Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Lélekszakadtak – Bartusz-Dobosi László könyvéről

Bartusz-Dobosi László ebben a könyvében a pszichológiai/pszichiátriai zavarok és kórképek irodalmi ábrázolhatóságának problémáját veszi vizsgálat alá. Gyakorló íróként elsősorban az író szemszögéből közelít, és leginkább az érdekli, hogy a témához kapcsolódó egyes irodalmi szövegek ábrázolásmódja mennyiben tekinthető hitelesnek. Mindezt irodalompszichológiai és poétikai szempontok figyelembevételével, de nem szaktudományos egzaktságra törekedve dolgozza fel. Könyve felfogható egyfajta személyes olvasónaplóként, vállaltan szubjektív szempontokat is érvényesítő esszékötet formájában. Célja az elmebetegség valóságos problémáira rámutató hiteles irodalmi szövegek feltérképezése.

A bevezető részben művészi tehetség és pszichés problémák régóta ismert összefüggéséből kiindulva a szerző kijelöli vizsgálódásának kereteit és reflektál azok korlátaira is, tudósok és művészek írásaiból válogatott idézetekkel illusztrálva gondolatmenetét. Az irodalom ezek alapján olyan médiumként is funkcionálhat, mely alkalmas lehet olyan pszichés tartalmak közvetítésére, amelyek egyébként nem lennének megérthetők: „E megtapasztalt és formába öntött lelkiállapotok mondatokká teremtése pedig gyakran kulcsot adhat a kezünkbe olyan lelki tartományok megértéséhez, amelyeket ez idáig még nem volt képes feltérképezni az emberi elme.” (9.) Vizsgálata tárgyának különlegességét is abban látja, hogy azok alkalmasak lehetnek közelebb vinni a lelki folyamatok és a pszichés zavarok megértéséhez. Ennek feltétele viszont az egyértelműen bizonyított hitelesség.

A bevezetés a könyv némiképpen talányosnak tekinthető címére is reflektál, megmagyarázva annak jelentését; Edmund Wilson amerikai író tanulmányából kiindulva az átlagostól eltérő művészemberekre vonatkoztatja azt: „Ezekre az emberekre mondanánk, hogy lélekszakadtak, ami annyit tesz, hogy lerázva a test materiális kötöttségeit, a lelkük bátrabban szabadul el, szakad ki a szokvány posványából a képzelet, a fantázia extrém világába. Olyan területeket jár be, amelyekre az átlagember csak álmában »merészkedik«.” (10.) A téboly szó etimológiája is közelebb vihet a vizsgált terület megértéséhez. „A kifejezés a tévelyeg és a bolyong szavak összeolvadásából nyelvújítás kori szóelvonással alakul ki.” (10-11.) A jelentésváltozás során a szubjektum destabilizálódásával járó váratlan belső átalakulás kifejezőjévé válik, kapcsolatba hozható a bohóc szóval is.

Bartusz-Dobosi felhívja a figyelmet az elmebetegségekkel kapcsolatos, leginkább félelemből fakadó általánosító előítéletek veszélyeire is: „Sokan azt hiszik, hogy az elmebetegség legfőbb jellemzői az őrjöngés és a logikátlan cselekvés. Mindkettő téves elképzelés.” (12.) Nagyon sokféle pszichés zavar létezik, ezek felsorolásától a szerző eltekint, az ezek iránt érdeklődő olvasónak a pszichiátriai szakirodalom tanulmányozását javasolva. Saját vizsgálata tárgyaként ennél jóval szűkebb területet jelöl ki: „Mindössze azt próbáljuk bemutatni, hogy esetleges irodalmi érintettségük esetén a hitelesség szempontjából melyik leírt elmeállapot milyen mértékig tűnik autentikusnak, s ezek melyik műben vagy éppen szerző lelkében vannak jelen. Ezeknek az észrevételeknek a figyelembevételével igyekszünk csoportosítani az általunk vizsgált szerzőket és alkotásaikat, hogy így próbáljuk kiszűrni azokat a hiteles műveket, amelyeknek nem a szenzációhajhászás, vagy éppen hátborzongatás a célja, mint az egyszerű ponyvaregényeknek, hanem az elmebetegség valóságos problémáira való rámutatás.” (13.)

Mindennek eszközeként a logikai következtetés szolgál, a vizsgálat nem törekszik új tudományos felfedezésekre sem a pszichiátria, sem az irodalomtörténet területén. A szerző hangsúlyozza továbbá, hogy „a vizsgált alkotók esetében színtiszta, jól elkülöníthető betegséget többnyire nem lehet kimutatni, a képlet ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb. Pusztán arra próbálunk vállalkozni, hogy az írásaikból kiolvasható vegyes diagnózisokból a legdominánsabbakat kiemelve a lehető legpontosabb képet fessük meg róluk, vagy az általuk teremtett főhősökről.” (14.)

Szintén lényeges megállapításnak tekinthető, hogy Bartusz-Dobosi a modern pszichológia belátásaival egybehangzóan tagadja, hogy éles határ lenne vonható a normális és a patologikus között, hanem csak sok fokozatú átmenet. A testi, lelki, és a társadalmi egészség WHO általi meghatározásaiból kiindulva vizsgált témájában három csoportot különböztet meg, melyeken a könyv felosztása is alapul. Az első csoportot a Normálisan a „nem normálisról” című fejezetben azok az orvosi értelemben normálisnak tekinthető szerzők alkotják, akik a tébolyról írtak. A hiteles ábrázolás lehetőségét ennél a csoportnál erősen kétségesnek tartja. A második csoportot „papíron is igazolt” elmebetegek írásai alkotják, ezek hitelessége megkérdőjelezhetetlen, bár értelmezhetőségük problémásnak tekinthető. A harmadik csoportot pedig a Baudelaire nyomán „mesterséges mennyországoknak” nevezett stimuláló szerekkel normál állapotban hozzáférhetetlen tapasztalatokra törekvő szerzők alkotják. Bartusz-Dobosi szerint a művészet, így az irodalom is gyógyító erővel bír, és ezzel magyarázza – kissé talányos módon – a vizsgálat során bejárt út helyes voltát. (18.)

Az első részben tárgyalt alkotók és művek esetében a hitelesség kritériumaként nem a tudományosság, hanem „a ráérzés, a belehelyezkedés képessége” (19.) válik kiemelt jelentőségűvé. A tárgyalt művek sokféle különböző esetet dolgoznak fel, igen változatos poétikai eljárások mentén. Szó esik a fejezetben a teljesség igénye nélkül Karinthy Frigyestől Kosztolányin át Füst Milánig és Márai Sándorig a modern magyar irodalom klasszikusainak vonatkozó írásairól; a világirodalom nagyjai közül Eugene O'Neill, William Faulkner, John Steinbeck és Francois Mauriac, valamint Thomas Mann, Vladimir Nabokov, Stefan Zweig és Günther Grass is előkerül egy-egy műve kapcsán. A magas irodalom klasszikusainak tekinthető szerzők mellett a kortárs Balogh Robert, valamint populárisabb regisztert képviselő Daniel Keyes, Ken Kesey, Bret Easton Ellis, Joseph Heller és Robert Bloch művei is fontos szerepet kapnak a vizsgálódás során. A szerző azokat a próbálkozásokat tekinti hitelesnek, amikor az írók valamilyen társadalmi vagy magánéleti katasztrófa „hatására előtörő lelki-szellemi kizökkenés történetét” (79.) dolgozzák fel, akár kiszínezve is; de leginkább a lelki betegségek mélylélektani okait megvilágítani kívánó műveket tartja igazán érdekesnek és hitelesnek.

A második fejezet azon írók alkotásaival és személyiségjegyeivel foglalkozik, akik maguk is érintettek valamilyen pszichés zavarban. Itt főként a pszichózis valamely fajtájában szenvedő alkotók írásai képezik a szerző kutatásának forrását és célját. Az élményeiket megörökítő betegek mellett, bár kevésbé egyértelmű módon, az őket kezelő orvosok beszámolói is lehetnek hiteles források. Az orvos-írók közül Csáth Géza (aki fontos szerephez jut a későbbi fejezetekben is), Hollós István, Benedek István és Sárosi István neve kerül említésre, de inkább csak utalásszerűen, hiszen a fejezet központi témáját a pszichiátriai betegségekben érintett szerzők és alkotásaik vizsgálata képezi.

A fejezet felosztása az elmezavarok tudományos rendszerezésén alapul. A belső eredetű elmebántalmak közé sorolható skizofrénia példájaként József Attila, Ady Endre, valamint Gogol és Dosztojevszkij művei kerülnek tárgyalásra. A besorolás nehézségeit jól mutatja, hogy József Attila betegsége a tudomány jelen állása szerint borderline személyiségzavar volt, tehát határeset a tudathasadás és a normalitás között, valamint Ady se tekinthető pszichiátriai értelemben elmebetegnek, bár műveiben valóban megjelennek bizonyos lelki sajátosságokra utaló kórjelek. Dosztojevszkij esetében pedig a szerző megállapítja, hogy szinte valamennyi tárgyalt betegségcsoportba besorolható lehetne, és a vizsgálat során pont az ő személyiségábrázolásai bizonyulnak a legmélyebbeknek és leghitelesebbeknek.

A mániás depresszió példái William Styron, Tennessee Williams és Virginia Woolf, Emily Dickinson, Ernest Hemingway, Francis Scott Fitegerald, valamint Szergej Jeszenyin. Az oligofrénia betegségcsoportjára, azaz az értelmi fogyatékosság különböző fajtáira csak irodalmi alkotások szereplői hozhatók fel példaként, hiszen itt maguk az érintettek nem rendelkeznek a saját állapotukkal kapcsolatos reflexió és a művészi ábrázolás képességével. A pszichopátia példái között viszont olyan tragikus sorsú jelentős művészeket mutat be mint Karinthy Gábor, Nikolaus Lenau, Friedrich Hölderlin, Heinrich von Kleist és Hervay Gizella.

A külső eredetű elmebántalmakat – melyek kiváltó okai között a központi idegrendszert károsító betegségek mellett fontos szerepet játszik a harmadik részben külön tárgyalt szerhasználat is – a szerző Csáth Géza, a filozófiai munkássága mellett költészettel is foglalkozó Friedrich Nietesche, és az angol író Charles Lamb példáján keresztül mutatja be. A túlnyomóan lelki behatásokra kialakuló betegségek közül a paranoia tüneteit Rousseau Vallomásaiban, a neurózisokét Sylvia Plath, Antonin Artaud, Franz Kafka, Guy de Maupassant, valamint ritka kora-újkori példaként Tasso és Jonathan Swift életében és műveiben éri tetten. Szintén ebbe a betegségcsoportba sorolja Juhász Gyulát és Rejtő Jenőt is.

Bartusz-Dobosi szerint a legtöbb kérdés az utolsó részben tárgyalt, stimuláló szerekhez nyúló alkotók és műveik kapcsán vetődik fel. Esetükben „a tudatos döntéssel alkalmazott szerektől való függővé válás alakítja ki az esetleges betegségeket.” (139.) A szerző példaértékű józansággal közelíti meg ezt a veszélyes területet. Hangsúlyozza a szerhasználó személyiségének sebezhetőségét, aki, ha ezen nem képes változtatni, egyre újabb szenvedélybetegségek rabságába kerül, és igen gyakran az öngyilkosság marad számára az egyetlen kiút. Kronológiai sorrendben Thomas De Quincey-től az angol romantikusok jelentős részén át a német romantika sokoldalúan tehetséges alkotójáig, E. T. A. Hoffmannig, a fejezet címe által is felidézett Baudelaire-ig, Gustav Meyrinkig és Jack Londonig számos ismert művész neve kerül elő a vizsgálódás során. Kifejezetten érdekes, amit a szerző Edgar Allan Poe-ról mond, akinek elmebetegség-ábrázolásait nem tartja hitelesnek, pedig alkoholizmusa és ópiumfüggősége révén pont a függőségek és ezekhez kapcsolódó hallucinációk leírásában alkothatott volna a könyvben elvégzett vizsgálódás szempontjából valóban értékelhetőt. (150.) A fejezetben Csáth Géza mellett unokatestvére, Kosztolányi Dezső is szerephez jut, saját szerhasználatáról tanúskodó költeménye, a Mérgek litániája kapcsán, melyet a szerző teljes terjedelmében idéz. (151–152.) A 20. századból számos példa kerül felsorolásra, mely egyértelművé teszi a szerhasználó alkotókat szinte mindig elérő tragikus végzetet. Georg Trakl, Dylan Thomas, Hajnóczy Péter és a perzsa író Szadek Hedájat élete egyaránt idő előtt ér véget, ahogy az alkoholfüggőséget „szinte orvosi precizitással, de szépirodalmi szinten” bemutatni képes Cholnoky Lászlóé is. Pozitív példaként Bartusz-Dobosi a populáris regiszterbe sorolható amerikai horror-író Stephen King nevét hozza fel, akinek külső segítséggel sikerült megszabadulnia korábbi függőségétől, de az ő esete inkább a szabályt erősítő kivétel.

A kötetet záró összegzés Michel Foucault nyomán a „bolondság” történeti koronként különböző megítéléséből kiindulva ezen rejtélyes világ művészi eszközökkel való megközelíthetőségének problémáira reflektál. A szerző a Kosztolányi kijelentésében tetten érhető igazsághoz csatlakozva, mely szerint a művészek esetében életrajz helyett inkább a lélekrajzot kellene tanítani, záró gondolatként a művészi ábrázolásnak a tudomány módszerei által elérhetetlen horizontok hozzáférhetővé tételében látja az írók feladatát, és a hitelesség ismérvét is.

Bartusz-Dobosi könyve a szaktudomány eredményeinek figyelembevételével igényes, de közérthető módon az irodalmár szemével közelíti meg vizsgálatának tárgyát, mely tudatosan vagy tudattalanul talán mindannyiunkat foglalkoztat valamilyen szinten. Gondolatébresztő, valódi intellektuális élmény, hitelességét a szerző egyéni megközelítésmódja és széleskörű olvasottsága is egyértelműen alátámasztja.

(Bartusz-Dobosi László: Lélekszakadtak. Téboly az irodalomban. Kronosz Kiadó, 2020, Pécs)


« vissza