Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Zrínyi hányadik éneke?

Mint tudjuk, mindig akad egy-két buzgómócsing, régebben maga Rákosi elvtárs, aki, mivel törökül is tudott – nagyra törő édesatyja ugyanis görögdinnye-nagykereskedőt akart belőle nevelni –, ezért elbízta magát, és Illyéssel és Kodállyal új szövegű, illetve dallamú himnuszt akart íratni. (Úgy látszik, emberismeretet nem tanítottak a Keleti Akadémián.) Újabban csak egy államtitkárról tudok, aki komolyan felvetette az új himnusz szükségességét, mivel túl szomorúnak találta a meglévőt. Ám az illetékesek még szomorúbbak lettek, mert úgy látszik, eszükbe jutott a görögdinnye, és nem intézkedtek.

Filoszok többnyire nem szoktak nyilatkozni ilyen sorsdöntő kérdésekben, úgyhogy ezúttal, gondolván a jövő viszontagságaira, kénytelen vagyok néhány ötletet előbányászni arról, hogy hova lehetne fajítani a hülyeséget, ha valaki nagyon sokat olvas(na). Nem mintha félnék ettől, hiszen az olvasó politikus olyan ritka, mint Berzsenyi szerint lehetett volna az a nemesi felkelő, aki – ellentétben vele – megijedt volna a kürt harsogásától és a nyihogó paripák szökésétől.

Menjünk vissza talán Kölcseyhez, hiszen úgyis idén augusztus 8-án ünnepelhettük születése 230. évfordulóját. Legutolsó versét ő már sosem láthatta nyomtatásban, hiszen a hagyatékából adták ki; ez a Zrínyi második éneke, amelynek azonban – ritka szerencse a Kölcsey-kéziratok sorában – több, egymástól lényegesen különböző kézirata is fönnmaradt. Szauder Józsefné egy tanulmányában hívta fel ezekre a figyelmet, majd Szabó G. Zoltán barátom a versek általa szerkesztett monumentális kritikai kiadásában közölte is valamennyit. Ezek közül a legizgalmasabb a vers kezdete, ahol a korábbi változatban nem a minden olvasó által ismert Sors, azaz egy antik istennő, a Nemezis vagy Fortuna a költő által megszólított felsőbb lény, hanem maga az Isten! Vagyis a kanonikus – „Te lássd meg, ó Sors, szenvedő hazámat,” – helyett ezt olvashatjuk: „Te lássd meg Isten szép hazámat!”. Hogy a költő miért változtatta meg később a Felsőbb Lény megnevezését a pogányról a bibliai Úr nevére, azt csak találgathatjuk; Szabó G. Zoltán valószínűnek tartja, hogy hitelesnek kell tekintenünk az akkor a Kölcsey-házban Kálmánka nevelőjeként dolgozó fiatal költő, későbbi ügyvéd, Petőfi leendő barátja, Obernyik Károly följegyzését, aki szem- és fültanúja volt annak, amikor Kölcsey felolvasta ezt a készülő versét a legszűkebb családi körben, amelynek akkor vendége volt Wesselényi Miklós báró is, aki Kölcseyt mint barátját és készülő főbenjáró perében a védőirat készítőjét kereste fel. „Kétségkívül mindenki fog emlékezni az 1832/6-ik országgyűlés után történt sérelmekre, midőn az akkori absolut kormány által jobbjaink félreértett, vagy mindenesetre elnyomni akart törekvései, s a kiküzdeni célzott szabadabb elvek miatt, egyének támadtattak meg. Az elvekért szenvedők sem sokan, sem a szenvedések mód nélküliek nem valának ugyan: azonban a cél tisztán állott, elnyomni a nemzet függetlenségét, önállását, s erőre, fényre vezető kifejlődését, – s a törvénytelen, igaztalan üldözések már magukban is elegendőek lehettek arra, hogy egy honszerelemben szinte ábrándos lelket mély, gyógyíthatatlan bánattal töltsenek, s a fölizgatott költői bús képzelet elé, – különösen kicsinységünk, elmaradásunk érzetében, – szomorú reménytelen jövőt – örök elsülyedést rajzoljanak.”1

Szinte eldönthetetlen, hogy a vers címében szereplő Zrínyi melyik Zrínyi is. A szigetvári hős? A költő és hadvezér? A szigetvári hős, ahogyan őt a dédunoka látja? A dédunoka, aki a költeményben és más írásaiban is igazolt, legmélyebben átélt sors-képletében azonosítja magát a dédatyával? Avagy maga Kölcsey, aki fölismeri magában egyszerre mind a kettőt, tudatosítja magában a kettejük viszonyát is, amely tulajdonképpen egy „győztes legyőzött” avagy „vesztes győző” egymáshoz való viszonya? Mindegyik mellett és mindegyik ellen szólnak érvek, ha elolvassuk a Kölcseyről szóló, nem éppen csekély szakirodalmat, de legbiztosabb, ha magából Kölcseyből indulunk ki, és az ő látomásából, ami a magyar nemzet sorsát, rendeltetését és jövőjét illeti. (Azt hiszem, hogy nem tévedünk, hogyha magát Kölcseyt, illetve a fiatalabb Vörösmartyt tekintjük Zrínyi legmélyebb értőjének a reformkorban; természetesen nemzethalál-ügyben is ők a legjobb specialisták.)

Azért persze nem kell arra gondolnunk, hogy maga Zrínyi, a költő olyan egyértelműen fogalmazott volna akkor, amikor Istent egyes szám első személyben beszélteti a Szigeti veszedelem első énekében. Tudjuk: az Úr ott a Második törvénykönyv 32. fejezetét képező és közismert néven Mózes énekének nevezett szöveg költői fogását követve maga kezd el beszélni a mennyei udvarnak. Feldicséri a magyarokat mint elkényeztetett kedvenceket, akik minden jót és szépet megkaptak tőle, és ezért hálából vidáman bűnöznek és istentelenkednek. Ezért dönt megbüntetésük mellett; végleg csak azért nem pusztítja el őket, nehogy az Isten ostoraiként használt nem-választott népek hamis istenei látsszanak győzedelmeskedni. Ám Zrínyinél ezt az első éneket megelőzi a végletes precizitással megtervezett híres részmetszet a címlapon, ahol a megénekelt és az őt megéneklő Zrínyi-imágó páncélban jó széllel fut a part felé – jó szél és kikötő természetesen biblikusan értendők, és a jól végzett életút és az üdvös halál szinonimái. Ám a vitorla fölött ott leng a zászló, rajta egy kissé luciferi jelmondat: „Sors bona” az árboctól és Zrínyitől jobbra, „nihil aliud” – ez pedig balra.

Azt a megállapítást is Szabó G. Zoltánnak köszönhetjük, hogy az 1823-ban, közvetlenül a Hymnus után írott Kölcsey-versnek (A' Csákányi vérmenyekző) a forrását a költő Petthő Gergely Rövid magyar krónikájának 1753-ban Spangár András jezsuita által szerkesztett és folytatott kiadásában találta meg (első kiadása 1660-ban jelent meg). Petthő Gergely szlavóniai nemesúr és történetíró kéziratban maradt művét a szerző halála után maga Zrínyi Miklós adatta ki. A Spangár-féle folytatás eljut a magyar történelem időrendjében egészen 1731-ig; a Petthő-féle eredeti mű kezdetét is persze megőrizte, amely viszont elég régre nyúlik vissza, ugyanis a szerző, Petthő Gergely lelkes horvát hazafi is volt, nemcsak magyar, akárcsak Zrínyi, éppen ezért a könyv legelején egy igen régi szerző, bizonyos Nagy Sándor szerepel (nem azonos sem a későbbi aradi vértanúval, sem a SZOT még későbbi elnökével), aki főmunkaidőben makedón világhódító volt, de szabad idejében írt egy szívességből később latinul hamisított oklevelet, amelyben felruházza a szlávokat, hogy legyenek az ő világuralmi ambícióinak a folytatói. (Most már legalább tudjuk, miből lett, és ha minden így megy tovább, miből lesz mindig legalábbis cserebogár.)

Nos, tehát ebben a Spangár-féle folytatásban nem csak az a rémtörténet olvasható, amelyből a Vas megyei Csákányban történt török kori vérmenyegző meséjét vette a költő, hanem azt a biblikus modorban írott verset is, amely a 18. század beköszöntét üdvözli azon igencsak vészterhes pillanatban, amikor a vallon Longevallius (ezt a derék, Habsburg szolgálatban álló James Bondot Spangár latinosan írta) feljelentette Rákóczit. A Bibliában is szó van ugyanis arról, hogy valaki megkérdez valakit arról, hogy mégis hány éves? Ez történetesen Jákob pátriárka volt, és a fáraó kérdezte őt meg. A Szentírás szerint így válaszolt (latinul, de én magyarul adom): „Az én vándorlásomnak a napjai százharminc év, ez kevés és rossz.” Lehet tehát kérdést intézni Magyarországhoz is:

 

Kedves Magyar Ország, kedves régi Hazánk,

Mikor kezdetedet látták régi Attyánk?

Már hány esztendeje, hogy Országgá lettél?

Koronás Királlyal hogy meg böcsültettél?

 

A megkérdezett Ország válaszol is, latinul, de így fordíthatjuk: „Az én megkoronázásomnak az évei éppen hétszázan vannak, de ez kevés és rossz.” Az így lejakabozott (James!) magyarság fel is sorolja, hogy volt egy csomó baj, viszont azért valakiket már túléltünk:

 

Sok Ország el veszett, Magyar még virágzik

Sok Nemzet porrá lett, enyim még csirázik;

Görög Ország hol van? hol vannak a Perzsák?

Ezeknek truczára fent van Magyar Ország!

 

Ennyit arról, hogy mi a kevés. Következik azonban a fekete leves, vagyis hogy mi a rossz.

 

Érzettem Istennek keze sulyosságát,

Szenvedtem Tatárnak fene undokságát;

Hányszor fénlett bennem Töröknek szablyája,

Számláló Deáknak nincs annyi táblája.

 

Hányszor rút Nemzetek bennem meg harczoltak!

Sőt magam Fiai egymást fel konczolták!

Bennem a Vér ontás merő tenger látszott,

Dög halál sokakat koporsóba rázott.

[...]

De bizom Istenbe, kit Nemzetem imád,

Felhő után ismét hogy nekem Nap fényt ád;

Ámbár Magyar Ország majd el gázoltatik,

Végtére csak ugyan meg vigasztaltatik.

 

Az ország sorsát tehát szerencsés és szerencsétlen napokra, évekre, korszakokra lehet szétválasztani, úgy, ahogyan azt, mondjuk, a régi naptárak általában tették, és ennek a szétválasztásnak a jogossága mind a mai napig él minden lottózóban és totózóban. Ha együtt vesszük a kettőt, tudniillik jó sorsot és balsorsot, és egymásra vetítjük, akkor a végére kijöhet az Isten győzelme; ha viszont elbízzuk magunkat, és például azt hisszük, hogy a rossznak a nagyján már túl vagyunk, akkor jön majd a zuhé!

Tudta ezt Berzsenyi is, aki annak a századnak a végére, amelynek a kezdetére Spangár a fentebb idézett verset írta, olyan költeménnyel ajándékozta meg hazáját és nyelvét, amely a már köztünk lévő aranykort, a visszanyert paradicsomot hajazza.

 

Nézd melly hatalmas népeket eltörültt

Körültted e' nagy 's ritka idő szakasz!

Nézd, mely viszontság kénnye játszott

A' legerősbb szegelet kövekkel.

 

Téged megőrzött Őseid' Istene

Trájanok s áldott Marcusok álltanak

Kormányodon kiknek királyi

Homlokokon ragyogott az erkölts.

 

Mindenható kar méri ki sorsodat,

Kar, mellyen ég 's föld sarkai forganak,

Kar, melly dicsőültt őseidnek

Rettenetes hadait vezette.

 

Bizzál 's virágzóbb századokat remélyj

Eldödeidnek szép kora viszsza tér;

Tsak lelkeden tartsd mennyi sok szent

Vérbe került az igaz ditsőség.

 

Majd Napóleon közeledett, az osztrák hadvezetés az ulmi csata után Flankenbewegungokat produkált, és Berzsenyi pedig megírta versét, amelynek címe Az Ulmai ütközet. 1805. Octob. 14d., és amely már a nemzethalál rémével szembesíti a magyarságot.

 

Nyolc száz repűlt el már Budavár felett.

Villámok' ádáz zápora, vérözön

Toldult s rohant rád számtalanszor:

Ámde te, mint az egekbe-ötlő

 

Kriván, mosolygál a' zivatar között.

Rémíthetetlen melled aczélfalat

Vont fel körűlted, 's vakmerően

A' haragos buzogányt ragadván

 

Gígás erősvel harczra szegűlt karod,

Vivtál ezerszer többel ezer csatát:

Menj, most mutasd meg Zrínyi' lelkét,

Zrínyi' dicső remekét, halálát!

 

Merj! a merészség a fene fátumok'

Mozdíthatatlan zárait ált”üti,

'S a' mennybe gyémánt fegyverével

Fényes utat tusakodva tör 's nyit.

 

Lehet tehát, hogy a Zrínyi második énekét azért nem véglegesítette Kölcsey soha, vagyis nem lehet pontosan tudni, hogy a költő akarata szerint mi tekinthető az „ultima manus” hitelesítő jelének, mert ha valaki, akkor ő ugyancsak jól tudta, hogy minden nép egyformán ki van szolgáltatva a Sorsnak is, de Istene irgalmát is kivívhatja, ha mer. Tehát a vers jelenlegi formája szerint kihalásra vagyunk ugyan ítélve, és a más ajkú, más keblű nép majd boldog lesz négy folyamunk partjain; ám előbb-utóbb rájuk is csak az a sors vár, hogy megkérdezi őket a fáraó.

Hogy egy példát hozzunk viszont arra, amikor a fáraót kérdezi meg Jákob: Berzsenyi niklai sírját harcálláspontnak építette ki a Vörös Hadsereg felszabadításunk dicső napjaiban – mint erről olvashatunk Szénási Ferenc remek novellájában is (Berzsenyi koporsója, 2019). A csontokat kidobták; minek a régi, ha éppen új csontok termelését folytatjuk. Ám Berzsenyi még megvan, sőt meg is lesz, a Szovjetunióról pedig egyszer Milánóban 1995-ben magát Gorbacsovot hallhattam a Scalában, ugyan nem énekelni, hanem mint hiteles, nagy honoráriumért haknizó nagyidőktanúját beszámolni arról, hogy mi az, ami volt-nincs, vigye kánya.

 

Jegyzet:

 

1 Kölcsey Ferenc: Versek és versfordítások, sajtó alá rendezte Szabó G. Zoltán. Universitas Kiadó, 2001, Budapest, 1023–1024.


« vissza