Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Visszatekintés

 

Korai évek

 

Hatéves voltam, amikor 1927-ben szüleimmel Nagyváradra költöztünk. Így igen hamar kiszakadtam a megszokott környezetemből, nyelvet kellett változtatnom, és közvetlenül megismerkedtem az etnikai ellenségeskedéssel. Egyik első gyermekkori emlékem, hogy a Vasgárda hordái kiáltozva vonulnak Nagyvárad utcáin: „A zsidókat Palesztinába, a magyarokat a föld alá!”

Míg itt növekedtem, hattól tizenhat éves koromig, az ellenségeskedés is nőttön-nőtt. A nyelv volt az egyik fontos elválasztó vonal. A népesség túlnyomó többségében magyar volt, a tanítás nyelve viszont román. A tanár kérdéseire románul válaszoltunk, de különben magyarul beszélgettünk.

1935 körül történt, hogy egy liberális politikust meggyilkoltak Bukarestben. A Művelődésügyi Minisztérium büntetése nem késlekedett. Ettől kezdve a diákokat kötelezték egy újonnan tervezett egyenruha viselésére, és bevezették az éjszakai kijárási tilalmat. Az új szabályok megszegése új lehetőség volt a hősiességre. Magyarországon nem történtek politikai gyilkosságok, ott nem voltak ilyen szabályok. Bár léteztek iskolai egyenruhák, de nem volt ilyen kényszer a viselése.

Úgy tizenhárom lehettem, amikor rájöttem, hogy a gimnáziumi kötelező franciaoktatásunk sok kívánnivalót hagy maga után, ezért egy magántanárhoz kellene járnom, ha valóban meg akarom tanulni ezt a nyelvet. Édesanyám választása igen bölcsen Dombrowski úrra esett. Dombrowski ekkoriban nagyjából huszonöt éves lehetett, és bár nem volt különösebb iskolai végzettsége, csodálatosan művelt és briliáns tanár volt. Kedd és csütörtök délután voltak a franciaóráink, és a beszélgetéseink rendszeresen igen gyorsan Dombrowsi kedvenc témáira terelődtek, úgymint a görög filozófiára és a kereszténység eredetére. Ifjú tanárom lelkes és érdekfeszítő magyarázatainak köszönhetem, hogy valahányszor az órák végeztével felálltunk, mindannyiszor gazdagabb voltam ennek a két témának az ismeretében, mint az óra elején. Dombrowski férfias és jóképű volt, mély hangja oly szépen zengett, hogy azóta se hallottam ilyet. E tulajdonságai csodálattal töltöttek el, és ez a rajongás is segített abban, hogy magamba szívjam azt a tudást, ami segített átvészelni azt az ideológiáktól fertőzött háborús időszakot.

Mégis, ez az időszak mély nyomot hagyott ifjú elmémen, különösen a filozófiáról és a vallásról kialakult világképemen.

A második nagy törést akkor történt az életemben, amikor szüleim úgy döntöttek, hogy elköltözünk Romániából. Idővel elviselhetetlen lett számukra az itteni ellenségeskedés a magyarokkal szemben, ezért 1938. január 25-én visszaköltöztünk Budapestre. Itt én új barátokat kerestem. Akiket találtam, nagyon mások voltak, mint az erdélyiek: minthogy Budapest alapvetően németes kultúrájú város volt, idegen volt a számukra a franciás műveltség.

Az, hogy ekkor szinte teljesen magamra maradtam franciás érdeklődésemmel, mutatja a hatalmas kulturális különbséget Közép-Európa keleti és a német befolyás alatt álló nyugati része között. Később, miután elmenekültem Magyarországról és a nyugati világban leltem otthonra, gyakran visszagondoltam erre a különbségre Európa két fele között: a nyugati fél folyton kihasználja a kelet gyöngeségeit, a kelet pedig, míg gazdag munkaerőben és bátor vállalkozó szellemben, addig állandóan azt keresi, hogyan pótolhatná kulturális hiányosságait.

A kultúra Kelet-Európában azóta állandó probléma, hogy az ottomán megszállás kegyetlen véget vetett az itt virágzó reneszánsznak. A keleti vándor nyugaton ébred rá, hogy a számára a Nyugat egy olyan erőd, amelyet ő egyszerre támad és véd. így például a Kelet-római Birodalom is, bár ellenséges viszonyban volt a nyugati birodalommal, de ugyanakkor megvédte azt a Bizánci Birodalom ellen. A kontinens keleti fele gyakorta szolgált védőpajzsként a nyugat számára, vegyük csak a perzsa háborúkat a görögök ellen, a pártusokét Róma ellen, a muzulmánok és a törökök támadásait a keresztény Európa ellen. Hasonlóképp, később a kommunizmussal szemben a keleti ellenállási mozgalmak megverték a nyugatot. Európa két fele között mindig volt konfliktus, és ezen az Európai Unió sem tudott jelentősen változtatni.

Jellemző erre a helyzetre az a „kaland”, amit tizennégy éves koromban a román iskolában éltem át. A félévi vizsga román nyelven ment, a vizsgabizottság elnöke pedig híres volt magyarellenességéről. Amikor rám került a sor, a magyar történelemről kérdezett engem románul. Úgy döntöttem, hogy román eseményekről beszélek magyarul. A választásom szerencsésnek bizonyult. A bátorságom egyrészt elismerést váltott ki benne, és ugyanakkor elégedetten látta bizonyítva, hogy saját magyar történelmi ismeretei hibátlanok. Az ilyen és ehhez hasonló próbatételek nagyszerűen fölkészítettek az élet későbbi nehézségeire.

Az igazság az, hogy engem a viszontagságok mindig is éltettek. Emlékszem, hogy tizenöt éves voltam, amikor édesanyámnak arról írtam egyik levelemben, hogy nem tudom, áldás-e ez vagy átok, de engem nem zavar, ha bármennyire is ellenségesen viszonyulnak hozzám. Az életben kaptam kitartó szeretetet is és heves gyűlöletet is. Az előbbit kellően értékeltem, az utóbbit nem bántam. Itt meg kell jegyeznem, hogy soha nem adtam át magamat olyan érzelmeknek, amelyek a józansággal ellenkeztek. Hamar fölismertem, hogy az emberi jellemben bőven vannak egymásnak ellentmondó indulatok. Amikor a különféle emberi érdekekkel szemben döntenem kellett, mindig tudtam, mikor érdemes küzdenem, és mikor nem.

 

A világháborúban és utána

 

1941 elején a szüleim úgy döntöttek, hogy a biztonságom érdekében a legjobb az lesz, ha gyorsan Belgiumba küldenek. Volt egy német nagykereskedő barátjuk, aki fontos ipari alapanyagokkal üzletelt. Az ő kapcsolatai révén tudott az apám hozzájutni olyasmihez, amire szüksége volt üzleti vállalkozásaiban. Őt kérték arra a szüleim, hogy segítsen a háború sújtotta Európán át elutaznom Belgiumba, hogy a brüsszeli Egyetemen tanulhassak. A háború közben voltak itt-ott kisebb fegyverszünetek, és akkor nagyobb volt a mozgásszabadság. így volt ez 1942-ben is, miután a németek két nagy vereséget szenvedtek: Rommel Afrikában Montgomerytől, karácsony táján pedig az oroszok verték meg a németeket. Ebben az időben tudta az apám barátja elintézni a brüsszeli utamat.

Nem sokkal később – szerencsétlenségemre – a németek elkezdték megszigorítani a Belgiumban tanuló külföldi diákokra vonatkozó rendszabályokat. Ennek egyik következményeként 1943 szeptemberében több más külföldi diáktársammal együtt letartóztattak és bezártak. Néhány napra egy ideiglenes táborba vittek, onnan a buchenwaldi koncentrációs táborba. Onnan néhány hét múlva egy Strasbourghoz közeli táborba vittek, vagyis egy olyan területre, amit a háború után Németországtól visszacsatoltak Franciaországhoz.

Ez az átszállítás valószínűleg az életemet mentette meg. A strasbourgi melegebb éghajlaton már nem szenvedtem annyit a hidegtől, mint a keleti táborokban. De nem csak az időjárás volt enyhébb, hanem az őreink is emberségesebbek voltak. Például megengedték, hogy tábortüzeket gyújtsunk, és körben állva beszélgessünk. Pontosabban mondva az idősebb, a műveltebb emberek beszéltek, mi pedig, az éretlen fiatalok hallgattuk őket. Emlékszem egy vitára arról, hogy ki volt a legnagyobb német filozófus. A csoportunk hamar megegyezett abban, hogy Hegel. Néhány őr, aki hallgatta a beszélgetést, csodálkozott, hogy németek foglyai elismeréssel beszélnek egy németről, és felkeltette az érdeklődésüket a filozófus.

Végül Dachauba kerültem, ahol pár nap múlva, vagyis 1945. április 29-én az amerikai csapatok felszabadították a tábort. Addigra már csont és bőr voltam. Szerencsémre ennek a katonai egységnek az orvosa gondozásba vett, és szakszerűen irányította a táplálásomat. Jól emlékszem a nevére: Dr. Malone.

Időközben a kegyetlen háborúban szüleim elpusztultak. Erről persze semmit nem tudtam, így Dachauból egyenesen Budapestre mentem, hogy őket megkeressem. Ekkor Magyarország már orosz megszállás alatt volt. Amikor a házhoz értem, ahol szüleim lakása volt, nem náluk kopogtattam, mert nem tudhattam biztosan, ki lakik most ott. Ráadásul egyes házakban aknák is voltak, ezért óvatosan a szomszédoknál érdeklődtem felőlük. Megtudtam, hogy szüleim már nincsenek a lakásunkban, de hogy hová lettek, mi történt velük, azt senki se tudta. Több hónapi kutatás után fölhagytam keresésükkel. Voltak rokonaink is a városban, de őket sem találtam. Ahol egykor a házuk állt, most egy romhalom volt.

Egy csapat korombeli fiatalemberhez csapódtam, akikkel a feketepiacon buzgólkodtunk. Ekkoriban ez gyakori és igen jól jövedelmező tevékenység volt. Az árut, amivel kereskedtünk – textilt, autót, mindent – azokból a raktárakból szereztük, amelyeket a németek halmoztak föl a háború vége felé. Előfordult, hogy az árut erőszakkal vettük el a németektől, akik ekkor már halálosan féltek. (Lásd „The Third Man” [A harmadik ember] című filmet). Az apróbb tárgyakat különböző lopott autókban tároltuk. Barátaimmal – öten voltunk – ezekkel az autókkal bejártuk Németországot, a vele szomszédos területeket és a lopott árukkal kereskedtünk. Autóinkkal, és egy pár fantasztikus egyenruhával – ezeket nem tudom, hogyan szerezték társaim – nagyszerű hatást keltettünk. Ennek köszönhetően igen jó üzleteket kötöttünk. Például elmentünk az amerikai főhadiszállásra (a briteknek és a franciáknak több eszük volt és nem üzleteltek velünk), és előadtuk, hogy – például – ezt és ezt az autót vettük valakitől, és át kívánjuk adni az amerikai hadseregnek. Ilyenkor elküldtek valamelyik emeletre valamilyen tisztviselőhöz, aki megtekintette az árut, és cserébe adott nekünk valamit, mondjuk benzint. Az amerikaiak, amire csak tudták, rátették a kezüket Németországban: könyvekre, autókra, nyersanyagra. Mi pedig így éltünk, ebben a háború utáni csalós, tolvaj világban.

Aztán valamikor még 1945-ben feketepiacos kollégáim, az addigi folyamatos sikerük miatt elbízva magukat, egy nap valami üzleti szándékkal bementek a budapesti szovjet nagykövetségre. Szerencsémre én nem tartottam velük, ugyanis soha többé nem láttam őket.

1945 után a Kelet és Nyugat közötti régi történelmi konfliktus fő megnyilvánulási formája a kommunista támadás volt a liberális nyugattal ellen. Ez volt az oka annak is, hogy sok német nőt megerőszakoltak és megöltek. Az első feleségem német volt, és az ő négy nővére közül az egyiket a családja fogadta örökbe, miután a leányt a szovjet katonák megerőszakolták. A feleségem családja megsajnálta ezt a szerencsétlen lányt, akinek senkije nem volt.

Aki csak tudott, elmenekült a kommunisták által elfoglalt területekről, valahová Nyugatra: az Egyesült Államokba, Németországba, Franciaországba, Dél-Afrikába, Dél-Amerikába stb. Észtországtól a Balkánig ezrek és tízezrek menekültek Nyugatra. Senki sem kívánt orosz uralom alatt élni.

Az álmaim városa Párizs volt. A többiekhez hasonlóan én is kerestem az alkalmat, hogy az oroszok által megszállott Magyarországról elmeneküljek. A hat hónap alatt, amit Budapesten töltöttem, minden este elmentem a brit klubba abban a reményben, hogy ott találok valamilyen kapcsolatot, amellyel Nyugatra juthatok. Egyszer a fülembe jutott, hogy jár a klubba néhány civilnek öltözött katonatiszt, akik csoportokat szerveztek a menekülni szándékozókból. Kapcsolatba léptem az egyik tiszttel, aki megígérte, hogy bevesz a következő menekülő csapatba. 1946. február 24-én azt mondták, hogy egy adott időben legyek a belváros egy bizonyos pontján. Nem csak és kaptam ezt az utasítást, mert több fiatalember gyűlt ott össze. Aztán megjelent egy alak, és azt mondta, kövessük. A vonatállomásra mentünk vele, és ott beszálltunk egy Bécsbe induló vonat teherkocsijába. Felteszem, hogy a kalauz valami adománnyal rávette a határőröket, hogy ne ellenőrizzék a teherkocsinkat. Az biztos, hogy legjobban az orosz határőröktől féltünk.

Bécsből tovább vittek minket. Különböző állomásokon kiszállítottak, ott várnunk kellett, míg egy másik vonat teherkocsijában tovább utazhattunk. Mivel nem volt ablak, útközben nem láttunk ki, és nem tudhattuk, hol járunk. Csak Prága és Frankfurt teherpályaudvarát ismertem fel.

Az egyik állomáson egy csoporthoz csapódtam, akik arról tárgyaltak, hogyan juthatnának Észak-Európába. Két fiatalember azzal az ajánlattal állt elő, hogy fejenként 200 angol fontért elvezetnek minket Németországból Hollandiába. Adtam nekik 200 fontot, amiről akkor egyikünk se tudta, hogy hamis. Ezt a pénzt egyébként 1000 hamis amerikai dollárért szereztem. Mindent összeszámolva 10 nap alatt jutottam el Budapestről Hágába.

Miután átkeltünk a holland határon, a vezetőink az összes ruhámat ellopták. Lehetséges, hogy ekkor jöttek rá, hogy hamis pénzzel fizettem. Hágában egy varrónőnél rendeltem néhány új ruhadarabot. A varrónő révén ismerkedtem össze azzal a brit katonával, aki átsegített a belga határon.

Már korábban – egy nemzetközi irodán keresztül – levelezni kezdtem egy hágai nagypolgári családból származó kisasszonnyal. A családfő a Postahivatal igazgatója volt. Amikor levélben megkérdezte, hogy milyen célból tervezem őket meglátogatni, a válaszom egyetlen szó volt: házasság. Ezek után megegyeztünk, hogy a vendégük leszek.

Amikor 1946. március 6-án bekopogtattam ennek a holland családnak ajtaján, és az a leány nyitott ajtót, akit feleségül kellett volna vennem, az első pillanattól világos volt a számomra, hogy erről a házasságról szó sem lehet, de a felismerést megtartottam magamnak. A család teával és aprósüteménnyel fogadott, és ezt étkezést a hosszú, fáradságos út után fájdalmasan kevésnek találtam.

Mintegy három hónapot maradtam Hágában. Papírjaim nem voltak, ha valahol igazoltatnak, letartóztatnak. Állandó létbizonytalanságban éltem, de huszonöt éves fejjel ezt egész jól el tudtam viselni.

Még annak idején, mielőtt szüleim Belgiumba küldtek, édesanyám a zakóm bélésébe ügyesen belevarrt egy pár családi ékszert és aranytárgyat. Azt az utasítást kaptam tőle, hogy ezeket az értéktárgyakat Brüsszelben adjam át megőrzésre egy asszonynak. Anyám őt valahonnan ismerte, és ezért a szolgálatáért megfizette. Miután kiszabadultam a gyűjtőtáborból, visszaszereztem ezeket az értéktárgyakat, és ezekből több aranyat a jövendőbeli majdnem-apósomnak ajándékoztam.

Mialatt Hágában voltam, Clementine Churchill ellátogatott a városba. A látogatás egy körutazás része volt, amellyel a háború végét ünnepelték. Az egyik hivatalos rendezvénye ennek az ünnepségsorozatnak az V. Henrik című film vetítése volt, Laurence Olivier-val a főszerepben. A vetítésre jövendőbeli majdnem-apósomat is meghívták, és ő a családjával együtt engem is elvitt a filmszínházba. Ebből az eseményből leginkább arra emlékszem, hogy egész este lázasan tépelődtem: mit is válasszak. Egyfelől égett bennem a vágy, hogy folytassam az utam Párizsba, másfelől nagy volt a kísértés, hogy maradjak a biztonságos és kényelmes Hollandiában. Sok évi hánykódás után nagyon csábított a biztonság és a kényelem, de erősen élt bennem a régi álmom: eljutni Párizsba. Ha maradok, teljesen boldogtalan leszek. De mit szól majd a leány és családja, ha eltűnök? Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek. De már nem Párizsba, oda hamarabb kellett volna, mindjárt a háború vége után. Reálisabb úticélnak véltem Brüsszelt.

A három hónapon át, amit Hollandiában töltöttem, mindig igyekeztem barátságos lenni az ifjú házi kisasszonyhoz, de úgy, hogy ezt ne vélhesse udvarlásnak. Minden igyekezetem ellenére, a három hónap végén közölték, hogy vendégséget rendeznek az eljegyzésre. Addigra én már megszerveztem a szökésemet Belgiumba, szerencsétlen módon épp az eljegyzés utáni napra. így történt, hogy az ünnepség utáni nap egy kis teherautón utaztam takaró alatt elrejtve, több száz kenyér társaságában. A sofőr az a brit katona volt, akit a varrónő révén ismertem meg. Ha felfedeznek, ő még nagyobb bajban lett volna, mint én. Éjféltájt Gentnél szerencsésen átjutottunk a határon. Még mindig nem volt semmi dokumentumom, de legalább francia nyelvterületen voltam, mint menekült.

Gentben vonatra szálltam, így jutottam Brüsszelbe. Itt elmentem egy címre, amit még Budapesten kaptam egy ismerősömtől. Úgy volt, hogy őt is itt találom. Csöngetésemre egy fiatal nő nyitott ajtót. Miután megmondtam ki vagyok és kit keresek, szidalmak özönét zúdította rám. Mint kiderült, magyar ismerősömmel szerelmi viszonya volt, ami nagy veszekedéssel végződött. Azt hitte, közeli barátja voltam a szeretőjének, ezért a mérgét most rajtam töltötte ki. Egyébként is, a házba már beköltözött egy fiatal pár kisbabával, s így számomra már nem is akadt hely. Végül megadták nekem egy másik család címét, hogy ott talán maradhatok. Itt egy éjszakára befogadtak, de mondták, hogy másnap reggel mennem kell. Azt ajánlották, hogy menjek a menekültközpontba. El is mentem, azt remélve, hogy itt végre dokumentumokat is kapok, de nagyot tévedtem.

A menekültközpontban összeakadtam egy magyar nővel, aki épp akkor szakított jugoszláv barátjával. A következő öt napot ennél az asszonynál töltöttem, a jugoszláv barát helyetteseként. Öt nap után úgy döntöttem, hogy a belga hatósághoz fordulok papírokért. Bementem a helyi rendőrségre, és ott elmagyaráztam a helyzetemet. Azonnal fogdába zártak. Az ott töltött időnek többszörösen is hasznát vettem. Jó barátságot kötöttem néhány fiatal belgával. Elmagyarázták az ország politikai szerkezetét, és törékeny – ugyanis monarchikus – jellegét. Kiváló kapcsolatba kerültem belga intellektuelekkel és antwerpeni rakodómunkásokkal. Utóbb, amikor az Egyesült Államokba készültem, egykori cellatársaim, akik időközben befolyásos pozíciókba kerültek, segítettek a szükséges úti dokumentumok beszerzésében.

A fogdából levélben jelentkeztem a Brüsszeli Egyetemre, és fölvettek. A franciatudásom is állandóan gyakoroltam és csiszolgattam. Amikor két hónap után végre az ügyemet vizsgáló bíró elé kerültem, ugyancsak értékelte francia szónoklási képességemet, és az is jó hatást tett rá, hogy az egyetem már fölvett. Mindjárt át is helyezett Le Petit Cháteau nevű börtönbe, ahol a kisebb kihágásokat elkövetők raboskodtak. Innen további két hét után szabadultam, immár papírokkal ellátva. Végre diákként szabályosan tartózkodtam Belgiumban. Az egyetemtől ösztöndíjat is kaptam, amit aztán később, mikor már Oregonban tanítottam, visszafizettem.

Egész életemben a könyvek voltak legkedvesebb társaim. így esett, hogy 1946-ban azon a napfényes augusztusi vasárnapon, amint kiszabadultam a Petit Cháteau [Kis Kastély] nevű belga börtönből – ahol két hónapig raboskodtam mint illegális határátlépő – ahelyett, hogy a szabad kék eget bámultam volna, az utca túloldalán levő könyvesboltba igyekeztem. Még letartóztatásom előtt felfedeztem itt egy könyvet, Bergson Az erkölcs és a vallás két forrása című írását, amelyre évek óta vágytam. Bementem a boltba, és megvettem. Az ára kétszáz frank volt, vagyis teljes akkori vagyonkám. Még azon az éjszakán elolvastam a könyvet.

Egyik legkedvesebb emlékem Brüsszelről a Királyi Könyvtár. Amíg még nem kaptam ide könyvtári kártyát, kis helyi könyvtárakban olvasgattam, amit ott találtam. De aztán, amikor már tehettem, leírhatatlan boldogság töltött el, hogy én, a fiatal magyar menekült bejárhatok a belga király könyvtárába. Számtalan napot töltöttem olvasással a könyvtár tiszteletet parancsoló termeiben. Főleg logikai pozitivista filozófusokat olvastam, Ayert és Wittgensteint. Ezt a filozófiát már az előzetes ismereteim alapján elutasítottam, de fontos volt, hogy behatóan ismerjem ezeket a munkákat, amelyek jelentős szerepet játszanak a szakmámban.

1947-ben, vagy '48-ban történt, hogy Jean Paul Sartre meglátogatta az egyetemet, és tartott egy előadást. óriási volt a híre, az előadóterem zsúfolásig telt. Pontosan már nem emlékszem, miről beszélt, de az biztos, hogy valamit az egzisztencializmusról, ami akkoriban Európában a filozófiának még meglehetősen ismeretlen irányzata volt. Sartre egzisztencializmusát később Heidegger beolvasztotta a német egzisztencializmusba, ami a filozófiának már egy komolyabb ága. Robert Nozick amerikai filozófus, a Harvard Egyetem professzora kijelentette, hogy az egzisztencializmus a filozófia vége, ami persze képtelenség. Minden filozófiai megnyilatkozás csak hozzátesz valamit az előzőekhez. Sőt, valójában az egzisztencializmus gondolata már megvan a sztoikusok óta: ők vezették be először az egyén fogalmát a filozófiába, vagyis lényegében ők voltak az első egzisztencialisták.

Még egyszer találkoztam Sartre-val: ekkor már utolsó éveiben járt, és Simone de Beauvoir-ral sétált Párizsban. Utólag sajnálom, hogy akkor nem mentem oda hozzá. Ha bemutatkozom mint amerikai újságíró és egy interjút kérek tőle, ő valószínűleg hajlott volna erre, mert élvezte, hogy híres ember. Viszont, ha esetleg olvasta a National Review magazinban azt a vitriolos cikkemet, amit az 1964-es irodalmi Nobel-díj elutasításáról írtam, akkor ez kevésbé valószínű.

Életem egyik nagy eseménye volt, hogy 1948-ban az ösztöndíjamból összekuporgatott pénzből elutaztam Párizsba. Mint sok más európai, én is mindenhez áhítattal közeledtem. Csupán egy rövid hetem volt arra, hogy végiglátogassam mindazokat a helyeket, amelyekről addig álmodoztam. Először is kimentem Versailles-ba. Aztán megnéztem a Francia Akadémiát és a Louvre-ot. Soha nem fogom elfelejteni a látványt, ami elém tárult, amint feljöttem a metróból: ott álltam a Louvre hatalmas, és mégis kecses épülete előtt, szívem-lelkem vágyának a küszöbén. A látvány nagyszerűbb volt, mint amit a leírások ígértek; még az én – nem csekély – várakozásomat is fölülmúlták. Benn pedig, az óriási 15–16. századi épületben ott vártak a csodálatos tárgyak, amelyeket évek óta vágytam megpillantani. Este egy régi vendéglőbe mentem vacsorázni, amit az olcsósága miatt ajánlottak. Ez a vendéglő a Comédie Française-zel állt szemben, és állítólag egykor Napóleon ifjú tüzértiszt korában ide járt sakkozni. Ez a vendéglő még ma is ott áll, sakkozni is lehet benne, és valószínűleg ugyanolyan piszkos, és épp olyan rosszul főznek benne, mint amikor én jártam ott. Ettől eltekintve, ez a hét álmaim városában, nem sokkal a túlélt háború után, még mindig leírhatatlanul csodálatos emlékként él bennem.

Három év alatt megszereztem a Brüsszeli Egyetemen a bachelor diplomát három szakon: filozófia, történelem és francia. Aztán egy délután, az újságban egy olyan hírre bukkantam, ami meghatározta további sorsomat. A Le Soir című nagy belga lap azt írta, hogy Eisenhower tábornok elnöki pozíciót vállalt a Columbia Egyetemen. Ez a hír isteni sugallatként hatott rám: mi lenne, ha írnék egy levelet közvetlenül a tábornoknak, és nála kérném a fölvételemet a Columbia Egyetemre? így is tettem. A levelet elküldtem, és hamarosan kaptam egy biztató választ a tábornok szárnysegédjétől. Az Amerikai Egyesült Államok antwerpeni követségén kellett leadni a papírjaimat. A részletek nem érdekesek, a lényeg: Eisenhower tábornoknak köszönhettem, hogy három hónappal később már a Mahenge nevű angol teherhajón utaztam New York felé. Később köszönőlevelet írtam a tábornoknak, amire ő nagyon kedvesen válaszolt. Vajon megérdemeltem ezt a nagy segítséget? Valamikor egy bölcs azt mondta, hogy csak a halálos ágyunkon tudjuk megmondani, hogy mi az, amit az életben valóban megérdemeltünk, és mi az a jó, amit eltékozoltunk.

 

Függelék

 

Washington, Hadügyminisztérium 1948. február 20.

Kedves Molnár Úr!

Eisenhower tábornok megbízásából válaszolok nemrégen kézhez kapott levelére. Bármennyire is értékeli a tábornok, hogy hozzá fordult a leírt problémával, mivel még nem foglalta el elnöki tisztségét a Columbia Egyetemen, nem áll módjában intézkedni.

Az igazságos elbírálás érdekében levelét a tábornok továbbította az Egyetemnek.

Tisztelettel:

Robert L. Schulz őrnagy

Eisenhower Tábornok segédje

Címzett:

Molnár Tamás Úr

22, Ave Paul Hager

Cité Univeristaire

Brussels, Belgium

*

Thomas S. Molnar 225 West End Ave.

Apt. 3.

New York 23, N.Y.

1950. április 25.

Dwight D. Eisenhower Tábornok Columbia Egyetem, Elnök

Tisztelt Elnök Úr!

Az 1948-as év elején írtam Önnek egy levelet Brüsszelből. Ebben elmondtam, hogy diák vagyok a Brüsszeli Egyetemen, és mint hontalan, kértem az Ön segítségét ahhoz, hogy beiratkozhassak a Columbia Egyetemre.

Nagy örömömre két héttel később már kézhez kaptam az Ön kedvező válaszát, amelyből Schulz őrnagy közvetítésével megtudtam, hogy kérésemet továbbították az egyetem illetékesének. Az Ön közbenjárásának eredményeként fölvettek a francia tagozaton mesterképző szinten, és 1949 januárjában megérkeztem New York-ba.

Azóta elvégeztem a doktorátushoz szükséges tanulmányokat és a záróvizsgámat sikerült a tanszék történetében legmagasabb szinten letennem. Minden a lehető legjobban alakult, még egy ideiglenes munkát is kaptam a könyvtárban a 210-es számú teremben, vagyis épp az Ön irodájával szemközt.

Mindezért, valamint a következő évekért hálás vagyok azért a csodálatos nagylelkűségért, amelyet Amerikában az amerikaiak részesítenek nap mint nap, de mindenek fölött hálás vagyok Önnek azért segítségért, amit egy távoli és ismeretlen diáknak oly készségesen nyújtott a karrierje elején, aki – őszintén remélem – nem fog méltatlannak bizonyulni arra, amit Ön érte tett.

Hálás tisztelettel:

Molnár Tamás

*

Columbia Egyetem New York, N. Y.

1950. április 28.

Kedves Molnár Úr!

Meg kell mondanom, hogy rég nem kaptam ilyen szívmelengető levelet, mint most az Önét. Nagyon köszönöm, és további jó sikert kívánok.

Üdvözlettel:

Dwight D. Eisenhower

 

(Utolsó és a halála miatt befejezetlenül maradt emlékmorzsáit a szerző tollba mondta. A Visszatekintés [Looking Back] még publikálatlan, a fordító a katolikus filozófus asszisztense volt.)

(Fordította: Barna Teréz


« vissza