Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A 70-kedő Bábszínház

Nem könnyű hetvenévesnek lenni, s talán még nehezebb szépen megünnepelni. A Budapest Bábszínháznak1 azonban ez méltó módon sikerült.2

Egyedülálló kiállítás zárta kapuit október közepén a Magyar Nemzeti Galériában. Az Egymásra hangolva című – öndefiníciója szerint pop-up – bábkiállítás a nagy múltú Bábszínház elmúlt hét évtizedének képzőművészeti arculatát leginkább meghatározó bábfigurái közül válogatott.

A két intézmény partnerkapcsolata nem számít újdonságnak, hiszen 2017-ben már egymásra talált a Galéria és a Bábszínház – kiegészülve a Pagony Kiadóval mint irodalmi partnerrel –, s útjára indították Mini Textúra című, 7-12 éveseknek szóló programsorozatukat.

A Mini Textúrában az irodalom és a bábszínházi formanyelv segíti a gyerekeket közelebb jutni a művészethez. Kortárs meseírók erre az alkalomra rövid történeteket írnak egy-egy, a múzeumban kiállított festmény alapján, amelyeket a bábművészek kis etűdökké formálnak. Tulajdonképpen megelevenednek a festmények, feltárulnak a bennük rejlő történetek. A jelenetek megtekintése után pedig irány a kiállítótermek labirintusa, ahol egy eredményes expedíció keretében kell felfedezniük a műveket, és válaszolniuk a kis foglalkoztató füzet kérdéseire. Ezek mellé társulnak még minitárlatok, ahol a hosszú évek óta raktárában pihenő bábok újra megmutathatják patinás szépségüket. A szórakoztatva nevelés távlati célja nem kevesebb, mint hogy a gyermekközönséggel megszerettessék a képzőművészeti alkotásokat, kulcsot adva azok értelmezéséhez, ezáltal megkedveltetve velük a múzeumlátogatást.

A nagy sikerű 2017-es és 2018-as után a március elejére tervezett lett volna a harmadik alkalom, hogy a Mini Textúra újabb történeteiből szárba szökkenő előadások után a látogatók elvesznek a Galéria hatalmas épületében, önfeledten kutatva Munkácsy Mihály Az agár, Paizs Goebel Jenő Aranykor (Önarckép galambokkal), Roskó Gábor Nézzük, mi újság a világban, Gulácsy Lajos Rózsalovag vagy Aba-Novák Miklós Körhinta című képe után. A hónap közepére kialakult egészségügyi helyzet azonban ezt nem tette lehetővé.

A Mini Textúra 2020 kísérőjeként eredetileg csak egy hónaposra tervezett program végül hét és fél hónapos önálló kiállítássá nőtte ki magát. A tárlat kurátora, Palya Gábor a Bábszínház 21 ezres gyűjteményéből szemelgette ki a mintegy 50 darabos anyagot, melyet a Galéria kiállításszervezőivel és különféle gyűjteményeinek kezelőivel történt többszöri egyeztetés után helyeztek el a múzeum szinte valamennyi kiállítási terében. A bábok az állandó gyűjteményekben úgy kerültek installálásra, hogy a festmények (vagy épp szobrok) és a bábok közt létrejöjjön egyfajta párbeszéd, s így akár hangulati, akár történeti szempontból reflektálhassanak egymásra.

Az eredményesebb tájékozódás érdekében a múzeum leporelló formátumú kiadvánnyal könnyítette meg az alapos tárlatlátogatói munkát. Ezen – mint egy titkos kincskereső térképen – megjelölték a bábok fellelhetőségét a földszinttől a harmadik emeletig. Hiszen így-úgy könnyedén át lehetett volna futni a 22 helyszínen elhelyezett majd' félszáz bábot, de az alaposság minden arra szánt percet megért! A bábok a színpadon nem mindig képesek megmutatkozni teljes szépségükben, és különös mozgatástechnikai titkaikat sem ismerhetjük ki egykönnyen. A képzőművészet egy olyan szelete tárult most fel testközelből, amely ritkán engedi ennyire láttatni magát.

Már a pénztárt elhagyva, a széles lépcső felé fordulva megpillantottam az első bábokat, Schultz urat és Schneider kisasszonyt a Kabaré című előadásból. Igen-igen, ez annak a mindenki által jól ismert, 1972-ben filmmusicalként is bemutatott darabnak a bábszínpadi adaptációja! A bábok látványára rögtön felmerül a kérdés: Kinek szól a bábszínház? Mert azért azt mégsem gondolhatja senki sem, hogy kisgyerekeknek akarnak egy ilyen, frivolitástól sem mentes, kegyetlen történetet bábokkal életre kelteni a harmincas évek weimari köztársaságáról, Hitler hatalomra jutásának előestéjéről! S amikor ez a felismerés rövid idő alatt szétárad bennünk, elsodorva az addigi berögzülést, hogy a bábjáték csupán a gyermekeknek szól, akkor kezdetét veheti a sokórás tárlatbejárás, melynek végén azon kapjuk magunkat, hogy félhangosan ismételgetjük a Budapest Bábszínház évek óta tudatosan használt mottóját, miszerint „a báb nem korosztály, hanem műfaj!

Az első szinten, a 19. századi művészet termeiben az újrarendezés során kisebb tematikus egységek alapján csoportosították a műalkotásokat. A biedermeier gyűjtemény így kialakított Polgárok és művészek szekciójában állították ki a Budapest Bábszínház mind a mai napig műsoron tartott előadásának, Mozart Varázsfuvolájának vezetőpálcás síkmarionett figuráit. Pamina, Tamino, Papagena, Papageno, az Éj Királynő, a madarak (és természetesen az operaszínházat megjelenítő díszlet is) a 19. század közepétől Európa-szerte oly divatos papírszínházak stílusában készült. Hangulatukban illeszkednek a biedermeier szalonok világát idéző festményekhez. Megálmodójuk Koós Iván, aki az intézmény egyik vezető bábtervezője volt 40 éven keresztül, az 1960-as évektől haláláig. Mint a bábos világ megannyi kiváló alakja, ő is festőnek készült. A Képzőművészeti Főiskolán a mesterség fortélyait Szőnyi Istvántól és Kmetty Jánostól tanulta. Szellemi fejlődését nagybátyja, Hamvas Béla segítette kamaszkorától hosszas Hűvösvölgyi sétáik során. A bábjáték iránti érdeklődését Rév István Árpád, Magyarország első hivatásos, állandó művészi bábszínházának, a Nemzeti Bábszínjátéknak a vezetője ébresztette fel. Néhány év elteltével Vízvári Lászlóval és Balogh Beatrixszal alapítója lett az Auróra Marionettegyüttesnek, s onnan már egyenes út vezetett a Bábszínházba, ahol aktív részese lett mindannak, ami az Állami Bábszínházban és jogutódjában, a Budapest Bábszínházban 1960 és 1999 között történt.

Az 1800-as évek első felében megélénkült a magyar őshazakutatás, sok egyéb mellett az egzotikus keleti országok iránt megnövekedett érdeklődés is erre utalt. A Kelet vonzásában mottójú teremrészhez kiválóan illeszkedett Bródy Vera két alsómozgatású botos bábja – Aladdin és Budur hercegnő –, amelyeket az 1960-as Aladdin és a csodalámpa című előadáshoz készített. Azt vallotta, hogy a tervezésre hatással vannak a társművészetek is, ezért mielőtt nekilátott a figurák megtervezésének, Koós Ivánnal végigjárta a Kelet-Ázsiai Múzeumot. „A báb egyébként is nehezen jön világra – mondta egy interjú során – háromszor születik meg. Először papíron a tervezői asztalon, aztán a műhelyben, ahol kitalálják, mi tartsa össze a részeket és miképp legyen mozgatható, végül a színészek kezében, akik szó szerint életre keltik. Persze, a színpadi életre keltéshez a tervező fortélyára is szüksége van, hiszen például a figura »tekintete« a szem tizedmilliméterre eltalált helyén múlik.” Bródy Vera 1951-től 1968-ig, Párizsba költözéséig volt a Bábszínház státuszban lévő bábtervezője. A korszak emblematikus bábkaraktereit szinte kivétel nélkül ő tervezte. Miután elhagyta az országot, ritkábban ugyan, de kapott felkéréseket a Bábszínháztól.

Az Erkölcs és érzelem szekcióban, Borsos József Lányok bál után című festménye közvetlen közelében három karakteres ifjú hölgyet mintázó báb került kiállításra, az 1957-es Hamupipőke előadás szereplői. Tervezőjük szintén Bródy Vera, aki a biedermeier bálok ruhájába öltöztette Hamupipőkét és két mostohanővérét – Kényeskét és Mérgeskét. S hogy még teljesebb legyen a harmónia, a bábokat hasonlóan kacér testtartásba állították, mint amilyen a képen látható bálozóké. A Bródy-bábok sajátos technikával készített, úgynevezett gapitos bábok. Ez azt jelenti, hogy a papírmasé bábfejbe épített szerkezet, az úgynevezett gapit segítségével nemcsak oldalra, hanem előre és hátra is billenthető a fej, így még kifinomultabb mozgást tud kölcsönözni a karakternek a bábjátékos.

A következő szekció a Nemzet és művészet tárgykörben szerveződött. Itt kapott helyet a Csodatükör két szerelmese, Katalin és Magyar János, a pásztorlegény (helyesen Magyar István, hiszen a színlapon így szerepel). A felnőtteknek szóló mesejátékot Babay József írta, zenéjét Buday Dénes szerezte. 1937-ben mutatták be a Nemzeti Színházban, de bábszínpadra csak húsz évvel később alkalmazták. A darabhoz 60 bábot tervezett SzűrSzabó József, akire jobbára csak a Ludas Matyi szatirikus hetilap karikaturistájaként emlékszünk. Ritkán gondolunk rá úgy, mint kétszeres Munkácsy-díjas festőre, egykori Vaszary-tanítványra. (Érdekes tény, hogy a Csodatükör kivételével az összes többi tervezése bábkabarékhoz készült!)

A következő szekcióban, amely a Szöveg és kép elnevezést kapta, irodalmi témájú műalkotások között, Fadrusz János Toldi a farkasokkal című bronz plasztikájának szomszédságában bukkant fel Toldi Miklós botos báb alakja. Az 1985-ös már a második Toldi feldolgozás, hiszen 1963-ban már bemutatta a Bábszínház. Akkor hallhatta a közönség először Arany János elbeszélő költeményét Jékely Zoltán átdolgozásában. Az újabb színpadra állításkor is ezt a változatot használták. S ami még közös mindkét előadásban, a tervező személye, Bródy Vera.

Az 1954-es Kinizsi Pál előadás Tatay Sándor ifjúsági regényéből született. Mátyás király és Magyar Balázs bábfiguráit Bod László tervezte a Bábszínház első magyar történelmi tárgyú darabjához. Tematikai újdonságnak számított abban az időben a magyar mesék és mondák hőseinek bábszínpadra állítása a szovjet típusú propagandadarabok után. Bod a képzőművészettel és a bábjátszással is korán megismerkedett. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte festő szakon, ahol többek között mestere volt Szőnyi István. 1944-ben tanulmányi ösztöndíjasként látogatta Rév István Árpád bábszínházát, a Nemzeti Bábszínjátékot. A háború után, a népi kollégiumok szerveződésének idején az egyik vidéki intézmény igazgatója lett. Ez idő alatt diákjai számára bábszínházat hozott létre. Munkája elismeréseképpen 1948-ban meghívták a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba előadónak, ahol bábtanfolyamok szervezését és a művészeti szabadiskolák ügyeit intézte. 1949-ben megbízatást kapott az Állami Bábszínház megszervezésére, aminek ő lett az első igazgatója. Miután 1954-ben a szerződését nem újították meg, visszatért a festészethez.

A történelem rekonstruálása elnevezésű teremben áll Fadrusz János alkotása, Mátyás király lovasszobra, mely azt az erőteljes, büszke hadvezért mutatja, akinek seregébe, a fekete seregbe annyira vágyott Kinizsi Pál.

Az 1800 utáni nemzetközi gyűjteményben lelt ideiglenes otthonra Balla Margit két bábja, amelyeket az 1999-es Ember tragédiájához tervezett. Mintha Böcklin szimbolista képéről, A tavaszi estről lépett volna le a faun és egy nimfa, akik háromszáz társukkal együtt az egyik legnagyszabásúbb bábszínházi előadás szereplőiként tűnnek fel a korokon átívelő történetben. Balla Margit nagy feladatot vállalt magára, amikor elfogadta a Bábszínház felkérését, hiszen a teljes vizuális megvalósítás az ő vállán nyugodott, a különféle mozgatási technikájú bábokon át a díszlet megtervezéséig. A grafikusként, majd később festőként is nevet szerzett művész kiváló munkáját mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a darabot 21 év elteltével a mai napig műsoron tartja a Bábszínház.

S legyen szó akár alulról mozgatott pálcás bábról, akár felülről mozgatott marionettről vagy hátsómozgatású bunraku jellegű bábról, alatta-fölötte-mögötte mindig ott van valaki, aki Ádám és Éva cselekedeteit irányítja. A Mozgató.

Az 1973/74-es évad egyik nagy eseményének ígérkezett a Népi komédiák bemutatója. Ez két darabot foglalt magába, Illyés Gyula Tűvétevők és Franz von Pocci – Tersánszky Józsi Jenő A varázshegedű című művét. A két egyfelvonásosnál más-más tervezővel dolgozott a darabok rendezője. Ambrus Imre A varázshegedűhöz letisztultabb – mondhatnám úgy is, gyermekbarátabb – díszletet és bábokat tervezett, mint amilyen a kiállításon szerepelt Szeleburdi Gáspár és felesége, Örzse. Ezek a figurák sokkal inkább illeszkedtek a Bábszínház addig megszokott vizualitásához. A gyergyói születésű Ambrus, aki festészeti tanulmányait Marosvásárhelyen és Kolozsvárott a Képzőművészeti Főiskolán végezte, 1961 és 1975 között a marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezőjeként dolgozott, így nagy gyakorlatra tett szert. 1968 után meghívott vendégtervezőként többször is dolgozott a Bábszínháznak. A varázshegedű is egy ilyen felkérés eredményeként született. Csak 1977-ben költözött át családjához Magyarországra. Bródy Vera Párizsba távozása után Ország Lili kapta meg – Koós Iván mellett – a tervezői státuszt, aki 1973-tól korai haláláig töltötte be ezt a munkakört. Ezek után lett a Bábszínház „másik” tervezője Ambrus Imre. 2006-ig dolgozott a Bábszínházban, 2018 óta nincs már közöttünk.

A Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig részben találtam rá Koós Iván 1973-ban készített János vitézének Iluskájára és Kukorica Jancsijára. De ugyanitt, A falu és népei teremben helyezték el – Bihari Sándor két cigány témájú festményének, a Bíró előtt és a Hegedülő cigány gyerek társaságában – Szűr-Szabó József Cigányprímását is. Ennél a karakternél igencsak tetten érhető Szűr-Szabó karikaturista énje, nem úgy, mint a Csodatükör szinte realisztikus kidolgozású szereplőinél. Az erős stilizálásban azonban nincs semmi bántó. Inkább egyfajta rezignált irónia jelenik meg abban, ahogy sztereotip módon ábrázolja az éttermek és éjjeli szórakozóhelyek állandó szereplőjét, az éjszakázásba beleöregedett, megfáradt muzsikus cigányt, aki „echte magyaroschban”, arcán halovány mosollyal a századik kérésre is virtuóz módon eljátssza a Pacsirtát, s az utolsó hangok lecsengésekor úgy halljuk, a cigányhegedűk még mindig szólnak. Így hát nem meglepő a báb műtárgyleírásán megjelenő különös kifejezés sem: „forgóbotos bravúrbáb”.

Szűr-Szabó bábkabaré korszakának első tervezését, az 1954-ben bemutatott Szigorúan bizalmas című kétrészes, vidám, zenés szatírát még három követte, 1956-ban, '57-ben és '58-ban. Természetesem mindegyik a felnőtt közönségnek szólt. Az ötvenes évek végére azonban megcsappant az érdeklődés irántuk, ezért nem készült több előadás, és Szűr-Szabó József sem tervezett többet a Bábszínháznak.

Az első és a második szint közti félemeleti fordulóban kapott helyet Csontváry Kosztka Tivadar néhány nagyméretű képe. Ahogy lépcsőfokról lépcsőfokra haladtam felfelé, szemembe egyre jobban beleivódott a Taorminai görög színház romjainak látványa, kiszorítva periférikus érzékelésemből még annak a legcsekélyebb lehetőségét is, hogy a mellette lévő többi képet észlelhessem. Nem hagyott teret semminek. Szinte pillanatok alatt magába szippantott a napút megannyi színében pompázó „nagy motívum”. Ám egy apró fejmozdulattal mégis kiszabadítottam magam a bénító varázs alól, s oldalra pillantva ott magasodott előttem a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című kép. Nem győztem betelni vele. Eközben lassan eszembe jutottak Csontváry profetikus szavai: „Ősi múltunk a világfejlesztő urunk energiájához való kapcsolódást tárja elénk a hatezer éves cédrusfákkal, melyek még ma is azt hirdetik, hogy itt pihent Attila hunjainkkal.”

Hirtelen a kép tövében az 1985-ös, A csodaszarvas népe előadás három bábja vonta magára egy percre sem lankadó figyelmemet. Bródy Vera gyönyörű tervezése méltó módon szolgálja a magyarság eredetmondájának újbóli elbeszélését, most épp a bábok nyelvén. Nem használ autentikus leletmotívumokat a ruházat díszítéséhez, megelégszik a stilizálás magasabb rendű eszközével, amely több teret enged saját teremtő gondolatainknak. A Szarvas, Ménrót és Ené aprólékos kidolgozottsága, jól megválogatott anyaghasználata igazi műalkotássá nemesíti a figurákat. A bábokról a képre, a képről a bábokra néztem. A festményen a fehér ruhás lányok körtánca az axiális fa körül átfolyt az eredetmondából ismert jelenetbe, Dúl és Belár leányainak táncába. Megszentelődött a tér. Nehéz volt tovább indulni, de vártak a felsőbb világok!

A második szinten kapott helyet Modern idők néven a 20. századi kiállítás, mely a századfordulótól a II. világháború végéig tartó időszak alkotóit, művészeti törekvéseit mutatja be a látogatóknak. Itt, Gulácsy szimbolista álomszerű képei társaságában, a szecesszió termében kapott helyet az 1963-as Szentivánéji álom előadás két tündére, Titánia és Oberon. Légies, könnyed, szinte testetlen bábok, anyaguk muszlin és selyem. A jávai wayang technika egyszerűségét és művészi hatását hívta segítségül a tervező, Bródy Vera, hogy alulról mozgatott pálcás bábjait életre keltse. A csoda, az illúzió és a groteszk irónia világának határmezsgyéjén szabadon száguldva érzékeltetik a földi törvényekre fittyet hányó játékosságot. A korabeli kritikák szerint Ránki György a darabhoz komponált zenéje groteszkségében és meseszerűségében együtt lélegzett az előadással.

Miareczky Edit Lúdas Matyihoz készített bábjai az asztali játékok kedvelt „tarkón tartott” figurái közül kerültek ki. A játékos a bábfej hátsó, tarkó felőli oldalán elhelyezett rövid rudacskát kézben tartva a karakter intenzív mozgatására képes, így sokkal dinamikusabb hatást tud elérni, mintha fentről zsinóron, vagy merev mozgatópálcán keresztül animálná. Ehhez társul még, hogy a kezek elnagyoltsága okán a mozgató a saját, a báb méretéhez képest óriási kézfejét adja kölcsön mozgatott figurájának. A mézesbábos asszony naturalisztikusnak tetsző, ám mégis groteszk, hársfából aprólékosan megfaragott feje, tarka, virágos ruhája tökéletesen visszaadja a vásári árus karakterét. Nem volt idegenszerű a körülötte lévő virágcsendéletektől, de talán legstílusosabban Fényes Adolf Csendélet mézeskalács szívvel című festményével hangolódhatott volna egymásra, de sajnos ez a mű jelenleg nincs kiállítva.

A második szinten mindössze négy helyszín volt. Ezek egyikén láthattam a magyar bábtörténet számomra legkarakteresebb figuráját, aki Bartók operájának, A csodálatos mandarinnak színpadra állításával született meg. A Mandarin figurája az egyetlen a darabban, akinek arca van, de az övé is csupán néhány vonal és az azokból kirajzolódó szemek. Az előadás többi arctalan szereplőjének szürkeségét erős kontrasztba állítja a tervező, Koós Iván a napszínű keleti viseletben pompázó Mandarin monumentális, ragyogó alakjával. Szinte egyedül ő az élet hordozója. Még a vele együtt megjelenő Lány is csak az arctalanok világának ad testet, bár a különféle zöld anyagokból varrt ruhája beemeli őt az épphogy élők közé. Koós Iván legizgalmasabb tervezésének gondolom! A bábokat körülölelő Tihanyi Lajos-képek is fokozták az expresszív hatást, különösen a Család című festmény, amelyen a háromtagú család nőtagjainak hajviselete és egyikük kimonó jellegű ruhája is ráerősített a távol-keleti hangulatra.

A szint utolsó két bábját ismét Szűr-Szabó József jegyezte, ez volt második tervezése. A „Kizárólag felnőtteknek!” címkével játszott előadás, a Szerelmes istenek, az ötvenes évek bábkabaréi közül való volt. A szerzők Pygmalion történetét vették alapul, de számos olyan fordulatról gondoskodtak, amelyek teret adtak a bábszínpadi helyzetkomikumnak.

Felérve a harmadik szintre, a kupola alatti térbe, melyet Szervátiusz Tibor Tüzes trónon című Dózsa-torzója dominál – valamint El Kazovszkij monumentális (pokol)kutyák díszleteleme –, megrendítő élményben volt részem. Az erős érzés akkor kerített hatalmába, amikor ebben a különös térben szemembe ötlött Árvai György, a Természetes Vészek Kollektíva alapítójának másfél méteres, csecsemőt formázó, igen valósághű bábja, melyet az Oidipusz-karantén című darabhoz tervezett. A kupolából lelógatott baba körül Oidipusz halotti maszkjai táncoltak hosszú zsinóron. Az előadás főszereplőjének, a darab bemutatója után néhány évvel elhunyt Melis László zeneszerzőnek az arcáról készültek a lenyomatok. Mintha egy monumentális mauzóleumba érkeztem volna. A műveket összefűző közös gondolat a halál volt. És ez a gondolat aztán a múzeumlátogatás végéig velem maradt.

Néhány lépés megtétele után már bent jártam a Lépésváltás című kiállításban, amely így foglalja össze ars poeticáját: „Az 1945 utáni magyar művészet története egymáshoz kapcsolódó generációk, művészcsoportok és egyéni utat kereső alkotók munkásságának a láncolatából áll”. Itt öt alkotás kapott helyet, s az előbbi ars poetica ismeretében arra voltam kíváncsi, vajon a bábok hogyan kapcsolódnak majd ehhez a láncolathoz? Hamar megkaptam a választ, amikor Jovánovics György gipszből és textilből készült életnagyságú szobra, az Ember mellett megpillantottam Hoffer Károly 2014-es Trisztán és Izolda előadásának emlékeit. No nem a bábokat, hanem azokat a gipsznegatívokat, amelyeket a bábfejek készítésekor használtak. Hihetetlen szellemesnek találtam ezt a megvalósítást, arról nem is beszélve, hogy a megvilágított negatív formák – negatív arcok – izgalmas vizuális élményt hordoztak. Ez tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy visszaidézzem az egykori előadás míves bábjait.

A következő állomáson Boráros Szilárd az Odüsszeuszhoz készült három afrikai totembábját vehettem alaposan szemügyre. Ezek a pasztelles színű felső vezetőpálcás marionettek tökéletesen visszaidézték a törzsi faragásokat, de a tervező saját kézjegye is tetten érhetővé vált a bábokon. Szép tisztelgés volt a kurátor részéről, hogy a figurák Jakovits József 1957-es, Kopjafa az élőkért című totemisztikus szobra mellett kaptak helyet. Jakovits József vezette ugyanis 1949 és 1955 között a Bábszínház festőműhelyét. Kiváló szobrász, festő és grafikus volt, az Európai Iskola nevű művészcsoport tagja.

Egy teremmel arrébb újabb trió fogadott. A Bolond, a Kislány és a Kocsmáros. Ők Illyés Gyula paraszt-farce-ának a szereplői voltak. Megalkotójuk, Schéner Mihály sokoldalú művész volt, festőként, grafikusként, keramikusként, szobrászként nagy ismertségre tett szert, de vibráló személyisége a színház és bábszínház irányába is orientálódott. A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, mesterei Rudnay Gyula és Elekfy Jenő voltak. Festői stílusát kezdetben az expresszív-szürrealista hatások jellemezték, ám egy 1965-ös tanulmányúton az őt ért erőteljes művészi élmények hatására visszafordult gyökereihez, s a magyar folklór irányába nyitott. „Párizsban kezdtem először a magyar népművészettel foglalkozni, midőn idegenben – ahová kényszerű okok miatt mentem – a gyermekkoromból feltörő paraszti emlékeim találkoztak a modern művészet iránti igényeimmel. Pásztorok, betyárok, szegénylegények, huszárok tűnnek fel munkáimban” – nyilatkozta egyszer. Így született meg a (mézeskalács)huszár motívuma, amely végigvonult művészetén, s mintegy emblémájává vált. Schéner Mihály alulról mozgatható bábokat tervezett a Tűvé-tevők című népi komédiához, melyek textil testén egy pálca futott keresztül, a ruhák bábtesten túllógó ujjába a színész dugta bele kézfejét. A karakteres fejek papírmaséból készültek.

Hadd szabadjon itt egy személyesebbnél is személyesebb betoldást tennem. 2018-ban Békéscsabán jártamkor eljutottam a Meseházba, amelyet Schéner Mihály élete fő művének tartott – s ha ő annak tekintette, akkor hinnünk kell neki –, ahol gyűjteményének egy jelentős része megtekinthető. A raktárban felfigyeltem néhány festetlen papírmasé fejre, amelyben felismerni véltem a Tűvé-tevők karaktereit. A Meseház vezetője nagyon örült a beazonosításnak, s ennek folyományaként rövid előadást készítettem Schéner Mihály és a bábjáték kapcsolatáról, amelyet először a Tradíció és innováció. 70 év báb című konferencián, majd stílusosan Békéscsabán adtam elő. Sajnálatos módon a művészeti kapcsolódás nem volt annyira sikeres Schéner esetében, hisz a Galériában kiállított kép nem tükrözi annyira a folklór irányába tett elmozdulását. Egy korai absztrakt képe, az 1965-ös Ákom-bákom volt a bábok „beszélgetőtársa”.

Az utolsó két bábcsoport közeli rokonságot mutat egymással. A hívószó Ország Lili neve, aki érzékeny szürreális képeivel festette bele magát a művészet világába. Viszontagságos fiatalkorát követően elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, ahol Szőnyi István és Berény Róbert is tanára volt. A főiskola után az Állami Bábszínházba került, ahol díszletfestőként kezdett dolgozni. Itt ismerkedett meg az Európai Iskola művészeivel, Jakovits Józseffel, Korniss Dezsővel, Márkus Annával, valamint Bálint Endrével, akit később mesterének tekintett. A műhely egyszerre jelentett számára stabilitást, menedéket és szellemi inspirációt, hiszen itt olyan művészek között talált otthonra, akik vele együtt szembementek a korabeli szocialista realizmus elvárásaival. A munka mellett sokat alkotott. Művei nehezen sorolhatók az ismert áramlatokba. Korszakait inkább témái és technikái határozták meg. Képein a félelem, a szorongás, az örökös idegenségérzet uralkodik. Részben kabbalista nagybátyja hatására erős érdeklődés ébredt benne az okkultizmus iránt, vonzódott a babonákhoz és a számmisztikához. Magát boszorkánynak tartotta, és valóban voltak különös megérzései.

A Befalazva című előadás marionettbábja, amelyet egy Ország Lilikép alapján tervezett Hoffer Károly, s magát Ország Lilit ábrázolja kislányként, kezében egy babával, hosszú zsinóron lógott alá a plafonról. Az előadás számos életrajzi utalás és festmény adaptálásával Országjárásra invitál, a művész '50-es évekbeli külső és belső világába.

A következő s egyben utolsó bábcsoport az Ország Lili tervezte család – Apa, Anya és Lány – akik a Tárgyak és emberek című, hat rövid bábgroteszkből álló előadás harmadik darabjában jutottak főszerephez. A Cseppek a Bábszínház Kísérleti Stúdiójában kerülhetett színre.

A három bábfigura úgynevezett botos metamorfózis-báb. A történet azon pontján, amikor a csöpögő csap megtöltötte vízzel a szobát, hallá alakultak... „Kispolgárok a szereplői Gyárfás Endre bábkomédiájának, a Cseppeknek: jég hátán – vagy akár a víz fenekén is – megélő, alkalmazkodni, beletörődni nagyon is tudó, de igaz cselekedetre képtelen filiszterek.” Ruhájuk, mintha újságpapírból készült volna, rajta belső világuk jelenik meg. Tulajdonképpen rájuk van írva minden! A Cseppek családját a hatvanas évek magyar pop-artjának egyik fő műve, Altorjai Sándor nagyméretű, 3x3,5 méteres, vegyes technikával készült Süllyedek felfelé című festménye mellé rögzítették a falra. Az alkotás ismeretében nem kérdéses, miért.

Ennek a gondosan válogatott és beépített kiállításnak a termeit elhagyva, a széles lépcsőn lefelé fordulva újra megpillantottam az utolsó bábokat, Schultz urat és Schneider kisasszonyt. A bábok látványára ismét felmerül a kérdés: Kinek szól a bábkiállítás? Mert ahol ekkora értékek rejtőznek raktárak mélyén, s csak néha tudnak egy-egy rövid időre a fényre jutni, akkor nem volna-e itt az ideje egy többfunkciós bábmúzeum létrehozásának? Hisz azok a bábok, akik kiszolgálták már idejüket, s féltve őrzött gyűjtemények kincseivé váltak, megérdemelnék, hogy ne dobozok mélyén várjanak a „mindenkinek járó tizenöt perc hírnévre.” Remélem, ez a kiváló gondolat másokban is mihamarabb megérlelődik.

(Köszönet a Budapest Bábszínháznak, valamint Ellinger Edina igazgatónőnek, illetve a Magyar Nemzeti Galériának a fényképek közreadásáért.)


 

Jegyzetek:

 

1 Írásom a Budapest Bábszínházról szól, ezért néhány kivételtől eltekintve röviden csak Bábszínházként említem, nagy kezdőbetűvel. A pontos érthetőség kedvéért azonban meg kell jegyeznem, hogy 1949-ben Állami Bábszínházként alapították, 1992-ben változtatta meg nevét Budapest Bábszínházra. Ezt a névrövidítési metódust alkalmaztam a Magyar Nemzeti Galéria esetében is.

2 Az Egymásra hangolva című kiállítás előtt két héttel nyílt meg Tiltottak menedéke – Művészek az Állami Bábszínház műhelyében címmel egy kamaratárlat a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, szintén a Magyar Nemzeti Galériával közösen. Az Art Limes Báb- és képzőművészeti folyóirat „Bábtár XXXII. – Budapest Bábszínház 70 (1949-2019)” címmel tematikus számot jelentetett meg 2019-ben. A Tradíció és innováció / 70 év báb című konferenciasorozat 2019 októberében zajlott.


« vissza