Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Túl az óperencián…

Kötete előszavában figyelemreméltó erudícióval indokolja Kucsera Tamás Gergely, hogy mit óhajtott közvetíteni kötetbe foglalt tanulmányaival, gondolatkísérleteivel. És valóban, érdemes volt összegezni tapasztalatait, értelmiségi (elit) élményeit, hiszen ezek olyan szervezeti, intézményi tapasztalatok, amelyekkel kevesen rendelkeznek. Meglepő és buzdító az a mérsékelt optimizmus is, amely a szerző feladat-túlvállalásaiban nyilvánul meg. Akkor miért ez a nietzschei stílusutánzat a címválasztással, ez a váll-leejtő Duna-parti pastiche? És ezt olvasva miért cikáz emlékeimben a fecske-duett Kálmán Imre operettjéből? Két okból talán: a szerző csintalan öniróniája miatt, amely – ritka érték – a szövegképzés gyakori feltételességében, paradoxonjaiban érhető tetten, és amely a Csárdáskirálynő dalszövegének átköltésében incselkedik felsőfokon a „Kánon, Kánon, édes kánon, kánonkép” tanulmánycímben.

A másik ok még ennél is tetszetősebb: a szerző ugyanis hű marad(na) a metafizikához, amely túl van ugyan az Óperencián, de annak magyar megközelítése meglehetősen ritka, ha összehasonlítjuk az interdiszciplinaritásból az internacionáléba hajló nemzedékének hajlamával, amely azzal a felütéssel kezdi, hogy Derrida kedvéért öko-konténerbe dobja Jókait. Reméljük, hogy az intézményi kihívások, a státus, a jogi sasszék nem szegik kedvét az elméletképzéstől, a további összegzésektől.

Honnan is beszél a recenzens? A művelt olvasó helyzetéből, és annak perspektívájából. Mit mond e kötet azoknak, akik nem érdekeltek az MMA nemes vagy kevésbé nemes küzdelmeiben – noha létezését fontosnak gondolják –, akiknek sem ideje, sem módja nem volt, hogy módszeresen kövessék a magyarországi művészeti élet társadalmi, politikai, és gazdasági átalakulásának évtizedeit, csak azok lecsapódásait kénytelenek elviselni? Szempontjuk fontos, hiszen bárki feltehet, és fel is tesz olyan kérdéseket, amelyeket a könyv szerzője elemez, s amelyre részben választ is ad.

A múltban a jelen, jelenben a... fejezet két átfogó képet ad a művészet általános hazai helyzetéről – annak főleg intézményi oldaláról –, a kulturális jogalkotás szakaszairól, az úgynevezett „környezeti hatásokról”, külön-külön lajstromozva a művészeti ágazatokban tett előrelépéseket, illetve toporgásokat. Globális, oligarchikus, pénzhatalmi külső kényszerek között élünk, amelyek rombolását az ízlés és a mentalitás terén okos politikával lassítani lehet. Erre 2010 után láttunk törekvéseket, tapasztaltunk eredményeket. Ennek ellenére nincsenek például filmjeink a 19. század magyar irodalmi és történelmi kiválóságainak életéről, kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy mondjuk II. Rákóczi Ferenc életéről és koráról játékfilmet készítsünk. Ezzel ellentétben a román filmipar képes volt vezérlő fejedelmünk hadnagyáról, Pintye vitézről kétrészes filmet kigyöngyözni magából. Kevés vigaszt nyújt, hogy a több évtizedes amerikai hatásvadász filmegyvelegek nem különbek a szovjet partizán filmeknél. Különbség csak annyi, hogy nem a „fasiszták”, hanem az emberi „normalitás” az ellenségük, amit a földdel kell egyenlővé tenni – majd letérdelni utána.

A szerző sem fukarkodik kritikai megjegyzéseivel, mindazonáltal egyetérthetünk végső összegzésével: „az elmúlt öt esztendőben a hazai művészeti élet általános helyzetének vizsgálatakor megállapítható, hogy a művészek elismerésének, személyes megbecsülésének, a tevékenységükhöz kötődő ösztönzések rendszere, a művészeti köztestület szerepvállalása, az alkotás helyét és az előadás helyszínét biztosító kulturális intézmények, a kultúraközvetítés közszolgálati lehetőségei, valamint a nemzeti szinten rendelkezésre álló eszközpark folyamatosan erősödtek.”

A könyv nem említi, de mondanivalójához tartoznának a hazai kulturális élet bizonyos színtereinek – szektoriális oligarchiák okozta – gondjai is. Egy társadalmi alrendszer akkor oligarchikus, ha belső szerveződése és vezetői csoportjának kiválasztódása nem a folyamatosan működő belső értékelésen alapul, hanem egy vezetői csoport véglegesen rögzített módon határozza meg az itteni tevékenységet és a források elosztását. A kötet tanulmányainak megírása után került sor arra a késhegyig menő küzdelemre, amelyet a legjobban talán Pokol Béla alkotmányjogász fogalmazott meg: a „hazai kormányzati hatalom – kihasználva az alkotmányozói többséget is elért tartós stabilitását – az utóbbi években a gazdasági ellenelit felépítésének folytatásaként a kulturális jellegű szektorok reformjába is belekezdett, és jelenleg épp az akadémiai egyetemi bárói rendszer átalakítása van soron. Ennek keretében az akadémiai kutatóintézeti hálózatot – mely eddig az akadémiai oligarchia kooptálásán nyugvó hatalmától függött – már erőteljesebb állami ellenőrzés alá vette.”1 Ahogy a '89-es rendszerváltáskor a jelszó a diktatúra helyett a demokrácia volt, most a mélyebb változtatások szintjén már az „oligarchia helyett meritokráciát!” a megfelelő.

Kucsera a második fejezet két tanulmányban járja körül a művészet – elmélet – gyakorlat háromszögét. A művész belső autonómiáját, a művészet szabadságát vizsgálva azzal indít, hogy sem a vallás mint világnézeti alapvetés, sem a társadalmi misszió kötelezettsége nem akadályozza a művészt a modernitásban. Hogy ez a korlátlan szabadság mennyire jótétemény, e tekintetben vannak kétségeink. A Guttenberg-galaxis neutrínó csillaggá zsugorodása, Európa demográfiai összecsuklása, az identitás és önbizalomvesztés azzal járhat, hogy művészeti vívmányainkat sem leszünk képesek megvédeni.

Nem véletlenül idézi a szerző a harmadik, a Kánon és rekanonizáció fejezetének Protestáns és ökumenikus című esszéjében Cs. Szabó Lászlót: „... csupán három föld körüli járványtünetet veszek számba: világnézetek barbár lesüllyedését az útonállás szintjére, a Japántól Uruguayig összejátszó anarchiát, s a fatalista megadással átmérgezett gazdasági romlást, amely dologtalanságra kárhoztat, de éhínségre már nem, tehát egyszerre öli ki milliókból az önérzetet, s az önsegély ösztönét.”2 Ki kell emelnem Kucsera Tamás Gergelynek a Szabó Zoltán szociográfiai munkásságát elemző esszéjét, amelyben biztos kézzel jelöli ki a helyét, munkásságának sajátosságát a vonatkozó irodalomban. Szabó Zoltán munkásságának morális alapjai voltak, és úgy rajzolta fel Tardot a társadalmi igazságtalanságok térképére, hogy az egyben az egész korabeli magyarság helyzetének bemutatása lett. Emlékszünk még talán a Cifra nyomorúság utóhangjában kimondott Szabó-szentenciára: „A jövő vagy jobb lesz, vagy semmilyen sem lesz.”

A negyedik fejezet Művészetszociológia... című tanulmányában jobbnál jobb definíciókat számlálhatunk össze, aztán a végén arra ébredünk, hogy egy pompás esszét olvastunk. A paradigma fogalmának használhatóságáról írt tanulmánya még vitára is ingerel. Miután a szerző alaposan megvizsgálta, hogy mennyire heurisztikus a paradigma fogalmának használata a műalkotások értelmezésében, arra a következtetésre jut, miszerint „Kuhn számára eleve kérdéses, hogy elmélete vonatkoztatható-e az ember- vagy társadalomtudományokra.” Az angol eredetiben 1962-ben megjelent A tudományos forradalmak szerkezete3 című műve alapján valóban levonható ilyen következtetés, viszont a később megjelent, de magyarra le nem fordított könyvében Kuhn erre mégis tesz egy rövid kísérletet.4 Az utolsó, 14. fejezetben E. M. Hafner tanulmányára5 válaszolva éppen a tudomány és a művészet közti hasonlóságokat fejtegeti, amelyekből sok problémamegoldó következtetés vonható le. Helyszűke miatt nem áll módomban idézni az egész gondolatmenetét, de a végkövetkeztetése elég meggyőző a tartalmát illetően: „Közhely számba megy, hogy a tudomány és a művészet egyaránt az emberi viselkedés terméke, ám ebből igen fontos következtetések vonhatóak le, amelyeket nem teszünk meg. A művészeti stílus, illetve a tudományos elmélet érintkezési felületeit nagy kár elhanyagolni, vagy figyelmen kívül hagyni.”

Kucsera Tamás Gergely írásainak másik érdeme, hogy továbbgondolásra késztet. Álljon itt példának az elitekről írt esszéje. Az általa is középpontba emelt paradigma diszkurzív fogalmával írható le az elitekről alkotott kép száznyolcvan fokos megváltozása. Ortega y Gasset A tömegek lázadása6 című könyvében és más írásaiban ideáltípussá emeli a művészeti, gazdasági, politikai eliteket, és nem győzi hangsúlyozni azok fontosságát a társadalom számára. „Nincs vadabb autokrácia – írja –, mint a démosz szétfolyó és felelőtlen uralma.” A 19. század nagy erőfeszítéseket tett, kialakította a technikai civilizációt, a jelen kor embere viszont a technikát mint természeti adottságot aktívabb hozzájárulás nélkül élvezi. A megnövekedett igények mögött azonban nem áll hasonló arányban a megnövekedett munka. Elveszett az önbecsülés, és elveszett az erőfeszítés vágya, amelyek feltételezik egymást. „A társadalom pedig mindig arisztokratikus, akár akarja, akár nem, a lényegénél fogva.” Az Ortega által értelmezett nemes élettel szembe helyezkedik a tétlen, középszerű élet, amely önkéntelenül gyűlöl minden kiemelkedőt. A tömegembernek nem is annyira az egyformasága a veszedelmes – vonja le a következtetést a spanyol filozófus –, hanem az inerciája, a közönye, a primitív érdeklődéshiánya, az ész-ellenessége és az erőtisztelete.

Csakhogy ez a tömegdemokrácia egy sajátos elitet termelt ki magából: napjaink szektoriális oligarchiáját. Christopher Lasch korszakos, paradigmateremtő könyvében7 a '68 utáni atlanti elitekről épp az ellenkezőjét állítja. Napjainkban azt tapasztalja minden megbélyegzett „populista”, hogy fordítva áll a szekérrúd, mint Ortega idejében: az elitek jelentenek halálos veszélyt az atlanti civilizációra. Akár az adóparadicsomok globális befektetőire, akár az őket kiszolgáló médiára és politikára gondolunk, akár a jurisztokrata csuhások demokráciát kisemmiző döntéseit szenvedjük, a „sztárelit” mélyen megveti az adóalannyá lefokozott népet, a „tömeget”, amelyből vétetett. Ez a huzatosan nyitott, kulturálisan liberális, címkéje szerint újbaloldali elit, a nemzetközi pénz- és információáramlás környékén zsinatoló repülőgép-nomádok hálózati mátrixa révén egy oligarchikus társadalmat szőtt össze magának. Ennek kevés köze van a demokráciához, noha egyelőre még jobb a világnak e helyén élni, mint egy afrikai vagy ázsiai diktatúrában. Viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy az atlanti modell folyamatosan „szovjetizálódik”, azaz minden „polgár” az állam, vagy még nagyobb hatalmi képződmény kiszolgáltatottja, kiszolgálója lesz, akár a gazdasági folyamatokat tekintjük (eladósodás), akár a média által sulykolt viselkedés- és véleménynyilvánítási rendszabályozást.

Ilyen körülmények között – Kucsera Tamás Gergely felvetésére válaszolva – megkockáztatom, hogy a jövőben az olyan művészet lesz ismét hiteles, amely individuális és sorsközösségi feladatokat is felvállal.

(Kucsera Tamás Gergely: Túl művészeten, túl emberen. Válogatott művészetelméleti írások. L'Harmattan kiadó, 2019, Budapest.)

 

 

Jegyzetek:

 

1 Pokol Béla: Szuverenisták kontra föderalisták. Demokrácia a szemben. Századvég kiadó, 2020 Budapest.

2 Cs. Szabó László: Shakespeare – Esszék, Gondolat Kiadó, 1987, Budapest, 8.

3 Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete (utószó Fehér Márta, ford. Bíró Dániel). Gondolat Kiadó, 1984 (Társadalomtudományi Könyvtár), Budapest.

4 Thomas Kuhn: The Essential Tension. The University of Chicago, 1977.

5 E. T. Hafner: The New Reality in Art and Science in Comparative Studies Society and History, 11 (1969), 385–397.

6 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Helikon Kiadó, 2019, Budapest.

7 Christopher Lasch: The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy. W. W. Norton & Company, 1995, New-York–London.


« vissza