Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Esszémagaslatokon

Bizonyára szónoki a kérdés, hogy van-e jelentősége Páskándi Géza esetében – aki mindhárom műnemben jelentőset alkotott –, hogy miért fordult előszeretettel és szenvedéllyel a negyedik műnemhez már pályája felfelé ívelő, korai szakaszában, az 1960-as évek második felében? Ráadásul kitartott az esszé mellett élete végéig. Kezdetben romániai magyar irodalmi lapokban és folyóiratokban (Utunk, Korunk, A Hét, Igaz Szó) közölte irodalmi-esztétikai kérdéseket felvető, személyes hangvételű írásait, később, 1974 februárjától, az anyaországba való áttelepedését követően pedig főleg a Kortársban. Helyet adott a Páskándi-esszéknek több irodalmi-kulturális, sőt társadalomtudományi fórum is (Forrás, Tiszatáj, Napjaink, Alföld, Irodalmi Szemle, Élet és Irodalom, illetve Valóság), kötetben viszont többnyire halálát követően (1995) váltak részben hozzáférhetővé ezek a művei, legutóbb 2019-ben.1

Minthogy Páskándi Géza második írói indulásától (1965) prózában, drámában és versben egyként az úttörést vállalta, fontos lehetett számára az esszé, mindenekelőtt ha az általa adott meghatározásból indulunk ki, miszerint az esszé „az önmagával elégedetlen művészet és tudomány”, illetve az esszé „a fölvállalt szubjektivitás, amely az objektívre világít.”(10.)

Úgy vélem, a fölvállalt szubjektivitás mint a szerző döntése és gesztusa az adott személyiség képletében, összetevőiben, illetve természetében, „működésében” keresendő legfőképpen, de a születő írói gondolatok eredetisége, a szerző filozofikus ambíciói szintén markáns jegyei a Páskándi-esszéknek. Ezekből egy szuverén egyéniségre következtethetünk. Így az író által elindított bármely kérdésfelvetés, illetve saját nézeteinek előadása különös figyelmet érdemel az egyéni és eredeti megközelítés és kifejtés, az egész részletekbe menő, laza és sok irányba „elkalandozó” tárgyalásmód miatt. Az ironikus és játékos magatartás távlatot és távolságtartást nyújt számára is, ezáltal pedig könnyebben talál olyan „fix pontokat”, amelyeken úgymond megvetheti a lábát, hogy – az ókori bölcs szavaira hivatkozva – kifordíthassa sarkaiból a világot. Páskándi ezzel bizonyára azt éri el, azt mutatja meg, ami egy szokásos és szokványos vagy éppen akadémikus megközelítés útján nem nyilvánulhat meg. Mondhatni, ily módon világít az objektívre, illetve ezáltal sikerül többletet hozzátennie mind a tudományos, mind a művészi megismeréshez annak, aki egyikkel is, másikkal is elégedetlen. Példaként az egyéni nyelvfilozófiai jellegű nézeteit előadó esszéjét, az Ethosz és „szóművek”-et, valamint az esztétikai szempontokat előtérbe helyező A nyelvek háza és a házak nyelve címűt említeném. Mindkettő az 1990-es évek elején hangzott el előadásként, és helyet kapott az új kötetben.

Páskándi nem egy esetben ki is mondta, hogy az ő nézőpontja vagy szemszöge a szépíróé vagy egyszerűen az íróé.2 Egy alkalommal mintegy mentségként jegyezte meg, hogy „az esszé és az írói tanulmány kicsit mindig is a tudományok »felségvizeinek« megsértését jelentette.”(80.)

Azt gondolom, az esszéíró Páskándi biztos avagy fix pontjai nem rajta, illetve világunkon kívüliek, ezek gondolatvilágának meghatározó sarokkövei, éspedig: a kisebbségi helyzettudat és érzület, továbbá a nemzeti szempont, valamint a szabadság- és demokráciaigény. Már az 1980-as évek elején leszögezte, hogy „a demokrácia próbaköve: a kisebbséghez való viszony”(101.), illetve azt, hogy a többségnek kell szavatolnia a kisebbség védelmét, minthogy a különféle kisebbségek hozzák a „pezsdületet”, amely „megakadályozza, hogy a többség saját súlyának tehetetlenségébe hulljék.” (101–102.) Nagy hangsúlyt kap ugyanakkor az egyén és ezzel összefüggésben a szabadság gondolata, sőt összekapcsolva tárgyalja azt a többség-kisebbség és a demokrácia kérdéseivel, rámutatva, hogy az egyén úgy viselkedik, mint a kisebbség, azaz sérülékenyebb, érzékenyebb, de a demokráciának védeni kell az egyén(isége)t.(102–103.)

Az esszéíró látószöge nagyon is átfogó, fokozottan személyes, és a szerző erős egyénisége határozza meg. Az is hangsúlyozandó Páskándi esetében, hogy nemcsak nézi, de valóban látja is a világot, illetve, hogy ami látóterébe kerül, az életünknek, tárgyi és gondolati világunknak, illetve a megismerésnek egy igen széles területét teszi ki. Ezúttal egyetlen példaként A tudat „lakáskérdései” című, az 1980-as évek elején született terjedelmes esszéjére utalnék, amely népesedési-demográfiai kérdések felvetése és tárgyalása során az irodalom- és kultúrtörténet, az esztétika, a lélektan, az antropológia területeit is becserkészte, de végső soron a 20. századi magyarság egzisztenciális kérdéseire reflektál. A befejezésbe foglalt felhívást tulajdonképpen a nemzetféltés „diktálhatta” Páskándinak: „Ígérjünk hát lányainknak, fiainknak jó távlatú történelmet és társadalmat. Élhető, emberszabású erkölcsi megítélést kínáljunk. Fogamzásgátló, óvszeres szellemiség helyett a termékenység szellemét ígérjük. De váltsuk is be népünk, nemzetünk javára. Mert nem beváltani történelmi ígéreteinket, azt jelentené, hogy biztatjuk ugyan az embert szaporodásra, de valójában csak kísérletezünk. Márpedig »kísérleti ember« nem lehet a születőkből. Ehhez nincs jogunk.”(176.)

Ami Páskándi látóterébe kerül – mondhatnánk Adyt idézően – az általa van, mert ő látta meg...

Az elsők közt „látta meg” Páskándi azt az általa Nosztalgia földjének nevezett „határtalan országot”, amely főleg 1945, valamint 1956 óta nyugaton élő magyar írók műveiben öltött testet. Az új kötetben szerepel az esszé, mely 1975-ben, vagyis alig egy évvel a Romániából való távozása után készült, és a Kortárs 1977. júliusi számában jelent meg, olyan kultúrpolitikai viszonyok között, amikor a határon túl keletkezett magyar irodalmaknak erről az övezetéről a kádári Magyarországon csak valahol a tiltás és tűrés határán lehetett nyilvános beszédet folytatni, s az első számottevő irodalomtörténeti összefoglaló munka is mintegy tíz évvel később jelenhetett meg.3

A hazájától távol élő író számára Nosztalgia földje lehet a múlt, de a jövő is, ami elérhetetlen. „A nosztalgia a jelen idejűségedbe ékelt múlt vagy jövő idő vágyképe.” (68.) A haza pedig a honvággyal együtt élő emberben – amely ugyancsak „kínzó lelki sóvárgás”, azaz nosztalgia –, jelenvalóvá az elveszítettben (a múltban) vagy az elérhetetlenben (a jövőben) képződik meg. Amihez viszont kötődik, az nem más, mint az anyanyelv s a nyelvi kultúra. Hazáját honvágyból szövi.

Páskándi eme széttekintésében arra mutat rá, hogy miként válik élővé Nosztalgia földjének költőiben az irodalmi hagyomány, mindenekelőtt a magyar. Széleskörű vizsgálódásaiban, valamint nyelvi és stilisztikai mikroelemzéseiben azokat a líra- és irodalomtörténeti mozzanatokat és motívumokat emeli ki, amelyek révén a művek által egymáshoz kapcsolódik a múlt és a jelen, térben pedig az elveszített haza s a távolban megtalált otthon, illetve írói műhely. Fontosnak tartja azt is hangsúlyozni, hogy azokban a távolban megtalált – megteremtett – írói műhelyekben, amelyek ugyan térben s az idegen nyelvi-kulturális környezet révén a Nyugaton magyarul alkotók számára kéznyújtásnyira voltak/vannak a legújabb lírai kísérletektől, ezek csak impulzust adók lehettek/lehetnek, de valójában a modern képversek például egészen a középkori kódexmásolók művészetéig vezethetők vissza. „Mintha az ősi képírás iránti nosztalgia is itt bujkálna bennük.”(84.)

Mint más esetekben, nem egy alkalommal, Páskándi kis magyar líratörténetet, illetve líratípusok és motívumok fejlődésrajzát vázolja fel, s így rámutat, hogy még a kísérleti modernség sem jelenthet hagyománytalanságot, annak is megvannak a hagyományon belül a maga „kapcsolópontjai”, a motívumok esetében pedig Kassák nikkel szamovárja Aranynál ama nehéz kő, Adynál a fel-feldobott kő lehet, de Papp Tibornál is „működik”, amit az esszéíró egy általa választott idézettel példáz: „a szódásüveg földet ér, elrobog veled”. Összegzésként pedig kijelenti: „a modern líra bizonyos problémái a modern ismeretelmélet és a modern fizika problémái is.”(93.) Az anyanyelv vonatkozásában pedig megjegyzi: [az anyanyelv] „részként is képviselheti az egészet: a tereket, időket és eseményeket.”(78.)

Ismételjük, Páskándi Géza értelmezéseiben állandóan rajta tartja tekintetét az irodalom- és szellemtörténeti folyamatokon, tendenciákon, nemkülönben a motívumvándorláson. (Egyik, könyvnyi terjedelmű esszéje A vándor-líra címet viseli, 1971–73-ban készült, illetve jelent meg erdélyi irodalmi lapokban és folyóiratokban, de külön kötetben megjelentetni nagyon fontos lenne.) Ezt akkor is követi, ha egyetlen költői életművet választ megfigyelése tárgyául, mint a Dsida Jenőét (Költői nyelvünk egyéni változatai és a táj), de akkor is, ha kortársai, jelesen a felvidéki Dobos László, a délvidéki Gion Nándor és az erdélyi Szilágyi István regényvilágát elemzi. Az ő munkásságukat például a „nagy fellendülés” időszakának (az 1960-as és az 1970-es évek eleje), a határon túli irodalmak megújulásának folyamatában tárgyalja, világirodalmi kitekintéssel, illetve klasszikus prózairodalmunkba ágyazottan. S teszi ezt az esszéíró eleganciájával, akár egyetlen mondatban érzékeltetve a három, általa kiemelt regény (Egy szál ingben, Virágos Katona, Kő hull apadó kútba) helyét és „személyiségjegyeit”: „Bródy és Móricz Zsigmond óta a fojtó drámaiság, Kosztolányi és Németh László óta a pontos lélekrajz finom árnyaltsága emelte magasba a modern magyar epikát. Ez a három regény a legjobb hagyományok méltó folytatása.”(117.)

Hasonlóan tömör és pontos a Déry Tibornak szentelt esszé egy passzusa vagy a pozsonyi kortársáról, Tőzsér Árpádról készített portré rövid részlete. „Ebben a lírában minden fogalmiság úgy nyeri el metaforisztikumát, hogy közben nem adja föl teljesen fogalmiságát. [.] A vers pontosan félúton áll meg: fogalom és metafora között, egyszerre vonzza a fogalom és a metafora is. Olykor kissé oszcillál [...]. Ez az ide-oda rezgés adja tüneményességét, elevenségét, feszültségét is”(50.) – jellemzi Tőzsér költészetét. Déry írásművészetét pedig ilyenképpen mutatja be: „Déry azok közé a szerencsés nagyságok közé tartozik, akik egyszerre bizonyítják mondandójuk igazát és kifejezésük ragyogását. Stílusában a tündöklés, szeszély, ezüsthomály, sejtelem Krúdy és Tamási tejtestvérévé teszi. Arány, precizitás, adagoló művészet, tehát gazdaságosság Kosztolányi édes öccsévé.”(45.)

Ha pedig „csak” barátot, általa nagyra becsült s idejekorán elveszített írástudót idéz meg Páskándi, mint amilyen Földes László kolozsvári irodalomkritikus, szerkesztő és esztéta volt, felejthetetlen sirató-emlékező esszé születik tollán (Földes László füve). A fiatalabb barát Földes körében és társaságában úgymond szellemi ösztöndíjasnak érezte magát, s hatását abban látta 1978-ban, hogy az ő nyomában s nyomától is virágzik egy esszéiskola Kolozsvárt. Aztán közös volt bennük, hogy a természetet leginkább a versekben óhajtották – írja az emlékező én –, mert „egyébként kávézók, kiskorcsmák tája volt a te hegyed, erdőd, síkságod, völgyeid. Mint nekem.”(217.) Akár összegzésnek is tekinthetjük azt a mondatot, amelyben Földes emberi nagyságára mutat rá a szerző: „Te úgy tudtál tisztán és józanul magyar lenni és megmaradni, hogy közben nem bántottál, nem gyűlöltél senkit, akinek szelleme, jóhiszeme közel jött hozzád, hozzánk.”(216.)

Páskándi a pályatársai regényvilágát elemző esszéjében mintegy végkövetkeztetésként mondotta, hogy „akit megdelejez a nagy vállalkozás szépsége, s aki megleli a nagy vállalkozásokhoz vezető utat: úgy hisszük, boldog ember.”(126.) Ő maga – bár több különálló műve is határkőnek számít a magyar irodalomban – bizonyára az egész életműve révén érte el, hogy megdelejezzen a nagy vállalkozás szépségével.

(Páskándi Géza: Az intellektus méltósága. [Válogatta Páskándiné Sebők Anna. Szerkesztette és az utószót írta Jánosi Zoltán.] Budapest, Magyar Napló-Írott Szó Alapítvány, 2019.)


 

Jegyzetek:

 

1 A ritka kivételek közül való A szabadság színeváltozásai című kötet (Budapest, Magvető Kiadó) 1984-ből, négy terjedelmes esszét foglalva magában.

2 V. ö. A szabadság színeváltozásai, 36., 80.

3 Lásd Béládi Miklós–Pomogáts Béla–Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Budapest, Gondolat, 1986.


« vissza