Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A kitelepítés mint a kommunista társadalomkísérlet komplex eszköze

"A hortobágyi zárt táborba kerültek formálisan táborban voltak, vagyis fegyveres őrök, farkaskutyák, drótkerítés vagy fénykör tartották őket fogva. Lakhatásukra jellemző, hogy főleg olyan istállókban kaptak szállást, amelyekből ők maguk hordták ki a trágyát és szalmázták fel, hogy fekvőhelyet készíthessenek maguknak."

2020 és 2021 kiemelt évnek számít a Rákosi-korszakban megvalósított – és az országon belüli – kitelepítésekkel kapcsolatos emlékezésben. Hetven éve, 1950. június 23-án kezdődött el az a folyamat, amelynek során 12 hortobágyi zárt táborba hurcoltak el teljes családokat, főleg a déli és a nyugati határsávból. Szinte egy évre rá kezdődött a budapestiek kitelepítése, amelynek során egész családokat telepítettek – a kuláknak bélyegzett – parasztgazdákhoz.

A Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány honlapján olvasható, hogy „a hatósági kimutatások szerint a 12 kényszermunkatáborból az 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidő között 2524 család, 7281 fő szabadult. A táborokban ennél többen, 8300 körül lehettek.”1 A budapesti kitelepítési létszám különböző kimutatások szerint 12–14 ezer főre tehető.

A hortobágyi zárt táborok egyike, nevében a legbeszédesebb, a Polgár melletti Lenin-tanya, ahová főleg ormánsági parasztgazdákat szállítottak családtagjaikkal együtt. A budapestiek kitelepítésére pedig jó példa a Heves megyei Mikófalva, a valamikori kisnemesi gyökerű falu Eger közelében, ahol 17 gazda vált egyik napról a másikra kulákká, és akikhez aztán 1951-ben 31 budapesti polgárcsaládot telepített a kommunista hatalom.2

A hortobágyi kitelepítésekre vasúti sínből készült vaskereszt emlékeztet a mára már Hortobágyi Nemzeti Parkként ismert pusztán, hiszen a kitelepítetteket zárt marhavagonokban szállították el lakhelyükről. A mikófalvi kétéves kényszerű együttélésre pedig gránitoszlop figyelmeztet a hevesi falu közepén, rajta valamennyi kitelepített és befogadó család nevével.

A kitelepítésnek nevezett intézkedés komplexitását jelzi, hogy nem egyéneket, hanem egész családokat érintett, fizikai átköltöztetésük pedig teljes vagyonelkobzással járt, vagyis létalapjuktól fosztották meg őket. A családok ilyen elszigetelése, társadalmon kívülivé helyezése igen nagy fizikai nehézségekkel, nem ritkán fizikai atrocitások sorozatával járt.

A hortobágyi zárt táborba kerültek formálisan táborban voltak, vagyis fegyveres őrök, farkaskutyák, drótkerítés vagy fénykör tartották őket fogva. Lakhatásukra jellemző, hogy főleg olyan istállókban kaptak szállást, amelyekből ők maguk hordták ki a trágyát és szalmázták fel, hogy fekvőhelyet készíthessenek maguknak. Később vályogot vettettek velük, hogy abból építsék meg „házaikat”. Rabmunkások voltak, és a társadalomból való kiiktatásuk mellett a magyar pusztai intenzív gazdálkodás nagy álmát kellett megvalósítaniuk.

A Lenin-tanya a 610–650 fős létszámával a nagyobb táborok egyike volt, és a rendőri brutalitás jellemezte. Erről a táborról Saád József azt is leírja, hogy az oda kerülők igényszintjének és összetartásának köszönhetően az ott töltött három év alatt számos fejlesztést hajtottak végre, és a tábor részleges villamosítása is megvalósult az egyik oda deportált katonatiszt tervei alapján. Minden nehézség ellenére, a szétesés, az elesettek magukra hagyása helyett az életminőség javítására törekvés (például a közkonyha kialakítása, a gyermekek oktatásának megszervezése, egészségügyi szoba kialakítása stb.) volt jellemző erre a táborra. Az első szállítmány, az ormánsági parasztgazdák meghatározó száma segíthetett ebben. Saád erről így ír: „Itt a „parasztok” és az „urak” körében egyaránt akadtak szervezéshez értő, együttműködésre, közösségépítésre hajlamos egyéniségek”.3 Vagyis tekintélyes gazdák, így például falvak bírái és olyan képzett katonatisztek, akik hadifogságot is megjártak már.

A kulákportákra került budapesti sorstársaik egy-egy helyiséget kaptak a befogadásukra kötelezett gazdáknál, akik sokszor ezt a feladatot Mikófalván is csak úgy tudták teljesíteni, hogy saját családtagjaik, főleg a fiatalok, kiköltöztek valahová. A falut, vagyis az adott kényszerlakhelyet a kitelepítettek csak rendőri engedéllyel hagyhatták el, rendszeresen kellett jelentkezniük a helyi őrsön, levelet, csomagot csak cenzúrázva, korlátozottan kaphattak. A családfőknek, sokszor egyedülálló asszonyoknak, el kellett tartaniuk a velük együtt kitelepített gyermekeket, nagyszülőket is. Egészségügyi ellátáshoz igen korlátozottan jutottak hozzá ők is, ezért többen a kitelepítés szenvedései közepette, az ellátás hiánya miatt hunytak el. Rab volt mindenki, csak más-más módon.

Megjegyzendő, hogy a falusi, tanyasi széttagolt elhelyezés miatt a budapesti kitelepítettek között nem mindig alakult ki olyan erős összetartozás-érzés, mint a hortobágyiak között, akik szó szerint értve egymás lélegzetét is érezve aludtak éjszakáról éjszakára ugyanabban a pajtában, juhhodályban. Az életkörülmények így is nagyon nehezek voltak, örökségei, a mikófalvi csoport visszaemlékezés-kötete éppúgy szól az éhezésről, az elfagyott végtagokról, fűtetlen szállásról, a nehéz fizikai munkához nem szokott női test tönkremeneteléről, mint a rendőri brutalitásról.

Senki sem tudta, mikor lesz mindennek vége. A hortobágyi rabok azt is végighallgatták többször, hogy „magukkal nem kell elszámolnia”.

Kisebb nagyságrendű, de említésre méltó formája volt a kitelepítésnek az önkitelepítés, amikor családok „önként” például saját présházukat választották korábbi lakhelyük helyett, és javaikat hátrahagyva, otthonukat „felajánlva az államnak”, próbáltak alkalmazkodni a diktatúra körülményeihez, menekülni a komolyabb megtorlások elől. A falvakban, így Mikófalván erre is volt példa.4

Saád József szavaival élve, a hortobágyi telepeskísérlet mellett a kulákportákra telepítés is egy szál volt a Rákosi-korszak társadalomformálási kísérletének szövevényében.5 Jól illeszkedett a Rákosi-korszak osztályharcába, kapcsolódott a korszak más megtorló intézkedéseihez és nagyon is tudatosan (ma már tudjuk, eredménnyel) alkalmazták, ezért a „társadalomkísérlet” szó csak idézőjelek között használható. Ismert, hogy 1950-ben hatvani vasutasok kerültek internálótáborokba a papok, apácák melletti kiállásuk miatt, míg családtagjaikat hortobágyi zárt táborokba vitték.6 A kitelepítésbe induló családok közül több esetben a családfő már Recsken, Kistarcsán, vagy börtönben volt.7 Ezért fontos hangsúlyozni, hogy nem lehet a valós képet, a kitelepítés súlyát érzékeltetni csupán a kitelepítettek létszámadatai alapján.

 

Soha, sehol, senkinek...

 

A kitelepítésnek nevezett „rövid”, 2–3 éves periódus a késő nyolcvanas évekig tabusított történelmünk része volt. A Gulyás fivérek Törvénysértés nélkül című filmjéből értesülhetett a közvélemény a hortobágyi zárt táborokban történtekről. Téglásy Ferenc pedig önéletrajzi ihletésű Soha, sehol, senkinek című filmjében mutatta be a budapesti kitelepítés történetét. Az utóbbi címe arra a szigorú figyelmeztetésre utalt, amellyel a kitelepítetteket az 1953-as amnesztiarendelet után elbocsátották: a velük történtekről nem beszélhetnek senkinek. Az 1990 után megindult történeti kutatás szinte egy visszaemlékezés-áradatot indított el, mert olyan nagy volt az igény a kibeszélésre.

A szocializmus éveiben a szociológia és a művészet vállalkozott óvatosan a téma feldolgozására. Zám Tibor írt először a hortobágyi zárt táborok világáról, aki több megszólalóból gyúrt karaktert, és a nevek, helyszínek megváltoztatásával írja le a nyugati határsávból kitelepített asszony kálváriáját.8 A reális kép mellett a műben megjelennek azok a „népnyúzók”, akikkel kapcsolatban azt hihetné az olvasó, hogy jogosan érte őket el a kitelepítés büntetése. A szerző részéről így is nagy elszántság kellett ahhoz, hogy ehhez a témához nyúljon a hatvanas évek második felében. Hasonló módon dolgozta fel Galgóczi Erzsébet a Vidravasban a MAORT-per vádlottja, dr. Papp Simon (a könyvben Simon Pál) özvegyének a kitelepítését. A didaktikusan megírt műhöz a szerző pártengedélyt kapott az iratokba való betekintéshez.9 Bacsó Péter Te rongyos élet című filmje az sugallja, hogy döntően arisztokraták kerültek kitelepítésre. A rendező a témaválasztásról így nyilatkozott: „A korszak egyik legérthetetlenebb és legrosszízűbb rendelkezése volt a kitelepítés, amelynek szórásába nemcsak az arisztokrácia tagjai, a gyártulajdonosok és a rendszer más ellenségei kerültek, hanem volt ellenállók, demokratikus érzelmű polgárok, börtönbe zárt kommunisták családtagjai. Még művészek is olykor, véletlenül. A társadalomnak tehát hallatlanul széles rétegei kerültek ily módon egy platformra, s ezzel az adminisztratív intézkedéssel az akkori rendszernek sikerült az osztályharc művi kiélezésének koncepciójában egy olyan „népfrontot” létrehozni falun, ahol együvé került a parasztság s az arisztokrácia. Az a tény, hogy emberek ezreit önkényes módon kiszakították az otthonukból, még azokban is törést okozott, akik óriási hittel és lendülettel bíztak az új világban. Emlékszem, bennem valósággal sokkot váltott ki az, hogy egy ma rendkívül népszerű színészünket, még főiskolás korában, az utolsó év utolsó vizsgája előtt kitelepítették. Az apja miatt, akivel régóta nem is élt együtt.”10 Bacsó alapjában nem kérdőjelezi meg a kitelepítést, csak jelzi, hogy voltak, akiket igazságtalanul ért ez a büntetés. Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy lehettek, akik megérdemelték. Görgey Gábor Galopp a Vérmezőn című darabjában saját családja kitelepítését meséli el, és annak ellenére, hogy a darabban egy segítőkész kommunista doktornő is megjelenik, a bemutatót nem engedélyezték azonnal.

Az 1983-as ősbemutató előtti feszültségről ez olvasható: „[...] a színészgárda és a stáb az utolsó percig aggódva várta az illetékes Aczél elvtárs engedélyét az előadás megtartásához.”11

A kitelepítés hároméves történetének kutatása jelentős eredményekkel járt. Saád József mellett ki kell emelni Hantó Zsuzsa, Bank Barbara, valamint az ÁBTL szakemberei, így például Palasik Mária, Orgoványi István, Kis-Kapin Róbert kutatási eredményeit. Nagyon fontos tovább vizsgálni a kitelepítettek életútját 1953 után. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy világosabban kirajzolódjon, milyen hosszú távú hatása is lett a kitelepítésnek a magyar társadalomban.

 

Szélnek eresztve: vissza a Rákosi-korszak szabad társadalmába

 

Ha az úgynevezett amnesztia időpontjában, tehát 1953 nyarán az idő visszazökkent volna a régi kerékvágásba, akkor talán felejthető is lett volna mindaz, amit ezek az emberek átéltek. Nem ez történt. Gyarmati György úgy fogalmaz, hogy a Rákosi-korszak „szabad” társadalmába csöppentek vissza azok, akiknek addig a zárt tábor vagy a kényszerlakhely volt a tartózkodási helyük.12 Hantó Zsuzsa Kitiltott családok című könyvéből is tudhatjuk, hogy többek között Gerő Ernő tett sokat azért, hogy a szabadulókat újabb korlátozó intézkedések közé szorítsák, véletlenül se érezzék magukat szabadnak.13

Ismert, hogy Sztálin halála fordulatot hozott a Szovjetunióban, és ez kihatott a szovjet övezet országaira is. A szovjet kiigazításos kísérlet követése történt Magyarországon is. A július 4-én meghirdetett Nagy Imre-féle kormányprogram még reményt adhatott sokaknak. Az utána következő változások, amelyek rendeletekben, belső utasításokban szabályozták a kitelepítettek sorsának részleteit, már csak kijózanítóan hathattak.

1953 nyári napjaiban akut kérdéssé vált, hogy hol lehet lakni ezután, hol lehet elhelyezkedni, a gyerekek hol folytathatják tanulmányaikat. A zárt táborokkal kapcsolatban a kutatás már kitér arra, hogy a „telepeseket” a hatalom leginkább paraszti életmód folytatására kívánta kényszeríteni, állami gazdasági alkalmazásban szabad munkavállalóként – kevés sikerrel. A kitelepítettek döntő többsége saját régiójába kívánt visszamenni. A határsávban lévő falujukhoz közeli településen próbáltak maguknak lakhatást szerezni, rokonok, ismerősök fogadták be őket. A kulákportán élők is ha lehetett, távoztak a kényszerlakhelyről, sokszor rokonoktól kapott utazási költség kézhezvétele után. De voltak, a mikófalvi kitelepítettek között is, akik nem tudták a falut elhagyni egy ideig. Nem volt hova menni és nem lehetett hazamenni: a régi budapesti otthon, annak tartozékaival akkorra már leggyakrabban egy, a kommunista hatalom által kedvezményezett kádernek volt kiutalva.

1953-ban vált gyakorlatilag azonossá a zárt táborokba és a kulákportákra telepítettek sorsa.

 

Kitelepített: osztályidegen, ikszes

 

Az életutak követése 1953 után is fontos feladata a történelemtudománynak, mert az egyéni sorsokon keresztül érthetjük meg valójában, hogy mit is jelentett, hogy a kitelepítettek nem térhettek vissza otthonaikba, ingó és ingatlan vagyonukat sem kapták vissza. Gyakorlatilag földönfutók lettek kitelepítésük pillanatától. Mindezt súlyosbította az a tény, hogy 1953-ra a kitelepítésbe magukkal vitt tárgyak, ruhák, eszközök elkoptak, elnyűttek, tönkrementek, elkallódtak, vagyis a családok még nincstelenebbek lettek. A családfők számára a lakhatás megszervezése vált a legelemibb feladattá. Ha térképre visszük egy-egy átlagosan öttagú kitelepített család új lakhatási körülményeit, majdnem rosszabbak, mint a kitelepítés időszakában. A térképek leggyakrabban szétfejlődést mutatnak: a gyermekek rokonokhoz, ismerősökhöz kerültek az iskoláztatás érdekében, a szülők pedig gyakran csak külön-külön találtak maguknak új éjszakai szállást: nyárikonyhákban, fáskamrákban, sufnikban. Vitéz Magdolna erről így vall a mikófalvi visszaemlékezések kötetében: „Mivel a 16 év alattiakra nem vonatkozott a korlátozó rendelkezés, édesanyám nővérének családja, keresztanyámék fogadtak be minket, gyerekeket. Hely volt, mivel keresztapám éppen internálótáborban volt... Édesanyám Vecsésen húzódhatott meg apám testvérénél, s naponta meglátogatott bennünket, gyerekeket, de aludnia Vecsésen kellett neki, mert ezt szúrópróbaszerűen ellenőrizték. Édesapám Esztergomban kapott pincéri állást, és csak hetente, szabadnapján jött hozzánk látogatóba. Egy fáskamrában élt, amit fűteni sem lehetett.”14 Thúry Zsuzsa, szintén mikófalvi kitelepített pedig beszámol a szúrópróbaszerű ellenőrzésről: már rokonoknál, Budapesten lakva, amikor kérte az édesanyját, hogy mégis aludjon ott vele, a házmester feljelentette őket és bírságot kellett fizetniük.15

A felnőttek esetében a segédmunka, a takarítónői munka, az újra és újra utcára kerülés vált jellemzővé. Az idősek hiába kérvényezték az öregségi nyugdíjat sokszor számos szolgálati évtized után, rendre elutasító határozatok születtek. A gyermekek sorsa a továbbtanulást célzó újabb és újabb próbálkozás volt. A mikófalvi visszaemlékezők is arról számolnak be, hogy sokéves, kanyarokkal tarkított úton, esti iskolákban tudtak csak képesítéshez jutni, tanulni valamit, bármit – amit lehetett.

Ezeknek az embereknek a politikai megbélyegzése sem ért véget. A szakirodalomból tudjuk, hogy 1953 októberében az Országos Rendőrfőkapitányság utasításba adta, hogy a rendőrőrsök a kulákelemekről, a volt tőkésekről és kizsákmányolókról, valamint azok keresőképes felnőtt gyerekeiről kartotékrendszert állítsanak fel, a róluk szóló megfigyelések rögzítésére. A kartotékokat, ha a megfigyelt személy más településre költözött, új lakhelyének rendőrkapitányságára kellett továbbítani.16

Gyekiczky Tamás Vergődés a jog hálójában című írásában így fogalmaz: „A kitelepítetteknek a politikai vezetés szerint semmilyen kártérítés nem járt. Jogfosztottságuk további fenntartásához minden gátlás nélkül, cinikusan felhasználták az eljárásjog és az igazságügyi szervezeti rendszer által felkínált diszkriminációs rendelkezéseket. A szociológiai irodalomból tudjuk, a kitelepítettek sorsa örökre – 1989-ig – megpecsételődött, sohasem válhattak a társadalom egyenrangú tagjává.”17

A soha, sehol, senkinek parancsával elbocsátva a kitelepítetteket attól is megfosztották, hogy áldozatként tekinthessenek magukra, és hogy a nyilvánosság is így tekintsen rájuk. Ez a kibeszéletlenség nem csak a talpra állást nehezítette tovább az egyén számára közvetlenül a kitelepítés vége után, de gyakorlatilag az ötven év kényszerű felejtés, és a hatalom részéről elvárt felejtetés nehezítette a későbbi kutatást és kitelepítés súlyosságának értelmezését a 20. századi magyar történelemben.

 

Betagozódni a Kádár-rendszerbe

 

1956 reményt adott a kitelepítést, a kuláküldözést átélőknek. Volt olyan kitelepített, aki ekkor hagyta el Magyarországot. A legtöbben azonban maradtak, bár a levert 1956-os forradalom után a valamikori kitelepítettek sorsa sokat nem változott: az alapvető életlehetőségek megteremtéséért folyó küzdelem töltötte ki mindennapjaikat. Javítani valamit a lakhatáson, jobb munkahelyet szerezni, tanulni, ha lehet, alapvető eszközöket beszerezni: bútorok, konyhai felszerelés stb. A határsávban néhányan visszakerültek saját házukba, amit addigra valaki lelakott, kifosztott. A budapesti kitelepítettek viszont soha nem tértek vissza otthonaikba. A kitelepítettek élete nagyjából tíz évvel a kitelepítés vége után, tehát a hatvanas évek elején kezdett konszolidálódni, saját erejüktől, családi baráti segítségtől függően. Többen úgy fogalmaznak a visszaemlékezők közül, hogy akkor kezdték magukat ismét embernek érezni. A társadalmon kívüliség, a kirekesztettség, a másodosztályú állampolgár-lét érzése megmaradt 1990-ig.

Ezen a ponton ki kell térni az önkorlátozás kérdésére is. A kitelepített – hogy ne legyen „szem előtt” – eleve nem próbálkozott magasabb beosztások elnyerésével, tudatosan visszahúzódott a család, a nagyon szűk baráti kör védvonala mögé, egészen 1990-ig. Megesett az is, hogy a kitelepítés után született gyermekeinek nem mesélt a vele történtekről.

 

A kikényszerített társadalmi átalakítás – homogenizálás

 

Akár zárt táborba került valaki, akár kulák portára, sokszor feltette a kérdést: Miért én, miért éppen mi? Mit tettünk? Hiszen nem csináltunk semmit. Az egyéni sors fájdalmán túl, ennek a kérdésnek azért is van értelme, mert 1950-re és 1951-re a magyar társadalom már túl volt a népbírósági pereken, számos, a nácizmust kiszolgáló személy börtönben volt, vagy végrehajtották a halálos ítéletét, a leigazolás is lezajlott már. Külön említést érdemel, hogy a kitelepítésbe a vészkorszakot túlélt személyek is kerültek. Ha azonban visszatérünk a Saád József által társadalomkísérletnek nevezett folyamat értelmezéséhez, oda jutunk, hogy még léteztek falusi parasztgazdaként, bíróként, papként, vidéki jegyzőként, körorvosként, vállalati jogtanácsosként, budapesti ügyvédként, kisebb vagy nagyobb privát cég, üzem tulajdonosaként. Vagyis nem illettek bele a kommunista világképbe. Társadalmi osztályként, rétegként megsemmisítendők voltak, még ha fizikai létüket meghagyták is. Deklasszálásuk, proletárrá süllyesztésük a hatalom eminens érdeke volt a fokozódó osztályharc szellemében.

Az egyéni bebörtönzésekkel ellentétben a kitelepítés a társadalom alapját, a családot támadta, ezért az a hatalom számára igen hatékony eszköznek bizonyult a társadalomformálásban. Nem csupán a vagyon veszett el, hanem az életmódok, az életterek, az életvezetési gyakorlatok, a generációk tapasztalatának átadására törekvés, a társadalmi minták, a kapcsolati hálók is. Mindez kihatott a magyar társadalom teljes szerkezetére.

Akár egy hortobágyi zárt táborban találta magát valaki 1950-ben, mint a példaként hozott Lenin-tanyán, vagy egy olyan faluban, kulákportán, mint amilyen Mikófalva volt, az élete végérvényesen megváltozott. Ezeknek a személyeknek az életében 1953 után egy igen keserves, sok buktatóval járó talpraállási folyamat következett, amelynek során be kellett tagozódniuk valahol a szocialista magyar társadalomba. Az erre vonatkozó kutatások még sok adalékkal szolgálhatnak, amelyek megismerésén keresztül remélhető, hogy világosabb képet kapunk, mi is pusztult el valójában a kitelepítéssel.18

Újra és újra emlékeznünk kell, hogy a kitelepítettek története nem csupán a Rákosi-korszak történetéhez kapcsolódik, nem „pontszerű” esemény. Elhúzódó, sok évtizeden keresztül folyó történet volt. A hatalom oldaláról nézve egy lesüllyesztési, és gazdasági-társadalmi értelemben alacsony szinten tartási kísérlet, míg az egyén és családja oldaláról nézve egy kisebb vagy nagyobb intenzitással folyó kitörési kísérlet. Ezért fontos, hogy megismerjük, mi történt a valamikori kitelepítettekkel a Kádár-korban, amellyel kapcsolatban Ö. Kovács József hívja fel a figyelmet, hogy az nem a csendes építkezés korszaka volt.19 Hogyan álltak talpra ezek az emberek a korlátok közötti létben, milyen mértékben valósulhatott meg számukra a társadalmi előrehaladás erről a mesterségesen alacsony nívóról? Milyen önkorlátozó módszereket alkalmaztak? Milyen anyagi, társadalmi állapotban érték meg a rendszerváltást? Mit vártak a változásoktól, tudtak-e élni a változások adta lehetőségekkel? A magyar történelmi tudatban hol helyezkedik el a kitelepítés és annak társadalmi hatása?

A nagy történeti modellek és mindaz, amit ebben az esetben a Rákosi-korszak kifejezés jelent, érthetőbbé, felfoghatóbbá válik az egyéni sorsokon keresztül, a mikro-történelem irányából közelítve.20 A valamikori kitelepítettek őrzik a kitelepítés emlékét, összetartásuk eredménye 1990 után szervezeteik alakulása, visszaemlékezések írása. Erőfeszítéseik tiszteletet érdemelnek. A professzionális történeti kutatás is komoly eredményeket hozott már. Megkockáztatható azonban, hogy még kitelepített családokban sem eléggé világos, min ment keresztül a nagy- vagy dédszülők generációja, milyen töredezett struktúrákba született bele a következő generáció.

A további életutak vizsgálata, az egyéni sorsok bemutatása azért is sürgető, mert az ötvenes évekből már csak a kitelepítést átélő kis tinédzserek, például a mikófalvi kötet szerzői vannak közöttünk, akik mára a 80. életévük körül járnak, s akik egész életükben vitték magukkal azt a terhet, amit a kommunista hatalom 1950–53 között rájuk tett. Nekik is bűnhődniük kellett családjuk osztályhelyzete miatt. Az ő távozásukkal elmúlik a lehetőség, hogy feltegyük a kérdést, mi is történt velük.

A kitelepítés szó magában nem sokat mond. Ahogy a malenkij robot, a csehszlovák-magyar lakosságcsere sem adják vissza elnevezésükben mindazt, ami valójában történt, a kitelepítés szó sem, amely tulajdonképpen eufemizmus. A vita, hogy milyen módon is kell hívni ezt a hároméves kommunista büntetőakciót, deportálást, internálást, ki- vagy betelepítést, a személyt pedig átélőnek vagy túlélőnek, netán egyszerűen telepesnek nevezni, valószínűleg soha nem zárható le. A történelmi emlékezet szempontjából fontosabb: ha kimondjuk a kitelepítés szót, jelenjenek meg azok a mögöttes tartalmak, amelyek segítenek értelmezni a megtörténteket és láttatni a kitelepítés súlyát, a magyar társadalom szerkezetére gyakorolt hatását.


 

Jegyzetek:


 

2 A mikófalvi kitelepítettek visszaemlékezéseinek gyűjteménye: Volonics Gábor–Haidekker Andrea (szerk.): Embert ültettél a nyakunkra. Kitelepítve Mikófalvára. Helikon, 2011.

3 Elérhető: https://www.telepesek.hu/tabor_lenintanya.html, valamint Saád József (szerk.): Hortobágy – Kényszermunkatáborok és lakóik nyomában. Argumentum, 2015, Budapest, 86–88.

4 Embert ültettél a nyakunkra. Kitelepítve Mikófalvára. 347.

5 Saád József 2015, 15.

6 Hatvanban, az éppen elhurcolt szerzetesek mellett tüntető vasutasok Recskre, családtagjaik a Hortobágyra kerültek. Erről bővebben: http://epa.oszk.hu/03000/03018/00093/pdf/EPA03018_honismeret_1990_05-06_055-065.pdf

7 A Mikófalvára kitelepítettek közül példa erre az Ungár család, és kulák gazdák közül a Göböly család. Erről bővebben: Embert ültettél a nyakunkra, Kitelepítve Mikófalvára. Helikon, 2011.

8 Zám Tibor–Gyurkó László–Huszár Tibor: Hortobágyi jegyzetek. Szociográfiák, elbeszélések. Tiszatáj–Magvető, 1966, Szeged–Budapest.

12 Gyarmati György: A Rákosi-korszak. ÁBTL–Rubicon, 2011.

13 Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Magyar Ház Könyvek, 2010, 190.

14 Embert ültettél a nyakunkra. Kitelepítve Mikófalvára. 296.

15 B. Thúry Zsuzsa: Göröngyök az úton. GéniaNet, 2011, Pécs.

16 Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Magyar Ház könyvek, 2010, 193.

17 Gyekiczky Tamás: Vergődés a jog hálójában. In: Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Magyar Ház Könyvek, 2010, 214.

18 Pallavicini-Andrássy Borbála A lelkünkhöz nem nyúlhattak című könyvében (Európa Kiadó, 2018) a saját kitelepítése vonatkozásában írja le, hogy a kitelepítés előestéjén „autodaffét” rendezett és a kezében lévő családi iratokat maga égette el.

20 „[...] az átfogó történeti modellekkel szemben meg kell adni a kortársak nagy hallgatag többségének a megszólalási jogát, vagyis az ábrázolásunkba az eddig elmondatlan történeteiket és tapasztalataikat is be kell emelni.” Elérhető: http://ujkor.hu/content/tabusitott-torteneteket-igyekszem-megtalalni-interju-o-kovacs-jozseffel


« vissza