Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A boldogtalanság művészete – A „művészet-megértés kulcspozíciójának” hangsúlyai Hamvas Béla szemléletében

Egy, az 1940-es évek végének rendkívül kondenzált időszakából származó, mindeddig kiadatlan kéziratos naplóbejegyzésében Hamvas Béla a „művészet-megértés kulcspozíciója” kifejezést említi.1 Ez a rendkívül erőteljes és talán egyedülálló szóhasználat alkalmat nyújthat arra, hogy művészetfelfogásának az életműben betöltött szerepét, illetve legalább néhány hangsúlyos mozzanatát, valamint ontológiai-metafizikai összefüggését számba tudjuk venni.

Mintegy felütésként már itt, előre bocsátva azt lehet mondani, hogy a hamvasi írásművek megfogalmazásaiban és azok nyelvi sajátosságaiban egy olyan ontológiai alapstruktúra „láthatóvá válása”, annak „megjelenése”, vagy akár úgy is lehetne fogalmazni: „megtestesülése” megy végbe, amely a maga tengely-váltásaival és polifonikus kibomlásával a valóság rögzíthetetlen dinamikáját követi, s amely a létezésnek e minden tényszerűséget eltörlő folytonos mozgásában, sőt zuhanás-jellegében önmagát újra és újra feloldja és kiépíti. Nem jelentőség nélküli, hogy – tematikusan és egészében kibontva – annak az alaptapasztalatnak, amely szerint „a lét nem Fakt – tény, hanem Fall – esemény, esés”, Hamvas éppen Ars poeticájában2 ad hangot, vagyis, hogy mindaz, ami van: „zuhan keresztül a végtelen tereken, észvesztő sebességgel, megállás nélkül. Tájak és tárgyak éppúgy hullanak, mint a lények, mert nem az ember hull, nem az élet, hanem az egész világ. Minden pillanatban más, új anyagok új összetételéből keletkezett új egység, ami még abban a pillanatban felbomlik és zuhan tovább az ismeretlen mélységbe.”

Amire ez a szemléleti beállítódás és írói „magatartás” fókuszál, éppen az, ami a világ nyelvében kimondatlan, ami – Hölderlin szavaival: a „létrejövés és váltakozás isteni nyelvezetében” – hiány, s hiányként jelentkezik, s amely a rögzítetten való szüntelen átlobbanásban, túllendülésben teljesül, nem pedig a kimondásban rögzítettre helyezi a súlyt.

Ezért itt nem a kijelentések tényszerű megfelelése vagy helyessége áll a középpontban, hanem éppen a túllépés aktusa, az „exisztenciának” ez az „exakt” belső tüze, temperamentumának kibomlása, amely mindig fontosabb, mint maga a dolog, amelyre irányul és amelyen végbemegy. Ez a szemléleti irányultság és benső megragadottság, akárcsak a művészi gyakorlat, egyfajta magasrendű emberi „élettechnikaként” ismer önmagára, amelyben az ember „olyan létfeladatokat tud megoldani, amelyek mindenféle más módon megoldhatatlanok és olyan létfokozatokat tud megvalósítani, amelyek mindenféle más módon megvalósíthatatlanok”, ugyanakkor képessé tesz arra, hogy az életet egy magasabb értelemben tapasztaljuk és éljük át, ahogy annak felismerésére is, hogy e látásmód és átélés számára egy olyan igazság tárulkozik fel, amely semmiképp sem egy pusztán szubjektív, emberi igazság, hanem „magának a létnek az igazsága.”3

Az 1943-ban megjelent A láthatatlan történet című esszékötetéhez kapcsolódva Hamvas Béla néhány évvel később azonos címen könyvismertetést készített saját művéről. Ebből az önrecenzióból a jelen téma és a fent említett hiány-motívum szempontjából két hangsúlyos mozzanatot lehet kiemelni:

1. írásának elején az európai ember jelenkori helyzetének és világra vonatkozó tudásának összefüggését mérlegelve úgy véli, hogy ez a – mondhatni – tragikus helyzet, paradox módon az ember megismerési törekvése szempontjából mégiscsak igen kedvező, ugyanis az élet minden területén jelentkező felbomlás olyan fokra ért, hogy a dolgok – elvesztve éles kontúrjukat és szilárd határukat, a maguk képlékeny, csaknem folyékony állapotukban – semmiféle merev forma révén az embert szabad látásában nem akadályozzák: „Az élet ilyen korban rendkívül nehéz. Aki boldogságot keres, annak alig lehet sikert jósolni. De, aki a dolgok értelmét kutatja, az ma mindent megláthat és megérthet.”

2. Ismertetésének záró részében a tíz esszét átfogó művét lényegében és mondanivalójában filozófiai műként jelöli meg, amelynek azonban kifejezési eszközei „részben a művészetből valók”, s amelyben „az essay is csak eszközzé válik, hogy a megfoghatatlant megfogja, vagyis, hogy a láthatatlan történetet láthatóvá tegye.”4

Vajon a recenzió szövegében említett vallásos, szellemi, filozófiai és pszichológiai határok felszabadulásán túl mi az, ami szükségessé teszi, hogy egy „lényegében és mondanivalójában filozófiai mű” az eszközeit a művészetből merítse, sőt, ami még lényegesebb: mi teszi szükségessé, hogy a kifejtés, illetve a megjelenítés közege, vagyis maga az esszé is eszközzé váljon? Láthatóan Hamvas itt, írásának zárósoraiban a 20. századi művészeti törekvéseknek talán egyik legismertebb és legtömörebb megfogalmazását, a „sichtbar machen” (vagyis: a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz) jelmondattá lett vallomását (Paul Klee) megidézve és azt önmaga kontextusába fordítva a művészi alkotás létmódját jelöli meg műve számára, s teszi ezzel – egy még messzebbre utaló terminussal élve – a filozófiai tevékenység és kifejtés organonjává, vagyis eszközévé.

Nem véletlen, s nem is egyszerű tévesztés, hogy a néhány évvel korábbi Poetica metaphysica című írásának azon a helyén, ahol Friedrich W. J. Schellingnek a művészethez mint „a filozófia egyetlen igazi és örök organonjához” intézett himnuszát idézi a System des transzendentalen Idealismusból,5 az eredeti szöveghelyen szereplő „Kunst”, vagyis „művészet” kifejezést fordításában Hamvas – mintegy a nyelvben megvalósuló alkotásra helyezve a hangsúlyt – a „költészet” szóra cseréli: „A költészet [...] a legmélyebbet nyitja fel, azt, ahol örök és eredendő egységben, mint egyetlen lángban ég az, ami a természetben és történetben különválik és, ami az életben és cselekvésben és gondolkozásban sohasem ragadható meg.”6

Egyfelől éppen ennek, a látható és láthatatlan eredendő egységének megjelenítése követeli meg tehát Hamvas számára az esszének is az organonná válását, másfelől – ahogy fentebb előre bocsátva szóba került – ennek az egységnek a létezésben megvalósuló ontológiai alaptapasztalata, vagyis a lét „Fall”-, esés-jellege, megfoghatatlan lobogása és tűzszerűsége, ahol – mint Hamvas gyakran Montaigne-t idézve mondja – minden egyszerre „igen is meg nem is”. Ez az őskori és keleti filozófiák (jel)képeivel és a művészet eszközeivel élő komplex esszényelvnek mint organonnak a feladata, mert egyedül a nyelvben van meg az, mondja Hamvas, „ami a világban lángszerű: pillanat és mégis örök. A nyelv megfog és mégsem fog meg: mert az, amit megfogott, elereszti, és amit eleresztett, megfogja: igen is meg nem is. A nyelv látható és láthatatlan: látható és pillanatnyi, láthatatlan és örök.”7

A kiindulásként idézett naplóbejegyzés erőteljes és csaknem hívószó értékű kifejezésének megfelelően úgy tűnik, hogy annak, ami a művészet által és a művészetben végbemegy – Hamvas számára is valóban „kulcspozíciója” van; a megidézett schellingi filozófiában a művészet az egész filozófia organonja, az az eszköz, amelynek teljesíteni kell valamit, láthatóvá kell tennie valamit, amit a filozófia a maga reflexív dichotómiája folytán – vagyis a valóság valamennyi mozzanatát szükségszerűen egyfajta alanyi-tárgyi kettősségbe vonva – nem képes felmutatni. A művészet ezért Schellingnél a filozófia „egész boltozatának záróköve”, amely, akárcsak a gótikus építmények keresztboltozatánál, nemcsak lezárja, hanem „kulcspozíciója” folytán tartja is az építményt, benne összpontosul az épület értelmének egésze – szemben a „puszta reflexióval”, amely Schelling szerint az embernek egyfajta „szellemi betegségét” jelzi, amely „magasabb létezését csírájában, szellemi életét pedig, amely csak az azonosság (Identität) alapján jöhet létre, gyökereiben fojtja meg.”8

Hamvas számára tehát az az egység, amely a szellemi élet és magasabb létezés fundamentuma, s amelynek itt, az „esszé múzsai logikájában” a maga számtalan centruma és arculata szerint a „mindenütt tengely van” tapasztalata mentén kell megmutatkoznia, valójában a láthatónak és a láthatatlannak, az öröknek és az elmúlónak, az életnek és az életen túlinak a megbonthatatlan egysége és mozgásban való jelenléte, vagyis – miként a Magia-szutra első axiómája mondja – a létezés teljes egészének minden emberben való állandó esedékessége. A művészet kulcspozíciója tehát, hogy „éppen ma és most, amikor mindnyájan fájdalmasan dolgok lettünk, mert felcserélhetők és leválthatók, lefényképezhetők és kartotékizálhatók, és mint mondják, a társadalmi rendbe illeszthetők vagyunk [...] és személyes lényünket csaknem maradéktalanul elvesztettük,”9 vagyis amikor létezésünk teljességének ezt az állandó esedékességét már sem a természetben (amely az eredetinek csupán romhalmaza), sem a történelemben (amely a betegség és háborúk átkozott története), sem az életben (amely az eredeti létnek megtört és elsápadt alakja), sem pedig a gondolkozásban (amely puszta „Naturprodukt”, funkció) nem látjuk már viszont – csupán a művészi létrehozás és valóságlátás kitüntetett létmódja szerint érzékelhetjük azt a fundamentális egységet, amely rajtunk és bennünk a dolgok hatalmát megtöri, felszakítja a közönséges idő és élet szövetét, s olyan rendkívüli állapotot eredményez, amelyről végül is mindig ki kell derülnie, hogy ez a rendkívüli valójában az eredeti, ez a normális, az ember életének valódi igazsága és otthona, az általános realitás pedig csupán „az igazságtól való elhagyatottság.”

Feljegyzésében Hamvas tehát a művészet-megértés kulcspozíciójáról beszél. A „művészet-megértés” kifejezés mind alanyi (mint művészet általi megértés), mind tárgyi (mint a művészet megértése) jelentésben kibontható és kibontandó, jóllehet a naplóbejegyzés további szakasza egyértelműen tárgyi jelentésében, a művészet mibenlétére, működésére, státuszára vonatkozóan bontja tovább hozzá fűzött kiegészítéseit, s amely most már egészében idézve így hangzik: „Művészet-megértés kulcspozíciója. Művészet alatt értem a nem látható láthatóvá tételét – súllyal – jelentőséggel – értékeléssel – szemléletességét – az analógiamegfelelés törvényei szerint. Ezért a művészet világok-közi tevékenység – értelmeket – alakokat – jelentőségeket hoz le – és tesz számunkra hozzáférhetővé úgy, ahogy számunkra valami hozzáférhető lesz, vagyis érzékek számára felfogható [...] Minden tartalom és létmozzanat megfogalmazható anyagi síkon is. Ez a művészet.”10

Ha pedig a művészet, amint Hamvas mondja, értelmeket és alakokat tesz számunkra hozzáférhetővé, mégpedig érzékileg felfogható módon, akkor valójában a művészet lehetőségének egyik feltétele maga a „hiány”. Ugyanis Hamvas szerint minden érzéki tapasztalásunk egyfajta elveszített közvetlen tudás helyén keletkezett: „Az ember – írja – azért lát, mert vak és azért hall, mert süket. Az ízlelés az ízlelni nem tudás következménye. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájultsága. Csupa feledés, távolság és eltemetettség. Ez a mi egész életünk az elvesztett valódi létezés helyén keletkezett.”11

A művészetet ez a szakadék, ez az intenzív hiány teremti, amely számtalan formát ölthet és magának a létezésnek alapszövetéig, gyökeréig hatol, amelynek legmélyén mindig megmarad egyfajta örök sóvárgás, betölthetetlen és megfoghatatlan kielégületlenség, amely egyúttal az egész létezés kerekét forgásban tartó szomjúság forrása is.

A művészet hiányból való eredésének tapasztalata a fiatal Hamvast mélyen magával ragadta, leginkább ott, ahol az a boldogtalansággal összefüggésben kerül elő. Minden beszéd boldogtalanság. A művészet a boldogtalanság művészete és minden hang, minden szín csak a hallgatás és a fény törései és szenvedései: „Mindenki tudja – mondja Hamvas –, hogy az élet teljessége néma: a szépség éppoly szótalan, mint az öröm, a gyász éppoly elmondhatatlan, mint a szerelem. A végleges megértésnek nincs szüksége beszédre.”12 És másutt: „A hallgatás mély vágya és a paradicsomi ölelés után való sóvárgás az én beszédem és amit elbeszélek, valójában régen elhallgatom. Minden beszéd megtöretik a hallgatás ereje által.”13 Filozófia és irodalom, festészet és zene, de maga a nyelv is – megannyi boldogtalanság, amely abban a hiányban ölt testet, ami a határolt és egyedi emberi létezés megnyilatkozási terének sajátsága, s ugyanakkor lehetősége.

Itt kell visszautalni a fent idézett önrecenziónak egyfelől a boldogtalanság, másfelől a megértés viszonyát egymáshoz rendelő és egymásnak feszítő megfogalmazására, valamint összefüggéseinek távlataira, ugyanis – miként Hamvas mondja – már „tudjuk, hogy a világ úgy van megcsinálva, hogy ahol ellentét szakad fel, ott a létezés ereje nem törik meg, hanem éppen felfokozódik.”14 Mert, még ha a művészet a létteljesség megtört anyagából, boldogtalanságból készült fátyol is, mégsem egyéb, mint a fátyolban megtestesülő hiány, s amely hiányban épp a teljesség az, ami hiányzik, más szóval: jelen van.15 A boldogtalanság fátylainak sokasága pedig „mint minden fátyol, elmondja titkát annak, amit takar, mert minden eltakarás fölfedést jelent és minden burok megnyilatkozást.”16

A reveláció és okkultáció, a megnyilatkozás és elrejtőzés kölcsönösségének pontján a művészet-megértés kulcspozíciója a maga teljes metafizikai súlyával jelentkezik. Jakob Böhme nyomán Hamvas azt mondja, hogy a világ fátylak sokaságából álló Mysterium, amely abban nyilatkozik ki, hogy elrejtőzik: „A láthatatlanról semmit se tudnánk, ha magát nem fátyolozná le, mert ebben a fátyolban nyilatkozik meg, s minél mélyebben elrejtőzik, önmagáról annál mélyebbet mond: végül, mikor magára az anyag áthatolhatatlan sűrű takaróját ölti, elmondja magáról a legmélyebb titkot, hogy megfoghatatlan és láthatatlan.”17 A művészet pedig éppen az a „világok-közi tevékenység”, amely úgy hozza létre érzéki fátylait, hogy ugyanakkor láthatatlan tartalmakat és értelmeket nyilvánít meg és tesz hozzáférhetővé.

Mindennek Hamvas szemléletében olyannyira erős jelenléte van, hogy ezen a ponton – a hagyományok egyes elemeinek a hindu metafizika fogalmaiból kiinduló szokásos, tradicionális értelmezési irányát megfordítva – még az embernek és végső valóságának a védikus tanítását is innen, az orpheusi-görög művészi hagyományból értelmezi: „Az orfikus hagyománynak e gondolatával egyszerre világosabbá válik, amit például a Veda az ember lényéről mond. A Veda azt tanítja, hogy az emberi lény magva a láthatatlan és megfoghatatlan, minden tapasztalat lehetőségén túl levő mozdulatlan atman, az isteni Én. Paradox helyzetben van: mert honnan tud róla, ha minden tapasztalaton túl van? Most már tudjuk. A fátyolról ismeri fel: a mayáról, amely azzal a mozdulattal, hogy elfedi, feltárja, azzal, hogy elrejti, kimondja. A mysterion a jelenségekben megnyilatkozó ősnyelv.”18

Ebben a produktív művészi szemléletben, a láthatónak és láthatatlannak ebben az egységében és megnyilatkozásának ősnyelvében maga a természet, illetve valamely egyedi dolog nem csupán a transzcendens tükre vagy jelképe, vagyis semmiképp sem olyan valami, amely önmagában nemlétező (akár a platóni mé on), s amelynek a maga ősképe (ontos on) viszonylatában voltaképp nincsen valósága. A létezés itt sohasem pusztán tükrök, körvonalak, üres keretek és héjak foglalata, hanem minőségeken keresztüli megtestesülések kibomlása, nem csupán lenyomat, „árny és álom”, hanem egyszeri és megismételhetetlen mivoltában amennyire fátyolszerű, töredékes és eláramló, ugyanannyira valóságos is. Azonban még ennek a megtört és töredékes valóságnak az ősnyelve is csupán a boldogtalanság terében, az elveszített teljesség helyén szólalhat meg.

A művészet kiindulópontja Hamvas szerint éppen az, hogy a létezésből az ember eredeti lényével és létével egyenértékű megnyilatkozás hiányzik. Hamvas a művészetnek azt a tevékenységét, amely ezt a hiányt betölti és az emberi létnek megfelelő teljes értékű világot megteremti, metapoiésisnek nevezi: „A metapoiésis tartalma az emberi exisztenciában és exisztenciával együtt adott mindenkiben meglévő koncepció az emberi lét végleges alakjáról és berendezéséről.”19

A teljes értékű világ felmerülésével együtt azonban az ember isteni eredetének ősképe is megjelenik, s ebben az eredetről való tanúságában maga az ember válik élő ikonná. A hamvasi életmű, amely „az egészre való emlékezés mámorából” és a boldogtalanság fátylaiból egyszerre született, ebben az értelemben egyértelműen metapoiétikus és ikonikus megnyilatkozás. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a művészet ugyanakkor „a lét értelmének sugárzó középpontja” – nem lehet kétséges, hogy Hamvas Béla a 20. századnak nemcsak kiemelkedő magyar gondolkodója, de az egyik legnagyobb művésze is volt.

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 A Magyar Művészeti Akadémián 2018. november 6-án elhangzott előadás szerkesztett változata.

2 Ars Poetica. In Hamvas Béla: Álarc és koszorú. /Hamvas Béla művei 30./ Medio Kiadó, 2017, Budapest, 189.

3 Vö. ezzel kapcsolatba Walter F. Otto tanulmányát Die Zeit und das Sein címmel az „egzakt képzelőerő” funkciójáról. In Walter F. Otto: Die Gestalt und das Sein. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1959, Darmstadt, 3–23. – Innen tekintve láthatóvá lesz az is, hogy a Hamvas Bélával szemben olyannyira gyakran felemlegetett „következetlenség”, „önkényesség” vagy „szubjektivitás” vádja tökéletesen értetlennek és értelmetlennek bizonyul, minthogy az épp a valósághoz való közelség egyik legfontosabb, megkomponált, nyelvileg is érvényre juttatott módszertani aspektusának félreértéséből fakad.

4 A láthatatlan történet. (Önrecenzió, 1947) [Kiemelés általam – P. T.]. In Hamvas Béla: A világ hazahívása. /Hamvas Béla művei 33./ Medio Kiadó, 2020, Budapest, 225–230. – Az írás angol nyelvű változata megjelent: Unseen History (Ten Essays on the History of the Spint). In Corvina, 1947, 2. szám (tavasz), 64–65. Lásd Hamvas Béla néhány évvel később megfogalmazott ezzel párhuzamos gondolatát: „Egy fiatal barátunk a minap svájci gondolkozó szavát idézte: Európa megújulása két országból indulhat el – az egyik a békés, civilizált, magas kultúrájú, gazdag, zárt, érintetlen polgári Svájc, a másik a minden irányban nyílt, feldúlt, szegény, félvad, meggyötört Magyarország. Éppen mi? Mi a szegények, a félvadak? Az elmaradottak? Igen, mi a feldúltak, a koldusok, a legázoltak. Éppen mi, akiket a történet minden tisztítótüzén átégettek, akik e pillanatban a föld minden népe között a legtöbbet szenvedtük –, de éppen ezért a legtöbbet tapasztaltunk s éppen ezért a legtöbbet tudunk. A tudás állít bennünket a középpontba.” [Beszéd a Magyar Esztétikai Társaság 1946. évi közgyűlésén.] In Hamvas Béla: A világ hazahívása. /Hamvas Béla művei 33./ Medio Kiadó, 2020, Budapest, 93–94.

5 F. W. J. Schelling: System des transzendentalen Idealismus. /Schellings Werke 2./ Hauptband. Kap. Hauptsätze der Philosophie der Kunst. C. H. Beck und R. Oldenbourg 1927–1928, München. Magyarul: F. W. J. Schelling: A transzcendentális idealizmus rendszere. Gondolat, 1983, Budapest, 402.

6 Poetica Metaphysica. In Esztétikai Szemle, 1939. 5. évf. 1–4. sz. 383.

7 Uo. 383–384.

8 Schellings Samtliche Werke (1897–98). Cotta'sche Verlag, 1857, Stuttgart und Augsburg, 13. – Magyarul: Eszmék a természet filozófiájához mint bevezetés e tudomány tanulmányozásához. In Schelling fiatalkori írásai. Jelenkor Kiadó, 2003, Pécs, 146.

9 Hamvas Béla: Három megjegyzés Martyn Ferenc képeihez. (Előadás. – Gépirat, 1960.)

10 Napló-feljegyzés. 1948. II. 8. (Kézirat.)

11 Pythia. In Hamvas Béla: Titkos Jegyzőkönyv. (Gépirat.)

12 Hamvas Béla: Az írás platonizmusa. In Sziget. Löbl Dávid és fia, 1935, Budapest, 100.

13 Beszélgetés az Akropoliszon. In Hamvas Béla: Nehéz nem szatírát írni. Medio Kiadó, 2016, Budapest, 363.

14 Pythia. Id. kiad. 225.

15 Hogy mit jelent ez a hiányban való jelenlét, azt többek között talán Pascalnak egy, Hamvas által is gyakran idézett fragmentuma érzékeltetheti: „Tu ne me chercherais pas si tu ne me possédais” („Nem keresnél engem, ha nem lennék benned” – Hamvas Béla fordítása). In Blaise Pascal: Pensée. Léon Brunschvicg éditeur, Édition, 1897 A Paris, Section VII. La morale et la doctrine. No. 555., 124. – Magyarul: Blaise Pascal: Gondolatok. Gondolat Kiadó, 1983, Budapest, 264.

16 Hamvas Béla: [Az egyetlen athropológia.] (Kézirat)

17 Uo.

18 Uo.

19 Metapoiésis. In Hamvas Béla: Patmos I. (Gépirat.)


« vissza