiegyezési törvények mellett szólalt fel és ezzel mint az osztrák liberálisok egyik parlamenti vezéralakja döntően hozzájárult a megoldás létrejöttéhez. 1870-ben az osztrák kormányválság kitörése és a birodalmi gyűlés, valamint a tartományi gyűlések feloszlatása után, amikor az osztrák liberálisok veszélyben látták a kiegyezést, még egyszer síkraszállt annak fennmaradása mellett: május 22-i bécsi kortesbeszédében kiemelte, hogy a kiegyezés egyúttal az osztrák alkotmányosság garanciája is. A kiegyezés – minden, jól ismert közbenső válság, a „kvóta” körüli viták és hasonlók ellenére – 1918-ig fenn is maradt.

Lónyay Menyhért egyszer a kiegyezés előkészítése során megemlítette, hogy Kaiserfeld nem is járt Magyarországon,14 mégis szimpatizált a magyarokkal. A kiegyezés aktív támogatásáért érdemes magyar részről is szimpátiával emlékezni rá, a mai, gyakran túlfűtött politikai légkörben – nem utolsósorban Deákhoz hasonlóan – józan és mértékletes, mindig a megoldást és nem az ellentétet kereső fellépésére gondolva.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Lőrinc László: A történelemóra visszavág; https://hvg.hu/velemeny/20121201_tortenelemora_ visszavag (Internet-hivatkozások 2020. novemberi állapot szerint.)

2 Az életrajzi adatokhoz lásd: Ilwof, Franz: Moritz von Kaiserfeld, in: Allgemeine Deutsche Biographie, https://de.wikisource.org/wiki/ADB:Kaiserfeld_Moritz_von; Kaiserfeld, Moriz (sic! – a forrásokban néha ezt az írásmódot használják), (Edler) von, in: Austria-Forum, https://austria-forum.org/af/AEIOU/Kaiserfeld%2C_Moriz%2C_%28Edler%29_von

3 Marko-Stöckl, Edith: Die Entwicklung der politische Landschaft der Steiermark am Fallbeispiel der Liberalen der sechziger und frühen siebziger Jahre des 19. Jahrhunderts. In Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark, 84. évf. (1993), 172., https://www.historischerverein-stmk.at/wp-content/uploads/ZJg84_Edith-MARKO-ST%C3%96CKL-Die-Entwicklung-der-politischen-Landschaft-in-der-Steiermark.pdf

4 Parlamentskorrespondenz Nr. 817 vom 26. 11. 2001 (idézetek ford. B. J.; pontosabban nem császári koronázásról, hanem császárrá kikiáltásról kellene beszélni), https://www.parlament.gv.at/PAKT/PR/JAHR_2001/PK0817/index.shtml

5 Krones, Franz von: Moritz von Kaiserfeld, geb. 11. Jänner 1811, gest. 14. Februar 1885; in Mittheilungen des Historischen Vereines für Steiermark, 36. (1888), 109-149., https://www.historischerverein-stmk.at/wp-content/uploads/M_H36_Franz-von-KRONES-Moritz-von-Kaiserfeld-geb.-11.-J%C3%A4nner-1811-gest.-14.-Februar-1885.pdf

6 Aretin, Karl Otmar von: Belcredi, Richard Graf von; in: Deutsche Biographie, https://www.deutsche-biographie.de/gnd118657992.html#ndbcontent

7 Idézve Krones (5. lábjegyzet), 127. oldal alapján. (Kiemelés: B. J.)

8 Sutter, Berthold: Moriz von Kaiserfeld. In Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark, 77. évf. (1986), 257., https://www.historischerverein-stmk.at/wp-content/uploads/Z_Jg77_Berthold-SUTTER-Moriz-von-Kaiserfeld.pdf

9 Somogyi, Éva: Pläne zur Neugestaltung der Habsburger Monarchie nach dem Preufiisch-Österreichischen Krieg von 1866. In Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 21. évf. 1975, 30., https://core.ac.uk/download/pdf/35146809.pdf

10 Idézve Krones (5. lábjegyzet), 129. oldal alapján.

11 Das Staatsgrundgesete vom 21. Dezember 1867 über die allgemeinen Rechte der Staatsbürger für die im Reichsrathe vertretenen Königreiche und Länder (RGBl. Nr. 142/1867 S. 394)

12 Gesete vom 21. Dezember 1867, betreffend die allen Ländern der österreichischen Monarchie gemeinsamen Angelegenheiten und die Art ihrer Behandlung (RGBl. 1867, Nr. LXI, S. 401–406, Nr. 146).

14 Krones (5. lábjegyzet), 129. oldal alapján.


« vissza