Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az ember lábnyoma

Az ember immár kitörölhetetlen nyomot hagyott környezetében. Míg korábban csak megérteni akarta, törvényeit azonosítani, a természet rendjébe illeszkedve tovább építeni Isten alkotását, alig két évszázada már uralkodni akar rajta és teljesen átalakítani. Ezt ma már senki sem vállalja fel nyíltan, sőt mindenféle ideológiákkal kívánja leplezni, hogy mind egyéni, mind társadalmi léptékben változatlan intenzitással éljük fel erőforrásainkat, tovább rombolva a természetet. Nap mint nap érzékeljük az épített és természetes környezet megbomlott egyensúlyát. Őszintén szembenézünk a tényleges folyamatokkal? Látjuk lehetőségeinket? Felvállaljuk felelősségünket és megtesszük a megtehetőket? Ehhez kívánok adalékot nyújtani a természetes és az épített környezet összhangjának egy-két aspektusa bemutatásával.

Ferenc pápa Laudatio si – a közös otthonunk gondozása címmel adta ki első enciklikáját még 2015-ben. A földanyáért aggódó enciklika egységben kezeli az embert és környezetét, a természet könyve egy és oszthatatlan, magában foglalja a természetet, az életet, a családot, a társadalmi kapcsolatokat. Ebből az aspektusból ítéli meg a javak felelőtlen használatát és az azokkal való visszaélést.

Az idehaza kevéssé méltányolt enciklika III., A mindennapi élet ökológiája című fejezete szólítja meg különösen szakmámat, az országos és térségi folyamatokat elemző és tervező területfejlesztőket, a város- és vidékfejlesztőket, az urbanisztika képviselőit és az építészeket. Ez a fejezet emeli ki a tér és az emberi viselkedés kölcsönhatását, fogalmaz meg elvárásokat a földrésznyi léptéktől a helyi szintig, ez a fejezet érzékelteti a hely és az emberek összetartozását, legyen szó az identitásra épülő közösségről, vagy épp a tér szűkösségéről és az embertelen környezet kiváltotta agresszióról.

Mőcsény Mihály professzor minduntalan elmondta, hogy ma már nincs érintetlen természet, hanem csak ember által formált környezet, legyen az épített vagy természeti. Az ember kitörölhetetlen nyomot hagyott a természeten, talán Tibet egyes részeit leszámítva minden táj az ember természet-átalakító munkája nyomát viseli. Legyen szó erdőről, rétekről, nemzeti parkokról. Nincs Hortobágy, ha nincs legeltetés évszázadokon keresztül, nincs rét kaszálás nélkül. A gyönyörű pannon táj dombjaival, megbúvó településeivel, templomtornyaival, patakjaival, aranyló repceföldjével mind-mind az emberi aktivitás eredménye. E tagolt tájat szeretjük, ebben gyönyörködünk. Ezt veszélyezteti a tájalkotó elemeket eltüntető, fasorokat, szegélynövényeket beszántó nagybirtok, melynek eredménye az agrársivatag, szegényes életközösségeivel.

De nemcsak a táj elszegényedése a gond, hanem az is, hogy a nagybirtok nem ad megélhetést a falusi közösségeknek egy-két embert leszámítva. Távoli városokban élő tulajdonosok vadásznak az uniós járadékra, akik nem érdekeltek sem az öntözésben, sem a foglalkoztatásban, sem a helyi közösségek megtartásában. A falvak eróziójának megállításához az előbbi célokat preferáló adórendszerre volna szükség, ha nincs nagyvonalú urasági donáció, akkor az államnak kell beavatkoznia. Ahogy az enciklika 177. bekezdése tartalmazza: „Szembesülve az emberi képességek felelőtlen használatának lehetőségével, minden állam halaszthatatlan feladata a tervezés, a koordinálás, az ellenőrzés és a szankcionálás saját területén belül. Hogyan irányítja és védelmezi saját alakulását a társadalom a folyamatos technológiai újítások közepette? Hiteles és végrehajtható az a jogszabály, amely a közjó fényében állít fel szabályokat az elfogadandó viselkedésformákról. A határok, amelyeket egy egészséges, érett és szuverén társadalomnak meg kell húznia, a következőkkel kapcsolatosak: előrelátás és elővigyázatosság, megfelelő szabályozás, az előírások végrehajtásának ellenőrzése, a korrupció megfékezése, a termelési folyamatok nem kívánt hatásainak operatív kezelése és az esetleges vagy lehetséges kockázatokkal szembeni célszerű beavatkozás.”

Mintha szakmám feladatait sorolná az enciklika. Ezek közül elsőként a tervezés és a szabályozás fontosságát szeretném kiemelni a Balaton példáján. A javak közkinccsé tételét több egymásra épülő szabályozással kívántuk biztosítani. 1996-ban nagy harcok árán sikerült elfogadtatni, hogy a Balaton Üdülőkörzet kiemelt státuszt kapjon a területfejlesztésről szóló törvényben. Arra építve, hogy a Balaton nemzeti kincs, azaz mindenkié. Minden magyar emberé, az enyém is, holott nincs telkem a Balatonon. Nem lehet helyi ügyként kezelni azt, ami ott történik, nem lehet önkormányzati döntések vagy tulajdonosi érdekek tárgyává tenni sem a víz megközelítését, sem a táj beépítését. Azzal, hogy valaki vett egy vízparti telket, nem vette meg a Balatont, ami amúgy állami tulajdon. Ezért a 2000-ben elfogadott úgynevezett Balaton-törvényben szigorú szabályozást fogadtattunk el az Országgyűléssel, mely a partokon közterületek kötelező kialakítását rendelte el. A törvény a Kormány hatáskörébe vonta a partszabályozási terveket, és azokat központilag dolgoztattuk ki, elsődlegesen a strandok, a zöldterületek, a kempingek túlzott beépítésének megakadályozása érdekében.

A nem bolygatott nádas védi a partot és a vizet, míg az emberi beavatkozás súlyos károkat okoz a Balatonnál is (Fotók: Szaló Péter)

Hogy mennyire veszélyeztetett értékről van szó, azt két fotó szemléletesen ábrázolja: az egyik természetes vízpartot, a másik relatíve lazán beépített vízpartot mutat. A különbség drámai! A beépített telkek előtt lényegében kipusztult a nád, alig van egy két nádfolt, épphogy kirajzolódik az egykori nádas kontúrja. A másik képen – ahol erdővel, ligettel, réttel határos a víz – egészséges a nádas. Ugyanabban a vízben! Tehát nem a vízminőség romlása okozza a nád pusztulását, hanem a telektulajdonosok. Akik feltöltötték a telek végét, akik hajózó utat vágtak a nádasba, vagy magánstéget építettek a kényelmes fürdőzéshez vagy horgászáshoz.

És az így pusztuló náddal gyengül a tó öntisztuló-képessége, elveszti természetes jellegét. A turizmus leginkább kibetonozott kádat igényel, de hát ennek fenntartása komoly ráfordítással járna. A tőke pedig még több profitot akar, amihez kell a vízparti fekvés, a látvány is, a panoráma, a jól értékesíthető exkluzivitás – minden áron!

Új közterületek kialakítására, a törvény ezen rendelkezése végrehajtására alig került sor. Hogy nem volt elég forrás rá, még hihető is lenne, de sajnos a szándékok sem a közérdek érvényesítése irányába mutattak. Elfogadása óta állandó nyomás alatt van a Balaton-törvény, először a kempingek beépítési paramétereit emelte meg az Országgyűlés, legutóbb a törvényi garanciákat helyezték alacsonyabb szabályozási szintre. A Balaton-parti beépítésekről szóló riportok riasztóak. És itt mutat rá az enciklika az állam további feladatára, az ellenőrzésre és a szankcionálásra, amely nem lenne elhagyható. A közjót védő szabályozás felpuhítása sem védhető a bürokrácia-csökkentés jelszavával.

A közérdek védelmét szolgálja, és egy-egy települési közösség hosszú távú céljait és érdekeit hangolja össze a településfejlesztés és a településrendezés. Hosszadalmas és időigényes feladat, hiszen a helyzet alapos tanulmányozása alapján, a stratégiai tervezés módszereivel, hosszú távú prognózisokra támaszkodva kell a népesség, a foglalkoztatás, a szociális szféra, a gazdaság, a közművek, a közlekedéstől a csatornázásig számos szakterület elképzeléseit és lehetőségeit keretbe foglalni. A fejlesztési koncepció alapján kell a településrendezés eszközeit megtervezni és a helyi építési szabályzatban meghatározni az egyes területek, telkek funkcióját, beépíthetőségét.

Nagyon fontos műfaj ez, hiszen az övezeti besorolás növelheti a tulajdonom értékét, vagy épp ellenkezőleg, csökkentheti. Ha megvédi a kilátásomat, növeli, ha a szomszédomban bűzös, zajos tevékenységet engedélyez, vagy teret enged a befektetők mohóságának, akkor csökkenti. A jó terv garanciát jelent a tulajdonosnak, továbbá igazodási pontot biztosít, hiszen számolhatok az abban foglalt hosszú távú fejlesztésekkel. A tervben közreműködő szervek – természetvédelem, talajvédelem, környezetvédelem stb. – feladata gondoskodni az értékek védelméről, ami gyakran időigényes egyeztetést igényel. így aztán a szabályozás a befektetők állandó céltáblája, ha az ő szándékaikkal nincs összhangban, és persze azonnali módosítását várják el.

A településfejlesztés és -rendezés első helyen áll az önkormányzatok feladatai között az önkormányzati törvényben. És valóban, a legfontosabb közügy egy település jövőjének átfogó alakítása. Ehhez képest az óvodai ellátás, a köztisztaság vagy közvilágítás csak részfeladat. Az önkormányzatok a közjó legfőbb letéteményesei, hallottuk sokszor az érvelést. De ha megnézzük az általuk elfogadott helyi építési szabályzatokat és terület-átminősítéseket, akkor kételyeink támadhatnak. Egyre másra járulnak hozzá a zöldterületek, a sportpályák beépítésre való átminősítéséhez. Az új rendezési tervekben elképesztően intenzív beépítési mértékeket hagynak jóvá, pedig a várostervezők kimutatása szerint már a meglévő szabályozás szerint is a fővárosban 4,5-6 millió fő számára építhető lakás. Értékes városnegyedek veszítik el kertvárosi karakterüket. A folyamat először észrevétlen, egy-egy új társasház épül a környék zöldjére, aztán újabbak és egyszer csak azt veszik észre az ott lakók, hogy odaveszett az, amiért épp oda költöztek.

A fejlesztési nyereség a városfejlődés egyik elfogadott hajtóereje, amire lehet tudatosan építeni. De ha a szabályozás nem állít gátat a befektető elé, beépítik az utolsó négyzetcentimétert is. A befektető a profit maximalizálására törekszik, és mivel az önmérséklet sajnos alig működik, lassan visszasírjuk a szocialista lakótelepek akkor elátkozott sűrűségét.

Ahol előrelátó tervezés irányította a fejlesztést, ott a városi terek, városi beépítés is vonzó környezetet hozott létre, gondoljunk a IX. kerületi városrehabilitációra, a Tompa utca és a Ferenc tér környékére. Az utak, a parkolók visszaszorításával a földszintet közösségi funkcióknak adták át, a teraszok a mai városi élet mozgalmas tereivé váltak.

Az enciklika említi, hogy Szent Ferenc a természetet olyan ragyogó könyvnek tartja, melyen keresztül Isten szól hozzánk, az Ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit. Kérdés, hogy városaink, épületeink tükröznek-e ezekből bármit. Vidor Ferenc barátunk az urbanisztika szó eredetét az „ur”, az „eke” szóra vezette vissza. A városok alapítása egykor szakrális tett volt. A római korban a főpap, a pontifex maximus felszántotta, az ekével kijelölte a város tengelyeit, a cardót és a decumanust, kijelölve ezzel a város középpontját is. E középpontban építették a szentélyeket, és a világtengely, az axis mundi itt kapcsolta össze az eget a földdel. Aztán a pontifex felszántotta a leendő falak helyét, ezzel befejezve a szakrális városalapítást.

A középkori városokban ehhez hasonlóan a katedrális nemcsak kijelölte a város központját, hanem egyben az ég és a föld összeköttetése is volt, része a teremtés ragyogó könyvének. Ma hány épületre mondhatjuk ezt? Vannak csodás példák mint a Ronchamp-i kápolna, Nagy Tamás templomai, Makovecz paksi temploma, vagy Gaudi Sagrada Familiája. De sajnos ezek kivételek.

Mert a ma csodált épületek már csak technikai bravúrok, mint Sanghaj vagy Dubai felhőkarcolói, vagy önkényes formai tobzódások, mint Gehri épületei. Az építésznek nem az ember kiteljesedését kell szolgálnia, hanem a megbízót, aki ha gazdag, úgynevezett emblematikus épületet akar, ha üzleti érdekei azt diktálják, akkor kizsarol mindent a telekből. Mennyivel többet érnek U. Nagy Gábor őrségi házai, melyekkel egy sajnos már porladó közösség életrendjét vette alapul!

Fülep Lajos, mondta ki először, hogy „az építőművészet története a 19. században megszakadt; vagy a néhány ezredéves történet véget ért.”

Mert az építészet

– „valami közös törvényi egyetemességnek sors-része”,

– „természeti törvény hatalmával érvényesül a tömeg, és a szükségletét kielégítő gyári-technikai elv”,

a nagyváros és a lakásépítés tömegszerűsége és művészi megvalósítása kizárják egymást.

Az építészeten azért tudott ilyen teljesen betelni végzete, mert valamennyi közt a legkollektívabb művészet. [...] és „osztozott az építészet sorsában a bútor, a lakás berendezése; s általában minden művészeti ipar”.

Amikor Fülep Lajos e sorokat írta, még dúlt az eklektika, a tömegével épített bérlakások homlokzatai városi palotákat hazudtak. A funkciótól függetlenül tetszőlegesen applikált építészeti elemek kollázsa nem hozott létre új esztétikai minőséget. Igaz, az eklektika legalább tisztelte a várost, saját környezetéhez alkalmazkodott, ennyivel kevésbé veszélyes volt a funkcionalizmus jelszavával lecsupaszított ipari-technológiai építészetnél, ami teljesen szétverte a város alapszövetét.

A funkcionalizmus osztozott és osztozik a mindenkori gazdaság legsúlyosabb bűnében – az ember absztrahálásában, statisztikai egységgé redukálásában, a szellem nélküli társadalom építésében.

Teret és formát adni csak élő és létező, mindig egyedi és konkrét személynek, vagy közösségnek lehet, csak ezek tényleges igényei tudják biztosítani az alapot a téralkotásnak, hogy szabadságával, tudásával és minden művészi képességével építészeti minőséget hozzon létre.

Adott-e a közösségi, társadalmi feltétele annak, hogy városaink új minőségi korszakba lépjenek? – tehetjük fel a kérdést. Ehhez azt kell megválaszolni, hogy adott-e a lehetősége annak, hogy az építészet művészetté váljon? Egy jól sikerült szálloda vagy irodaépület bírhat értékekkel, ami esztétikai vagy technikai kvalitásait érinti, de ettől a Fülep-i definíció értelmében nem válik művészetté. A legtöbb, amit adhat, hogy beilleszkedik a város szövetébe, nem borítja fel annak egyensúlyát, mint a legtöbb bevásárlóközpont. Ezek többsége nemcsak megjelenésében igénytelen, hanem hozzájárul a városi üzletek bezárásához, az utcák kiürüléséhez. A fogyasztás e tereiben nincs közösség, csak hömpölygő tömeg, mely itt remél valamiféle varázslatot elszürkült életére.

A művészetet is megkísérti a fogyasztás világa, de mégis, a művészet tereiben van esély a közösség, az emberi létezés magasabb szintjére. Tömegszerűsége mellett a MÜPA nagyvonalú terei, vagy épp a BMC egyszerű nagyszerűsége betöltenek valami közösségi hivatást. De egy faluház, egy iskolai zsibongó is lehet a közösségi igényre adott pozitív válasz.

A szakrális építészet említett példái is ezért lehetnek kivételek. Egyszerre ad teret egy valóságos közösségnek, egy gyülekezetnek vagy egyházközségnek és egyszerre a spirituális közösségnek, az Egyháznak. Nagy Tamás mátraverebélyi, természetbe simuló visszafogott és nagyszerű zarándokközpontja olyan harmóniát tükröz, mely méltán beleillik a természet Szent Ferenc által említett ragyogó könyvébe. Abba, melyben ott ragyog Pannonhalma és Tihany ezer éve, Zsámbék és Lébény nyolcszáz éve, Kalocsa és Debrecen nagytemploma háromszáz éve és Hollóháza és Dunaújváros modern temploma.

Amint a bevezetőben említettem, a természet ragyogó könyvében az ember lábnyoma mindenütt meglátszik, azt az ember építményeivel is gazdagította évezredeken keresztül. Ma a gazdaság, a kapzsiság romboló erői súlyosan veszélyeztetik értékeinket. Úgy tűnik, mintha a folyamat a természeti erők törvényszerűségével menne végbe, mintha az egyén tehetetlenül kiszolgáltatottja lenne a folyamatnak, mintha az egyéni jó szándékok is a visszájára fordulnának. A veszély nagy, de nem szabad tudomásul venni! Nem törvényszerű a profit elsődlegessége, a közérdek semmibe vétele. Hatékony közösségi szabályozás kell mind térségi, mind települési szinten, amelyben élni kell a közösségi érdekérvényesítés minden lehetséges eszközével!

A közérdek hatékony érvényesítői lehetnek a terület- és településrendezési tervek, a helyi építési szabályzatok. Egy valamennyi szakterület hosszú távú szempontjait ötvöző, komplex terv a fenntarthatóság garanciája lehet! Bár a befektetők, az építtetők a helyi építési szabályzatot bürokratikus akadályként ostorozzák, amit megkövetel a terv, azt a fenntarthatóság érdekében követeli. Ezért valamennyiünk közös érdeke, hogy a településrendezési eszközök állandósága és határozottsága jelen legyen valamennyi település életében!

(Az írás a 2019. június 13-án, Tihanyban tartott „Közös gondolkodás a jövőnkről” vallásközi konferencián elhangzott beszéd bővített, átdolgozott változata.)


« vissza