Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Negyven éve hunyt el Jean Piaget

A gyermekek kognitív fejlődésének 20. századi tanulmányozása Jean Piaget-val, a svájci pszichológussal veszi kezdetét. Megfigyelések és kísérletek útján hosszú és termékeny pályafutása során kidolgozta a hatékony „szakasz”-elméletet, amely megmutatja, hogy a gyerekek csecsemőkortól kamasz koron át hogyan szerzik meg a gondolkodás eszközeit, amelyek fokozatosan képessé teszik őket az absztrakt fogalmak és a konkrét eszmék kezelésére. Munkássága a genfi Jean-Jacques Rousseau Pedagógiai Intézethez kapcsolódik. Karizmatikus egyéniség volt, hírneve a halála után is megmaradt és virágzott. Nagy hatással volt az oktatásra, és üdvösen hatott a pszichoanalitikus elméletre, de ami a legfontosabb, a hatvanas évektől munkája döntő részévé vált az új, kognitív pszichológiának. Morton Hunt írja, hogy Piaget-t teljes egyetértéssel tartják „a 20. század legnagyobb gyermekpszichológusának. [...] Ami munkáját olyan jelentőssé teszi, az részben elméletének szépsége és magyarázó ereje, részben figyelemre méltó felfedezései, amelyek elmélyült kutatáson alapulnak”.

Jean Piaget 1896. augusztus 9-én született Svájc francia nyelvű kantonjában, Neuchatelben. Apja Arthur Piaget, mélyen vallásos kálvinista környezetből származott, szkeptikus középkortörténész volt. Jean komoly, koraérett gyerekként érdeklődött a természet iránt. Tizenegy éves korában három bekezdésből álló jelentést küldött az egyik helyi természettudományos lapnak a parkban látott albínó verébről. Amikor összebarátkozott a helyi múzeum kurátorával, felébredt érdeklődése a puhatestűek iránt, és tizenhat éves korában megjelent a tárggyal kapcsolatos első cikke a Journal de la Chanchycolagie-ban (Kagylótani Szemle), melyet még számtalan követett. Eközben szép eredményeket ért el a haladó szellemű gimnáziumban is. 1914-ben a Neuchateli Egyetemre iratkozott be, ahol 1918-ban szerzett doktorátust, disszertációja a svájci Alpok puhatestűivel foglalkozott.

A biologikus gondolkodás – különösen az embriológiát és a századforduló evolúciós elméletét illetően – állandóan jellemzője lett kutatási stílusának.

Az első világháború után Zürichben tanulmányozta a kísérleti pszichológiát. Eljárt Eugen Bleuer és Carl Jung előadásaira, nagy hatással volt rá, ahogy ezek a pszichiáterek használták a klinikai interjúkat, ha anyagot akartak szerezni betegeiktől. Piaget hamarosan Párizsba költözött, ahol Théodore Simonnal kezdett dolgozni, annak a néhai Alfred Binet-nek a munkatársával, aki bevezette az intelligenciatesztet. Simon megkérte, hogy vonjanak le általános következtetéseket a tesztekből, amilyeneket Cyril Burt brit pszichológus is az angol gyermekekről. Piaget a rossz válaszokban bizonyos szabályosságot talált. „Ez volt az a pont – jegyzi meg David Cohen –, amikor megmutatkozott Piaget rendkívüli képessége.” Elhatározta, hogy kísérletezni fog, azzal a céllal, hogy megállapítsa, hogyan és mikor kezdenek el hinni a gyerekek olyan egyszerű gondolatokban, mint hogy 3+2 és a 2+3 azonos eredményre vezet.

Pályafutása elején Piaget bizonyos érdeklődést árult el Sigmund Freud elméletei iránt, noha később nemigen szeretett érzelmekről beszélni, és a Svájcban kiadott Archives de Psychologie-ben megjelentetett néhány cikket a pszichoanalízisről és más témákról. Ennek következtében 1921-ben meghívták a zürichi Jean-Jacques Rousseau Pedagógiai Intézet élére. Az intézet óvodájában kezdett el kutatni, megfigyelte és kikérdezte a négy-hat éves kisgyerekeket és elemezte a válaszaikat. A gyermekpszichológiáról szóló első könyvét 1924-ben adta ki, melyet két évvel később A gyermek nyelve és gondolatai címmel fordították le angolra. A húszas évek során könyvek sokaságát jelentette meg, többek közt A gyermek ítéletalkotása és érvelése; A gyermek világfelfogása; A gyermek felfogása a természeti okságról címűeket. Még nem érte el a harmincadik életévét, amikor már híres ember volt, 1927-ben előadást tartott a Brit Pszichológiai Társaságban.

Piaget alapvető felfedezése, hogy a gyermekek nem ugyanolyan módon gondolkodnak, mint a felnőttek, és csak fokozatosan szabadulnak meg a kortól függő „primitív” hitrendszerüktől. Különböző korukban hisznek például abban, hogy minden, ami mozog, az él; hogy az álmok kívülről jönnek, és a dolgoknak céljuk van. A fokozatos folyamat során felhagynak az efféle hiedelmekkel, és számos kognitív mintát vesznek fel; Piaget ezeknek a „funkcionális invariánsok” nevet adta. Az egyik ilyen invariáns, az alkalmazkodóképesség, azt a hajlamot jelenti, amellyel egy személy alkalmazkodik a valóság követelményeihez. Egy másik általános fogalomnak az asszimilációt javasolta, elméletét „asszimilációs alkalmazkodási modellnek” nevezte,

Az asszimiláció fogalmát az élettanból kölcsönözte, arra a folyamatra, amelynek során a gyermek a külső világ szempontjait beépíti fejlődő értelmébe. Az asszimilációnak számos formáját vagy módszerét nevezte meg. Ismétlődő cselekvések, a ráismerésből következő megkülönböztetés, a gondolkodásbeli általánosítás és a „reciprok” mentális működés – például a látás és érintés – során a kis és nagyobb gyermekekben fokozatosan mentális kép épül fel a világról miközben elméletet is alkotnak a világ működéséről.

A gyermeki gondolkodás kapcsolata a filozófiai témákkal szintén Piaget érdeklődési körbe tartozott, mivel csodálója volt Kant elméletének a tudásról. Saját tanulmányairól úgy beszélt, mint „genetikus „ismeretekről. 1928-ban találkozott Albert Einsteinnel, akitől több javaslatot kapott a további kutatásokra vonatkozóan. Ez eredményezte Piaget 1946-os könyvét, A gyermek időfogalma címmel.

Piaget gondosan kicsiszolt elméletei sokat változtak az évek során. Végül a születéstől a kamaszkorig négy alapvető szakaszt különböztetett meg a megismerés fejlődésében. A szenzomotorikus szakaszban, a születéstől körülbelül kétéves korig a kisgyermekek fokozatosan szerzik meg a képességeiket, és a viselkedésük is fejlődik, aminek segítségével képesek érzékeléseikkel bánni. A kettő és hét év közé eső szakaszt Piaget preoperációs szakasznak nevezi, ez alatt a gyermek megtanul beszélni, és felismeri a világ alapvető szabályait. Azonban továbbra is önző, és képtelen másnak az álláspontját elfogadni. A konkrét operációs szakaszban, hétéves kortól a kamaszkorig a gyermekek megtanulnak számolni, a dolgokat a helyükre tenni, fogalmakat alkotni. Korlátaik az elvont gondolkodásban mutatkoznak meg. A formális operációs szakaszban, amely tizenkét éves kor táján jelenik meg, kezdjük tapasztalni az érett gondolkodás formáit.

Noha Piaget kezdetben úgy tervezte, hogy a gyerekekkel foglalkozó tanulmányai négy-öt évet fognak igénybe venni, több évtizedes pályafutásának ez maradt a központi témája. A Rousseau Intézet növendékeinek tanulmányozásán kívül alapos, hosszú ideig tartó megfigyelést végzett a saját gyermekein – Jacqueline-on, Lucienne-en és Laurent-on –, amiből számos klasszikus könyv született: A gyermek intelligenciájának eredete, amely 1936-ban jelent meg, az 1937-es A valóság szerkezete a gyermek tudatában és az 1946-os Álomjátékok és utánzások a gyermekkorban.

A negyvenes években Piaget pályájának újabb szakaszába lépett, amikor a kamaszkort – a formális operáció szakaszát – kezdte kutatni, hogy felfedezze, hogy miként küzdenek meg a gyermekek a változással és az elvont gondolkodással. Az angolul 1958-ban megjelent A logikus gondolkodás fejlődése a gyermekkorban és a kamaszkorban olyan tanulmány, amelyben ezerötszáz svájci gyermek adatait dolgozta fel Barbel Inhelder közreműködésével.

1929-től 1954-ig a Genfi Egyetem pszichológia professzora volt, ugyanitt 1956-tól ő vezette a Genetikai Episztemológiai Központot. Ezekben az években munkásságát gyakran mellőzték a behaviouristákra orientálódott pszichológusok. Annál jobban csodálták a diákjai a kollégái Genfben, és egyre növekvő számú tudós az Egyesült Államokban. A hatvanas években munkáját már széles körben ismerték és vitatták. A karizmatikus és barátságos Piaget kiváltott intellektuális nézeteltéréseket, ám ezek nem fajultak az amerikai pszichológusok között gyakori keserű vetélkedéssé, sem a pszichoanalitikusokat lealacsonyító klikkharccá.

Piaget fontossága ellenére elkerülhetetlenné vált gondolatainak újrafogalmazása, tekintettel a témára és a gondolatok egyedi jellegére. „Piaget nagyszabású célkitűzései kevésbé életképesnek bizonyultak, mint különleges kísérletei – írja Howard Gardner. Az egyes szakaszok alapjául szolgáló logikai formalizmus csorbát szenvedett, magukat a szakaszokat is támadják, az átalakulások biológiai folyamatának leírását még Piaget-val rokonszenvező tudósok sem értik.” Azt is hozzáteszik azonban, hogy Piaget „a pszichológia egy egészen új területét hódította meg, amely az emberi megismeréssel foglalkozik, és olyan kutatási feladatokat teremtett, amelyekkel máig foglalkoznak.”

 

 

Felhasznált irodalom

 

Pléh Csaba: Pszichológiatörténet: a modern pszichológia kialakulása. Gondolat Kiadó, 1992, Budapest

Popper Péter (szerk.): Piaget emlékkötet. Akadémiai Kiadó, 1985, Budapest

Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba. Typotex Kiadó, 2003, Budapest

Gibson, Eleanor J.: Principles of perceptual learning and development. New York University, 1973

Folker, James W.: Stages of faith. The psychology of human development and the quest for meaning. Harper & Row, 1981, San Francisco

Ivey, Allen E.: Developmental therapy. Jossey–Bass, 1986, San Francisco

Kesselring, Thomas: Jean Piaget. Beck Verlag, 1999, München

Mayer, Susan J.: The early evolution of Jean Piaget's clinical method. In History of Psychology 8. (4). 362–382.

Piaget, Jean: Hat tanulmány. Piaget Alapítvány, 1990

Piaget, Jean-Fraisse, Paul-Reuchin, Maurice: A kísérleti pszichológia módszerei. Akadémiai Kiadó, 1967, Budapest

Piaget, Jean: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, 1970, Budapest


« vissza